Pest Megyei Hírlap, 1969. december (13. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-23 / 297. szám

6

Map

1969. DECEMBER 23.. KEDD

Az ereklye

A

lapanyaga finomra porított kaolin, kvarc és fölidpát. Vastag rétegben ül a műhelyek falán, a gépeken, a munkások haján. A lég- utakon eljut a tüdőbe. Aki sokáig dolgozik ezzel a ' finom porral, köhögni kezd, vért köp, — a könnyű kvarcszemek átszakítják a tüdőt.

Masszává gyúrják, kemencében égetik, szegfű szagú termekben festik apró ecsetekkel, ismét égetik. Raktárakból vonaton, hajón szállítják. Eladják. A pénzből kifizetik a lyukas tüdejű munkásokat, a szegfűolajtól szagos, könnyű kezű, görnyedt lányokat.

Most már nem kaolin, nem puha massza. Tárgy. Porcelán. Dísztárgy. Vigyáznak rá. Nem mintha a beléfektetett munkát tisztelnék, a tervezőt, a munkást, a lányok görnyedt hátát — ezt megfizették. Az értéket tisztelik benne. Használni nem lehet, sem megenni, sem enni belőle. Nincs más funkciója, csak az, hogy gyönyörködjenek benne. Ez az értéke. Ápolni kell, vigyázni kell rá, gyakran kell törölget- ni.

Az a pár ember, aki birtokolja, • már nem is gyönyörködik benne, megszokták. Mégis, ha a cselédlány eltörné, talán el is küldenék miatta. A cselédlány, aki nem vigyáz a tárgyakra, a tulajdonos vagyonára tör. Aki a tulajdonos vagyonára tör, azt a tulajdonos — ha módjában áll —, eltávolítja környezetéből. A gyerekkel más a helyzet. Ez a nevelőnő dolga. Megtanítani a gyereket a tárgyak tiszteletére. A gyerek még nem érti. hogy a porcelán, a fa, a szövet, a papír nem egyszerűen porcelán, fa, szövet és papír, hanem pénz is. De már ilyenkor, életének ebben az öntudatlan periódusában rá kell szoktatni, hogy a tárgyak színén és formáján, bármennyire is kimutathatatlan a pénz. a tárgyakban nem ctak benne'van a pénz, a tárgyak egyenlőek a pénzzel. És ha a gyerek ezt nem tanulja meg. akkor pazarló lesz, ha pazarló lesz, akkor apja vagyonára tör, és az apák vigyáznak, hogy ne törjenek a vagyonukra. Ezért van, ha a gyerek eltöri a tárgyat — megverik.

A tudatlan gyerek tiszta értelme élvezi igazán a tárgyat. Éppen azárt, mert ezekről a fondorlatos dolgokról ő még nem tud semmit. Csak azt látja, hogy ez a valami itt a vitrin üveglapja mögött, ez egy csipkés, rózsaszín női cipő, amelynek magas sarka párnán pihen. A párnáról aranyos bojtok lógnak és a cipő mély kivágásában két angyalka ül. Az angyalkák simogatják egymást, gödrösek és picik, hússzínűek — a cipő rózsaszín, a párna halványzöld, a bojtok aranyosak. A gyerek úgy látja, hogy szép. Nyúlna érte, de tudja, hogy ezt a furcsa valamit, amit szeretne hatalmába keríteni, féltik tőle, ezért ő is fél a tárgytól. Aztán kézenfogják, elviszik abból a szobából. Pár napig még halványan feldereng emlékezetében a könnyed ívelésű porceláncipő a két angyalkával, vágyódik xá, keresi maga körül, felmászik egy hasonló bútordarabra, de nincs ott. Közben a terítővei együtt leránt pár hasonló micsodát, a maradványokat valaki nevetve össze- söpri és azt mondja, hogy meg fogják verni. Ez valóban bekövetkezhet, de ő lényegében nem ért semmit, csak a félelme növekszik.

