Pest Megyi Hírlap, 1970. február (14. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-25 / 47. szám

' t. 9 * *IM. Kjtíriao 1970. FEBRTJÄR 25., SZERDA M. S. mester alkotásai — filmen A láthatatlan képek is „megelevenednek“ A késő középkori magyar festészet kiemelkedő alakja M. S. mester alkotásairól ké­szít filmet Takács Gábor ren­dező és Vancsa Lajos opera­tőr. A színes rövidfilm segítsé­gével a zseniális festő hat fenn­maradt tábláját, amelyeket különböző helyeken őriznek, a nézők majd egy közös kom­pozícióban is láthatják, aho­gyan azok hajdan a Selmecbá­nyái Szent Katalin templom főoltárán elhelyezkedtek. A stáb ugyanis nemcsak a ha­zánkban őrzött öt alkotást fényképezte, hanem járt a csehszlovákiai Antol-ban is, ahol a „Krisztus születése” című kép található. Bravúros technikával és Mojzer Miklós művészettörté­nész segítségével Sárközi Endre grafikus rekonstruálta az eltűnt két M. S.-alkotást is. A formai megoldásra M. S. más műveiből és a korabeli mesterek képeiből következ­tettek, a témát a táblasorozat Krisztus-történetéről állapí­tották meg. Feltevésünk sze­rint az elkallódott vagy meg­semmisült remekművek az Angyali üdvözlet és a Három királyok imádása címet visel­hették. SETALOVAGLAS Jegyzetek Horgas Béla verseiről Erős kávé Kertész László rajza Horgas Béla negyedik ver­seskötetének legnehezebben elemezhető verse talán éppen a címadó, a Sétalovaglás. Kezdjük hát az elemzést ép­pen ezzel; éppen azért, mert úgy érzem, a költő helyesen választotta kötetének cím­adó verséül — a vers értésé­vel Horgas egész költésze­tére, főként költészetének ér­zelmi hátterére nyílik kilátás. A Sétalovaglás című ver­set ugyanaz a kijelentő mon­dat nyitja, zárja: „Megkez­dődnek a sétalovaglások”. A mondat szinte jelentés nél­küli, épp úgy nem mutat túl saját magán, mint egy zon­gorán leütött hang, tovább kell mennünk, s a többi han­gok viszonylatában fog csak kiderülni értelme: „A tenger gömbjei földo­bódnak, dördül a parti szikla, indul a ló a téren át, keresztben halad/’ Aztán minden további sor egy-egy újabb részlet a fur­csa, mediterrán, holdfénytől bevilágított, tengerhullámtól dördülő tájból. Látszólag egy­szerű leírás. Egy-egy jelző, megismételt, tehát hangsú­lyossá tett kijelentés hívja csak fel a figyelmet: veszé­lyeztetett belső tájon járunk. így: „Némán jár a ló, vizes rongyra, döglött ho­mokra lép, keresztben halad, utadat elvágja, menekülő.” , Majd ismét nyugodt pom­pában feltáruló újabb tájrész­letek, a lassú táncban hul­lámzó are, kalap, csukló — mégsem veszélyt jeleznek, mégis arról vallanak, hogy a veszélyeztetett belső tájak felé fordult ember, szinte hideg, de nem érzéketlen tár­gyilagossággal képes figyel­ni önnön veszélyeztetettsé­gét. Ahogy egy tájat szemlé­lünk, amely tőlünk idegen. Nyugodt, mert izgalmán, ve- . szélyeztetettségén túl jövőt lát, és a felsejlő jövő, az akár­mit ígérő, de már körvona­laiban láthaltó jövő megnyug­tat. „Fanyar cellában élsz, de egy napon! Hátával felém, előre kaptat a ló. tajtékoznak tengeri virágok és arcomat hab lepi. röpíti — látok.” Aztán az utolsó sor: „Meg­kezdődnek a sétalovaglások.” A nyitó és záró mondat kö­zött, talán ezekből a héza­gos