Pest Megyei Hírlap, 1969. december (13. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-25 / 299. szám
1969. DECEMBER 25., CSÜTÖRTÖK K~S%r™§ 5 ____ _____________________ , _________ M ÁCSAI ŐSBEMUTATÓ Pingáló asszony a „Marina“ előtt Jefivényszázezrek Tápiószelén DECEMBERBEN: NÉGYMILLIÓ A galgamácsaí kultúrház igazgatójának, Farkas Józsefnek nincs sok ideje a pihenésre. Az év utolsó hórjapja, nála az év utolsó hajráját is jelenti. — Ilyenkor kell bálokat rendezni, és azt a legnehezebb. Ráadásként pedig december 26-ra, péntekre jutott a galga- mácsaiak egyik legnagyobb ünnepe, a mácsai kultúráiét év végi slágere, a színes rövidfilm bemutatása Vankóné Dudás Juliról, a község büszkeségéről. A dokumentumfilmstúdióban készítette a „pingáló asszonyról’’ kisfilmjét Moldovan Domokos. Látjuk Vankó- nét a balatoni szuperszálloda, a Marina előtt, ahogy freskóját készíti, és közben megelevenedik a mácsai múlt, a nép- művészeti hagyományok feledésbe merült szokásai, a vise- letek, a jókedvű táncok. — Nagyon készülünk péntekre. Az ünnepségre ellátogat hozzánk dr. Ortutay Gyula akadémikus is, a filmalkotókkal együtt. Műsorunkban szerepel a galgamácsai gyermek- együttes, melynek vezetője Vankóné, Dudás Juli, Gocon Ferencné népdalokat énekel és Nátidori András tárogatózik. És hogy a vigasságnak ne szakadjon vége, a színes műsort reggelig tartó bál követi. A neonfény frisseséggel hinti tele a termet, mindenütt szorgos kezek munkálkodnak: ecsettel festik a temérdek jelvényt, emblémát. A tápiósze- lei jelvényüzemben vagyunk, I amely januárban ünnepli I kétéves működését. — Hogyan telt el az első két év? — kérdeztük az üzem vezetőjét, Szűcs Nándort. — Röviden: munkával. Számokkal: 32 emberrel indultunk, most 135-en vagyunk. A szociális körülményeken javítunk jövőre, két és fél millió forintért építünk öltözőket, mosdóhelyiségeket. — A jövő? — Nálunk csak a szűkebb értelemben vett jövő számít, hiszen jóformán minden hónapban más-más terméket dobunk piacra. Annyit mondhatok, hogy jövőre teljes ka■ paritásunkat lekötötték és további létszániemelés is szerepel terveinkben. — Akkor talán a jelenről ... — Nálunk a munka a fel- szabadulási jubileum és a Lenin-centenárium jegyében tart, hiszen kitüntetéseket, emlék jel vényeket készítünk, megszámlálhatatlanul sokat. Csak ebben a hónapban négymillió forint volt a forgalmunk. Idén 32 millió és a tervek szerint az 1970-es esztendőben 37 millió forint értékben gyártunk jelvényeket, emblémákat te Olvashatatlan az írása? Nem kell a patikába menni... A Litván Szovjet Köztársaság statisztikai központjában olyan automatát szerkesztettek, amely mind nyomtatott, mind pedig kézírásos szövegek „elolvasására” képes. A gép neve „Ruta 701”, olvasási sebessége egy másodperc alatt 200 jel (betű). A hibaszázalék egymillió betűnél mindössze egy. Az automatát latinbetűs szövegek olvasására használják. Sikerrel alkalmazható bármilyen papírra nyomtatott, vagy írt szövegnél. Sem a kézírás jellege, sem a betűtípus nem jelent nehézséget. Kutyától a falkáig Egy párizsi üzletben kapható az az eredeti riasztókészülék, amely a betörők elleni védekezést szolgálja. Ha hívatlan vendég kezd manipulálni az ajtózárral, a lakásban működni kezd ez a villamos berendezés és hangos kutyaugatás hallható. A kutyaugatások között — legyen az egyetlen kutya hangja, vagy egész falkáé — a vevő tetszés szerint válogathat. Napi 14 lakás Az ember alig akar hinni a szemének. A szalag végén már a komplett, a berendezett fürdőszobát — zuhanyozóval, tükörrel, sőt még a fogmosó pohár tartójával — emelik le a munkások a Dunakeszi Házgyárban. S mint a képen az látható, az előtérben még az ablak, a háttérben már a kész homlokzati fal áll. Most még a próbagyártásnál tartanak, napi két lakás készül, de 1970 végére már naponta 14 lakás elemeit készítik el. Újpesten, a Munkásotthon utcában már épül az első kísérleti ház is: 10 emeletes, 128 lakással. — Most mi elmegyünk, ti pedig vártok, legjobb, ha addig ki se bújtok az ágyból, míg vissza nem jövünk. És ne gyufázzatok, ne gyújtsatok lámpát, mert a Jézuska úgyis csak sötétbe jön... Hát erre azért egy kicsit megszeppentem. És ha jön a fekete éjszaka a rémes bubussal? A nyolcfejű patkánnyal és az ördög a tüzet fújó pofával? De azért nem mutattam kifelé semmi félelmet, csak befelé féltem, mit ijesztgessem még én is, már előre halálra hugit, majd ráérek kifelé félni később is, de nem nagyon, mert majd közösen mondjuk — nem félünk, nem félünk. És mielőtt végképp elmentek volna anyuék és mondta volna a kulcs a zárban — katt —, anyu újra mondta az ajtóból: — És még utoljára majd beszélni fogok a Jézuskával is. Most már biztosan tudom, hogy beszélni fogok vele, éppen ezért legyetek nagyon jók. De még előbb, mintha megérezte volna, hogy nagyon jók leszünk — pedig dehogy lettünk nagyon jók —, kenyeret nyomott a kezünkbe, és mondta: — a só tudjátok hol van. — Persze, hogy tudtuk, és nincs is jobb dolog, mint a sós kenyér, meg a paprikás kenyér, na és persze a zsíros kenyér, még így gondolatban is jó a zsíros kenyér, és kicsit rá is gondoltam most is a kenyérre a zsírt, de egyelőre nem nyúltunk hozzá, ráérünk megenni majd, ha mégegyszer annyira éhesek leszünk, nem igaz? Aztán, hogy a nagyok elszaladtak, hogy elsők legyenek a sorban, még jó darabig a jóság szobrai is voltunk. Feküdtünk szépen, csendesen hosszába, és hol én mondtam a húgomnak: jó légy, hol a húgom mondta — jó légy —. aztán egyszerre csak rosszak lettünk. Na, nem úgy istenigazába, csak majdnem istenigazába. Hiába, számítottunk rá, hogy a Jézuska talán nem mindig bennünket figyel, hanem a többi rosszat. Dobáltuk a párnákat, régi irkákat vágtunk szét, macskát rajzoltam a falra, ami lónak is kinézett, a sóval úgy megsóztuk a kenyeret, hogy két kenyérre is elég lett volna. Sőt még gyufát is gyújtottunk, ahogy láttuk az ablakon a sötétedést, még világot is, hiába mondta anya, hogy ne gyújtsunk lámpát. És mégis ránkjött az ijedtség. A lámpa nem akart égni, csak füstölt, pereegett, aztán el is aludt, és már nem is nyúltunk hozzá, mert a szobában mindenféle árnyékok mozogtak, akkor még a húgom egyre szipogta — te, nem hallod, hogy morog a bubus a sarokba? Hallottam, de mennyire hallottam, de néki azért letagadtam. Prüszkölt, meg hörgött, kintről meg denevér csapkodta az ajtót. Kétségbeesve kiáltottam ki — nem vagyunk itthon —, de a sarokba is odamordultam — nyughass büdös, kard van nálam és levágom a fejed. Ügy látszik, nem tudta, hogy hazugság a kard, mert elhallgatott, bár a húgom még mindig hallotta, de én kibeszéltem a füléből, úgyhogy most már a sírással foglalkozott, de azzal is egyre csendesebben. Én persze nem sírtam, hiába, csak férfi voltam, vagy azt hiszem, hogy nem sírtam, de az biztos, hogy a szemem egyszer csak leragadt, épp úgy, mint hugié, és ez jó volt, mert álmomban nem jött se a bubus, se a denevér, se az ördög, de egyszer csak mintha tudnám, hogy pont most kell felkelnem, mintha éreztem volna, hogy már nem vagyunk egyedül, felriadtam. Már fenn volt hugi is, és mind a ketten elám-ulva bámultunk hol anyánkra, hol meg az asztalra, de szólni nem tudtunk, azt nem, csak nézni. Ha tíz szemünk lett volna, azt is kinézzük. Az asztalon állt egy gyönyörű kis karácsonyfa. Rajta mennyi szaloncukor, talán húsz darab is. Meg alma, várjunk csak, mennyi is? Legalább négy. Nekem kettő, neki kettő. Mármint huginak. És kis hal csokoládéból, kis hegedű csokoládéból. És mikor anya meggyújtotta a csillagszórót, hát, hát azt nem lehet elmondani milyen volt. Csak borzasztó szép volt minden, borzasztó szép. De anyu még így is men- tegetődzött: — Sajnos, csak a szegényebbik Jézuskával tudtam beszélni, de megígérte, jövőre elküldi a gazdagabbikat. Húgom már az egyik almát dédelgette, s amilyen telhetetlen volt, rögtön oda is szólt anyunak: — Az majd hoz babát is? — Nahát, hallhatta, hogy hoz, nekem meg mondta anya, már előre beígértek egy óriási labdát. Labda, hűltem el, labda. Akkor éjjel-nappal focizni fogok. De valamit nem értettem és kérdeztem anyutól — hát apa hol marad, hol? Ő éppen a szekrényt ci- bálta, hogy tehessen még a tűzre s úgy magyarázta. — Ó, ha tudnátok, hogy esik a hó, már majdnem térdig ér, még ott maradt egy turnusra. Ö ... ezt is nagyon jó volt hallani. És biztos, ebben is benne van a Jézuska, tűnődtem. Azután már csak azon járt az eszem, hogy ugyan mit fog szólni ehhez a mindenféleséghez apu. Hogy hitetlenkedett, hogy ágaskodott, pedig mennyire mondta neki anyu! És most tessék. Mit SZÓIt hozzá, mikor reggel megjött? Egyszerűen leesett az álla. Ámulat volt, meg bámulat. Nem is tudjuk megállni, hogy húgommal össze ne nevessünk. Már majdnem bamba lett a csodálkozástól, amikor lassan rájött, miről van szó és kérdezte: — Csak nem a... ? Csak nem a Jéz... Nem is hagytuk befejezni, egymás szavába vágva, hencegve újságoltuk neki: — Csak igen, csak igen! Képzeld, képzeld apu, anyának mégis sikerült beszélni vele. Nagy S. József karácsony T erveztünk, s föladtuk a tervet. Azt terveztük, hogy munkatársaink fölkeresnek tíz-tizenkét embert, s megkérdik tőlük, hogyan töltik a karácsonyt, s hogyan töltötték a — huszonöt esztendővel ezelőttit, a negyvennégyeset. Azután föladtuk a tervet. Föl, mert úgy gondoltuk: lényegében egyforma válaszokat kapnánk, már ami a régi, negyvennégyes karácsonyt illeti. Ünneprontás lenne most, csillogó fenyők fénye, ajándékok halma, a családok békés együttléte közepette a múltat idézni? Vagy éppen szorosan, eltép- hetetlenül összetartozik mindaz, ami ma van, s ami volt, huszonöt évvel ezelőtt? Furcsa karácsony volt. A fenyők nem a szobában álltak, hanem lövészárkokra, bunkerekre borították álcázásként gallyaikat; A csillagszórók fénye helyett házakat emésztő, embert pusztító lángok világítottak. Ajándékok helyett a félelem, majd a bizakodás érkezett; furcsa karácsony volt. A megye nagyobb részén már szabadon lélegezhettek, de a szenvedés, nélkülözés láza még a testekben égett. A falvak, városok nagyobb serege már tudta, hogy túlélte a tűzözönt, de még alig hitte, hogy képes lesz a reménytelenségen, a romokon, a nincstelenségen úrrá lenni. Hetekig állt a front Abonynál, a Galga-vidékén, Alsónémedinél, a monori járás fővárost övező községeiben. S voltak még szép számmal települések, ahol a félelem görcse bénította az embereket, a terror szedte áldozatait. Furcsa karácsony volt. Vagy nem furcsa, hanem soha el nem feledhető? Mindenki másként őrzi annak a karácsonynak emlékét, de mégis egyformán: szenvedés, nélkülözés, szétszóródott családok, elpusztult otthonok, s alig hihető remény arra, hogy talán lesznek még másféle, békés, emberi örömöket tartogató karácsonyok is. Pislákoló reménymécseske volt ez, illő-e emlékeztetni rá most, neonfények, csillagszórók, világító képernyők, csillárok sugarainak özönében? A történelemben minűen jelképpé válhat, ha — akár a legapróbb dolgot is — jelképpé emelik az emberek. Akkor, huszonöt éve, pislogó gyertyák, mécsesek füstös világánál aligha voltak sokan azok, akik szilárdan hittek és bíztak abban, hogy a szó szoros és átvitt értelmében világosság terül majd az országra, s nemcsak a városokra, de a falvakra is. Fekete karácsony volt az, a negyvennégyes, bár hó borította a földeket, s ebből a feketeségből akkor alig látszott fényre vezető út. Alig, de valami azért elkezdődött. A szabadságot hozó szovjet katonák már a harcokat követő órákban az élet újrakezdésére, a reménytelenség föladására serkentették azokat, akik elsőnek tértek magukhoz a vér- és tűz- özön kábulatából. Tizenkilenceseket, orosz hadifogságot megjártakat, addig üldözött szervezett munkásokat. Köréjük gyűltek azután egyre többen azok, akik hinni kezdtek egy új Magyarországban, bízni a romokból való föltámadásban. Friss szelek fújtak, s még terjengett a negyedszázados fasiszta uralom mocsarának bűze. Menekülők töltötték meg az utakat, de másutt már a romokat takarították, megkezdték az iskolákban a tanítást, szerveződött a közigazgatás. Fegyverek csöve nézett egymással farkasszemet a lövészárkokból, de mögöttük néhány kilométerrel már emberek gyűltek össze, hogy a maguk kezébe vegyék sorsuk, holnapjuk irányítását. Furcsa karácsony volt. Kell-e emlékezni ma minderre? S emlékeztetni? Ma, amikor ezer gond közepette is a nyugalom, a békesség talált tartós fészekre mindenütt. Ma, amikor egy már-már fölismerhetetlenül más, a régihez nem is hasonlítható megye falvaiban, városaiban köszönt minden családra az ünnep. Ma, amikor régen feledtük a szenvedéseket, a rettegést, a bombák robaját, a havat pirosra festő vért, s lassan feledni kezdjük az ezt követő évek harcait, küzdelmeit, kétségeit is. Huszonöt esztendő köti össze a két évszámot, negyvennégyet és hatvankilencet. Huszonöt év milyen parány is sokat emlegetett „ezeréves” történelmünkben! Valóban parány lenne? Karácsonykor szépeket illik mondani, jókat kívánni. Ám kisebbek leszünk-e tőle, ha bajainkat, gondjainkat is takaratlanul hagyva nézünk vissza a huszonöt évvel ezelőtti karácsonyra? Mennyire más gondok, bajok ezek.' S mennyire más emberek gondjai, bajai.' Az időben parány, de tettekben világot fölforgató negyedszázadot éppen azért érezzük a magunkénak, mert minden öröme a mi örömünk is volt, minden baja, melléfogása a mi vállunkat is nyomta. Nem lehet, nem szabad kilúgozott emlékezettel élni: elfelejteni, honnét, milyen mélyről indult ez az ország, s csak azt látni, hogy még nem jutott a kívánt és óhajtott magasságba. A karácsonyfák alatt furcsán hatna egy papírlap, rajta csupán annyi: Magyarország huszonöt év alatt fejlődő országból közepesen fejlett ipari ország lett. Furcsán hatna, de ez az a mondat, melyből mindaz fakad, ami körülvesz bennünket, ami ott van házainkban, amit ott, látunk ajándékként a fenyők alatt, aminek szeretteink örülnek, s ami nyugalmat, biztonságot ad. Csak huszonöt év lenne a két karácsony között? Mert ma. jelenünket nézve úgy tűnik a negyvennégyes fekete karácsony emlegetése, mintha azt mondanánk: egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, a történelem legsötétebb bugyrában volt egy ország ... V_____________________________J
