Pest Megyi Hírlap, 1970. január (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-25 / 21. szám

1970. JAMJAR 25., VASÄRNAP «ST MEGYEI '^Mírhm PtRIKLESZ KOROVESSZISZ: Vallatás P söngettek. Nem vártunk senkit. Hajnali 3 óra volt. Feleségem és én két szí­nész barátunkat láttuk vendé­gül, akik előadás után jöttek át Boroztunk. — Katonai rendőrség. — Kérem a személyazonos­sági igazolványokat. — Melyikük Korovesszisz? — Én. Szpanóz felügyelő volt öt emberévéi. Alacsony termetű ember, rettenthetetlennek akar látszani, arcára erőszakos keménységet ölt. Embereinek kezében csőre töltött pisztoly. A Korovesszisz-házaspár vendégeit igazoltatás után kidobják, majd házkutatást tartanak. Majdnem egy óráig rámol­ták a kis, kétszobás lakásban. A bútorokat felforgatták, az összes ruhát egy halomba hányták. A szemétládát is ki­ürítették, még a vécépapírt is átnézték. Szinte vallásos buz­galommal kutattak. Porrá tör­ték a jeget a hűtőszekrény­ben. Föllépték a párnákat, szétszakították a könyveket. Odahaza nem volt semmi el­rejteni való. Lefoglalták leve­lezésemet, befejezetlen egyfel- vonásos darabom kéziratát, az írógépemet. Rátették kezüket trákiai népdalgyűjteményem­re, tánc- és művészlemezeim­re. A klasszikus marxista könyveimen kívül elvitték Platon- és Aristoteles-kiadá- saimat is. Azt mondták rá, il­legális irodalom. Mikor meg­próbáltam felvilágosítani Szpanóz felügyelőt, rám mor­dult: — Ne etessen ezzel engem. Ügy látszik mégis csak si­került valami kételyt kelte­nem. A könyvszekrény előtt egy darabig töprengett, aztán úgy döntött, hogy lefoglalnak minden vastag könyvet, mert minden vastag könyv „vörös”. Egy ételrecept-gyűjtemény is közéjük került, de kihagyták a hivatalos távbeszélő névsort. Aztán: — Kövessen. — Van letartóztatási paran­csa? — Fogja be a száját. Korovessziszt a kórházba” viszik. „katonai A negyedik emeleti folyosó­ról lépcsősor vezet a tetőre. Az összekötő ajtón felirat: Le­lépni szigorúan tilos! A tetőn kis fedett házikó. Szennyes raktár. Lassan vonultunk. Nem éreztem semmi különö­set. Bevezettek a raktár ajta­ján, aztán felgyújtották a vil­lanyt. Benn emberek dolgoz­tak. Kötelet kerestek, de se­hol sem találták. Tipikus gö­rög dolog. Valaki odaszólt ne­kem, hogy ne álljak ott, mint egy hülye, hanem keressem én is. Szpanóz felügyelő nem en­gedte. Maradjak csak a helye­men. nincs szükségük rám. Meglett a kötél. Korovessziszt egy pádhoz kötözik, majd Szpanóz fel­ügyelő hozzálát a vallatás­hoz. Kérdezgetni kezdett, hogy nem túl kemény-e a pad, nem vájnak-e a kötelek a húsom­ba. Nem válaszoltam. — A pisztáciamandulát sze­reti? — Ha azt hiszi, hogy így kiszed belőlem valamit, akkor téved. Tiltakozom. A bíróság­hoz fordulok. — Kósztasz, adjál neki pisz­táciát. — Fát, vagy vasat? — Először fát, majd meg­látjuk. Xj1 z a falanga, tortúra, amikor az embernek a talpát bottal verik. Eleinte csak fáj, éget. Aztán úgy ér­zi, hogy csúszik, zuhan egy hosszú síkos lejtőn, és mindig beleütközik egy kemény grá­nitsziklába. Ha nem láttam volna, hogy ütnek, nem tud­tam volna, merről jön a fáj­dalom. A csapások a gránit­sziklák. A lejtő a szünet