Pest Megyi Hírlap, 1970. január (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-01 / 1. szám

1970. JANUÁR 1., CSÜTÖRTÖK 1'E.VI HEGYEI cMíi^ap A mbrus a késő órákig töp­rengett, hogy mit írjon az életrajzába; Amikor a hideg szobában leült az asz­talhoz, és a tollat megkocog­tatta a tintásüvegben, azt gon­dolta eltökélten: Egy ilyen jó állás elnyeréséhez feltétlenül jókat kell írni magamról. De még egy óra múltán is csak a tollat forgatta az ujjai között, egyre bizonytalanabbul, mert a legfontosabb mondat, az első, nem jutott eszébe. Csak tud­nám, hogy mi az, ami kedvező színben tüntet fel, és mégsem hat dicsekvésnek, töprengett _ Ambrus. Például azt is beír­hatnám, hogy nem vagyok a szenvedélyek rabja, de ezzel nem kezdhetem. A télen is megfogadtam, hogy egy álló hónapig egyetlen korty szeszt nem iszom. Be is tartottam, csakhogy akkor az igazság megkívánja tőlem, hogy azt is elmondjam: ha rámjön vala­mi, mert ez meg szokott tör­ténni velem, akkor képes va­gyok három napig egyfolytá­ban inni, és huszonnégy óra alatt elszívok száz cigarettát is. Ennek a kettősségnek pedig az a magyarázata, hogy egyszerre vagyok hajlamos a jóra és a rosszra, ami nem vall rokon­szenves egyéniségre, mert hi­szen sokszor a véletlen játé­kaitól függően adott percben lehetek ez is meg az is...-#Jr£feküdt le, hogy egy sort sem az önéletrajzból. Majd reggel mindent bepótolok, ígérte magának, és ezzel az el­határozással aludt el. Reggel fél hatkor csörgött az óra. Ambrus nem borotválko­zott, nem mosakodott, nem gyújtott rá, télikabátját a há­tára terítette, és az asztalhoz ült. Bekapcsolta a rádiót, amely a napi időjárás-jelen­tést ismertette: mínusz egy és plusz öt fok között. Egy kis bölcsességet kellene beleírni az életrajzomba, ‘ hogy jői.ndü- latot ébresszek magam iránt, gondolta. Azt is beleírhatnám, hogy nem szeretem az érzel­mes dolgokat, az érzelmeske­dés az anyáknak meg a ka­maszlányoknak való. Kihúzta az asztalfiókot, rövid keresés után a lomok között megtalál­ta a kék színű noteszét, ebbe szokta beleírni, ami napközben eszébe jutott. Lapozgatott ben­ne, majd visszadobta a fiók­ba: Nem. ezek semmiképpen nem jók, a szamárságokat rossz néven vennék tőlem, és azt mondanák rám, hogy nagy­képű vagyok. Ekkor csöngetett a postás. Expresszlevelet hozott. „Anyádat kórházba vitték. Ha tudsz, gyere haza. K. Sa­nyi.” Ambrus azt gondolta: Iste­nem, az anyám! Mindig úgy éreztem, hogy nem szeretem eléggé ... Szeretett volna va­lamit inni. A szekrényben ta­lált az üveg alján egy kis vod­kát, aztán körülményesen be­gyújtott, de kevés volt a fa, és feladta, hogy melegben írja meg az életrajzot. Végül is előkereste a rezsól, és teafő­zéshez készülődött. Az is vala­mi, morogta. Teafőzés közben állandóan az anyjára gondolt, nem összevissza, hanem egyet­len napra, amikor bevonult katonának. Egy nagy üzem ud­varára gyűjtötték őket. Meleg volt, egész idő alatt tűzött a nap. Az udvar egyik sarkából a másikba vezényelték őket, és órák teltek el, mire biztossá lett, hogy kit irányítottak a páncélosokhoz és kit a tüzé­rekhez. A salakos portól már délben retkes volt a zokni alatt a lábuk. Ambrus anyja a rá- csozott vaskerítésbe kapasz­kodva figyelte az eseményeket. Látszott rajta, hogy egy-egy hangosabb ordításra összerez­zent, és szomorú tekintetével azonnal Ambrust kereste, majd amikor Ambrusékat kü­lönböző alakzatokba kezdték sorakoztatni: kaputól kapuig röpködött, mint egy fehér szár­nyú madár, s egész nap étlen- szomjan csak arra a percre várt, amikor majd Ambrusé­kat kivezetik az udvarról, el­indulnak az állomáson várako­zó vonathoz, és akkor lesz egy pillanat, amikor megfoghatja a fia kezét. A többiek vigyorogva kérdezgették tőle, hpgy, ki az á iélfteá Síggaátzbr$*‘ a'iierít^s- nél... Árnyékos szögleteket keresett az udvaron. Meg le­het itt fulladni a hőségtől, pa­naszkodott a hadnagynak, s lopva az anyjára pillantott. Megértette a legfontosabbat, ami egyben a legfájdalmasabb is volt: Ambrus lelke mélyén most nagyon közel érezte ma­gához anyját, a ragaszkodó kis ősz madarat, ahogy ide-oda szálldosott, hogy minél többet láthasson távolodó fiából. Ret-s tenetes dolog ez... A rádió híreket közült. Az^ AP jelenti Washington-^ bői: az amerikai anyák^ ezrei elárasztják az elnököt^ olyan levelekkel, amelyekben § felszólítják, hogy karácsonyra § valósítsa meg a békét Vict-S namban ... Ambrus felfigyelt, ij a fejében átsuhant egy meg- ^ viselt, kemény arc, de ez csak^ egy pillanatig tartott. Az ar-S: con rajta volt az egész háború. >5 Az expresszlevélre pillantott,;} még egyszer elolvasta: „Anyá-^ dat kórházba vitték. Ha tudsz, § gyere haza. K. Sanyi.” Érdekes, ^ hogy éppen ő írt, gondoltai; Ambrus. Legalább nyolc éve^ nem látták egymást. Alig fűz^ hozzá valami, és éppen ő írt, ^ gondolta Ambrus. Volt a folyó;} déli szakaszán egy kis öböl, azt;} együtt fedeztük föl. Egyszer^, ránksölétedett a- folyón, s fé- lelmünkben cérnahangon el- § kezdtünk énekelni. Ez minden, ^ meg egyszer egy rozoga csó-i; natokal átkeltünk a folyón, ő ^ megszólalt a víz közepén: Mi-^ lyen mély ez itt, ép. pedig azt;} mondtam: ez a világ egyetlen 5; folyója, amelyiknek nincs fe-1 neke. A rádió azt mondta: az AP ^ jelenti Washingtonból... Ka- ^ rácsonyra valósítsa meg a bé- § két Vietnamban ... S Negyvenötösök KOVÁCS GYULÁNÉ Ambrus összegyűrte a pa- ■} pírt, amire az életrajzát akar- ^ ta megfogalmazni. Azt hiszik, morogta magában, hogy ün- § nepnapon győzelmesebb a ha- ^ Iái, mint máskor. Az amerikai }> anyák fáradhatatlanul teleröp- i; ködik a világot, gondolta szó- ^ morúan, a ferde szemű anyák J} pedig lekuporodnak a bam- § buszfedezékek mélyére. Sze- ^ gény anyák, elég nekik, ha a | fák és a vizek sűrűjéből elő- ;} bukkan egy hízásra hajlamos }! ember, s meghajolva azt mond- § ja: Karácsony van, és mi ga- | Tantáljuk, hogy mostantól ^ negyvennyolc órán át nem }j gyilkoljuk le az önök kedves íj fiait, de negyvennyolc óra ijj elmúltával, sajnos, semmit sem jí garantálhatunk, ezt meg kell Sí érteniük... § Ambrus becsomagolt a tás- j; kajába, nem írt egy sort sem. | Majd ha visszajövök, ha még íj szábád íész ez I 'jő' állás, meg* | írom az életrajzomat. Meg- j} könnyebbült, hogy halasztást i? adott önmagának, s ez az elha- íj tározás megnyugtatta, össze-1 számolta a pénzét, vasúti költ- >} ségre elég volt, többre nem. Az § ajtóból még visszapillantott: § az expresszlevél ott feküdt az íj asztalon, felsértve s gyűrötten, § mint egy madár, amelyik re- ^ pülés közben mély sebet ka- ^ pott. $ $ vúthné — mondta az öregem­ber és a kulccsal ismét a mo­tor fölé hajolt — Látom, magának is van baja elég — csóválta a fejét Ács István, de az öregember nem válaszolt. Zörgölődése, nyögése a karosszéria minden résén, szakadásán előszivár- gott. Ács István ismét szemben állt a vasúti töltéssel, és mi­közben a havas földhányást bámulta, arra gondolt, hogy Jánosháza legfeljebb száz- nyolcvan kilométer. Ha sike­rülne kihozni a hetvenes átla­got, akkor kettő és fél, három óra alatt biztosan megérkez­ne... Ha ... Ha ... Megfor­dult, ingerülten az öregember­re meredt: — Mikor készülünk el, Mi- kó úr? — Késznek látom .. Szólok a főnöknek, aztán mehet... Az öregember a hűtő tete­jére rakta a szerszámait, és el­indult a műhely felé. Kifelé dülöngélő, roncsolt bakancs- nyomokat hagyott a hóban. Ács István szemügyre vette a nyomokat, aztán az .idős em­bert, ahogy megállt a műhely ajtajában és bekukkantott a fénybe. A műhelynek nem volt ablaka, így odabent mindig égett a villany. Mikó úr las­san elengedte a kilincset, s a kerítések mellett elindult va­lamerre. Nem szólt a főnök­nek, be sem ment a műhely­be. Ács István nézte az öreg­ember görnyedt hátát, ahogy lassan keskenyedett, s végül eltűnt a Francia út hószürke szomorúságában. Vart néhány percig. Nem hitte, hogy az öregember visszatér, csak illendőségből várt. Csend volt, és tizenegy óra. Lassan hullni kezdett a hó. Aprócska pelyhekben szál­lingózott, bizonytalankodva, kis reményeket hagyva, sejtet­ve. Ács István az égre nézett, aztán beült a kocsijába. Hiába indítózott, a motor meg sem nyekkent. Négyszer-ötször próbálkozott, s amikor felné­zett, már ott állt az egyik se­géd a kocsija mellett. — Az öreg, elment? — El — mondta Ács István. — Gondoltam, hogy el­megy ... A Horváthné szerint megjött a felesége — mondta a segéd, aztán az autó fölé kö­nyökölt és nézte az indító- gombot. Néhány pillanat múl­va újra megszólalt: — Szegény öreg, fordítva kötötte be a ve­zetékeket. Lassú is ... A főnök lehet, hogy elküldi elsején ... A segéd gyorsan lecsavarta az anyákat, felcserélte a veze­tékeket, majd ismét rögzítet­te a csavarokat. — Indítózzon — mondta. Ács István bekapcsolta a gyújtást. A motor egyre in­dult. Leállította, aztán újra indítózott... A motor újra és újra felduruzsolt... A se­géd odaállt melléje és a mű­szerfalra bámult. — Tudja, az öregnek fia­talabb volt a felesége ... Azt hiszem, most se lehet több negyvenötnél... Nagyon sze­rette az öreg... Itt laktak a Francia út végén. Az asszony egész nap az ablakban könyö­költ egy díszpármán és a vo­natokat nézte. Az ablakok­ban ugye sok volt a puccos ember, mert aki utazik, fel­ránt magára valami rende­sebb rongyot... Nem tudom hány évig nézte az asszony ezeket a rohadt vonatokat... De aztán lelépett... Akkori­ban azt beszélték, hogy egy osztrák mozdonyvezetővel, vagy kalauzzal szökött meg... Becsben lakott. Ennek a Hor- váthnénak szokott írni... Most aztán hazajött... Nem tudom mihez kezd az öreg... Ha én vagyok a helyében ... — Azt soha nem lehet tudni — mondta Ács István. — Hát nem. Ez igaz. Ha ugye hazajön valaki... Mert nem úgy van, hogy Píliscsa- báról tér vissza ... Honvágya is lehetett... Majd szólok a főnöknek, hogy tartsa még az öreget. Nyáron gyorsab­ban dolgozik ám, de ilyenkor ugye meggémberedik a ke­ze... Elindul? — El kell indulnom. Itt vannak az anyám ajándé­kai ... Egyedül van, és a nén- je... Ács István bement a mű­helybe, és, kifizette a javítást. Mire visszaérkezett a kocsi­hoz, a segéd már összeszedte a szerszámokat. — Az öregnek szántam, osz- szák el — mondta és a har­mincast a segéd zsebébe gyűrte. — Odaadom majd az öreg­nek — mondta a segéd. Ács István hátratolatott, az­tán elindult a Francia út mocskos haván. Puhán, kava­rogva esett a hó, s a szürkés ködöt az úttestre nyomta. Megkérem a kedves és köz­vetlen elnöknőt, a Vasadi Kos­suth Mezőgazdasági Szakszö­vetkezet vezetőjét, a fekete hajú, szemüveges, középma­gas és teltkarcsú Kovács Gyu- lánét, hogy mesélje el egy nap­ját: — Öt órakor, esetleg fél hat­kor felkelek, elkészítem a csa­ládnak a reggelit. Férjem a Monori Járási Pártbizottság titkára, nagylányom érettségi előtt áll, jogász szeretne lenni, kisfiam negyedik elemista. Egy kicsit összerámolok, annyi időm van erre, hogy elérjem a negyed nyolcas buszt, amely Monorról Vasadra visz. Fél nyolc és háromnegyed nyolc között a szakszövetkezetnél vagyok, persze, ha zsúfolt a munkaprogram, akkor a ko­rábbi buszokkal jövök. Az el­múlt év közepén kerültem a szövetkezethez, akkor én vol­tam a tizenötödik alkalmazott, most 127-en vagyunk, a 324 ta­gon kívül. 3700 holdon gazdál­kodunk, de elég rossz volt és maradt' is a föld, a közgazda- sági adottságok sem voltak jók, de némiképp megváltoz­tak. Ahogy a lehetőségek meg­engedték, foglalkozni kezd­tünk a kiegészítő üzemágak­kal. Ez a másfél évem szinte minden napja azzal telt, hogy iPeeten; jJrartattunlt-után, hogy ipari jellegű munkalehe­tőséget keressünk a szakszö­vetkezetnek. ötféle kiegészítő tevékenységet folytatunk, me­lyek beváltották reményein­ket. Jelenlegi terveink azon­ban most már mezőgazdasági jellegűek: bekapcsolódunk a pulyka-programba, és a ná­lunk még igen ritka, magas- töírzsű > piszkát telepítünk. Dél­után négy, öt, hat óra felé in­dulok haza, amikor tudok. Ma is várnak egy órakor megbe­szélésre, háromnegyed három­kor még egyre, és délelőtt, ép­pen amint megérkezett, fejező­dött be egy másik tárgyalás. Nyáron meg sokszor -este nyolc órakor érek haza. Meg­vacsorázunk, megbeszéljük, kinek-kinek a napi dolgát, én megfőzöm a következő napra a vacsorát, ezt mindig így szoktam, közben pedig elmoso­gatok. A tévéit ritkán élvezem, a szemem sem túl jó. Sokat beszélgetünk, mesélünk egy­másnak, a múltkor például a kisfiam elmesélte, hogy bejött egy fekete ruhás bácsi az osz­tályba, akkor a tanító néni megkérdezte, hogy kik a ka­tolikusok, álljanak fel, azután a reformátusok, majd az evan­gélikusok, összeírták, hogy kik jelentkeznek hittanra, a bácsi pedig a kisfiámhoz fordult és megkérdezte: hogy-hogy te egyik csoporttal sem álltái fel, milyen vallású' vagy, mire fiam azt válaszolta: kommu­nista. Kovács Gyuláné 18 éves ko­rában lett kommunista End- rödön, a Viharsarok viharsar­kában. Apja kubikos és nap­számos volt. a földosztáskor kapott földet. 12 holdat. Hat gyereke született. Mind a hat kommunista lett. Kovács Gyu­láné elmondja, hogyan lépett be a pártba: — Akik 1944 novemberében megalakították a pártot End- rődön, mind ismerőseim, roko­naim, barátaim voltak. Apám is köztük. Én is be akartam lépni, hiszen egész akkori és addig ismert és legjobban sze­retett környezetem kommu­nista volt. Én ebbe születtem és nőttem bele. Az elvtársak véleménye akkor az volt, hogy még nagyon fiatal vagyok, te­vékenykedjek először a MA- DISZ-ban. Unokatestvéreim­mel megszerveztük a község­ben az ifjúsági szervezetet. Mi olyan sejt voltunk, akik há­rom fiatalt adtunk a debreceni ideiglenes kormány őrségébe. Mi olygn szervezet voltunk, akik közül 25-en jelentkeztek az alakuló magyar Vörös Had­seregbe, köztük én is. Irodai munkára soroztak be. Közben a pártban, műit adminisztrátor dolgoztam, egyedül én tudtam gépen írni, én végeztem a leg­több iskolát. Ugyanis nagyné- ném magiához vett annak ide­jén Veszprémbe, elvégeztette velem a polgárit, majd a ta­nítóképzőt Pesten, a Ranolder- intézetben, az utolsó évet nem fejezhettük be, mert 44. már­cius 19-én bejöttek a németek és 20-án kiürítették az iskolát. Szóval, dolgoztam a pártiro­dán és 45 május elsején ünne­pélyesen megkaptam a tag­könyvemet. Az első perctől kezdve a községi bizottság szervező titkára voltam, ami­kor meg a titkár pártiskoláira ment, én helyettesítettem. Pártiskolám én is többször ta­nultam, 46-ban, 47-ben két­szer, 48-ban, 49-ben. Tagja vol­tam a községi nemzeti bizott­ságnak, én képviseltem a kom­munistákat. Volt olyan nemze­ti bizöftsági ülésünk, amely reggeltől estig tartott, éles szó­csatákkal. Volt olyan, hogy tízszer szólaltam fel. — Akkor 19 éves lány volt. A falu népe elfogadta, mint a kommunisták egyik vezetőjét és képviselőjét? — Mertek bízni bennem. Mi akkor teljes hévvel, lendület­tel követtük a pártot. Nem volt időnk és kedvünk az életkori sajátosságokkal foglalkozni. A családomat és engem minden­ki ismert. Akkor az ember semmit sem gondolt és látott nehéznek és bonyolultnak. — Érettségi előtt levő lánya 18 éves. Mit gondol, ő is végre­hajthatta volna mindezt? — Hát igen, sokszor gyerek­nek nézem a lányomat, pedig akkoriban természetesnek vet­tem, hogy engem felnőttnek fogadnak el. De most máskor­szakban élünk, mások a fel­adatok és ezáltal a követelmé­nyek is. Abban viszont biztos vagyok, ha ugyanazok a viszo­nyok lennének, mint negyed- százada és olyan segítői és párt­fogói lennének a lányomnak, mint nekem voltak, akkor ő is meg tudná csinálni azt, amit én akkor. — Mi volt az az erő, amely hajtotta, lelkesítette? — Szentnek hittük és tudtuk azt, amit csinálunk. Ezért ter­mészetesnek vettük, hogy min­den úgy történik, ahogy akar­juk. Munkánkért akkoriban pénzt nem kaptunk. Egyszer, amikor még adminisztrátor voltam a pártirodán, kaptam 70 tojást, de a magas szárú cipőm talpalásáért kifizettem belőle 65 darabot. Kovács Gyuláné 1949-ben előadóképző pártiskolán ta­nult, onnan már nem került vissza Endrédre, hanem a Földművelésügyi Miniszté­rium által szervezett tsz-elnök- képző iskolák egyikének veze­tését bízták rá Mezőberényben. Ezután gyakran vándorolt, út­vonalát nem maga szabta meg, hanem a társadalom igénye, kérése. így Dévaványán, majd Kecskemét-Miklóstelepen lett mezőgazdasági szakiskola­íf * ■- t » - r fy igazgató. Amikor 1954-ben Egerbe akarták helyezni, ak­kor először nem vállalta a megbízatást, mert hazavágyott Békés megyébe. A megyei nö­vényvédő-állomás igazgatója lett. — Kaptam 5000 forintot és segítséget a megyétől, hogy megszervezhessem az állomást, Se épület, se semmi. Négy év múlva 28 milliós értéket adtam át Akkor mondtam le. — Mi volt az oka? — Annyi volt a munka, hogy már nem bírtam. Kifáradtam idegileg. Ehhez hozzájárult el­ső. rosszul sikerült házasságom is. amely éppen akkoriban vá­lással végződött. Kovács Gyuláné ért a nö­vényvédelemhez, a könyvelés­hez, az állattartáshoz, a nö­vénytermesztéshez, a pedagó­giához. — Mindenhez konyítok, de az a baj, hogy nem teljes mély­ségében. Az életem úgy ala­kult, hogy sohasem tanulhat­tam teljesen meg valamit, mert a sorsom állandóan más­hova állított. Amikor a külön­böző mezőgazdasági szakisko­lákat igazgattam, akkor hosz- szú éjszakákon át én is meg­tanultam az összes tananyagot, éppen azt, amit az iskolában oktattunk. Amikor növényvé- dőállomás-igazgató lettem, ak­kor növényvédelmet tanultam, szakkönyveket olvastam. 1958-tól tíz évig a vasadi mezőgazdasági szakmunkás- képző igazgatója volt. Közben négy éven át mint beteg szo- morkodott otthon. Egy egysze­rű szemgyulladást kapott 64- ben, de nem ment betegállo­mányba, mert az iskola tanév­kezdésre való felkészülését mindenáron ő akarta irányíta­ni. Az egyszerű gyulladás sú­lyosabbá vált, szemhártyái per­forálódtak, csarnokvize el­folyt, 10 hónapig egyik szemé­re nem látott. Négyszer ope­rálták. — A négy tétlen év szörnyű volt az életemben. Az a tudat, hogy csak fél ember vagyok, hogy csak a háztartást vezet­hetem, hogy többé nem vagyok az, aki voltam, szinte lelki be­teggé tett. Ma már újból teljes ener­giával és életkedvvel vezeti a szakszövetkezetet, bár szemére vigyáznia kell. Nem olvashat annyit, amennyit szeretne. De zenét hallgathat, amit imád, kivéve a bömbölő tánczenét. Lakása és irodája tele van virággal. Egyik szobája telje­sen modern, egy másik stílbú­torokkal berendezett, ezt dara­bonként vásárolta a Bizomá­nyiban. A verseket szereti leg­jobban, kisfia előre kijelöli számára a rádió- és tv-műsor- ban a költészetről szóló adáso­kat. Bélyeggyűjtő, 20 éve min­den magyar sorozatot megszer­zett, tagja a szövetségnek. — Mit sajnál, amit eddig el­mulasztott ? — A komolyabb, elmélyül­tebb tanulást, amire nem volt időm soha. — Gyerekei ismerik sorsa alakulását? — Szinte minden mozzana­tát. — Milyennek tartja életét? — Mindig sokat dolgoztam. Az emberekben mindig a jót próbáltam látni. Berkovits György i THIERY ÁRPÁD: Expresszlevél

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom