Pest Megyi Hírlap, 1970. január (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-01 / 1. szám
6 ”“íc/€«Vtop 1970. JANUAR 1., CSÜTÖRTÖK HÁZI FELADAT: BACH Orgonaművész — katedrán Fotó: Klauber. BOKSZKESZTYŰ IÍS RÓZSASZÁL SÁNDOR GYÖRGY SZERZŐI ESTJE Vendégíogó vendégfogadás Törökvér —három dénárért A néhai Magyarországon nemzeti becsület dolgának számított a vendéglátás. Budán újév és farsang idején dívott íz a szokás, hogy újév napján íz ország küldöttségei meg- íjándékozták a királyi párt, amit az — nagy vendégelések közepette — ugyancsak ajándékokkal viszonzott. Farsang ítolsó napján a középkori uralkodók Buda város polgárságát vendégelték meg. 1519- >en Alvise Bon velencei követ rja haza: Esztergom sem marad Buda mögött vendégszere- ;et dolgában, az érseki aula rapuja tárva-nyitva áll. Mindenkit szívesen látnak s ellátnak itt, ha fél évig marad, akkor is. Vidéken is valósággal fogták t vendéget! 1599-ben Thurzó György nádor írja haza, Vág- üiccsére feleségéneit: „Hallottam, hogy Nádasdyné Biccse leié tart bátyjához, Báthory Istvánhoz utaztában ... Ha arra megyen, kérd meg, térjen »é hozzánk... A szomszédokból is hivass hé akkor...” Slőbb tehát fogták, aztán fogadták a vendéget s az úton lárót! Erdély a XVII. században „olyan emberséges ország zala, hogy egy pénz nélkül is ceresztül lehetett utazni azon. Mem vala ekkor még híre hol- ni vendégfogadónak!” 1G90 körül — mint Apor Péter írja — :sodálkozva nézték a kolozsvári Közép utzában az első erdélyi vendégfogadó cégérét. A aáz cégtábláját egy termetes szakács alakja ékesítette, késsel a kezében, amint a tűzhely > a fazekak körül forgolódik. Az ország legrégibb vendégfogadójának első okleveles emléke 1279-ből való. Ennek a „vendéglátóipari üzemegységnek” gazdája Tar Péter — Petrus Calvus alber- jator — vala.A középkori budai Vízivárosban — úgy vélik — a Cserbokor utca neve őrizte egy hajdani korcsmacégér nevét. Az itteni s?pkás — a XVI. század elején — az volt, hogy a csaposiegény kiállt a soates elé, s ,L,hárbi1ht-'hárotYi-!” kiállással invitálta be az utca szomjasait. E háromszori „három” nem a „három a magyar igazság” szólamra utalt, hanem arra, hogy ekkortájt három dénár volt egy pint budai veres bornak, a budai „törökvérnek” az ára. Nehéz hó esik. A ködöt átszakítják a neonfények. A csendet a gépkocsimotorok. Budapest, V. kerület. A század eleji telek hangulata csak a Semmelweis utcában ragad rám, a halványsárga lámpák elé hulló hópelyhekkel, a kovácsoltvas házkapukkal, az aktatáskás emberekkel. Budapest, Semmelweis utca, Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola. Keskeny lépcsők, szűk folyosó, öt óra és csend van. A terem világos, a székek üresek. Az egyik falat beborítja az orgona. A sípok szimmetrikusan, a billentyűk, mint a zongorán, csak két sorban, és a lábpedálok végigfutnak a pad előtt. — Szeptember 15-től tanítok itt. Nehezebb, mint játszani? Nem, ez más. Ehhez hozzá kell szokni. Itt nem előadó az ember, hanem partner — szerintem legalábbis az a jó tanár, aki vitatkozik is az igazáért, nem legyint az ellenérvekre és a növendékekkel szoros kontaktust teremt. Különben fabatkát sem ér az egész.,. Léhdika Gábort eddig Csák orgonaművészként ismertük, aki bevisszhangoztatja hangszerével a Zeneakadémiát, aki koncertje után vastapsot kap, akinek lemezeiből a legtöbbet vásárolják Magyarországon. Most II orgonaszakos növendéke van és 15 fiút és lányt tanít orgonaismeretre. — Mi a zene perifériáján élünk. Nálunk függ talán a legtöbb a hangszertől, itt játsz- sza a legnagyobb szerepet a technika a muzsikában, persze, most nem a beategyütte- sekről beszélek. Éppen ezért, az orgonistáknak egyformán kell ismerniük a technikai alapfogalmakat, játékukhoz egyformán szükséges a technikai tudás és a muzikalitás. Egymás után érkeznek a tanítványok. — Orgonaismeretre hívtalak, hogy te is tanulj valamit... Itt játszva tanulhatsz. Előkerülnek a füzetek, úgy, mint bármely más iskolában, jelentkeznek, névsort olvasnak, mint bárhol. — A dolgozatot kijavítottam ... Az újságíró megborzong, az emlékek kísértenek, izzadni kezd a tenyere — csak most ne kapjon szekundát. A névsorból kimaradt. Egymás után kapják kézhez a dolgozatokat a srácok, ki szégyenkezik, ki ;ide-o4a forgatja a lapot, hogy igaz-é' a jó osztályzat. . — A házi feladat: Bach volt. És máris pereg tovább az óra, vita a zenéről, a reneszánsz orgonáról. Amikor ki- | csengetnek, Lehotka Gábor ! megkéri a növendékeket, maradjanak pár percre még a teremben, és én végre megkér- 1 dezhetem, ami már régóta fúrja az oldalamat, miért lettek ők orgonisták. miért pont ezt választották a hangszereik dzsungeléból? Solymosi Ferenc (ő a legidősebb, utolsó éves, a Zeneakadémia orgona szakára jelentkezik) : Bátyám orgonista, Lehot- ka Gáborral évfolyamtársak voltak, tőle ragadt rám az orgona szeretete. Megpróbálok bekerülni az ének tanár-orgona szakra... Remélem, sikerül. Kurtág György: Basszgitá- roztam, aztán szólóztam az együttesben, és egyszer csak az orgonához ültettek. „Matador”, a legolcsóbbak közül való volt ... így kezdődött. Nagy Klára (a VIII. kerületi Vendéglátóipari Vállalatnál dolgozik): Miért járok ide? Jó leülni az orgona mellé... Nekem ez az egyetlen szórakozásom. Borzasztó szép... Nem, nem jelentkezem a Zeneakadémiára. A kezem fáradt. Napi nyolc órát gépelek. Lehotka Gábor: (Ö más kérdést kap. Miért lett tanár?) Hiszen tudod. Életem végéig hálás leszek Pikéthy Tibornak, aki elindított a Zeneakadémiához vezető úton. Talán egyszer nekem is hálásak lesznek tanítványaim ... Tamás Ervin Soha nem látott trió... A vártnál is nagyobb közönségsikere van az Állatkert „téli óvodájának’’. A jelek szerint ugyanis teljes eredményt hoztak a bengáli tigris-, az oroszlán- és a feketepárduc-bébik összeszoktatására hozott erőfeszítések. A három kölyök között, „akiknek” családjai a szabad életben soha nem tartottak és nem is tartanak barátságot, most Bogáncs, a fogadott pulimama példás -gondoskodása mellett, igen jó kapcsolatok épültek ki. Minderről most már a nagy- közönség is meggyőződhet, mert ez a soha nem látott trió az iskolai szünet alatt mindennap 10—12 óra között „bemutatót tart” a tigrisházban. Piros alapon, fehér mezőben, bokszkesztyűs kézben egy szál rózsa: ez Sándor György „humoralista új szerzői estjének” plakátja. Szerencsére csak a plakát ilyen szájbarágó. Sándor Györgynek nincs szüksége arra, hogy a csak első hallásra frappáns, de túlköny- nyed humoralista jelzőt illesz- sze neve mellé. A szerzői est elnevezés is mást mond, mit amit kapunk. Sajátos műfaj ez, már-már maradéktalan megformálásban. De nehezen meghatározható, mert viszonyítási, összehasonlítási alapot legfeljebb negative találhatnánk. Ki az, akihez mintha hasonlítana — de mégsem? Rokonítható Nagy Endréhez, dr. Benedek Istvánhoz, Alfönzőhöz is. Szellemes és aktuális, mint Nagy Endre volt, közvetlen és humanista, mint Benedek István, szenvtelen és szuggesztív, mint Alfonzó. Szerteágazó szellemi-alkati rokonságát azonban nem tartja; amit csinál, egyedülálló. Amit elér vele, nem kevésbé. Kopott, meghatározhatatlan színű, hol lyukas, hol foltozott háttérfüggöny, előtte vagy húsz nézőtéri szék, később egy hevenyészett deszkakoporsó, evezővel, aztán egy ring, néhány frottírtörülközővel körülaggatva. Mindez — nincs érzékletesebb kifejezés — egy az egyben silány, vacak. Nem szebb, nem poentírozottab, nem „színpadiasabb”, mint a valóságban. Sándor György nem puritanizmusra törekvés szándékából áll ki ilyen dísztelen díszletek között. Ö maga is ugjmnaz a színpadon, aki bármikor — és amilyen a nézőtéren akárki. Középtermetű, kissé félszeg. kissé, már kopaszodó, amennyire komikus, ugyanannyira szomorú emberke, ruhája is szürke, hangszíne, beszédstílusa sem kihegyezett, nem színpadi beszéd. (Néha indok»1 ctlatufl'-is pongyola, éneklő.) ö. éf körülötte n vii-ég usrnnolran, mint akárki Körül, csak ías a különbség, hogy neki mindenről eszébe jut valami, és ami eszébe jut, azt végigviszi, márpedig bizonyos meghatározott. morális iránvba. És ez nagy különbség. És ebben a hangsúlyozott azonosságban megmutatkozó különbözőségben van Sándor György sikerének titka. Nem „humoralista“ Sándor György; kár leértékelni egy akármilyen jó szójátékkal azt, amit csinál. De nem is szerző, mert, ha nem ő és nem így mondaná el amit kigondolt — leírva már nem lenne ugyanaz. Mert — ha nem is kabarészerű poéncsi- karással —, de poentíroz; hangsúllyal, szünetekkel, magatartással. Mint „szerző” bizonyosan nem vezethetné végig ilyen kikerülhetetlen gondolati úton az olvasóit. Pongyolább is mint írásban illik. Fő erénye a mindenirányú póztalanság; merész okossága (a zsenialitás és hősiesség póza nélkül), bölcs emberismerete (amelyből kimaradt az „ilyenek vagytok” belenyugvása). A pátosztalan gondolati bátorságnak ad hangot, mindenképpen mindennapi formában, de amikor pátoszból már túlsókat kaptunk, pontosan a patétikum maradna hatástalan. A műsorban kisemberekről és nagy ügyekről van szó, azonos fontossággal. Napilapjaink évek óta ismételt halálunalmas sztereotípiáiról, az igazgató elvtárs természetrajzáról, a munkás- osztályról, amely éjt nappallá „tévé előtt görnyed”, arról, hogy a „sok jó ember egyre kisebb helyen is elfér... például a villamoson, buszon, ahol a világ proletárjai egyesülnek ... a többinek autója van”... A boltokról, ahol „egyre nehezebb megállapítani, ki a kiszolgáló, ki a kiszolgáltatott” — egy államelnökről, akinek „uránércei hangja, de békegalambszürke zakója van” — arról, hogy „nálunk nem a tolvajok lopnak, hanem az emberek”. [ Mindezt mint „hazánkba szakadt hazánkfia mondja él, abból kiindulva, hogy nálunk „egyre kevesebbeket érdekel a helyzet ;helyz«te j esek a maga fceíjtzefé’V A szellemi anyagcsere — az időszerű ügyeken való értelmes gondolkodás — az egész- : ség egyik feltétele. Kár, hogv Sándor Gvörgv. aki a gondol- j kozásra ingerlést választotta hivatásául — csak ritkán kap nyilvánosságot. Pereli Gabriella T AVASSZÁKEGESZ EVBEPt NYÁRON ÉS TÉLEN Egy kalap alatt ftllítt«® IDŐT. PÉNZT, FÁRADSÁGOT TAKARÍT MEG! » V fc