két ütés között. Ha egyenletes rit­musban csinálják, akkor nem fáj annyira, mint mikor össze­vissza. Kiabálni kezdtem. Eddig nem turném, hogy milyen át­ható lehet az emberi hang. A saját nevemet kiabáltam. Ab­bahagyták. Vagy tíz ütést kap­hattam. Szpanóz megkérdezte, beszélek-e. Nem néztem rá. Kósztasz újra rákezdte. Üvöl­töttem. Valaki kiment a vé­cébe, behozott egy felmosó­rongyot és a számba tömte. Kifacsarták, a mocskos ié a torkomra csüngött. Nem kap­tam levegőt. Megpróbáltam jógázni, hogy ne érezzem a fájdalmat. Semmi haszna, a jógatudományom csődöt mon­dott. Mindig azt hittem, hogy most ájulok el, de nem. Soká­ig bírtam. Csak a tompa pat­tanás hangja hallatszott, mint- ^ ha egy óriás faharang szólna.^ Aztán megint zuhanás, hosz- ^ szán a csöndbe, a sötétségbe,^ a semmibe. s Felmostak. Szinte büszke § voltam, hogy elájultam. A fa- ^ langát sem lehet örökké esi- ^ nálnd. Majd csak abbahagy- ^ ják. ^ — Beszél? Megint a felmosórongy. Le- ^ vegő — nincs levegő. A fejem ^ remegni kezdett. — Hagyjátok abba, monda- § ni akar valamit. Szép meló ^ volt. & § — Főnök, ne menj közel 8 hozzá, leköp. Szpanóz odaintett Kósztasz- ^ nak és újra kezdték. 4 s A fiatal írónak mielőtt^ még végképp elvesztené ^ eszméletét, víziói támad- ^ nak. Egy koszos korcskutyát lát- ^ tam, kövekkel hajigálják, ^ megkövezik. Gyerekek hány- ^ ják a követ, gyerekek a mi ^ utcánkból. A kutya hasonlít^ hozzám. Félek, hogy megőrü- 8 lök. § Korovessziszt ronccsá ^ verve magánzárkába rí- ^ szik. Kábultan tölti az éj- 8 szakát. Másnap kezdődik | előliről minden. S Megint a raktár. Amikor^ megláttak, nevetni kezdtek. ^ Mit akarnak? Szpanóz ugyan- s azt kérdi, mindig ugyanazt. § De minek. Valaki fütyült: „Athén, a ^ menny lánya, gyönyörű At- ^ hén”. Forró víz, vagy hideg, ^ nem tudom. Amikor már beszéltem vol- ^ na, nem jött ki hang a torko- ^ mon. Szpanóz felé intettem. 8 Jelbeszéddel papírt kértem és | ceruzát, „ön kicsoda?” „Mit k akar tőlem?” 8 A cédulákat dühöngve ^ -t*- összetépte. Visszavittek 8 a 17-es cellába, magánzárká- 8 ba. Az előző fogolynak itt kel- $ lett végeznie a dolgát. Bűz, 8‘ salak. De itt valahogy bizto- ^ sabbnak éreztem magam. Mint $ az egér, aki csapdába esett. $ De legalább a macskától meg- ^ menekültem. Készen vannak ^ velem, és nem beszéltem. 8 De ez csak a kezdet volt. i* 6 hónapig folytatták a val- ^ látást a „katonai kórház” ^ épületében és annak tete- ^ jén. Periklész Korovesszisz ^ nem vallott. Amikor már ^ járni tudott, kiengedték. | Most feleségével együtt ^ Londonban van. | (Raáb György fordítása) ///////////////////, ////////////////////////­$ — Fickó? — ámult el az asz- ^ szony. ^ — Hát Duba, természetesen. $ Valami Anna nevű lány az ^ állami gazdaságból. Kérem, ^ annyi emberrel van bajom na- ^ ponta, már nem emlékszem. 8 Lehetséges. Miért fontos ez ön- 8 nek? 8 — Bocsásson meg. És bo- ^ csássanak meg, de a Simcát $ még megnézem. ^ Átsétáltak a garázshoz. Ta- $ podi komótosan kinyitotta a ^ zöld vasszárnyakat. Az asz- ^ szony már nem követte őket. ^ Berecz csak a kerekekre né- ^ zett. Szabad szemmel megálla-§ pította, a méretek nem egyez- 8 nek. 8 Duba teste mellett más ko- 8 esi járt. ^ És amint becsukták ismét a ^ garázsajtót, Tapodi biztonsága ^ egyszerre visszatért, búcsúzás-^ kor nem nyújtott kezet. Be- ^ recz visszafordult. Emiatt. — Hogy hívják azt a kony- ^ halányt? ^ Ezt már az asszonynak is 8 hallani kellett. 8 — Fogalmam sincs. — konyhalányt? —^ úgy'állt a napon, hogy a fény ^ átsütött szoknyáján a combjai 8 közt —, hiszen nem volt szó ^ semmiféle konyhalányról. — Ez egy másik ügy, fiam, ^ még a motorkerékpáros idők- 8 bői. $ — Ja, persze, akkor nem iz- $ gatom magam — mosolygott^ az asszony, biccentett, s be- ^ ment a házba. — Tehát ? — makacskodott ^ Berecz. — Biztos, hogy nem^ emlékszik annak a konyha- ^ lánynak a nevére? ^ — Várjon csak. Igen, meg- ^ van. Valami Anna. Berecz már a motorral baj- ^ lódott, csak biccentett. 8 Negyvenötösök CS. SZABÓ JÓZSEF tysSSSSSSSSSSSSSSSSS/M/SSSSSSSSS/,SSSSSSSS/ZX/SSSSSSSSSSSSSSSSSS////SSSSSSSSSSSSSSSSSS/Sj,SSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/S* ssssssssssssssssssy/ssss* % valami édes pálinkával, aztán lekapjuk a tíz körmérőd. — És lekapták? — De le ám, mind a húszról. — Simán boldogultak vele? Tapodit elkapta a férfika­land heve. — Rúgott, harapott, de mi hárman voltunk meg a konyak meg a likőr. Mielőtt Berecz még valamit kérdezhetett volna, elkészült a kávé. A férj szemöldökével magyarázta az asszony feje fö­lött, hogy őelőtte egy szót sem az előbbi témáról. És folytatta az elbeszélést ugyanolyan diszkrét fojtott hangon: — És ez kérem azért van, abból adódik, hogy én nagyon jól ismerem a régi nagymenő lovak családfáját, pedigréjét. S ami fontos, az egyes te- nyésztörzsek fajtajegyeit, bil- logait is. Vagyis bélyegeit. No, mármost abban a nagy lovat- lanításban meg tudtam tenni, ami eddig képtelenség lett vol­na, ha gondoltam is rá én sze­mély szerint. Igen, gondoltam előbb is, de kétmillió udvarba nem nyithat be az ember. És most a virslitől mentettem meg őket. Annak a bizonyos morálnak már eleget is tehet­tem. A vásártéren felhajtott állományra csak rátekintek, felismerem, ha közte vannak. Kicsi a tévedési százalékom...! No persze, fejben kell vinni a miegymást, a szabályokat, hogy csak egy példát mond­jak, többek között mit: a klasz- szikus négy testtáj legyen hosszú: nyak, mar. váll, comb. Berecz az asszony testét néz­te, Tapodi meg a cementlapok­nak beszélt. — testtáj legyen rö­vid: fül, csüd, ágyék, farokko- csány. Négy meg legyen szé­les: homlok, szügy, farcsont, szárkapocs. Na kérem — só­hajtott fel diadalmasan, s be­leivott kávéjába. Eleinte úgy elkapott a láz, szerettem volna egész ménest megszervezni magamnak vagy akár a gazda­ságnak. A gazdaságnak? Hol él maga, ember! Ez nem a mi profilunk! A gebéket mégis megvettem, kipofoztam, felhiz­laltam, azaz feltápláltam, és a Külker. Vállalat útján...! Ér­ti, főhadnagy elvtárs? Útján. Külföldi tenyésztésbe! — ötszörös áron? Az asszony is, az ember is tett egy sokalló fej mozdulatot. De el is hárították a további kérdezősködést. Berecz enge­dett. — Nem Dubának hívták azt az embert, aki drótkötelet fe­szített ki az ön motorkerék­párja útjába? — Persze, neked volt mo­torkerékpárod is — kacagott fel, és hallgatott el mélyen az asszony —, legénykorodban. — Várjon csak — töprengett Tapodi —, lehet. De hiába pe­reltem, nem tudtam semmit megvenni rajta. Csóró alak volt. De hogy ne felejtsem. Itt vannak például a Kincsem utódai. Hallott a Kincsemről? Nem? A csodakanca. A hatva­nas években, ötvennégy ver­senyben verhetetlen volt! An­nak az ivadékai! — Ennek a Dubának talán életében nem volt lova. — Mondtam is, kérem, csó­ró alak volt. — Miért csinálta azt a dol­got a drótkötéllel? — Erre soha nem tudtam rá­jönni. — Nem volt időm, sajnos, csak futólag néztem bele abba a régi aktába a járásbírósá­gon. Valami menyasszonyfélé­je volt a fickónak. Cs. Szabó József a dunabog- dányi Úttörő Termelőszövetke­zet tagja. Közelebbről az épí- tőbriigádé. Még pontosabban culágér a kőművesek mellett. (Culágernek a kőműves kezé­re adó, maltert keverő és hor­dó, téglát szállító segédmun­kást hívták. A culáger régi is­mérvei: a kőművesénél jóval alacsonyabb bér, teljesen rossz ruházat, a téglától kiszáradt, később kicserepes edett, még később a tenyérhajlatban vér­ző kéz, teljesen gyűrt sapka, s szezonban legalább napi 14 órás munkaidő.) Ma Cs. Szabó József havonta 2200 forintot keres, napi 8 órát dolgozik, s aránylag elviselhető a ruháza­ta is, amelyben a disznóólak betonozása mellől eljött. Cs. Szabó József általában sírós hangon beszél, kicsit da­dog is. Különösen, ha érzelmei az emlékezés hidraulikája alatt összetorlódva, agyába to­lulnak. Ilyenkor gyorsan akar­ja kifejezni magáit, persze, nem síkéiül. — Apám földmunkás volt Tahitótfaüuban. Ott volt ne­künk egy kis nádfedeles há­zunk, földes szobácska, kony- hácska. Anyám mosni járt. Es­ténként kis läbäsbän hazahoz­ta vacsoráját és közösen elköl­töttük. (így mondja: elköltöt­tük, mert megszenteli azt a nehéz munkával keresett ételt és a fogyasztását.) Ha anyánk nem tudott hozni semmit, ak­kor nem ettünk. Apánk még jól el tudta verni éhét, meg­tömte a pipáját, és sűrű, vas­tag füstben üldögélt a szobá­ban. Nem engedett ablakot nyitni. Ha dohány se akadt, káromkodott... A nagymama fogatlan ínyével az ujját szop­ta, akár egy gyerek. Aztán fel­kelt és azt mondta: melegítek magamnak egy kis vizet... Sót tett bele, paprikát, s lassan el- hörpölite... Cs. Szabó József saját magá­ról csak annyit mond; szolga­gyerek voltam, kérem. Hol er­re, hol arra, amint a szél ka­varog ... Az egyik 1945 előtti eszten­dőben Füzesabonyból hozott magának asszonyt, az asszony­nak ágyneműje is volt. Pirka- dafcnyi boldogság... — Nem volt ám kenyerünk se már negyvenötben — mondja, és hogy jobban meg­értsem; szelíd hangon ismétli: — Tényleg nem volt! Egy kis kukoricamálét ettünk. Aztán 1945-ben Dunabogdányról a magukat német ajkúnak valló svábokat kitelepítették. Azt mondták, átmehetünk oda, ka­punk valamit. Kapott egy házat, hat hold földet és egy tehenet. Szep­tember körül járt az idő, vetni kellett. A szomszéd tehenével összefogták a saját tehenüket, és kimentek a határba. A két férfi elöl haladt, a járomszeg irányában, az asszonyok az eke mögött. Örömükben sírtak, szántottak