Azután továbbra is hozzányúl' mindenhez, hiszen erre épp úgy kényszerítik is, mint ahogy tiltják, de már másképp fogja meg a tárgyakat. Óvatosan és némi tisztelettel. Megérti a környezetet és ezt a környezete is megértéssel honorálja. Jó kislánynak nevezik. Inkább lemond bizonyos dolgokról, de élvezi, hogy ő jó. És ahogy nő. egyre fényteleneb lesz körülötte a világ. Titkokat már nem akar megfejteni — hogy jó kislány maradhasson.

Már iskolába jár, amikor elviszik egy temetésre. Sokan sírnak, ő is sír, mindenki feketében, gyertyák, furcsa szagolt, ernyedt mosolyok. S valahogy evvel az érthetetlen szertartással összefüggésben néhány év múlva egy sereg holmi kerül a lakásukba. Az apja bosszankodik, az anyja ezt mondja: „Ez szép, nem feledkezett meg rólunk a drága, jó Elza néni”. A kislány megpillantja a cipőt. Először csak furcsa szorongást kelt benne, mintha valahol látta volna. Percek telnek el és nem mer közelíteni felé. Az angyalkák változatlan türelemmel hait- ják össze a fejüket — mintha a fényképész lencséje előtt ülnének. Aztán felemeli, megnézi és magához szorítja. „Jaj de édes” — mondja. A felnőtteknek ez tetszik. Elszabadul a régi megismerő-felfedezőerő a kislányban. Lerúgja lábáról a papucsát és belebújik a porcelán cipőbe. Az apja nevet, az anya odaszalad: „Jaj- istenem — mondja — eltöröd ... valódi meisseni darab!” Alig tudják lehúzni a lábáról.

Attól a napiól kezdve a szalonban van a c*po. junacoan nana ieiveszi, de a láoa gyjr- san nő, már nem fér bele. Hónapokra megfeledkezik róla. Azian évekre.

A porcelán cipő a két nagy -mrnyas auxak kozott, a ..oinmod oai szeren, ox- ía.oi kissé beíere loruitva, evekig változatlan -helyen all. Naponta letörlik róla a port, havonta ecsettel tisztítják ki mélyedéseit, hajlatait és récéit, évente egyszer lemossák. Ezektől a monoton műveletektől néhány helyen megkopik a festék, alóla előtűnik a nyers anyag. De mivel a térben elfoglalt helye változatlan, s csak lassan, több mint tíz év aiatt veszít egy-egy árnyalatnyit eredeti fényéből, a változást nem .ve-, szi észre senki. A tárgy bir- , tokosa és szemlélője úgy válj a mozdulatlan tárgyaknak ebben a jól ápolt világában, ő sincs kitéve a változásoknak, s ha néha kényszerű mozgás t érzékel magában, körülnéz, s tekintete megnyugodva pihen el a porcelán cipőn. „A mozgás csak látszat — gondolja — hiszen ki tudja mikor készült ez a tárgy — és még mindig itt van. Ki tudja hányán érintették azóta kezükkel, tekintetükkel?” De hirtelen nyugtalanság fogja el az enyhet kereső szemlélődét, hiszen a kezek, melyek a porcelán cipőt érintették, már mind merevek, tán már csont sem maradt belőlük. És mi őrzi a tekintetek sugarát? Semmi. Halottak jelzik a tárgy útját, halottak, akik éltek, a tárgyét, amely halott és mégis él. A szemlélődő pillanatnyi féltékenysége mégis elcsitul, mert ha tudja is, hogy létezése rövid időre korlátozódott, gyakran rövidebb időre mint a saját maga alkotta tárgyaké, úgy érzi. ő is részesül a tárgy birtoklása révén az örökkévalóságból. Hiszen az ősök, az őt nemző ősök születésének és halálának volt néma tanúja ez a tárgy, és részese lesz — ha némán is — utódjai életének. És ekkor a rózsaszín, már kissé kopott nőm elán c!pő kilén a tárgyi létezés SiZÜk keretébő1, ereklyévé magasztosul, ereklyévé, mely a múltat'közvetíti a jövő felé.