idézetekből is kiderül, kis dráma játszódott le, ame­lyet valamiféle résztvevő nyugalommal szemléltünk. Az indulás drámája, a magunk­ra, helyzetünkre való rá­IPARI TANULÓNAK FELVESZÜNK általános iskolát végzett fiatalokat a következő szakmákba: épületlakatos, ócs-allványozó, épületasztalos, fapadlózó- és műanyag­burkoló, központifűtés-szerelő, építőipari gépszerelő, épületburkoló (hideg), műkőkészítő, vasbetonszerelő (2 éves), vízszigetelő, bádogos, Hőszigetelő, kőműves, üvegező. Akiknek vidéken állandó lakásuk van, azoknak tanulóotthoni elhelyezést nyújtunk. Jelentkezés személyesen vagy írásban a PEST MEGYEI ÁEEA3II ÉPÍTŐIPARI VÁLLALATNÁL Budapest XXI., (Csepel), Kiss János altábornagy u. 19-21. pillantás drámája. A remény drámája. Egy álom absztrakt drámája. Ezért aztán amire kimondja az utolsó sort, ez már nem azonos az elsővel, ha a szavak azonosak is. Az utolsó kijelentésben halk re­zignáció cseng. Nekiindulunk a jövőnek, mert látunk, hely­zetünket látjuk, nem nagy örömmel indulunk, nem túl­zott reményekkel. A törté­nelmi jövő tágabb perspektí­váit itt a következő pilla­nat helyettesíti. A következő pillanatnak vagy a pillanat következő töredékének is ne­ki kell indulni. ★ De Horgas nemcsak indul, hanem menekül is. Homok- felhő című versében , például asszonyhoz, Hó című versé­ben az emberekhez. Mintha Ebben a hármasságban lenne meghatározható költészetének érzelmi világa: lát, tehát felméri külső és belső vilá­gát, menekül, a látott-meg- élt valóság elől, de mint azt tudjuk, a keresztben haladó ló mindig elvágja a menekü­lés útját, és indul, mert lá­tott, felismert, eszmélt, és nem tud menekülni. A lá­tás, menekülés, indulás szin­tézise nem erőszakolható, a szintézis csak néhány versé­ben születik meg. (Vagy; Gau­guin; Király és királynő; Sé­talovaglás.) Az egymáshoz tartozó, szintetizálható köz­érzeti elemek rendszerint in­kább szétválnak, s önállóan válnak versalkotó erővé. Ezért, ha szándékunkban áll­na, Horgas verseit három csoportra oszthatnánk: álla­potfelmérő versek, a mene­külés versei, szintézis Versei. De csoportosítás helyett vizs­gáljuk inkább, mi az a köl­tői tartás, ami ezt a költői közérzetet szüli? Vagy meg­fordítva: mit jelent az a köz­érzet, amelyből ez a költői tartás születik? ★ A költői tartás legpontosab­ban saját szavaival határoz­ható meg: „Vasból vagyok és bolyongásból.” Vagy másutt: „Álmaim a szemetesvödrök gyomrából is kimásznak, és bodzavirág-gióriákkal a fejü­kön, kezdik elölről megint.” Az absztrakt képeknek az a jellegzetessége, hogy mindig konkrét elemekből épülnek, s csak az elemek egymáshoz való viszonya teszi absztrakttá egészüket. Az értelmezés visz- szafelé halad. Az absztrakt egészet konkrét elemeire bont­ja, s a konkrét elemek mögött felsejlik vagy éppen pontosan megragadható az a valóság — költészetről lévén szó: az az egyéni-társadalmi valóság és közérzet, amelyből az elvonat- [ koztatás született. így jutunk a közérzet tágasabb vizeire. Is­mét Horgas sorait idézve: „Óriás vízcsepp belsejében I szalmát eszik a gyújtogató”. Ezek a sorok társadalmi-törté­nelmi állapotot és költői köz­érzetet fogalmaznak bizarr ellentéteikkel. Úgy látszik. Horgas — mint minden költő — gyújtogatónak, forradal­márnak, újítónak született, mégis óriási vízcsepp belsejé­ben kényszerül kuporogni, s felzabálni azt a szalmát, amellyel tüzet gyújthatna. Eb­ből a beszorítottságból — sa­ját helyzetünkre ismerhe­tünk! — születik az indulás, a gyújtogató kiszabadításának vágya. ,,A dögöket ki kell ir­tani ...” — írja — „... vagy a nevüket tudni legalább...”