és nevetitek. Állami vetőmaggal szórták tele a föl­det és sokkal többet vetettek el holdanként, mint kellett volna. Nem akarták elhinni, hogy a föld akkor is kiadja a „lelkét”, a termést, ha nem a földbirtokos, vagy nagygazda műveli. — Este, ha lefeküdtünk, ösz- szebújtunk: figyeltük a pitva­ron átsuhanó fényeket. Jócca- kát — mondtam az asszony­nak. — Jóccakát — válaszol ta, de tudtam, ő sem alszik. Sokféle nép lakta Bogdányt, Tahiból 15 család jött, azon kívül románok, felvidékiek. Féltünk egymástól, meg sze­rettük is egymást, mert tud­tuk, egy a sorunk. Furcsa egy helyzet volt. Cs. Szabó József 1945-ben lépett a kommunista pártba. Erről azt mondja: ...„Sokat nem tudtam én arról, de ha csendőrnek, szolgabírónak szidni kellett valakit, akkor úgy mondták rá, szinte vére buggyanj on: kommunista. Nagy ellenfelek lehetnek ezek: gondoltam”... A gazdálkodás három esz­tendeig tartott. A földek egy része a lapban volt, másik ré­sze a hegyen. Köves, fagyöke­res talaj, verejték minden da­rabja. — Megmunkáltam becsület­tel, ezzel a két kezemmel. Vég­re tudtam annyi takarmányt termelni, hogy ne csak álmod­jam a disznóról. Meg is lett, meg is hízott, el is lopta vala­ki. Egy reggel hűlt helyét ta­láltuk. Mintha valaki a hoz­zátartozónk közül halt volna meg... A szegénység, kérem, másféle érzelemmel tölti el a népekét... sajnálni tud egy tyúkot, egy szem gyümölcsöt is, hát még egy hízót! A másik újgazdának tehene múlott ki, harmadiknak ter­mését verte el a jég. Rájöttek; összefogva könnyebb lehet az élet. — Tizenöten, tizenhatan le­hettünk, jórészt kommunisták. 1949-ben megalkottuk kérem az első tsz-t, s elneveztük azt Úttörőnek! Idős Kiss István, ma nyugdíjas, meg Csákó Lász­ló, aztán Ohács Mihály voltak velem ebben a szép akaratban és Szabó Pál, aki szintén 45-ös párttag. Sokat kéllett magya­rázni, beszélni, nem egy he­lyen a kutyát is ránk uszítot­ták. Meglett a tsz és ma már, ugye, el is múlit húsz eszten­dős jubileuma. Nem volt tehát kár fáradozni érte.' Arról beszél, a kezdeti lelke­sedést gyorsan követte a letö­rés. Olyan esztendők jötték, amikor kellő anyagi dotáció hiányában, egy munkaegység­re mindössze 12 forintot fizet­tek. Sokan lázadtak: „Élet ez? Kinek jó ez? Kik akarták? ... Ezt ígérték a kommunis­ták?”... Otthagyták a tsz-t, elmentek az iparba dolgozni. _— Mondhatnám én is, meg­tévedtem, de elvtársam, ilyen az ember — Cs. Szabó József széttárta karját. — Két évre el kellett nekem is mennem a ce­mentiparija dolgozni. Felesé­gem is bent volt a tsz-ben, hát aztán pénz nagyon kevés csor­dogált. Akkor a két kisgyerek is a nyakunkban... no, nem azért mondom, de nagyon sze­rettük őket és éppen azért, va­lamit egyikünknek kezdeni kellett. Feleségem maradt, én fogtam a sátorfámat. Mihelyt kicsi összeg bejött, máris jöt­tem vissza. Azóta is mindket­ten bent vagyunk a szövetke­zetben. Felesége 20 éve fejőnő! Reg­gel fél háromkor kel és este 8 órakor végzi be munkáját. — Nehéz egy élet, az biztos. Óh, ilyenkor még teljesen sö­tét van, aztán olyan jó lenne néha tovább aludni, de menni kell, ugye, a tehenek nem ma­radhatnak. Igaz, nem