Pest Megyi Hírlap, 1970. március (14. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-17 / 64. szám

/ TEST lift) kKívlap lflto. MÁRCIUS 17., KEDD TŰZHELYGYÁR Határidő előtt adták át rendeltetésének az országos gáz­program keretében épült új salgótarjáni tűzhelygyárat. A Zo­máncipari Müvek új üzemében teljes kapacitással megkezdték a különböző típusú gáztűzhelyek és gázkonvektorok gyártását. Évente 140 ezer darab készül. PETŐFI ÉS TŰZKŐ Ritka, értékes dokumen­tummal, a Táncsics Mihály ál­tal szerkesztett és kiadott „Munkások újsága” kötetbe fűzött, harminchárom pél­dányszámával gyarapodott a Dunapataji Múzeum tudomá­nyos-lexikális könyvgyűjte­ménye. A kötetben az első magyar munkásújság vala­mennyi szánta hiánytalanul megtalálható 1843. április ele­jétől szeptember végéig. A lap szeptember 24-i szá­mában többek között Petőfi Sándornak az Egyenlöségi Társulat megbízásából írt cikke olvasható. Ugyanebben jelent meg Tűzkő Imre duna­pataji lakos „Szegény ember szerencséje is szegény!!!” cí­mű írása. A pataji polgár amiatt kesereg, hogy a forra­dalom után fél évvel még mindig nem érvényesül az egyenlőség elve. TITKOSÍRÁS Országszerte érdeklődést keltett az a bejelentés, hogy két fiatal tudós, Gyürk Ottó és Gilicze Gábor megfejtette Gárdonyi Géza titkosírását. Bakó Ferencnek, a Heves megyei múzeumi szervezet igazgatójának tájékoztatása szerint a Gárdonyi Géza tit­kosírását tartalmazó jegyzete­ket teljes terjedelmükben „óí- ültetik” latin betűs szövegre és az így nyert kéziratot a nyil­vánosság számára is hozzáfér­het övé teszik. A feladat meg­oldására a két fiatal tudós az egri Dobó István vármúzeum- tói kapott megbízást. A tervek szerint a munká­val még ebben az évben elké­szülnek, s ezáltal mintegy 900 oldalnyi terjedelemmel gazda­godik a Gárdonyi-irodalom. Vasasok filmet vágnak 1933-ban 12 tanulóval egy istállóból átalakított helyiség­ben kezdődött meg Kiskunlac- házán a szakmunkások tatás. Ma a Rákóczi úti 12 tantermes modem ipari szakmunkáskép­ző intézetben 670 diák tanul. És ez nemcsak az egyik leg­jobban felszerelt iskola, ha­nem a megye egyetlen olyan ipari tanuló-intézete, ahol az irodalmi, rádiós- és fotoszak- körön kívül fiknszakkör is működik. A tizenegy tagból álló lel­kes kis kollektíva egy­aránt foglalkozik fotózás­sal és filmezéssel. Felszerelésük között megtalál­ható nemcsak a fényképező­gép, hanem a dia- és keskeny­Sarolta néni A ráckevei Ár­pád Múzeumban ősz hajú, barátsá­gos hölgy kalauzol a termekben. Hoz­záértéssel, szenve­délyesen magya­rázza a Makódról idekerült magyar parasztszoba ösz- szes jellegzetessé­gét. Minden sza­ván érződik: örö­mét leli munká­jában. — Nagyon sze­retem a látogató­kat. Sok ember megfordul itt ná­lunk, igy aztán nemcsak az ide­érkezők találnak valami érdekeset, hanem én is a lá­togatókban. Mind­egyikről külön ta­nulmányt lehetne írni. Az első cso­portba talán azok tartoznak, akik válóban őszintén érdeklődnek a dolgok iránt és ér­tékelnek is min­dent. Nehezebb már a helyzet a tudálékosokkal. Mindent jobban akarnak tudni, az ember hiába ma­gyaráz nekik bár­mit, tudom, hogy elengedik a fülük mellett. Végül pe­dig akad olyan lá­togatónk is, aki közömbösen be­jön. Csa>k egy kér­désre futja erejé­ből: itt van-e az Árpád kardja? Ezután pedig ugyanolyan unott arccal, mint aho­gyan jött, kisétál. Szerencsére ilyen kevés akad. A többség mégis­csak azért