. Minit látjuk, költői tartásának elemei szép egyensúlyiban rí­melnek össze. Ki kell szabadí­tani a gyújtogatót, elindulni és kiirtani a dögöket, de ha ez nem lehetséges, akkor leg­alább a racionalista pontos­ságával ismerni kell helyze­tünket. Ebben a vagy-vagy- ban kapcsolódik a vas nyugodt biztonsága és a bolyongás nyugtalan hívása. ★ A költői tartásban egyesülő, v Uasztható lehetőségek két eleme ellentétben állnak egy­mással. Ezeknek az ellentétek­nek az összecsapásából kelet­keznek az általam szintetikus­nak nevezett versek. Ebből az összecsapásból keletkezik az a halk rezignáció is, amely az egész kötetet átleng:. De en­nek a rezignációnak vannak tragikus vonásai is. Legjobban a Vagy című vers utolsó so­raiban fogalmazódik meg a tragikus rezignáció: „Indulhatok, istenem, van lovam, pikulám. A többi csak vér, velő.” E röpke és szükségszerűen hevenyészett elemzés után nem lenne más hátra, mint­hogy e sorok írója minősítse és elhelyezze Horgas Béla köl­tészetét a költészet egészében. Talán elfogultsággal lennélt vádolható, s ezért a minősítést és a költő helyének kijelölését — némiképpen az időre is bíz­va — egy szubjektív olvasói vallomással szeretném. megke­rülni. A Sétalovaglás című kptetet egyvégtében olvastam el, alámerülve e képekben, nyelvben kivételesen gazdag költői világban. Nádas Péter ERŐPRÓBA Zsoldos rajza. N em okolok én senkit azért, hogy így alakult az életem. Legfeljebb fáj, hogy éppen velem történt mindez. Hogy az anyám elhagyott, az apám pedig nem tudta elviselni, hogy elhagyták. Így maradtam magamra a kétszobás lakásban, tizenhét évesen. A társadalom a maga mód­ján a gondomat viselte. Az öreg gyámügyi előadó rendszeresen eljött hozzám, kifagga­tott, jóra intett, mit tehetett volna még? Egy felbomlott házasság következményeit nem viselheti a leghumánusabb közösség sem. Persze, folyamodhattam volna a ta­nácshoz szociális segélyért, meg Hírharang, a barátnőm is biztosan segített volna rajtam, de nem vagyok én se nyomorék, se béna, hogy a mások nyakán élösködjek. Megállók én a magam lábán is. Ha az ember tizen­évesen sem tudja megtenni azt amit akar, akkor mikor? Ezért csak azután jelentettem be elhatározásomat a dirinek, hogy kimara­dok a suliból, akkor is levélben, amikor már felvettek betanított munkásnak a tex­tilgyárba. Rozmár, az osztályfőnök hiába jött ki a lakásomra: tanár úr, a szándékom megmásíthatatlan, közöltem tisztességtudóan, s hpgy megnyugtassam és ne menjen visz- sza dolgavégezellenül, írásba adtam kérel­memet: ha léhetséges, engedélyezzék, hogy a tanév végén magánúton levizsgázhassak. Erre már ő is csak annyit tudott mondani, hogy szilárd jellem vagyok és atyaién meg- símogatta a hajam. Hírharang azonban sok­kal agresszívebben vette tudomásul beje­lentésemet, szidott, mint a bokrot és fel akart pofozni, amiért nem konzultáltam meg vele a dolgot, a barátságunk erre kö­telezett volna, a végén mégis úgy távozott, hogy a legszívesebben ő is azt tenné, amit én és akkor végre nem lenne rászorulva a faterja pénzére, biztosan sokkal értelmesebb dolog lenne, ha függetlenítené magát min­denkitől. megszűnne az állandó szekatúra: tanulj, kislányom, ne csavarogj annyit, kis­lányom, ráérsz még a fiúkkal foglalkozni, kislányom és így tovább. Már az idegeire megy az anyja permanens hegyibeszéde, meg az apja makacssága, amit egyszer kimond, azon nem változtatna a világ minden kin­cséért sem. így maradt le a párizsi útról is a matek egyes miatt, de benne nincs annyi erő és kitartás, amennyi belém szorult, ki­mondja kereken a véleményét önmagáról: gyáva vagyok és bőgve elrohant. Én meg fejjel megnőttem önmagam előtt Néhány hétig csodálatosan 'éreztem ma­gam. Minden más volt, mint addig. Felnőtt, dolgozó nő lettem! Két hónap után már ezerháromszáz forint keresettel, igaz, güriz­tem érte eleget, de ennyit egy kezdő tanítónő keres, diplomával a zsebében. Hírharang pe­dig hetenként meglátogatott és feljött Cérna is. Papírra írva hozták, miből, mit adtak fel a suliban és a következő alkalommal fel­váltva kérdezték vissza, mit tanultam. Ez irtó rendes volt tőlük, és tanulás után egy­mást túllicitálva sorjázták, mi történt a hé­ten. Gólya egy nap két fát is beszedett. Gé­lem még nyögi a nyári szerelem következ­ményeit. Indiánnál éppen Pitagorász került sorra. Rozmárt egy fiatal csajjal látták he- tyegni a körúton. Napóleon pedig hülyébb a sokévi átlagnál. Szóval az élet nélkülem is megv tovább. Ezt én állapítottam meg, s nem ők és éjszakánként arról álmodtam, hogy még közéjük tartozom, de reggelenként na­gyon fájt az ébredés. Hiába, az iskola sokkal gondtalanabb ügy, mint napi nyolc óra a gyárban. Előbb csak négy, aztán már hat gép mellett rohangál­ni, porban és fullasztó melegben. Egyszer kiszámoltam, naponta harminc kilométert gyalogolok fel-le, fel-le, s közben úgy kell kuksizni, hogy majd kiesik az ember néző­kéje. És azon kaptam magam, hogy ami kezdetben olyan nagyszerű fizetésnek tűnt, összezsugorodott. Egyre gyakrabban számol­gattam esténként, hová is folyik el a ke­zemből a pénz. Hétszáz forint csak havonta a rezsi: lakbér, villany, gáz, televízió és rá­diószámla, villamosbérlet, levonás, szakszer­vezeti díj, üzemi kaja. Marad hatszáz reg­gelikre, vacsorákra, vasárnapokra, kávéra, bagóra, ami nagyjából elég is lenne, de ak­kor miből ruházkodjon az ember? Színház­ról, moziról, uszodáról, táncról már nem is BÜSZKESÉG beszélek. Egyszerűen nem tudtam felfogni, miből él Macsulékné, a váltótársam, aki legfeljebb három piros csikóval keres töb­bet és két apró gyerekkel hagyta magára a férje, akitől még a tartásdíjat sem tudják bevasalni, mert egy-két hétnél tovább sehol sem dolgozik. Persze, lehetséges, hogy az én számveté­semben és gazdálkodási módszeremben volt a hiba. Szó ami szó, nem így képzeltem el a felnőttségemet. Néha végigbőgtem az éj­szakát és mindennek lehordtám magam a fene nagy büszkeségemért. A lányokkal azonban mindig tréfálkoztam: még csak ez kellene, hogy megsajnáljanak! Akkor