Pest Megyi Hírlap, 1970. január (14. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-04 / 3. szám
Pisi Mccvei 8 kMirlap 1970. JANIIÄB 4., VASÄBNAP Csontos Gábor: Újév indiánok nélkül Kérdések bér bal keze köztudomásúlag ügyetlenebb. — Már akié! — Kivéve természetesen a kétbalkezeseket. Bocsáss meg, hogy rád nem gondoltam. Sértődés nincs, családomban a humor szaretete alapvető erény. — Szóval? Hogy volt tovább? — El tudjátok képzelni azokat a csatákat? Mondanom sem kell, abszolút pártatlan voltam. Mindkét kezemmel egyformán igyekeztem. Tehettem én arról, hogy az indiánok ügyesebben céloztak? — Miből voltak az indiánok? — Papírból. Kis papundekli talpakra ragasztottam őket. Volt térdelő, álló, puskás és nyilazó figura s voltak lovasok is. Azt láttátok volna, milyen remek lovak voltak azok! Az aranyló ruhájú nagyfőnök például egy ébenfekete lovon pompázott. Senki másnak nem volt fekete lova. Nagyon félelmetes volt. Az meg különösen tetszett nekem, hogy az indiai vörös valami olyan festék volt, hogy fénylett. — Na és? — Már kibeszélni se hagyjátok az embert? Azt szeretném, ha egészen pontosan megértenétek. Hogy el ne felejtsem, fák is voltak, meg bokrok. Ezek mögé húzódtak a harcosok. No, szóval ilyen játéka senkinek sem volt. Nem ólomkatona, nem bádoghuszárok, hanem saját szabadalmit és készítésű sereg, teljesen a kedvemreva- lók. Ha ezt megértitek, el tudjátok képzelni, mit jelentett végezni velük... — Végeztél velük?! — Végeztem. Épp abban a korban voltam, mint ti most, illetve éff akkor lettem volna tizennyolc. Újévkor töltöttem be. — És még megvoltak az indiánjaid? — Csak semmi felesleges röhögés! Igaz, akkor már évek óta nem festettem újra őket. A harcok nyomait egykori hősi csaták emlékeit viselték az ábrázatukon. A dobozukból nemigen vettem elő őket. de a dobozt még őriztem. » — Mint anyja a babáit! A Zulejka még mindig megvan! — Mondom, hogy semmi kajánkodás! Satap!... Tizennyolcadik születésnapomon elégettem őket. Dobozostul mentek a tűzbe. Felnőttem, gondoltam, nem lesz többet szükség efféle gyerekes játékokra, erős és szilárd próbáltam lenni, magamban perDadogva szólok Gyermekkoromban vertek Agak fölé hajolni tanulok Még csak leszek Leszek? Hol van mit a kék szín ígért nekem Egy mozdulat ha ugrani Készültem óvott Kutyák ugatnak és tapogatózom mint vakok a túloldalra Engem ki kísér át Meghaltak a fák írviáta Elek Minek köszönhetem a Tisztességet hogy kérdezni merek Halottaim még nincsenek Az élők pedig elköltöztek Mellőlem más utcákba Miket nem ismerek Varga Vera LEBUKÁS E gy szoba belső. Egy modern lakás, a széles, kétszemélyes heverőn fehér, gyűrt ágynemű, az ágyneműben egy még alvó asszony, s a párnákból, paplanból felbukkanó ébredő férfi. Ébredés, de nem a modem ébredések zavartsiága, hanem az ablakon besütő nap derűje, kiegyensúlyozottság, egészség. A férfi észreveszi, hogy a felesége ott alszik mellette. Csodálkozik. Az asszony nyolcra jár munkába, mire ő felébred hétköznap már nincs mellette. Az órára néz, nem érti. Fél kilenc. — Szívem, te elkésel... A nő meg sem mozdul. Álmában is várta ezt a figyelmeztetést. — Ma nem megyek be. A férfi kissé meglepődik. — Miért nem? — Csúsztatok. Elmegyünk együtt, felvesszük a pénzt és vásárolunk. A férfi ül az ágyon és maga elé néz. — Velem akarsz jönni a pénztárba? — Igen. Baj? — Szívem, az olyan ízléstelen. Ha egy házaspár együtt jelenik meg a pénztárban... az!., az ízléstelen. Mindenki arra gondol, hogy nincs egy vasunk sem ... röhögnek, hogy ott áll a férfi mögött az ellenőr... Nem, szívem, ezt mi nem engedhetjük meg magunknak. Az emberi együttélésnek vannak bizonyos szabályai. A nő még mindig háttal a férfinak, de már maga elé mosolyogva : — Mennyi pénzt veszel fel? — Mondtam már tegnap: kétezerötszáz forintot. Igazán nevetséges lenne, ha ezért a piti összegért ketten mennénk. Újévkor mindig erőt vesz rajtam a közlékenység. Az ördög tudja, hogy van ez, újév reggelén ellágyulok és lyukat beszélek a családom hasába. Persze tulajdonképpen tisztában vagyok vele, hogy az évek elől menekülök, agyonbeszélem a lényeget, hogy újra öregedtem egy évet. Más ember talán szerencsésebb a születésnapjával, elmismásolhatja, ha éppen akarja, én nem, mivelhogy együtt születtem az esztendővel. Eiről pedig senki sem feledkezik el. — Könnyű neked, anyám — mondom a feleségemnek —, te az idén se öregedtél, teljesen megfeledkeztünk a születésnapodról. Ebből is látszik, hogy milyen üdvös év közben egy eldugott napon születni. Csemetéim megadással hallgatják elmef úttartásomat. Ilyenkor belenyugodnak, hogy nevelni akarom őket, elvégre ha évente egyszer kerül rá sor, azt ki lehet bírni. — Gyújts rá egy Simon Arzt-ra, apja! Azért vettük, hogy gyújts rá! — Várjatok még, hadd csodáljam meg előbb a dobozát! A születésnapomra mindig valami cigarettakülönlegességet szoktam kapni. Most a Simon Arzt a soros, mert olcsóbb lett néhány forinttal. Ezt persze nem azért mondom, mintha felrónám fiaimnak a dogot, elvégre a takarékosságot is tőlem tanulták. Szűkén bánok ugyanis a zsebpénzükkel. — Mit nézel azon a dobozon annyit? Nyisd már fel! — Nyugi! — Tudom ugyanis, hogy a valamivel kisebb csemetém szeretné, ha megkínálnám. A valamivel nagyobb nem dohányzik. — Úgysem kínállak meg. — Nem is kéne __ Ez t is szeretem benne, hogy dacos. Apja természetét örökölte, nyilván örökölte, mert erre nem neveltem. Nem is lehet, az úgy jön magától. Ugye érthető, a gének... — Mindjárt felnyitom.... Csak tudjátok, eszembe jutott valami erről az aranyozott fáraóról. Látjátok, amelyik ide van festve. — A cigarettás doboz arab írásai és jelei között két aranyló figura áll, az egyik nyilvánvalóan férfi alak, a másik nő. A két csemete egymásra néz s bölcsen hunyorog, mintegy jelzik egymásnak, apjuk kezdi a sódert nyomni, megint eszébe jutott valami. Nem zavartatom magam. — Hallottatok az indiánjaimról? — Á, soha ... Ezt kifelejtetted. — Úgy mondjátok, mintha legalább tízszer is elmeséltem volna, pedig az emléke- k zetem még jó, tudom, hogy az| indiánjaimról nem meséltem, v s — Erről az aranyozott figu- ^ ráról jutott eszembe. Ilyen volt ^ a „törzsfőnököm”. A többi in- ^ dián csak egyszerű tollas nad- § ragban járt, ami lehetett kék ^ is, zöld is, vagy bármilyen szí- ^ nű. Volt egy-egy toll a hajuk- ' ban is. A főnöknek azonban $ aranyozott volt a ruházata és$ talpig toll keretezte figuráját. ^ Az arcuk természetesen indiai Jj vörös volt, mint ahogy illik a ^ rézbőrű ekhez. $ — És hol voltak ezek az in- ij diánjaid? — Már kezdi érdé- ^ kelni őket. Elvégre néhány éve ^ még kézről kézre jártak ná- ^ lünk az indiántörténetek. | — Egy dobozban laktak. ^ Tulajdonképpen ez a dobozd volt a rezervátum, de időn- ^ ként, ha harci kedvem támadt,^ kijöttek a prérikre harcolni. A ij cowboyok rózsaszín arcúak ^ voltak s többnyire colttal, esi- ji pőből tüzeltek az indiánokra. J — És kinek a pártján álltái? ij — Természetesen az indiá- ftokén. Ezért is a jobb kezemmel küldtem a gyufaszál lóve- dékeket a cowboyok felé s bal- ^ tel az indiánok felé. Az em-^ TÉLI PARTON (Foto: Urban) — A pénztárhelyiség kicsi. — Ketten be se férünk? — Esetleg kiküldenek. — Miért? — Zavarod a munkát. De értsd meg, ez olyan blama. Ezt én nem engedhetem meg magamnak. — És hogy én a folyosón ácsorogjak? — Tönkre akarsz tenni? — Semmi nem jut már eszedbe? Jól kitervelted, hogy mit csinálsz a pluszpénzzel? — Nincs pluszpénz. — Akkor meg? A pénztárba a nő nyit be először. A pénztár nem olyan kicsi, amilyennek a férfi lefestette, és főleg nem olyan zsúfolt. Nem is vár kifizetésre senki, a nagy pillanat egyetlen tanúja — a házaspáron és a pénztároson kívül — egy nagy, kopott főnixpálma. A pénztáros száraz, vékony ember, az asszonyt, a harmadikat ész. re sem veszi, a kifizetés úgy történik, mint egyébkor, szabályszerűen, csak a férfi ideges. A nő leül a pálma mellé a fotelba. A pénztáros számolja a százasokat. Húszig nincs is semmi baj. A férfi a húszadik után kezd köhögni. És köhög folyamatosan húsztól negyvenhatig. A z asszony szája széles mosolyra húzódik, a köhögés lélegzetvételnyi szüneteiben meg-meghall egy- egy számot, a harmincnyolcat például egészen tisztán, s ezen kívül is: tud mindent A pénztáros egy pillanatra felpillant a fuldokló férfira, aki gondosan ügyelve a takarásra, hátrafordul egy pillanatra a felesége felé, egy szánalomkérő pillantással, hogy látod mi tett velem, én nem tudom, tán meg is fulladok. Az asszonyon azonban nyoma sincs a szánalomnak. Sőt, feláll, odalép barátságosan, hátbavere- geti a fuldoklót és a százasokat a pultról egy mozdulattal beledobja a táskájába. A táska szája bekattan, elnyeli a négyezerhatszáz forintot — Ennyire én sem számítottam —szólal meg a kocsiban — ... Azt hittem legfeljebb egy ezrest akarsz elsinkófál- ni... de kettőt? A férfi nem szól, vezet. — Hajts be itt — mondja az asszony. — Miért? — Vásárolunk. — Mit? — Veszünk egy ruhaanyagot. — Kinek? — Neked. — Nekem? z a legnagyobb csapás. A férfi belekapaszkodik a volánba, legszívesebben fának vezetné az autót: — De miért épp nékem? — próbálkozik kétségbeesetten. — Mert így igazságos —; mondja a nő. Aztán még hozzáteszi: — Ez a büntetésed. Benyúl a táskába és kivesz kétszáz forintot. — Tessék. Egy kis zsebpénz. — Kösz. Tedd a fülem mellé... E 1 — Jó, akkor írj egy meghatalmazást és felveszem én. — Mi ütött beléd? Gyanakszol? Nem hiszed, hogy kétezerötszázat kapok? — Most ilyen kedvem van. Szeszély. — Ez felháborító. Mit képzelsz rólarfi? Vacak háromezer forintért érdemes ekkora cirkuszt csinálni? — Háromezer? — Lehet, hogy felmegy háromezerre. Nem tudom pontosan. — Majd megtudjuk — mondja rá a nő. M ost először megmozdul, megfordul és mosolyog. Végképp kimászott az álom tengeréből, sőt úgy bukkan fel belőle, mint egy sellő, diadalmasan, ellenállhatatlanul. Később majdnem összevesznek. A férfi csüri-csavarja, de nem tudja lerázni magáról az asszonyt. A reggeli, amely lehetne ünnepi is, hiszen csak ünnepnapokon szoktak együtt reggelizni, ezúttal komor. — Nem is tudtam, hogy te ilyen gyanakvó vagy. — Nem vagyok gyanakvó. Akarok egy kellemes délelőttöt Veled akarok csatangolni és költekezni. Ezt a pénzt váratlanul kaptuk, terven felül. Ezt most nem kell beosztani... — Gyönyörű ... Nem szeretem a váratlan dolgokat. Nem szeretem, ha egyszer csak olyan oldalról ismerem meg a féleségem, amilyenről eddig még nem ismertem. — Éspedig? — Féltékeny vagy. Mert ez az, csak más a megjelenési formája. Majd még megérem, hogy belenyúlkálsz a zsebembe. — Undok vagy. A férfi semmiképpen sem tudja lerázni magáról az asz- szonyt. ! A ház előtt tizenegy felé ! még komorabb a férfi, amint j megkerüli a Moszkvicsot, ke- ! zében a slusszkulccsal, s az ; asszony pedig ott áll a jár- ! dán, s várja, hogy a férfi be- > lülről kinyissa a jobb oldali ! ajtót s ő beülhessen mellé. ! A kocsi mosatlan. az asszony ! megjegyzi, hogy a kocsi ! piszkos. ! — Az — hagyja rá a férfi. ! — Talán nem? S — De, persze, de még mi- jlyen piszkos. > Beülnek. ! — Szívem, nem tudsz felol• dódni? : — Nem. : — Mondd meg előre... ! könnyíts a telkeden. valid j be ... — és a pillantása, a mo- ; solya tele van szelíd gúnnyal. ; — Nincs mit bevallanom. j — Akkor miért vagy ilyen j morcos? j — Megalázó helyzetben : mindig morcos vagyok, j — Na, jó — mondja az asz- : szony. Most már ő is elkomo- : ’•odik egy kicsit. A páternoszter fülkéjében is ketten vannak. Ez már a férfi utolsó lehetősége: — Várj meg a folyosón — mondja. — A folyosón? | Fafaragók | $ A Borsod megyei Cserépfalu ^ ^község lakói mintegy három^ ^ évszázada ismertek fafaragá- ^ ^ saikrót A bükki községben a ^ ^ családok hajdan kasza- és S ^ kapanyeleket készítettek és | ^szállítottak az alföldre. ^ ^ Az egykori faragóművészek ^ ^ tudását most a Mezőkövesd J ^ és Vidéke Általános Szövet- S & kezet hasznosítja. Kis mű- $ 8 helyt hozott létre, ahol a ^ § bükki népviselet egykori for- ^ § makincsének felhasználásával ^ ^ ajándék- és dísztárgyakat ké- ^ & szítenek. & S $ 8 Kézzel faragott díszdobo- § S zok mellett gyertyánfából fa- ^ $ rágott likőrös- és boroskész- ^ | letek, kulacsok kerülnek ki ^ ^ az ügyes faragók keze alól. ^ ^ A tárgyakat a matyóföldi köz- ^ ^ ségekben és a szomszédos ^ ^ megyékben árusítják. Sí I sze sajnáltam mindazt, ami elmúlt. Emlékeztetlek benneteket az elmúlt nyárra, amikor a könyvszekrényetekből és fiókjaitokból kidobáltátok a kacatokat, mackókat és bádogautókat, de még a meséskönyveket is. Igyekszik az ember szívtelen lenni saját jjyer- mekkorával szemben. Hogy bélül mit érez, az más kérdés. Elvégre eleinte a felnőttség nem több elhatározásnál. Nem így gondoljátok? Nem mondják, mint gondolnak, ami érthető, a mai fiataloknál különösképpen nem divat kimutatni az érzelmeket. De én azért tudom, amit tudok. A többi közt azt is, hogy az előszobái szekrényben megvannak még a játékok és a meséskönyvek is. Érthető, hogy kikerültek, vaskos matek- könyveknek keltett bent a hely, meg mindenféle elektrotechnikai jegyzeteknek. — Senki sem kérdezi, hogy „na és?” Pedig van még tovább is. Épp huszonöt éve ennek. Nagyanyátok, aki akkor még nem sejtette, miféle unokái lesznek egykoron, azt kérdezte: „hát ezért őrizted őket ennyi ideig?” Aztán azt mondta: „Jó lett volna az unokáknak. azt a pár évet már csak elrakosgattuk volna valahogy.” „Lesz azoknak különlb játékuk” — mondtam szigorúan. S tett is. Annyi, hogy nem győztétek elrontani. Igaz? — Hát ez tény. — Persze, most már bánom, hogy az indiánjaimat nem őriztem meg nektek. Elvégre nem kértek enni, megfértek volna valahol abban a dobozban. Dehát úgy gondoltam, egy felnőttnek nincs szüksége játékra. Azt hiszem, más is úgy gondolja, úgy tizennyolc éves borában. Különben is utáltam a lövöldözést, mert akkoriban épp ele-! get lövöldöztek igazából is. i Tudjátok. De azon az újéven nálunk már nem lövöldöztek si gondoltam, jobb lesz indiánok nélkül, mert azok folyton csak a lövöldözésre emlékeztetnének úgyis. — A „főnök”, abban azi aranyruhában, az frankó lehe-i tett — Istenemre az volt! Deháti megértitek. Tizennyolc éves voltam és különben is untam: minden lövöldözést. Most pe-i dig, azt hiszem, rágyújtunk.; Elszívjuk a békepipát, amúgy; indiánmódra. No, igen, én végigszívom aj Simon Arztot, de dohányos! csemetém hamarosan kiszivárog a másik után. Később ki-; lesek és látom, hogy az előszó-; baszekrény előtt ülnek és egymás kezéből kapkodják a régi; kacatokat, mackókat és mese-! könyveket, meg persze az in-! diános könyveket. Mert azok is! megvannak, ha kissé nongyo-í sak is. CSURKA ISTVÁN:
