Pest Megyei Hírlap, 1969. december (13. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-05 / 282. szám
4 MSI UECVBI íMíriap 1969. DECEMBER 5., FENTEK Elmaradt a sztriptíz Rudnay-kiállítás a N Galériában Rudnay: Olvasó nő Vácott járva, szemünkbe tűnt egy plakát. Aznap, november 28-án, este 9 órai kezdettel műsoros estet hirdetett, mégpedig STRIPE- TEASE (így!) táncosnő közreműködésével. A vétkőzőszám megyeszerte fehér holló — vajon hogyan fogadják az ilyen madarat a váci Fehér Galamb Étteremben? Az üzletvezető helyettese: — Nálunk volt már rá precedens; szívesen fogadták. Hogy behozza-e a bevétel a műsorral járó pluszköltséget? Spéciéi ez a műsor két- ezemyolcszázba került, de telt ház esetén háromezer körüli a pluszforgalom. Emberi számítás szerint, Különben sokat segítettek a KISZ-eseink is... — Sztriptiz és KISZ? — Propaganda, plakátfestés, jegyeladás. Eredmény: sok vezetőember is asztalt foglaltatott. — Engedélyhez kötött műsorszám a sztriptíz? — Hát... igen. — Ezzel sem volt probléma? — Volt már ilyen máskor is. Estig meglesz- az engedély. — Megnéznénk a műsort. Kérjük, rezerváljanak egy asztalt. • — Kérem... meg kell néznem odakint, van-e még. Par-' don! Távozik. Hosszas várakozás után az üzletvezetővel megerősítve tér vissza — aki lebilincselő érdeklődéssel: — Ha szabad kérdeznem, honnan? És miért annyira érdekes ez a téma? — Legfőképpen az érdekel bennünket: nincs-e akadálya Vácott az ilyesminek. Megfontolt hallgatás után: — Kérem, sztriptiz nem lesz. — Dehát a plakát kint van. Halljuk, a jegyeket eladták. A helyettese szerint meglesz az engedély is; Mit szól a közönség, ha nem azt látja, amire bejön? A helyettes: — Nekem ettől már felment a vércukrom. A vezető: — Késve adtuk be az engedélyt; nyolc nappal előbb kellett volna, de mi csak négy napja kértük. Gondoltuk, már volt rá precedens, biztosan megkapjuk. — Kérem, ma már kell a sztriptiz. Az új gazdasági mechanizmus több önállóságot ad a helyi szerveknek. Szuverén joguk, hogy egyéni ízlésüket is érvényesítsék. — Tehát elvi alapon nem engedélyezték, vagy mert késő? — Nem kaptuk volna meg. A pártbizottságon elvileg ellenzik. Kínos. De megoldjuk. Nem lesz botrány. (A helyettes előzőleg: — Legfeljebb háromezerre büntetnek szabálysértésért, de inkább ezt, mint a botrányt!) — És ha a közönség — méltán — követelődzik? Délután a sztiptizplakát még tartja magát. Estére eltűnik, de az étterem zsúfolt. Nincs balhéhangulat, legfeljebb várakozó kíváncsiság. A konyha felé vezető passzázsban ismeretien profilú művésznők téblábolnak, ki miniben, ki lurex-pizsamá- ban. A dobogóra kis késés után egy dinamikus férfi pattan fel, máris könnyedén bejelenti, hogy engedély híján a nézőknek le kell mondaniuk arról, hogy „az a kis rékli onnan fentröl" lehulljon. Egyebekben szórakozásban nem lesz hiány. Bevezető konferanszába előrejelzésül belesűríti, amit csak tud — saját nevét is, gondosan artikulálva, előbb a családnevét, azután külön az utónevét, később egyhuzamban az egészet. Kis önreklám sosem árt, legfeljebb a közönségnek, amely akkor kezd némi zúgolódásba, amikor harmadszor hallja a konferanszié nevét önnön ajkáról. Néhány műemlék jellegű középkori éle — „A közönség közönségesnek gondol, mert a zenészekre ordítok, hogy ktiss —, pedig én csak tusst mondok..és így tovább. Hát igen. Sok minden elmaradt. A sztriptiz, a beharangozott vezetőemberek néhány páholyból, vajon miért? A közönség némi hurrogás után belenyugodott a változhatatlanba — tehát a balhé is elmaradt. De ami nem maradt el! A levetkőzésre elszánt, flit- teres-rafiás hawaii mezbe öltözött lányt meglepően korlátozta a teljes menetöltözetben való szereplés. Hogy kit vesz le a lábáról, kit nem Németh József rutinja, az már aligha befolyásolja márkás rangját. Az ugyancsak meghirdetett Toldi Mária eljött-e, ottlétünk alatt nem derült ki. Egy lány mini szoknyácskában, maxi hangerővel alaposan „bedobta magát”. A lürexpizsamás táncdalénekesnő szerény hangon kísérte fáradhatatlan testmozgását. Fehér garbós fiatalember „olaszos” stílusban intonálta a Sorrentói emléket, a Santa Luciát, és más hasonlót. A műsor olyan harminc év előtti, faluvégi, sír- vavigadós atmoszférát teremtett. Egy végeérhetetlen, nonstop blüett — azaz dalrefrénekkel megszakított magánszám — egy csokorba fűzte a „Kiültek a vénasszonyok a padra” — a „Bözsike édes, Bözsike drága, felejtsen el”, — a „Törölje le szeméről a könnyet” című édesbús, örökbecsű műdaio- kat. Amikor odaért, hogy „Ti muzsikus lelkek, ti bolond fiúk” — elszakadtunk a további fejleményektől. Még a vezetőt interjúvoltuk meg röptiben: nem ma- gyarázná-e meg, miféle üzleti-művészi szempontok indokolják e konferanszié túl- tengését? Válasza: — Kérem... az a helyzet, hogy az Országos Szórakoztató Központ titkára ... Pereli—Varga SAMUEL BECKETT, az 1969. évi irodalmi Nobel-díj nyertese. értesítette a Nobel-ala- pítványt, hogy nem jelenik meg a jövő héten Stockholmban a díj átvételére, hanem azt az ö nevében párizsi kiadója, Jerome Lindon veszi át. EGY londoni képaukción harmincezer fontnyi rekordösszegért kelt el egy XIV. századbeli keleti miniatura festmény. Rudnay Gyula életműve kiemelkedő helyet foglal el a XX. századi magyar és egyetemes művészetben. A hazai festészet és népkultúra hagyományaiból új magyar festőnyelvet keresett és alakított ki művészetében. „A mi művészetünk alapja — vallotta — csakis e föld és e föld népének kultúrája lehet”. A Magyar Nemzeti Galéria Rudnay-kiállítása a mester művészetét dokumentáló eddigi bemutatók közül a leggazdagabb. Olyan főművei szerepelnek itt, mint a Pusztaszeri országgyűlés 14 méter magasságú gobelinje, a Csokonai, a Toborzó, a Kánai menyegző, és az Attila lakomája. A kiállítás Rudnay jellegzetes korszakain vezet végig. A Münchenben, Rómában, Párizsban tanuló fiatal művész pályakezdetén a nagybányai művésztelepen dolgozik, majd 1905-ben Hódmezővásárhelyre költözik, hogy eleven kapcsolatba kerüljön az alföldi néppel és tájjal. Ez az élmény új színnel, mélyen átélt tartalommal gazdagítja művészetét. Az első világháború döntő volt Rudnay mondanivalójának és festői eszközeinek érlelése szempontjából. Ekkoriban Losoncon dolgozik. Mélyen megrendíti a háború okozta nyomorúság, „Menekülői” hontalanságukkal és hajszoltságukkal számos változatban állandóan foglalkoztatják képzeletét és képein kegyetlenül valóságos emléket állít szenvedéseiknek. A megrázó, közvetlen élményekhez kapcsolódó alkotásokat a háború után olyan művek váltják fel, amelyek a magyar múltból merítik témájukat. Történelmi képei csakúgy, mint az ódon házak, pincék és kifesztített kárpitok előtt. üldögélő,' riuilatozó magyarok hangulatképei Rudnay jellegzetes témáivá váltak? ; A kiállítás egyik legjelentékenyebb műve a Kánai menyegző első ízben szerepel a magyar közönség előtt. A kép Mária megérkezésének pillanatát ábrázolja. A tárlat másik érdekes festménye a Csokonai diákjai körében című nagyméretű kép kevésbé ismert változata. Rudnay szenvedélyes előadásmóddal, felfokozott színekkel örökítette meg Csokonai alakját, amint a Múzsával találkozik a debreceni Nagyerdőben, lelkes ifjaktól körülvéve. Gazdag életművéből nemcsak hazai festészetünk, de korunk egyetemes művészete számára is kiemelkedő jelentőségűek arcképei. Különösen megragadó gyöngédségűek a feleségéről készült arcmások, amelyek végigkísérik Rudnay Gyula pályáját. Az eddig kevésbé ismert Kék ruhás lány és a Hímző nő méltán sorolható Rudnay Gyula feleségéről készült egyik legszebb magyar arckép, a Csipkekendős nő mellé. Hasonló óctékű alkotásokkal gazdágí jöttek'' ‘ 'művészetünket Rudnay tájképei. „Tájábrázp- lásomban — mondja Rudnay — a magyar történelem múltjának levegőjét akartam felidézni. A magyar történelem pedig sok borús fejezetben bővelkedik. Ezért volt, hogy régi tájképeimre sokan azt mondták, hogy tragikus fe- szültségűek. Űj tájképeimen már kivilágosodnak a színek, kisütött a nap, a táj is derűsebb, csakúgy, mint maga az élet”. A felszabadulás után Rudnay Gyula megtalálta azt a területet, ahol leginkább szolgálhatja új szocialista kultúránk építését: 1947-ben művésztelepet szervezett Baján „népi festőakadémiót”, ahol a város gyári munkásságának, a környező falvak parasztságának tehetséges ifjait képezte. „Meggyőződésem — vallotta Rudnay —, hogy a nép széles rétegeibe kell szétvinni a művészetet.” A mester önzetlenül végzett munkáját öt éven át lankadatlanul folytatja: „Örülök a sók fiatal tehetségnek és annak, hogy a magam módján és a magam eszközeivel én is részt vehetek az ország építő munkájában”. A kiállítás gazdag tartalmú katalógusa Rudnay Gyulának a művészetről szóló két ismeretlen írását is közli. Bényi László dDsz, Ferenc-XV. Nem szeretnék csalódást okozni a nyájas olvasónak, így előre bevallom: e fejezet már nem tartogat semmiféle meglepetést és izgalmat. A végkifejlet ez, melyet az olvasó már pontosan tudhat, ha némi figyelemmel tüntette ki a történetet. De azért még néhány dolgot el kell mesélni, hogy azzal a megelégedett tudattal fejezhessük be a mesét: nem maradt tisztázatlan kérdés. Amikor a taxi fékezett a ház előtt, a tizedes éppen azon fáradozott, hogy Törököt és Csikóst szembesítette a lányokkal. Mondanunk sem kell, hogy a szembesítés teljesen eredménytelen maradt, hacsak azt nem könyveljük eredménynek; a rendőr megállapította, hogy ezekhez hasonló elvetemült bűnözőikkel még nem volt dolga. — Na végre! Itt vannak az elvtársak — mondta megkönnyebbülten a fókcsikorgás- ra. — Majd ott vallani fognak! Képzelhetik a csodálkozását, amikor meglátta Kocsist, aki egyik kezével a nadrágját, a másikkal egy hajóskapitány csuklóját fogta, akihez egy ismeretlen férfi és König Béla volt erősítve. — Ezt a bűnszövetkezetet rsajcanak adom cserébe a haverjaimért — mondta Kocsis. — Ez a kettő fosztotta ki a Kőbányát, az öreg peaig a bűntársuk. — Jöjjenek csak be — mondta a rendőr és mivel nem akarta, hogy a lányok és a két fiú idő előtt találkozhasson velük, az újonnan jöttékét ismét a hálószobájába vezette, ahol az asszony éppen ágyazott. — Üljenek le — mutatott az ágy szélére. Az asszony felsikoltott, de már későn. Aztán lemondóan intett, arcára kiült a közéleti személyiségek hitvesének mártír kifejezése és elindult, hogy tiszta ágyneműt keressen. — Idefigyelj, te sintér! Most meddig tűröd, hogy ezekhez legyek kötözve. — Nyugi papa. Most már hiába finnyás — mondta Kocsis és mint egy fegyőr, megállt az ajtóban. — Te értesz ebből valamit? — kérdezte a tizedes. — Kik ezek? — Még nem mutatkoztunk be egymásnak. Egyedül azt az urat ismerem, aki volt szíves ideszállítani. És ez ma másodszorra fordult elő velem. Úgy mint 1927-ben ... — Könyörgöm. Most ne! Mindjárt jönnék a városból — fogta fejét a tizedes. Közben eszébe jutott, hogy a két fiú az irodában van a lányokkal. Ezek még összebeszélhetnek, vagy ki tudja, mit nem tesznek. A biztonság kedvéért a leoldozott König helyére Kocsist kötötte. — Vigyázz rájuk — kérte 22 öreget és vísszamhant az irodájába. — Maguk jöjjenek velem — mondta a fiúknak. — Maguk várjanak sorukra — szólt a lányokhoz, és mielőtt megszólalt volna a kórus, rájuk zárta az ajtót. Törököt és Csikóst újra a fáspincébe zárta. Ekkor érkezett meg a rendőrkapitányság Volgája, három nyomozóval és egy nagy rab- szállító kocsival. — Hadnagy elvtárs jelentem, a létszám három fővel megnőtt! öt női és öt férfi személy! — csapta össze a bokáját. Már hajnalodéit, mire a hadnagy végzett a kihallgatásokkal. A két rabló mindent bevallott, tisztázódott a fiúk és a lányok, valamint König Béla szerepe is. A nagy rab- szállítóba így csak két utas került. — Persze magukkal még nem vagyunk teljesen rendben. Néhány esetben még ki kell hallgatni magukat... — Kérem, ez természetes — mondta Csikós. — Készséggel állunk a hatóságok rendelkezésére. — Igenám, de nem tudom a meghívókat hová címezzem? — mondta a hadnagy. — Éri hazamegyek — jelentette ki Török. — Én is — csatlakozott Csikós. Kocsis csak csuklott. — Hát magával mi lesz. Marad a galerival? — Egyedül .. hukk ... nincs galorr... Én ... én... nem megyek haza. Nem vagyok kíváncsi a faterom részeg pofájára. — Ügy tudom, magát sem kérték fel még az antialkoholista szövetségbe főtitkárnak. — Én csak bánatomiban iszom — hukk! — Meg örömében — gúnyolódott a rendőr. — Nekem nem szokott örömöm lenni... — Van egy ötletem! — szólt közbe König. — Költözz hozzám fiú. Úgyis egyedül vagyok. Én is innen jártam be dolgozni negyven éven keresztül. Már amikor szabadlábon voltam. — Csodálatos mádon most nem következett egy történet. — Tudod, az én fiam elárult. Engem is, meg az ügyet is. Lelépett Kanadába. Pedig rendes gyerek volt... Hát legyél te a fiam... — Hukk — csuklóit Kocsis mint a záporeső. Ezúttal kiderült, hogy az izgalmon és a részegségen kívül a meghatódás is lehet kiváltó ok. — Hát akkor egyelőre végeztünk — mondta a hadnagy és ásított egy nagyot. — Remélem nem értik félre a hölgyek. Ha kívánják, bevisszük magukat Pestre. Van helyünk elég... — Kizárt dolog — felelt Jutka. — Mi még nem végeztünk. A kertet rendbe kell tennünk. — És önök? — fordult Törők felé a hadnagy. — Hát... Ha König bácsi is úgy kívánja, mi segítenénk ... — Ez csak természetes — mondta az öreg. — Mit kezdjek egyedül ennyi csinos lánynyal. — Jujj, de klassz — csapta össze a kezét Kati. — Hát akkor viszontlátásra — mondta a hadnagy és sorra kezet fogúit mindenkivel. Kocsis kitért a kézfogás elől» — Én még nem vagyok teljesen tiszta... Tetszik tudni, hogy elloptam ezt a zubbonyt. Mint mondtam, ebben volt majdnem háromezer forint. És most ennyi van — nyúlt a zsebébe és kihúzott négy darab százast. — A többi elment taxira ... — Majd csinálunk valamit. Ezt a pénzt mindenesetre adja át a tizedes elvtársnak. Emiatt ne legyen gondja. Hát akkor viszontlátásra — nyújtotta a kezét a hadnagy. De Kocsis újra kitért. — És még valami... A Bütyök ... Szóval ő nem azért ment el, mert bűnös ... Csak nem szereti a zsaru ... izé a rendőr elvtársakat. Becsületes fickó az. csak szerencsétlen... Ne bántsák ... — Nem fogjuk bántani... Ha csak nem terheli valami súlyos ügy. — Kicsit csalni szokott a mázsái ásnál... De ha minden saóntrógert ezért lecsuknának, kevés lenne a börtön és a téli tüzelőt nem decemberben kap- ‘ nák meg a dolgozók, hanem február végén — mondta Kocsis, és ezen. a hadnagy egyetértőén nevetett és végre kezet tudott fogni Kocsissal is, aki ez alkalomból a szokásosnál hevesebben csuklóit. Nem tudni, a meghatottságtól, vagy az izgalomtól. A rabszállítói és a Volga elporzott. A tizedes kikísérte a csoportot. Már felkelt a nap, az utca népes volt a munkába sietőktől. És a falu újra gazdagodott egy szenzációval. Látták Kőniget, amint megbilincselve vitték a rendőrségre. Nem sokkal később egy kocsiból megkötözve tuszkolták; ki. Mindezek után rendkívül feltűnő volt, amint öt lányt és három fiút felsorakoztat az utcán. Mint egy őrmester az élükre áll, elindítja a kis csapatot és nem sokkal később elhangzik a vezényszó: — Nótát! — Kiskút, ksrekeskút, .három és négy — adta meg a hangot Jutka és a kis csoport lelkesen rázendített. König délcegen és büszkén lépkedett a menet élén, majd kicsit lemaradva oldalról is megszemlélte csapatát. Eszébe jutott, hogy egyszer ugyanígy vezetett egy rajt, valahol Salgótarján alatt, de nem volt kinek elmesélni, mert ezek közben egy újabb dalba kezdtek: — Obladi, oblada.... — és fel is bomlott a szabályos oszlop. König ebből is leszűrte a tanulságot: ez a kozmopolita muzsika bomlasztja az ifjúságot. De valahogy most nem is háborodott fel annyira, mint máskor. — Ti miért nem énekeltek? — sodródott Kocsis mellé, aki egy kicsit lemaradva Évával pusmogott. — Beszélgethettek^ még eleget... — Tetszik tudni, néhány dolgot tisztáznunk kell...-r- Erre is lesz időtök bőven — mondta az öreg, majd félrehívta Kocsist. — Tudod mit? Tegezz nyugodtan. A fiamnak nem engedtem meg, mert én keményen fogtam ám! Aztán ez lett belőle. Hátha ez az újabb módi eredményesebb lesz ... Szóval szervusz... — Szervusz König bácsi,.. Szervusz König papa ... Irtó rendes fej vagy te. — Ti is jó fejek vagytok Mindnyájan jó fejek vagytok — motyogta az öreg és megsimogatta Éva fejét. — Remélem, már nem tart szatírnak? — Most König bácsi nótáját énekeljük — kiáltott Jutka ... Az öreg egy pillanatig sem gondolkozott. Köhintett egyet, majd rekedt hangon rákezdett: Madrid határán, állunk a vártán ... A csoport lelkesen énekelt, mintha ezzel akart volna bocsánatot kérni az öregtől. Csak Kocsis tátogott némán ... — A szentségit! Nem ismerem ezeket a számokat... — Majd én megtanítalak rá — mondta Éva és belekarolt .,. Vége I