inkába elkerülöm őket. A látogatásuk is egyre ter­hesebbé vált. Egy dolgozó nő már nem fo­gadhatja a vendégeit két karéj zsíroskenyér­rel. Valamit mindig készítenem kellett: szendvicset, kávét, egy kevés piát. A lányok­nak fogalmuk sem volt a pénz értékéről. Né­ha napokig nem vacsoráztam a látogatásaik után. Ha túl hangosan korgott a gyomrom, odaálltam a tükör elé és bemesáltem ma­gamnak, hogy hízom, kötelező a diéta. Ez persze nem volt igaz. Napi harminc kilo­méterrel a lábában nem hízik el az ember, főleg tizenhét évesen nem. Még szerencse, hogy Hírharang gyakran hozott színházi po­tyajegyet, táncolni viszont már nem jártam, legfeljebb, ha Hírharang rendezett valami szolidabb házibulit, de azokra is csak ak­kor mentem el, ha az osztályból Cérna vagy Gólya volt hivatalos. Minden csodá három napig tart, az is, hogy dolgozó nő lettem. Az osztály egy része egyszerűen leszokott rólam, de akadtak olyanok is. akiit fél év után már egy fagyos köszönéssel elsiettek mellettem, mintha csak látásból ismernénk egymást. Már nem voltam számukra megfelelő társa­ság, ez az igazság. Talán, ha a szemembe mondják, könnyebben elviselem, de csak éreztették, hogy már nem tartozom közéjük, budai gimista lányok közé. Mindez olyan gondolatokat érlelt meg bennem: le kell pi­pálnom őket! De hogyan? Talán a havi ezerháromból keljek versenyre a lányok gondtalan életével, akiknek a legfőbb prob­lémájuk az volt, mit vegyenek fel magukra, melyik fiúval járjanak és a legkevésbé a tanulás érdekelte őket. Hírharang mondta, hogy tizet húztak meg félévben egy vagy két tantárgyból, az osztály zöme közepes ered­ménnyel zárt, s mindössze hatan érték el a négyes átlagot. Volt is akkora paláver a szülői értekezleten, mint talán még soha az elmúlt három év alatt: a szülők a pedagó­gusokat, a pedagógusok a szülőket okolták, csak a fiúkat és a lányokat nem hibáztatta senki. Pedig az osztály a hibás, még Hír­harang szerint is, közömbösek, cinikusak, már Pitagorász sem bőg, ha beszed egy fát, csak megrántja a vállát, azzal kész és az iskolaköpenye alól kivirit az Ómega-trikó. A fiúknál a vállig érő haj a legfontosabb. A szülők ugyan tiltanák, de a srácok Napóleon tanár úrral érvelnek, aki nem bánja a hosz- szú hajat, csak tiszta legyen. Rozmár taj­tékzik, de nem tud tenni semmit ellene. Mintha mindenki megbolondult volna, és mindez engem igazolt: más barátokat kell, hogy keressek. Csak a barátait nem válto­gathatja úgy az ember, mint például az in­gét. Akik a gyári lányok közül befogadtak volna maguk közé, azok nekem nem kellet­tek, mert még olyanabbak voltak a gimista lányoknál: csak a krapekok érdekelték őket, semmi más. Akikkel viszont én szerettem volna haverkodni, mert komolyak voltak és sok mindenről lehetett beszélni velük, azok­nak már állandó fiúpartnerük volt, én meg ki nem állhatom a felesleges harmadik sze­repét. Pedig hívtak magukkal táncolni, evez­ni a Dunára, két-három pár mindig össze­állt, most lógjak a nyakukon? Inkább ma­gamra maradtam. Hírharang ugyan még el- eljárogat hozzám, de érzem, hogy egyre ke­vesebb a témánk Az ő világa már nem az én világom, de akkor melyik az "enyém? Prukner Pál

Next

/
Oldalképek
Tartalom