érke­zik, hogy tanuljon és valóban él­ménnyel gazda­gabban távozzon. Sűrűn felkeresik a múzeumot a gyerekek is... — Amikor nyí­lik az ajtó és meghallom a gye­rekzsivajt, szapo­rábban dobban a szívem. Ha nekik magyarázok, újra pedagógusnak ér­zem magam. A kí­váncsi gyermek- arcok sok min­dent elárulnak. Nem is gondolja, mennyire érdekli őket a múzeum. Ezt olyankor lá­tom, amikor ké­sőbb egyenként is visszatérnek... A teremben né­ma csend. Elgon­dolkozva folytat­ja: — Immár hét éve, 1963-ban nyugdíjaztak. Pe­dagógus voltam az általános iskolá­ban, de azért nem éreztem magam olyan öregnek, hogy ölbe tett kéz­zel üljek a kan­dalló mellett. A néprajzi érdekes­ségek már annak idején, a főiskolán is különösen érde­keltek. Nos, így kerültem a mú­zeumba és 1964 óta itt töltöm időm java részét. Csoport érkezik. Ismerősként iid- vözlik a nyugdíjas tanító nénit. Bú­csúzunk, a neve iránt érdeklődöm. — Sarolta néni — mondja szeré­nyen. Nem kell több, elég, ha csak ennyit ír meg. A gyerekek is igy ismernek... (-tg-) NEM ÉRDEMES JAVÍTANI OI erősen elhasználódott tehergépkocsi- és traktor- vontatású pótkocsikat, mert most RAKTÁRRÓL VÁSÁROLHAT a KRESZ előírásai szerint vizsgáztatott, 4 TONNÁS PÓTKOCSIKAT. Készséges felvilágosítással áll rendelkezésére a Budapesti AGROKER Vállalat Budapest XV., Cservenka M. u. 107. Ügyintéző: Ari Gyula. Telefon: 635—463. filmvetítő, magnó és filmfel­vevő gép is. Belépünk az égjük sötét te­rembe. Éppen vetítenek. — A szí nesdia-fel vételeken és a fekete-fehér fotókon az iskola szinte valamennyi ese­ményét megörökítjük. Szép emlék lesz majd úgy 10 év múlva — jegyzi meg moso­lyogva Ispán Imre, a szakkör vezetője. — És a filmezés? — 16 milliméteres filmmel dolgozunk. Egy-egy „mozi” há­romperces és természetesen hangos. Magnetofonra vesszük fel a megfelelő szöveget vagy zenét, és a már kész „néma” film alá vágjuk. Aprólékos, nagy figyelmet kívánó, izgalmas munka. Beszélgetés köziben pereg a film, bemutatja az iskolát, az avatás pillanatától a jelenig. Látjuk a műhelyeket, az otta­ni foglalkozást, és mellette hallhatjuk az ügyesen összevá­logatott ismertető szöveget. Egy másik tekercsen már az iskola sikondai kirándulását örökítet­ték meg. Utána a „nagy” film következik, az 1970-es fodrász- verseny. Az iskola fodrászta' nulóinak szebbnél szebb nap­pali és estélyi frizurái villan­nak fel néhány percre, majd a táncbemutató kavalkádja kö­vetkezik. Az amatőr klub ka­merája ügyesen siklott égjük párról a másikra, szinte üte­mesen, a keringő dallamára. A tangó zenei aláfestése a mai foglalkozás anyaga. A filmklub fiataljai vala­mennyien a vasas szakmát tanulják. A vízvezeték- és marógépsze­relő éppúgy megtalálható kö­zöttük, mint a géplakatos vagy esztergályos. Találomra meg­kérdeztük néhányukat, miért csinálják, Ott akarják ta­lán hagyni a szakmát? Eset­leg később fotósnak vagy fil­mesnek akarnak menni. Egy­öntetű nemmel válaszoltak. Tárnái Péter: Nékem van gépem. Egyszerűen csak tudná akarom, hogyan kell jól fotóz­ni. Meg akarom tanulni min­den csínját-bínját. Bérezi János: Nálam ez hob­by. Nagyon szeretek fényké­pezni, de nem elég szeretni, tudni is kell. Takács Pál: Gépem van, és legalább az amatőr szintet sze­retném elérni. ök mindhárman autószere­lést tanulnak, szeretik szak­májukat, de ezt a szép hobbyt is szívvel-lélekkel csinálják. MAGYAR LÁSZLÓ: Fjodor őrnagy EGY NDK-BELI cég föld­rajzi atlaszt készített vakok számára. Az atlasz 35 műanyag táblát tartalmaz, amelyek egyenként három és fél kilo­grammot nyomnak. A térképet a karl-morx-staditi rehabili­tációs központban dolgozták ki. II ajnalra vastag csönd " borult a városra, mint valami puha hótakaró, amely fölfogja a kerekek és lópat­kók csattogását, a csizmák és a bakancsok kopogását. De a behavazott világ puha csönd­jében élet van, finom neszek, s érezni valahogy benne az alvó világ lélegzetvételét. Ebben a csöndben, amely ezen a hajnalon terült a vá­rosra, nem voltak ilyen ne­szek. Dermedt és merev volt ez a csönd, mint amilyen ta­lán a tenger lesz, ha egyszer kihűl a föld, és jéggé dermed­nek a végtelen vizek. Valójában pedig nem halt meg alatta az élet. A szívek talán sebesebben is dobogtak, mint máskor, szaporábbak voltak a lélegzetvételek is a sötét pincék mélyén. Mintha a falak tövében gubbasztó emberek valamennyien búj- káló szökevények lennének. Tulajdonképpen azok is vol­tak : szökevénj'ek. Hiszen tegnap hajtották végre a pla­kátokon meghirdetett komor, fenyegető hangú kiürítési pa­rancsot. A beavatottak már jóval előbb kereket oldtak. A város urai és hatalmasai katonai teherautókra rakatták elő­kelő bútoraikat, drága per­zsáikat és riadt tekintetű hozzátartozóikat, aztán szi­rénázva, csörömpölve vágtat­tak el nyugat felé. Nem fe­lejtették persze itt a város kasszáját, a bankok és az ár­vák pénzét sem. Aki tehette, követte őket. Zsúfolt vonato­kon, vedlett autókon, zörgő szekereken, oldalkocsis mo­torokon, sőt kerékpáron is. De azért maradtak vissza még elegen. Például a kór­házak betegei, akikkel nem sokat törődtek, bár egyik­másik útra öltözött főorvos az utolsó pillanatban, amikor egyik lába már az indulásra kész, berregő autó lépcsőjén volt, az ijedt és tanácstalan segédorvosokat lelkiismereti kötelességeikre figyelmeztet­te. — Viszontlátásra, viszont­látásra ... talán már néhány nap múlva... — integettek a távozók fölényeskedve. így tartott ez három na­pon át. Fülsiketítő volt a lárma éjjel-nappal. Hernyó- talpú acélszömyetegek, óriási teherautók, katonai alakula­tok dübörögtek az utcák dur­va kövezetén. Még soha nem látott a város ilyen nagy forgalmat. — Egész életemben idegen- forgalmunk fellendítéséért dolgoztam — mondta a Főté­ren, a hervadó platánok alatt Kiss Bálint nyugalmazott vá­rosi tanácsnok — de legvér- mesebb álmaimban sem vár­tam ilyen nagy idegenforgal­mat. A tréfán senki sem mosoly­gott. Az öreg nyugdíjasok tanácstalanul tekingettek a végtelen sürgés-forgásra. A pokoli lárma éjfél után érte el tetőfokát. Az ágyú- dörgés akkor már egész kö­zelről hallatszott, és egy-egy nagyobb detonáció megre­megtette a falakat. Az elsö­tétített város fölött szakadat­lanul zúgtak a repülőgépek. í jíél után, úgy három óra ^ lehetett, hirtelen, szinte vezényszóra, elhalt a lárma. Akkor dermedt ez a halálos némaság a városra és pilla­natról pillanatra szinte kita- pinthatóan vastagodott. Tónika, Fodor Antónia leánygimnáziumi tanárnő, le­hunyt szemmel ült a pince sarkában. Körülötte nehézzé, fojtogatóvá sűrűsödött a le­vegő. Az apró pincében vagy negyvenen szorongtak. Senki sem aludt, csak a gyerekek szuszogtak meleg fészkükben. Végtelen percek teltek el. Senki sem szólt, talán léleg- zeni sem mert. De a ki nem mondott kérdés ott izzott a sűrű levegőben: — Mi lesz most?... Csak nagysokára merte va­laki félhangosan is kimonda­ni: — Mi lesz velünk ... ? Talán a házmesterné volt, aki már hónapok óta nem kapott semmi hírt katonafiá­ról. — Talán jobb lett volna ... Mindenki utánagondolta a ki nem mondott állítmányt: menekülni. Tónika felnyitotta a sze­mét. Ügy érezte, hogy köte­lesség hárult rá. Történelem- tanár volt, látja nagj’vona- lakban az összefüggéseket, nagyjából a történelmi szük­ségszerűség törvényével is tisztában van. Ezek pedig itt, a pincében, körülötte, fel­nőtt kisdiákok, akik szurkol­va várják a magyarázatot a föladott leckéhez. Meg kelle­ne valahogy nyugtatni őket. De hogyan, mivel, amikor ő maga is annyira érzi a bi­zonytalanságot. Csak azt tud­ja, hogy dacos csakazértis kristályosodott ki a lelkében, amikor az igazgatója őt is menekülésre szólította. — Nem megyek, maradok — határozta el abban a pilla­natban —, nem menekülök! Itt várom be a sorsomat. Itt a helyem. Apjára gondolt, Fodor Mik­lós tanárra, akinek arcára ta­lán csak azért emlékezik, mert életnagyságú arcképe ott lóg az első emeleti lakásában, az ágya fölött. Éppen harminc esztendővel ezelőtt tűnt el a keleti frontom, Orosz-Lengyel- országban. Az első világhábo­rú legelső heteiben. Csak arra emlékszik, hogy fölvirágozott vonatban vitték el, köziben a katonazene szólt az állomáson, sziporkáztak a zászlók a nyári napfényözőniben, és a vonat előtt, a sínek körött rengeteg könnyes szemű, sirdogáló öreg­asszony integetett fehér zseb­kendővel. Ott fönt, a szekrény fiókjá­ban megvan még a régi al­bum is, és benne két rózsaszí­nű tábori levelezőlap. Ennyi maradt Fodor Miklós tartalé­kos hadnagyból. A kkor, harminc évvel ez­Ä előtt még egészen pici kislány volt. Nyolcéves. Juli néni is sírt és ő is zsebkendő­vel integetett a lassan kigör­dülő vonat után. Aztán üres esztendők következtek. Juli néni mindig a postást várta, hírt várt eltűnt bátyjáról, aki­nek kislányát születése óta dédelgetve nevelte, mert meg­fogadta, hogy anj’ja helyett anyja lesz a kis árvának, Tó­nikának, aki születése pillana­tában vesztette el édesanyját. Apjára gondolt Tónika az igazgatói irodában is, amikor az igazgatói parancsszerű hang­ja felébresztette lelkében a dacot, Fodor Miklós tanár úr­ra, aki eltűnt a keleti fronton 1914 novemberében, és akiről azóta sem érkezett semmi hír. Bizonyosan ismeretlen katona lett belőle és régein elporlad­tak már a csontjai is valame­lyik tömegsírban. — Okosabb volt maradni — suttogta most a pince áporo- dott csöndjében —, hiszen a menekülés a legszömyűbb a világon. Zsúfolt vonatok, tü­lekedés, kapkodás. Légitáma­dások. Annyi vonatot pusztí­tottak már el a bombák. Aztán hová? Meddig? Az óvóhelyen mozgás tá­madt. Néhányan sóhajtottak. — A németek már úgyis el­vesztették a háborút. Most már hamarosan vége lesz — hallatszott Kovács Mihály hangja, a nyomdászé, — De az oroszok... — sut­togta a kövér háziasszony. — Most majd legalább kide­rül, hogy milyen gonosz volt a propaganda — mondta csönde­sen maga elé a nyomdász. — Jaj Istenem, mi lesz ve­lünk? — sóhajtotta a házmes- tem i. Aztán sokáig senki sem szólt. A sötétbe süppedve gondolkoz­tak az emberek. Odakinn már lassan virradt. A bedeszkázott pinceablakon volt egy vékony rés. Azon keresztül már sejte­ni lehetett a szürkületet. — Csak már jönne legalább valaki — türelmetlenkedett Kati, a háziasszony szobalá- nya. De odakinn semmi sem moz­dult. — Nem is ágyúznak már — állapította meg később a házi­asszony. — Nem lesz semmi baj, si­mán megússauk, majd meg­látják — bizonykodott Kovács Mihály. — Magának tudná kell, ma­ga cucilista — mondta kicsit élesen Schmidt Ferenc, a vas­úti hivatalnok. — Szocialista — javította ki Tónika. M ár a pincében is deren­gett. Látni lehetett hal­ványan az arcokat és azt is, hogy mindenki Kovács Mihály felé fordult. Mintha kis irigy­kedés is lett volna a rátapadó tekintetekben. Neki jó. Ü az elvtársait, a vörösöket várja. Aztán nem történt semmi. Szép őszi reggel simogatta meg a riadt várost. A pincék népe lassan megelevenedett. Egyesek már kimerészkedtek a kapukba és onnan lesel­kedtek jobbra-balra. Találgat­ták: merről jönnek...? Lassahkint mozdulni kez­dett az utca. Kakuszi ügyvéd úr, a kormánypárti város­atya, hóna alatt aktatáskával, gyors léptekkel haladt a vá­rosháza felé. Felöltőjén hatal­mas vörös kokárda virított. A városháza kapujában ta­lálkozott Szentkúthy ügyvéd úrral, a kormánytanácsossal. Annak a bal karján volt pi­ros szalag. — Hová, hová kolléga? — kérdezte kissé gúnyosan Ka­kuszi, majd hozzátette: — „elvtárs”. — Csak ide a városházára. Utóvégre valakinek fogadni is kell majd őket. — Utóvégre, nemdebár? Én is éppen erre gondoltam, hi­szen mindenki meglógott. — Tudja mit, kartárs, men­jünk föl, majd megbeszéljük a tennivalókat. A városban kellemetlen bűz terjengett. Égett zsír, vagy hús szaga. A kivonuló németek az éjszaka leöntöttek petró­leummal a zsúfolt élelmiszer- raktárakat és felgyújtották. Azoknak a füstjét csapta most az élénkülő szél az elnéptele­nedett város felé. — A lakosság pedig hetek óta éhezik. Még jegyre sem kaptunk semmit — panaszko­dott a házmesterné Kovács Mihálynak a kapu előtt. — Sonkával, szalámival, szalonnával, zsírral voltak te­le azok a raktárak. Felgyúj­tották, ahelyett, hogy kiosz­tották volna. — Németek, nácik. T ónika fölment a lakásá­ba. Kis. kétszobás laká­sa volt az első emeleten. A régi fészek. Itt született, itt árvult el és itt röpültek el fe­je fölött az évtizedek. Kihúz­ta a szekrényfiókot és megke­reste a régi albumot. Jól em­lékezett. Ott volt. a kérném' kartonlapok között, a két ró­zsaszínű tábori levelezőlao. Alig olvasható raita a régi írás. apja kezevonása. Nézegette a régi képeket, betűzgette a megfakult írást, aztán sóhajtva visszarakott mindent a helyére. Kinyitotta az ablakot és odaült eléje. A nap bágyadt sugarakkal si­mogatta fáradt arcát. — Egyedül vagyok, most is. mint mindig. Örökké egyediül — szakadt föl a sóhajtás ki­csit fásult szívébők Senkije sincs, nénikéje is régen meghalt, éppen csak azt várta meg, hogy megérkezzen a húga tanári kinevezése. Az iskolára gondolt. Alig kez­dődött meg az idei tanév, hirte­len abbahagyták az előadáso­kat. A gyerekek elmaradtak Most elmenekültek a tanárok is. Lehet, hogy csak 6 maradt itthon, egyedül. Eszébe jutott, hogy a noteszát és a jegyze­teit a tanári szoba asztalán hagyta. Be kellene menni ér­te. Mi is lesz ezután? Hogy is lesz? Folytatják-e valamikor a félbehagyott tanévet? Visz- szaiönnek-e a gyerekek ? Szin­te látja őket, amint ténfereg- nek messzi, sáros, földúlt országutakon, tépett katonák, zakatoló járművek között. Az arcát vigasztalva simo­gatják a napsugarak. Lehuny­ja a szemét és szeretne nem gondolni semmire. A városháza tornyára fehér lobogót húztak föl. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom