Pest Megyi Hírlap, 1970. január (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-30 / 25. szám

4 ““körlap 1970. JANUAR 30., PÉNTEK ,Azok olyan emberek.. A leégett ház és ü nagymama Szép porta, csak feles Csirke a fazékban Egyedi módszer Hetven éve született Dunajevszkij 1900-1955 A dabasi tanácstitkár — Rábai János — egy bejelentést tesz az asztalra. — Most érkezett. Nézze meg, ha érdekli. „Dabas községi Tanács. Öz­vegy Blaskó Sándorné és fia gondozza özvegy Rusznyák Sándornét, aki Blaskóné any- Embertelen körülmények ött tartják. Az idős nő sze­rint nem kip enni, s egy hi­deg kamrában tartják. Nem engednek embereket sem a közelébe. Kérem az ügy ki­vizsgálását. Csizmadia Pál, Dabas, III. kerület Egyház ut­ca 11.” Míg a néhány soros felje­lentést olvastam, ökölbe szo­rult a kezem. Elképzeltem a négyszobás, módos parasztház kamrájában a vacogó nagy­mamát, a házsártos lányát s a rátarti, büszke lovait hajtó unokát... Szégyen, hogy Ilyen létezik. © Csizmadiáék háza előtt fé­kezünk. Idős nő áll a kapu­ban. — Itt lakik Csizmadia Pál? — Igen, de most dolgozik. — A néni a mamája? — Nem Kovácsné vagyok. A Pali, az unokavőm. Miért keresik? — Kaptunk egy bejelentést •— mondja a tanácstitkár. — Ja, igen, tudom, tudom — ered meg a néni nyelve. Szemeit összehúzza. Mintha mosoly bujkálna a szájaszög- letében. A ráncai kuszán vib­rálnak. — A Bjlaskónéról van sző. Hát azok olyan emberek, hogy az csak még. Azt a sze­gény ángyomat úgy tartják, mint egy kutyát. Mégegyszer nem lépem át a küszöbüket. Megérdemelnék, ha megkap­nák a magukét. Mondtam is a Palinak, menjen aztán szól­jon az elvtársaknak. Az elv­társak majd elintézik. Közelebb lép aztán szinte súgva mondja: — Jó lenne szeretetházba tenni az ángyomat, mert még meghalasztják. Ha majd vé­geztek náluk jöjjenek át aztán mondják meg, mi van. Ma­guk tudom, komoly embe­rek ... Szemünk a házzal szemköz­ti leégett épületre téved. — A Rusznyáknéé volt, de a tavaszi tűzkor tönkrement Azóta van a lányánál. Szép porta ám a miénk, csak hát feles... ® Húsz év körüli fiú mosdó­vizet löttyint az udvarra. Csodálkozva néz a kapu felé, aztán sietve kinyitja. — Tessék parancsolni. — A sebtiben megtörölt kézen még látszik a hideg víz nyoma. — Rusznyák Sándornét ke­ltessük. — Jöjjenek be. a nagyma­ma a kisszobában van. — A beszélgetésre anyja is előjön, megtört hetvenes parasztasz- szony, fekete kendője még 10 évet hazudik korához. A kis szobában sparhelt. csirkeleves melegszik rajta. Egy lábosban túrós tészta. A nagymama ágya mellett tányér. — Nem tud már felkelni, ágyban eszik — mondja az asszony. A nagymama nehe­zen ül fel, eres kezére tá­maszkodik. Szeretettel néz a lányára, az unoka megigazít­ja a fejealját. — Bizony, öreg vagyok én már, csak nyűg a nyakukon. — Gondolják, hogy miért jöttünk. — Népszámlálók ’ Mert azok már voltak — kérdeznek visz- sza. — Nem, feljelentették ma­gukat, hogy rosszul bánnak a nagymamával... © Az öregasszony feje felemel­kedik, megtört szeméből el­lenkezés tüzel. — Mondd te, lányom, mert én nagyon régről kezdeném. Lassan megoldódik a beje­lentés rejtélye. A szálak 1915-ig nyúlnak vissza. Ak­kor kezdődött ugyanis az örökségmegosztási vita, mely most ebben a feljelentésben csúcsosodott ki. Az egész tör­ténet olyan, mintha Arany János írta volna meg a Füle­mülében. Kié a fa árnyéka, kinek énekel a fülemüle. Csak itt egy fél ház a tét, illetve most már csak a le­égett, elüszkösödött falaik, s néhány négyszögöl telek. A feljelentők úgy vélték, ha a nagymama szociális ott­honba kerül, könnyebben ki- semmizhetik a lányát, meg­szerezhetik a leégett házat, s a hozzá tartozó portát. Nem­egyszer ajánlották már, hogy megvennék — természetesen nevetséges árért. — Nem ér az semmit — mondták —, de adunk érte ötezer forintot. Az egyezség persze nem jött létre, nem tudták megszerezni a portát, új módszerhez folya­modtak. Így született meg a feljelentés. Hamis vádakkal akarták Blaskónét lehetetlen- i né tenni a községben, hogy aztán sarokba szoríthassák. Nem sikerült. A községi ta­nács nem asszisztált a felje­lentők játékához. Sok millióan ismerik a Drá­ga föld, szülőhazámnak föld­je ... kezdetű dalt, mely a moszkvai rádió szünetjele lett. Szerzője Dunajevszkij, a világszerte népszerű szovjet zeneszerző. Nagy népszerűségnek örven­denek különböző film- és ope­rettdalai. Például a Cirkusz, Kubáni kozákok közkedvelt melódiái, vagy a Szabad szél fülbemászó betétjei. Dunajevszkij a népzene gaz­dag tárából merített ihletet, s ugyanakkor új, modern ritmu­sokkal frissítette fel azt. A Harkovi Konzervatórium befejezése után a 19 éves ifjú zeneszerző eleinte kísérőzenét irt a moszkvai és leningrádi színházak különböző darabjai­hoz, majd az' operett műfaj­ban alkotott maradandót. Egyik legelső műve, a Vőlegé­nyek, nagy szerepet játszott a szovjet operett létrejöttében. Tíz operettje közül kimagas­lik az Aranyvölgy és a Szabad szél, amelyet a szovjet színhá­zak jelenleg is játszanak. A harmincas években több dzsesszkompozíciót írt, és új esztrádrepertoárt állított ösz- sze. öröksége a szovjet zenemű­vészet kincsei közé -tartozik. A Zrínyi Katonai Kiadó egész sor érdekes új művet jelentet meg a felszabadulás 25. évfordulója alkalmából. Egyik legjeitentősebb jubileumi kötet a „Hazánk felszabadulá­sa” több mint félezer oldalas könyvben a. felszabadító had­műveletek szervezői és irányí­tói mondják el a nagy törté­nelmi fordulatot előidéző ese­ményeket, „A budai vár és a debreceni csata” a hazánk fel­szabadításáért folytatott had­műveletek egyik legérdeke­sebb szakaszáról szóL Nemeth Géza: Január A kékre fagyott halottakra olcsó szemfedőnek hullt a hó, kitette csöpp magzatát Kató s míg a durva deszka eltakarja kunyhók és koporsók ablakát Ady dühe szisszen az égre, jégtörőként rátör a télre szembeszegülve eldörgi dacát Tunyán ne harmonikázzon Magyarországot, aki védi: jégtorlaszra álljon, ha férfi — Petőfi itt ég, hóbarikádon! Szfinx és Lélegzetvisszafojtva Megkezdődtek Budapesten, az Irodalmi Színpadon Hubay Miklós két egyfelvonásosának próbái. A Szfinx című egyfel- vonásos szereplői: Balázs Sa­mu, Gordon Zsuzsa, Madaras József. A Lélegzetvisszafojtva című egyfelvonásosban Dóri Virág, Tordy Géza, Fodor Ta­más, Somhegyi György és Dal- los Szilvia szerepel. A díszle­teket Rajkai György, a jelme­zeket Meluzsin Mária tervezi. A produkció rendezője Bozóky István. Bemutatója: február 24-én lesz. Ugyancsak a jubileumi ki­adványok sorába tartozik az „Uj haza, új hadsereg” című visszaemlékező gyűjtemény. Ez a magyar népi hatalom új haderejének megszületését és első küzdelmes évelt ismerteti, a Kossuth Kiadóval közös gondozásban jelenik meg Zsu- kov marsall „Emlékirat” című több mint ezer oldalas műve. A szerző személyes élményei alapján tekint vissza a Vörös Hadsereg történelmi útjára, a polgárháború korától Német­ország kapitulálásáig. M. Kovács Attila BORBÉLY TIBOR: Esti üzenet Magas az alkonyi ég, — alacsony az emberi szándék. Nyugodt hazugság helyett, — amit versembe szánnék: elárulom magam. Mert sikít az éjszaka. A kristály öntudat hasad. Apró, fehér foltok mozognak. Éles határvonal, — majd tenyérnyi fekete részek, térképpé festik a falat. Agyamban fekszem, de távoli földrészek ismeretlen tájait vetítik az árnyak. Fáradt a testem, — s hiába már az altató — ébren kell néznem a részeg és gyilkos álmokat. És minden éjszakán, vesztes a harcban a test. A lélek mindent saját torz képére fest, s reggel: ellopott álmommal megszökik, s nem ad cserébe mást, — csak ősz hajszálakat. A nagy orosz, hótakarta sztyeppé­kén vágták a fehéreket, Gyenyikin és Kolcsak' katonáit. Hullott a piros vér a fehér hóra. A győztes vörö­sök parancsnoka természetesen Cse- szilli bácsi volt. Délcegen ülte a lo­vat, villogott kezében a kard, össze­vonta férfias szemöldökét, elszánt álla előre ugrott és hullottak a fe­hérek, mint ősszel a legyek. Ez még mind semmi. Akkor jött Natasa a színre, a győzelem utáni nagy szerelem, agyagkorsóból a friss tej, a meleg cipó, a meleg ágy, a lágy, asszonyi csípő és három egész­séges fiúgyermek. Gyönyörű volt. Ahogy az öreg elolvasta a kéziratot, sírni kezdett, s úgy mondta: — Olyan élethűen írtad meg fiam a történetemet, mintha ott vereked­tél volna mellettem. Hej, azok a gazember fehérek, adtunk is nekik eleget. Majd meglátod fiam, ezért az írásért kapkodni fogják holnap az újságot. Még aznap délután az új fiú ka­pott még egy orvosságos üveg bort és mellé néhány szem tepertőt is gondosan, újságpapírba csomagolva. — Az idén vágtam — hallotta a szót és nézte az üzleti, préselt, avas tepertőt a megyei lapba csomagolva, amelyen éppen az ő neve volt a zsírtól a legpiszkosabb. Amíg így, némi maliciával bámulta nyomta­tásban a nevét, kapott még egy aján­dékot. egy elsárgult névkártyát. — Már régen levelezünk, régi nexus ez — hallotta ismét és bá­multa a kezében a névkártyát, amelyre az volt rányomtatva, hogy Buék. Az életmű sohasem fejeződött be, bár még néhányan buzgólkodtak t-ajta. Mondják, Cseszilli bácsi álmá­ban mosolyogva, boldogan távozott az örök csatamezőkre, ahová mindig vágyott, ahová mindig szívesen ment volna itt a földön, de sohasem sike­rült neki. És az újságírók, ha a hónap vége közeledett és szegények voltak és te­pertőt vacsoráztak, kisfröccsel, csak annyit mondtak: — Cseszilli bácsi, nyugodjék béké­vel. (suha) A földön járva CSESZILLI BÁCSI Élt N.-ben egy öregúr, bár ki tud­ja, élt-e egyáltalán, hiszen amikor megjelent a szerkesztőségben, első gondolatunk az volt: ilyen lehet a két lábon járó kaszás, vagy ami még ennél is rosszabb: ilyen a fel­támadt hulla. Pedig Cseszilli bácsi sohasem volt tetszhalott, csak a hosszú évtizedek alatt csontjairól el­fogyott a húsa, ráncos pergamenra száradt a bőre, vízszínűvé fakult a szeme. Gyermekien alacsony és légi­es volt. És furcsán, világítón kopasz. A ruhája, szegény, kegyetlenül mocskos volt, freskószerűen, réte­gekben rakódott rá, ki tudja hány év piszka. És ki tudja, mi célból, nadrágját gyakorta kivasalta vala­ki. így azután sikerült a zsíros pi­szokból valamilyen rinocérosz bőrt égetni a szövetre, amely jó sokáig megvédte az öregúr egyetlen pan­tallóját az enyészettől. Bejött a szerkesztőségbe, egész lé­nye bocsánatkérés volt. Azért, nagy zavarában elővett egy hatalmas tás­kából egy nagy halom papírt. — Az életművem, fiam — mon­dotta és szemét azonnal elfutotta a könny. Ezután levelek következtek, mind az ő leveleinek kézzel írt má­solatai, nagy emberek címére cí­mezve, mert mint mondotta, a mun­kásmozgalom nagy embereivel tart­ja a nexust. — Ezek itt, fiam, csak jegyzetek, amolyan kézzel írott memoárok. Tollforgató ember kéne. amit én összeállítottam, formába kéne önte­ni, stílust kéne ennek adni. A tisz­teletdíjon becsülettel megosztoznánk. Amikor itt tartott, zsebéből elővett egy kis orvosságos üveget és azt mondta, bor van benne, nekem hoz­ta ajándékba. — Saját termés, fogyaszd egész­séggel fiam. A verandámon szőlőt futtatok. Minden ősszel kiforr a bor. Egy hatalmas lavórba szüretelek, nagyszerű alkalmatosság ez ilyen nemes célokra. Megköszöntem a kedvességét, dünnyögtem valamit és átvittem Cseszilli bácsit egy másik szobába. Ült ott egy kolléga, nemrég került hozzánk Pestről, elég sokat harcolt a mindennapiért és az albérleti díjért." Elmondtam neki az esetet és ott­hagytam őket egymásnak. Ettől kezdve az öregúr mindenna­pos vendégünk lett. Két hét múlva már hiányzott. Mindenki kereste: „Cseszilli bácsi. Cseszilli bácsi?” De ha késett is. azért mindennap meg­jelent, szerkesztőségünk szorgalmas dolgozója lett. És mindennap hozta az orvosságos üveget az új kollégá­nak. Három hét múlva kész voltak tíz folytatással. Tisztességtudóan beko­pogtak és bejöttek hozzám. Átfutot­tam és az írásokból megtudtam, hogy Cseszilli bácsi minden őse N.- ben lákott és mindahányan rebelli­sek voltak. Több ősét kivégeztették az uralkodók pártütésért, zendülé­sért. Csak egy volt közöttük úton­álló, de az olyan szerencsés fickó volt, hogy száz évig élt. Az öreg ennél a résznél jót neve­tett ránéztem és megijedtem a szá­jától. — Jó, nagyon jó kis írás. És főleg a történetek eredetiek — mondottam és ahogy boldogan, sugárzó arccal kimentek a szobámból, én is rohan­tam a mosdóba kiönteni az orvossá­gos üvegből a bort, amelynek kísér­tetiesen olyan színe volt, mint Cse­szilli bácsinak, csak egy kis halvány rózsaszínnel keverve. Később, ami­kor az üveget visszakérte, hogy másnapra újratölthesse, megkérdez­te: — Na, milyen volt? Ugye jó za- matú a borom? A tizenhatodik folytatásnál még csak negyvennyolcnál tartottak. A Cseszilliék természetesen Kossuth oldalán verekedtek és elkísérték a kormányfőt az emigrációba. Éppen a tizenhatodik folytatásnál ismét új kolléga érkezett a redak­cióba. Egyébként Feri, a pesti fiú nagyon unta már a Cseszilli-történe- teket, ezért egy csomag Munkás ci­garettáért eladta az új fiúnak Cse­szilli bácsit a következő folytatá­sokkal együtt. Bemutatta őket egy­másnak, az öregúr mosolygott, pedig akkor nagyon fájt neki a dolog. — Cseszilli vagyok, proletár-inter­nacionalista — mondotta. A pesti kolléga faarccal derült, mert tudta, hogy az öreg világéletében kistiszt­viselő volt a városházán. Az új fiú meg csak bámult, mint borjú az új­kapura, mert ilyet eladdig még so­hasem hallott, Udvariasan meg is kérdezte: — Tessék mondani, milyen cím ez? — Széchenyi utca 58. — felelte Cseszilli bácsi, mert félreértette a kérdést. Azért az új fiú is megérte a pén­zét Hogy ihletet kapjon, azonnal ki­itta az orvosságos üveg tartalmát. — Timsó! — húzta el a száját, az­tán, hogy ne sértsen, azonnal hozzá­tette: „Jaj, csak el ne felejtsem, timsó' kell vásárolnom, tetszik tud­ni, a borotválkozáshoz, nagyon ér­zékeny a bőröm.” A munka új fordulatot vett. Mondhatnánk, a fordulat forradalmi volt és drámai. Az új fiú rezonens lelkű kolléga volt, a nemzetközi pro­letár szó hatására, kanyarintott egy szép dolgozatot, teljesen natúr, pa­pírok, jegyzetek és tollbamondás nélkül. Igaz, az első folytatás és az övé között kimaradt vagy száz év. de akkor is ragyogó volt és nagy tetszést aratott az írás. Könyvek a felszabadító hadműveletekről

Next

/
Oldalképek
Tartalom