panasz­kodhatunk, a feleségem ha­vonta hazahozza a 2800—3000 forintot. Kell Is, mert anyám még él, hála istennek. Nyolc­vannégy esztendős . Az élet megnyúzta, megpanaszolta, hát legyen neki most egy kis jó is. Mondja is a mama: „Édes fiam, csak így tartson mindig!” A nagyobbik lányom már férj­hez ment, az Erzsébet a húgiá­val, Margittal együtt, a pomá- zd gyapjúmosóban dolgoznak. Margitot most kérték meg, férjhez megy. — A sltafírung? — Adunk mindent, ami kell, bár itt fognak ők is nálunk lakni. Bútor, ágynemű, ruha­nemű, minden megvan. Megte­remtettük mi a mosógépet, hű­tőszekrényt, televíziót, egyéb háztartási gépet... Ha nem most, mikor éljünk jól?... A fiam, a Józsi papírgyártó ipari tanuló, 17 esztendős. „Édes­apám — mondta egyik nap —, nagyon rendes ember maga. — Ejnye — csóváltam a fejem —, hogyan jut ilyesmi az eszedbe? Az embernek a mun­ka úgy kell, mint a levegő. Én most kőművesók mellett va­gyok, a disznóólakban a ce­mentlapot javítjuk. Havonta 2200-at hazaviszek. Sokat dol­gozunk, de meglátszik a házon, szobán, konyhán. Én bíztam ebben az életben, bíztam ma­gunkban! Elmondja, 1956 októberében egyesek csapkodták a kocsmai asztalokat: Na végre, kitellik a rüheseknek! Vigyünk a tsz- ből, amit csak lehet. Felmen­tek, cíbélták a zsákokat, a gé­peket, állatokat. A tsz felosz­tását mégsem merték kimon­dani, a tagság többsége egyben maradt. — 1956 novemberében meg­alakítottuk a pártot — mondja Cs. Szabó József. — Sokan nem léptek vissza, elfáradtak, csalódtak, és mégis, mostanra már a tsz pártszervezetének megint 25 tagja van. Azt hi­szem, jól dolgozunk, és jó szel­lemet honosítottunk meg. Ter­veink gyönyörűek ... nagy ál­lattenyésztés, öntözés, jó jöve­delem. Kérdem én, melyik tsz-ben fizetnek évente 23 ezer forintot egy tagnak?... Csak ott, ahol jól megy a munka. Felesége a tsz fennállásának 20-ik évében „hűségjövedelem­ként” 2500 forintot kapott, s az élet tréfája: Cs. Szabó József, a kétéves megszakítás miatt, egy fillért sem. — Nem bánom a dolgot, mert igazságnak kell lennie. Persze, más indítóokok ját­szottak közre az én elmenete­lemben, mint másokéban, de hát a törvény, törvény, így van jól: nem lehet kivételezni. — Ki a legjobb barátja? Sokáig, csendben ül a szé­ken, gondolkodik. — Nincsen kifejezetten egy, kiválasztott barátom. Minden emberrel elég jól vagyok, ér­tem a szavukat, ők is az enyé­met, bár én ... látja, kicsit hi­básan beszélek .. Persze, a régiek állnak legközelebb a szívemhez, Szabó Pál, Csákó László, Kiss István ... akikkel együtt indultunk ... Tizenegy évig bejártam munkásőrségbe Szentendrére és most is ren­delkezési állományban vagyok, öreg elvtársaimmal sok nehéz dolgot véghezviíttünk, a föld- , osztást, a békék ölesön jegyzést, — egyébként még mindig van belőle vagy 6—7 darabom —, a tsz-szervezést, 1956-ot, és bi­zony, nehezebben forog már az ember, mint régen. Arról magyaráz beszélgeté­sünk végén, ne vegyük zokon tőle, de csak öt elemije van. Nagy dolgokra ő nem volt ké­pes a pártért, s tanulni sem tudott. Azt'adta, amit a szíve diktált. Szüts Dénes

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom