Pest Megyi Hírlap, 1970. január (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-28 / 23. szám

«ST

»i terei

'xMHap

1970. JANUÁR 28., SZERDA

A sportszerűség szenvedélye

Régi tévhit nálunk, hogy a vadászat valamiféle engedélyezett barbarizmus, kegyet- lenkedő áillatártás, lehetőség az ember agresszív ösztöneinek kiélésére.

Benkő Gyula, a Vígszínház érdemes művésze, a vadászszenvedély közismert megszállottja, évezredes tapasztalatokat, könyvtárnyi ellenérvet szegez szembe ezzel a hiedelemmel.

— Kezdetben az erdők élet- közösségének megvolt a sajátos rendje, nagyszerű egyensúlya Ebben a rendben az egyik faj léte feltételezte a másik faj előfordulását; ezért nem lehetett kizárólag hasznos, vagy határozottan káros állat, hiszen mindegyik nélkülözhetetlen láncszem volt a természet körforgásiában. Csakhogy ezt az egyensúlyt az ember megbontotta; erdők telepítésével, egyes növény- és állatfajták irtásával, mások túlszaporításával megváltoztatta. E

gazdasági megfontolásból felbillentett egyensúlyt a kártevők irtásával, vadászattal kellett helyreállítani. De ma már a vadászat nem pusztán irtás, hanem a természet törvény- szerűségeinek ismerete, a legnemesebb fajok kifejlődésének selejtező előmunkálata, merem állítani, hogy tudományos felkészültség. Persze, izgalom, diadalérzet, sikerélmény is, s az öldöklés ténye egyáltalán

nem fontos már

ebben a rendkívüli önuralmat ■és higgadtságot igénylő szenvedélyben.

Ma a vad megszerzése a vadállomány megőrzését jeleníti, bármilyen ellentmondásosnak hat is ez az állítás. Megmagyarázom: Az elfajult trófeakultusz, a felülmúlhatatlan nagyságrendű bikák elejtésének ideje szerencsére, lejárt. Ma éppen ezeket a legszebb példányokat védjük a legjobban, és csak a továbbte- nyésztésre alkalmatlan selejt- vadakat lőjük ki. Aki ezt fordítva teszi, megsérti a vadász- etikát, vadásztáirsai megvetik, a társaság megvonja tőle vadászengedélyét. Például, ez a hatalmas agancs azért kerülhetett szobám falára, mert birtokosa gyilkolni tudott vele, szarvasbőgések idején, párbajok alkalmával jobb tulajdonságú társait veszélyeztette. A deformálódott, rossz szögben fejlődött íejkorona örökölhető, tehát a faj védelmében irtjuk az ilyen bikákat. Valamirevaló vadásznak már messziről fel kell ismernie a selejtet: a beteg, öreg, meddő állatot, s a vadiászetika szigorú betartásával kell leteríteni. Nem szabad lőni az állat háta mögül, futó vadra (kivéve a vaddisznót), ülő nyúlra, gyalogos fácánra, úszó récére, és a téli ínség idején lakott helyhez húzódó, vagy az etetőket kereső állatra.

A vadászat izgalmát, sóját- zamatát végül is

a versengés

adja. Igen, igen; a versengés öröme. Hiszen a vad nemcsak ellenfél, de versenytárs is. Bármennyire hihetetlenül hangzik is, az előnyösebb helyzetet ő élvezi a fegyveres emberrel szemben. Az ő fegyverei ugyanis biztosabbak: kitűnő érzékszervek és ösztönök, felülmúlhatatlan terepismeret, s a tapasztaltabbak meglepő ravaszsága. Jó sorsom egyszer összehozott egy minden hájjal megkent, rafinált, vén vaddisznóval, aki — és így kell szólnom róla, hogy „aki”, és nem „ami” — egy hétig a szemem láttára pusztította a

hatalmas tábla kukoricát, míg én hiába álltam lesen minden éjjel. Soha nem jötit kétszer ugyanabból a szögből, ugyanazon az úton, és nagyszerűen fedezte magát a tereppel. Ezen a mérkőzésen tehát én vesztettem, hiába volt jobb fegyverem és sokéves vadásztapasztalatom.

— Benkő Gyula szerényen épp egy kudarcáról beszél, de lakásának díszei: a trófeák, az agancsokból font csillár, a falra feszített hatalmas vaddisznóbőr és a félelmetes agyarak győzelmes mérkőzésekről árulkodnak. A vadász eredményeinek értékmérője

csak a zsákmány?

— Természetesen, nem. Nemcsak az elejtett vadak számával mérünk, bár azt is szívesen elmondom, hogy közel tízéves vadászmúltam során elejtettem negyven vaddisznót, öt szarvasbikát és jó pár muflont, az apróbb vadakat nem számolva. A legnagyobb eredményem mégis az, hogy jó vadásznak tartanak. Hogy sikerült kifejlesztenem magamban a legfontosabb vadászerényeket, hogy a vadászat passziójától eljutottam a felelősségteljes, hivatásszerű vad'ászatig.

— Benkő Gyula, a színész, tanult-e valamit Benkő Gyulától, a vadásztól?

— Nem véletlen, hogy a vadászat nem a huszon-évesek öröme. Hiszen tudományos megalapozottságra, megfontoltságra, higgadtságra, önfegyelemre, becsületes sportszerűségre nevel. A színésznek; aki egész életében új és új emberi arcokat formál, más és más szituációikban keil föltalálnia magát, jól segít a vadász biztonsága, merészsége, cselekvőkészsége, mérlegelő józansága. Bizony, sokat tanultam a vadászatból, ami nemcsak szenvedélyemmé, hanem főhivatásom kiegészítőjeként, állandóan bővülő él- ményanyagommé vált

Ónody Éva

Levél Detrich-fanyáról

Beteg a postás, nem kézbesítik az újságot

Tisztelt Főszerkesztő elvtárs!

Panasszal fordulok a Főszerkesztő elvtárshoz, amely már hetek óta bosszant bennünket.

Kedvenc lapunk volt a Pest megyei Hírlap és rendszeres olvasói voltunk, míg volt postásunk. Most, hogy a postás beteg, ettől az örömtől is megfosztottak bennünket, mert nincs helyettes. A posta nem ad! A hírlapra pedig igényt tartunk, de sajnos beszerezni nem tudjuk, mert nagyon távol vagyunk a központtól és nehezen tudunk bejutni, főleg a nyugdíjasok, mert ők már elég idősek és nekik elég egy héten egyszer is bemenni, nem mindennap.

Arra szeretnénk kérni a Fő- szerkesztő elvtársat: legyen segítségünkre, hogy továbbra is rendszeres olvasód maradhassunk a hírlapnak.

A Detrich-tanya lakóinak nevében köszönettel;

Monor, 1970. I. 23.

Bugyi Istvánná ★

A levél örömöt és bánatot hozott, örülünk, hogy szeretik a lapot a Detrich-tanya lakói és bánkódunk, hogy nem kapják meg. A beteg postásnak jobbulást, egészséget kívánunk és a tanya lakóinak kérését ezúton a posta megyei vezetőinek szíves figyelmébe ajánljuk. A szerkesztő.

TIT-program?

Pedagógiától a korszerű mezőgazdasági technikáig az élet csaknem minden fontos témakörével foglalkozik a TIT Pest megyei szervezete — idei rendezvényeiben. Akadémiai szintű sorozatok keretében tartanak jogi, külpolitikai, művelődéspolitikai, pszichológiai és pedagógiai előadásokat. Ismert újságírók, elméleti szakembereit tájékoztatják hallgatóságukat, s válaszolnak a megjelentek kérdéseire.

Az SZMT-vel közösen szervezett munkásakadémiai sorozatnak nagy a sikere

az ipari dolgozók körében. Az idén 59 tagozatot indítanak, melyek felölelik — többek között — a legváltozatosabb tudományos témákat. Természetesen a mezőgazdasági dolgozók részére is megteremtik a művelődés és tájékozódás leMunkásakadémiák

Kis matematikus foglalkozások

Jogásznapok

hetőségeit: az idén 97 mező- gazdasági akadémiai tagozatot indítanak. Nem marad el a nők, a szülők és az ifjúság akadémiája sem. A diákoknak hasznos rendezvény a különböző általános és középiskolákban szervezett „kis matematikus” foglalkozás. A TIT munkatársa vállalkozik minden esetben arra, hogy akár az eminenséknek, akár az érdeklődő diákoknak nyújtson segítséget.

A Pest megyei Jogászszövetséggel közösen rendezendő jogásznapokra tavasszal kerül sor,

előkészítését már megkezdték.

Az idei ősztől kezdve minden járási székhelyen egy vagy két új előadássorozatot tervez a TIT megyei szervezete, valószínűleg a szabadegyetem formáját választva.

S. G.

■

vssssssssssssssssssss/sssssss/ssssss/ssssssssssssmssmssss/ssrsssssssssssssssssssssssssss/yrsssj

■BBHBBBn

| A földön járva |

i I

in.

ANYAK ÉS GYEREKEK

Még kettőt kellett aludni karácsonyig. Szép, fehérnek ígérkezett az ünnep, a várost vastag, puha hótakaró védte a tízfokos hidegtől. Mindenki dugdosott valamit valahová egymás elől. A fenyőt már megvásárolták, a szaloncukrot is. Jobbára a főznivalót, legalábbis a húst, a libát már megvette a mami. Nagymamát mind a hárman így becézték, a lánya, a veje és az unokája is. Olyan kedves és szép volt ez a szó: mami. Melegség, íz, szeretet, féltés: mindez mami.

Mami nem volt öreg, csupán hatvan éves, fürge, friss, fáradhatatlan. Minden az ő vállán nyugodott. Takarított, mosott, főzött és természetesen habosra vasalta a fehérneműket. A férfi, a vő — melegszívű fickó — mindahányszor kerített egy asszonyt segíteni a házhoz, azt a mami két hét múlva kiüldözte, kiutálta onnét.

„A lányom nem így szokta, a vöm nem így szereti... Gyermekem, maga nem tud vasalni, maga nem ért semmihez.”

A lányok, asszonyok sírtak és két hét múlva sző nélkül távoztak. Mami a lelkűket is kizsigerelte. Némelyikük még a bérét sem vette ki.

Minden távozás után mami boldog volt, övé volt ismét az egész lakás — birodalom. Megmagyarázhatatlan, egyfajta különösen jóleső hatalmat érzett a lelkében, érezte nélkülözhetetlenségét, fontosságát. Bevásárolt, takarékoskodott, a kosztpénzből vázát vett, hamutartót, kicsi, aranyos nippeket, a lánya pedig dühöngött. Mindennap fitymálta az ételt, ízléstelen butaságoknak, avitt holmiknak nevezte a vásárolt dolgokat és érthetetlennek az édesanyját. Ilyenkor nem hívta maminak, csak annyit mondott: „Anyám, maga sohasem fog megváltozni, maga nem erre a világra való, maga elkésett egy századot.”

— De édes lányom, mind a ketten dolgoztok és Katóka iskolába jár. Miért baj az, ha a család negyedik tagja is hasznossá akarja tenni magát, vagy engem nem számítasz családtagnak?

— Ö, anyám, tudja, milyen maga? Maga mindenkit kimart innét. Senkit sem hagy élni. Mindenbe beleszól, csak az a jó, amit maga csinál. Dicsérni kell a főztjét, a szépen vasalt ingeket, mindennap csodálni kell magát és ez fárasztó. Maga pontosan olyan, mint egy rakoncátlan. fontoskodó, hiű gyerek.

Ezeknél a veszekedéseknél rendszerint a férfi sietett anyósa segítségére. Ritkábban az unokája, mert azt az édesanyja elintézte egy pofonnal. Ilyenkor kész volt a családi háború, csúnya háborúk voltak. Mindenki szidott mindenkit, végül a lánya kijelentette:

— Ez mind maga miatt, magáért van, ez a maga műve, anyám.

— Jő, jó — szipogta mami — én akár el is mehetek. Tudom én jól, hogy senkinek sem kell az öreg... Én sem akarlak tovább zavarni benneteket.

Mindenki tudta, hogy nem mehet el, hová is menne, kihez? Ki fogad be egy ismeretlen, idős asszonyt? De a férfi mindig belement a szívfájdí- tó, drámai játékba és mindig újra kérlelte:

— Ne hagyjon itt bennünket, mami. Mit csinálnánk mi maga nélkül? És az apjához csatlakozott a lánya és mamit az unokája is sírva kérlelte, maradjon. Mert a kislány komolyan vette a fenyegetődzést, miért is ne vette volna komolyan?

„Színészkedik, mindig színészke- diik” — gondolta a lánya és bosszankodott, hogy már megint elromlott valami, érezte, hogy most ő a rossz és mindenki más jó, körülötte.

— Mami, mami! — szólt ilyenkor nagyon gúnyosan és tüntetőén bevonult a fürdőszobába kikészíteni éjszakára arcát, haját.

Mami tényleg nélkülözhetetlen volt, ő nemcsak a háztartással foglalkozott, maga volt a két lábon járó, élő határidő-napló. Mind a hármójuk ügyét ismerte, nyilvántartotta, mindannyiukat időben figyelmeztetett mindenre, hiszen neki nem volt ügye. Nyelveket is beszélt, kislány korában három évig élt Belgiumban, cseregyermekként. Köny- nyen segített a kislány nyelvleckéiben és fogott az agya, mint a borotva. Mindent hallott, mindent látott, mindent tudott, hiszen közöttük élt, nem volt magánélete, este élte hát végig mindazt, amit a fiatalok mondtak el egymásnak életük aznapi eseményeiből. Jobban ismert mindenkit mind a két vállalatnál, mint ők maguk, akik közöttük dolgoztak és ezekről beszéltek. Különösen a sokszor emlegetett emberek, a jó és rossz emberek jellemét ismerte, mert mami romantikus lélek volt. Jókain nőtt föl és mint minden ilyen embert, őt is a jő és a rossz vonzotta, illetve taszította. És ha nagynéha közbeszólt, mindketten megdöbbenve hallgatták.

— Hát ezt honnét tudja, mami?

Ilyenkor mindig zavarba jött, tulajdonképpen ő maga sem tudta volna pontosan megmagyarázni. Tele volt a lakás nappal is emberekkel, figurákkal, a fiatalok kollégáival, a kislány barátnőivel és tanáraival. Ismerősként beszélgetett velük és pontosan úgy szólította őket, ahogyan amazok hárman.

„Maga, Kovács tanárnő olyan kedves asszony. Miért pikkel ön a mi kis unokánkra? Hiszen olyan drága kislány... Sándor, maga egy perna- hajder, maga csupán kalandot keres, tudhatná, láthatnák, hogy az én lányom nem olyan, ő szereti Ferit, a férjét. Hagyja csak békében a lányomat ... Ó, igazgató elvtárs, magát a háta mögött annyian szidják. Miért nem veszi észre, hogy Feri, a vöm tiszta szívű ember? Ö az egyetlen, aki magát még a háta mögött is megvédi. És maga kihagyja őt az előléptetéseknél, a fizetésemeléseknél, maga kihagyja Ferit mindenből ...”

Így főzött, így mosott, így vasalt, így élt egész nap, sohasem volt egyedül, és este a gyermekek szájából tovább szövődött az élete, s ha elszólta magát, akkor a lánya mindig csúnyán leintette.

— Anyám, maga mindenbe beleszól. Ez olyan csúnya, öreges tempó.

Valóban, ilyenkor szégyellte magát, elpirult kislányosan és azonnal elhallgatott. Később, amikor nappal, munka közben beszélgetett ezekkel az emberekkel, akkor is hallani vélte lánya korholó szavát: „Anyám, maga mindenbe beleszól, ez olyan csúnya, öreges tempó.” És már ha egyedül volt, e szavak vélt hallatára szintén elpirult.

Az ünnep előtti napon lánya mind- annyiuk legnagyobb megdöbbenésére közölte, hogy beutalót kapott Hajdúszoboszlóra, és ezért nagyon

boldog. Hiszen erre várt már éppen három éve. Háborús kislány ő, a mami tudhatná a legjobban, hogy akkor fázott meg egy életre a dereka, a válla. Tudták a vállalatnál is, hiszen elégszer elmondta, elégszer láthatták a szenvedő arcát, de mindenki azt mondta, hogy egy mérnök- nőnek van annyi pénze, hogy maszek utaltassa be magát. A melósok előbbre valók. Most természetesen pukkadnak odabent.

A család is pukkadt, de csak mami mert megszólalni. Nagyon csúnya veszekedés volt. Már a békítés sem segített.

— Karácsonykor ilyet tenni — hajtogatta mami és sírva ment lefeküdni.

Éjszaka rosszul lett. Orvost hívtak, nemsokára megérkezett a mentő és mamit bevitték. Agyvérzés — állapították meg és bent tartották a kórházban. A férj kérdőn nézett feleségére, de az csak annyit mondott:

— Ilyen beutalót az ember, lehet, tíz évben egyszer kap. Nem szalaszt- hatom el. Azzal semmit sem segítek anyámon, ha itthon maradok, még szerencse, hogy szegény mami megfőzött, megsütött mindent. Nem lesz gondotok. A levesbe a tésztát te is be tudod főzni. Menjetek be hozzá mind a két nap. Vigyetek narancsot. Remélem, gondolom úgysem veszi észre, hogy nem vagyok ott, hiszen nem volt eszméleténél. Mindegy, egyben biztos vagyok: nélkülem is meg fog gyógyulni. Mire hazajövök, kutya baja.

Kimentek a pályaudvarra, bágyadt mosoly, fásult puszik és a vonat kidübörgött a csarnokból.

Bementek mind a két nap, mami nem tudott beszélni és a szája, jaj szegénynek a szája, de a szeme, az hálás volt. Azon látszott, hogy mindent ért, csak válaszolni képtelen. Próbáltak narancsot adrii neki, nem sikerült. Hazafelé a villamoson nem mertek egymás szemébe nézni, a kislány is jól tartotta magát, csak otthon sírt. Az apa zsibbadt szívvel a gáz fölé rakta a fazekat és befőzte a levest. A sütőben megmelegítette a húst, de egyikük sem evett. Leültek a tévé elé és az eszük mamin járt, mennyire szerette szegény a tévét, mennyire izgult, menynyire örült minden kis butaságnak. A készüléket kikapcsolták, hallgattak, lefeküdtek. Nehéz két hét volt. A vonatnál a férj kissé száraz torokkal, vagy inkább száraz modorral fogadta a feleségét.

— Mami már kint van, kihoztam.

De még súlyos, még beteg, rrtég'hött "

tud beszélni.

— Szegény... válaszolta az asz- szony és nem sikerült lepleznie, hogy semmi sajnálat nincs a savében.

Hogy a Nap megcirógatta a Földet, kora tavasszal mami már lábadozott. Enni már szépen tudott, szavai még töredeztek, szaggatottak voltak, de határozottan javult. És ekkor szinte megoldhatatlan helyzet elé állította a családot az élet. Az asszonyt a vállalata egy évre kiküldte külföldre egy magyar kolóniára dolgozni. Nagy szükség van ott a magyar mérnökökre felkiáltással. És mindössze két hetük volt az útig. Karrier, pénz, külföld, egzotikum. Az asszony számára a két hét egyetlen boldog percnek tűnt. Vásároltak, csomagoltak, aztán mindent átpakoltak, mindent újrakezdték és végül búcsúztak. Két hónap és a gyermek vizsgázik. Akkor ők is mehetnek. A férfi is kapott valamilyen beosztást és a kislány angol nyelvű iskolába fog járni. De mi legyen a mamival? Az asszony azonnal megtalálta a megoldást, édesanyja további sorsára.

— Bevisszük a szociális otthonba, neked van összeköttetésed a tanácsnál, légy szíves intézd el. Két hónap áll rendelkezésedre.

A férj azonnal ellenezte a tervet. Antihumánusnak, sőt a végén már piszok dolognak tartotta.

— Élhetetlen vagy, mindig is ilyen voltál — vádolta a felesége.

A férfi ekkor mondta ki házasságuk idején először, hogy nem hajlandó semmire, nincs szociális otthon és sem a gyermek, sem ő nem utazik külföldre, nem kell az angol iskola és nem kell a háromszázezer forint, valutában sem.

A repülőtérre kikísérték. A férfi szíve üres volt, semmit sem érzett és csupán csak ez fájt. A nő határtalanul boldog volt, a kislány izgatott. A beszállásnál bágyadt mosoly, fásult puszi, s a hatalmas gépmadár motorjai felbőgtek, a légcsavarok fülsiketítő vákuumot teremtettek.

— De anya — mondta könnyes szemmel a kislány — engem meg sem csókoltál...

Mindebből az asszony már semmit sem hallott, csak integetett belülről, a kisablakon át. Az első levélben aranyos volt, a másodikba megkérdezte, jól bánnak-e mamival. Egy év múlva azt írta, marad még egy évig, és a szabadságát is kint tölti, hiszen tudják, nem bírja a repülőt. Legyenek jóik. Maminak puszi.

(suha)