Az ereklyét illedelmesen szép történetek védik az időtől; már megváltozott körülötte minden, a kislány felnőtt, férjhez ment; kihúzták alóla a sötétbarna, szúrágta Mária Terézia kommódot, vitrinbe helyezték néhány könyv közé. de az ereklye változatlan. És e változatlanságban, éppen ereklye volta miatt, újabb titkokat és eseményeket rejt magába, olyanokat, amelyeket más nem láthat és nem tudhat. Egy fiú születését, csendes civódásókat, az- tán egy kislány születését és gyors halálát. Azon a napon, az egykori kislány, aki a lábára erőszakolta úgy angyalkástul, az anya, kiemeli a vitrinből, a szeme könnyes és azt mondja a kisfiúnak, aki, félszeg értetlenséggel álldogál mellette: „Pedig Eszterké- nek akartam adni... Majd ha gyereked születik, most már a te feleségednek adom.” Az asszony sír. Visszahelyezi a porcelán cipőt a vitrinbe és az üveggel, amit elé húz, saját gyermekkorának fényességét akarja lezárni örökre. Évekig nem nyúlnak hozzá ismét.

. fiút ábrák és számok

A izgatják. Egyedül marad az anyjával, fél. A lövedékektől összeszaggatott bútorok összecsuklanak a cipő körül. A fényes titkokat rejtő üveglap is megpattan, csörömpölve hullanak szét a tárgyak, a cipő a két angyalkával egy lexikon fedelére huppan. Az egyik angyalka szárnya a földnek ütődik és letörik. így fekszik sokáig.

Az anya a pince homályában, éhesen, igyekszik elterelni gondolatait, visszaidézi a lakást, számba veszi a tárgyakat, és szorongva veszi észre, hogy ismét a pusztulásra gondol, azért izgul, hogy megmaradjanak ezek a tárgyak. Gondolatainak leltárába a cipő ismételten visszatér, többször is felvétetik. Amikor felrohan a lakásba pár holmiért az ágyúzás rövid szüneteiben, megnyugodva látja a lexikon tetején heverő rózsaszín cipőcskét. Nem nyúl hozzá, hagyja, rohan vissza.

A fiú nem gondol a cipőre. Fekete szénnel képleteket és egyenleteket rajzol a pincefalára és ajtajára. Töprengve ül előtte. Az ő gondolatai csak ritkán térnek vissza a tolakodó ágyúzáshoz.

Később a cipő is részesül a megtértek és megmaradottak örömében. A kopott és szegényes környezet egyetlen díszévé válik. Léte új értelmet nyer. Semmi nem maradt már, ami a múltat mentené, ő menti. Szürke és ósdi, repedezett ösz- szevisszaságban él, de ez a környezet halk eleganciáját nem sérti. Még nagyobb rangot ad neki. És bár több kéz is nyúl érte, hogy áz ősök által beléfektetett, molekulái közé láthatatlanul elrejtett pénzt ismét pénzzé váltsa, törvényszerűen mégis marad. Nélküle hamuszínűvé válna az élet. Végleg szertefoszlana a múlt. Marad.

Aztán mégis mennie kell. Ráncos, de még mindig finom kéz nyúl érte, selyempapírba csomagolja, használt, gondosan félretett selyempapírba; amikor pár óra múltva kibontják, odaragad egy süteményből maradt cukorfolthoz. Az angyalka fejebúbján kis pötty marad. Egy fehér kórházi éjjeliszekrényre kerül. A kéz számára, amely virág helyett, csokoládé helyett, sütemény helyett leteszi, értéke ismét sokszorosára nő. Mert a múlt ereklyéje, a gyermekség fénye, a fájdalomban és pusztulásban megmaradt társ — és nagylelkűen beváltott ígéret.

A fiatalasszony a kórházi ágyon bágyadtan mosolyog, az arca még foltos, a hasa még domború. Végigsimítja az öregasszony kezét.

Világos, sima, hideg téren áll. Nem veszik körül hasonló társak. Megborzong az egyedülléttől. Léte most a közszemlére tett szégyen. Egy kisfiú bukdácsol körülötte, megkapaszkodik az asztal peremében, és gödrös kezeivel araszolva közelít felé. A karja rövid, tekintete elhomályosul a tárgy megkaparintásának vágyától. Az öregasszony megrebben a karosszékben. Már rászólna a gyerekre, de a kisfiú talajt veszít a nagy nyújtózkodásban, ijedtségében a terítő csücskéhez kap, és hanyatt vágódva csúszik be az asztal alá. Az öregasszony egész testében megremeg. A fiatalasszonnyal egy időben ugranak a gyerekhez. Az öregasszony elkeseredésében, hogy megüsse, a fiatalasszony félelmében, hogy a kisfiú összevágja karját a széthulló cserepekben. Két kéz nyúl a gyerek felé, a pikkelyes öreg kéz szétfeszített ujjakkal, a másik segítségre ernyesztett puha tenyérrel. A gyerek sír.

Cserép. Már nem porcelán figura, már nem ajándék, már nem hagyaték és nem örökség, már nem tárgy, használhatatlanságánál is használhatatlanabb szemét. Formájának széthullásával elvesztette jellegét, értékét, szépségét — bár anyag maradt. Anyag. Üres, hideg anyag, ami szóra bírhatatlanul nem más, mint csak anyag. A kaolin, a kvarc és a földpát égetett keveréke néhány színes folttal. Egy kecses cipősarok, egy szárnyát vesztett angyalka. Használhatatlan. Mert elvesztette múltját, jelene a pusztulás, és nem marad nyoma, hogy létezett. Értelemből született, és úgy pusztult el, hogy nem hagyott hátra semmi értelmes jelet, önmaga ellentmondása volt. Az egyetlen

értelmes jel, az öregasszony megkínzott agyának barázdáiban, maga is pusztulásra ítélt.

Az öregasszony elmélázva ül a fotelban. A fiatalasszony szeretné megvigasztalni. „Ügyis mondtam az anyukának, hogy egyszer véletlenül lefogom ejteni!” Nevet és átfogja az öregasszony szikár testét. Nem látja az öregasszony szemét, csak azt érzi, hogy keze alatt egyenletesen reszketnek a kiszáradt vállak. „Na de, anyuka, egy ilyen semmiségért...” —

mondja.

Az öregasszony felcsuklik a zokogástól.

Nádas Péter

Zsombékos

madarak

Hazánk egyik legérdekesebb természetvédelmi területe, a bátorligeti rezervátum — mely sok száz különleges rovar, érdekes növény lelőhelye —, az éneklő madarak otthona lett. Az erdészek és a Madártani Intézet közösen teremtették meg a madarak letelepedésének feltételeit ezen a mocsaras, ligetes, zsombékos nyíri tájon. Több mint száz fészek- odút helyeztek el a fákon,

A tollas pionírok

A Pest megyei Vegyi- és . Divatcikkipari Vállalat alugra- ' fikai és goiyóstollkészítő gyáregysége tizennegyedik születésnapját ünnepelné — ha ilyesmi egyáltalán eszébe jutna. A jogcím megvan: 1955 decemberében alakult — igaz. eredetileg a szentendrei városi kézműipari vállalat részlegeként, de mint ilyen, 1956 nyarán felszámolták, és lényegében beolvadt a mai üzembe., Akkori teljesítményük havi 600 töltőtoll volt, — az ez évi decemberi terv: 1 millió 900 ezer darab golyóstoll. A Szentendre—pannóhiatelepi másfél holdas telket 1959-ben kapták a helyi tanácstól, 60-ban kezdtek rajta építkezni, először egy kétemeletes üzemcsarnok és egy szociális épület készült el. A ma már nyolc épületből álló gyártelep 642 dolgozót foglalkoztat, az egymásután emelkedő épületek , kétharmada központi fűtésű, bennük a legmodernebb svájci és nyugatnémet automata gépek.

★

László Imre 1956 elejétől, vagyis a hőskortól kezdve itt van, eleinte üzemvezető, termelési vezető volt, most a gyáregység vezetője.

— Szeretem a szakmámat. A gyárat úgy nézem, mint gyermekét a szülő. Érdemes. Amint

i egy kis pénzünk volt, fejlesz- j tettünk; ma már gépeink kor- j szerűsége, technológiánk fejlettsége, automatagép-felsze- reltségünk közép-európai vi- j szonylatban is elöl jár. Külföl- | di megrendeléseink mennyisá- I ge a nulláról 110—120 millió- I ra, növekedett. Mintegy 400 j ezer dollárnyi nyugati ■ expor- j tot is tervezünk — lehetősé- ! günk van, igény, is —, megvalósítjuk ezt is!

— Közben tovább gépesíI tünk. Alugrafíkai termékeink — nyomtatott áramkörök, műszerlapok — elérik a nemzetközi színvonalat. Magyarázat? Jó szakembereink vannak — vagy negyven szakmunkást képeztünk ki magunknak.

— Szakmám technikus, specializálódtam az iridiumos és aranytollhegyre. Az akkor

j igen primitív színvonalon doü- | gozó Töltőtolljavító Ktsz-ből, í Pestről jöttem ide. Szükség | volt a szakismeretemre a toll- I hegygyártásban. Nálunk akkor importról nem volt szó, belföldön nem gyártottak tollhegyet, ! meg kellett oldani a feladatot. 1 Azóta a töltőtoll kiment a divatból, ma már nem cikk. 61— 62-ben át kellett állnunk a hagyományos cikkekről, és a kisipari jellegről is. Uj kollekció kellett, új cikkek, megfelelő minőség. Hogy a nehézségeket áthidaljuk, mindenféle bérmunkát elvállaltunk: forgácsoltunk az óragyámak, vegvi- ! anyagokat csomagoltunk, de másképp nem ment. Nem volt könnyű mindent újrakezdeni. A munkavállalóink is féltek az új gépektől. Nemcsak a gépeket. a munkastílust is ki kel- ! lett cserélnünk. Sikerült, j Nagyjából a régi garnitúrával ; dolgozunk ma is. Bedolgozóink pedig szentendrei háziasszonyok.

— Magamról? önálló kisiparosként kezdtem, aztán a

j szövetkezetből kerültem ide. 27 éve dolgozom a szakmában, 19 éve alkalmazottként. Nehézségek? Azokra nem emlékszem. Aki előbbre akar lépni, i nem emlékszik a nehézségek- 1 ro, hanem tervez. Büszkék vagyunk arra. hogy 1966 óta ötszörösére nőtt a termelésünk, és hogy telepünk a sok egységből álló vállalat termelési értékének 50 százalékát képviseli. 14 év munkája a szívemhez nőtt. Kikötöttem ennél az üzemnél.

László Imre gyáregységvezető többszörös kiváló dolgozó.

könnyűipar kiváló dolgozója — és két gyerek apja: fia villamosmérnök, kislánya gimnazista. Élete kiegyensúlyozott, értelmét a nehézségek leküzdésében találta meg.

★

Az öt alapító tag közül egy már nyugdíjas, hárman ..külföldre szakadt hazánkfiai” lettek, — egyetlen pionír tartott ki mindvégig: Laci bácsi, Fitz László.

— Saját géppel, saját szerszámmal kezdtük. Nem bántam meg, hogy így választottam. Hárorn és fél évig az alu- grafikai üzemegység vezetője voltam, majd ismét visszatértém az írószer részleghez.

— Valamikor írószer—műszaki könyvesboltom volt. Negyvennégy éve dolgozom. Államosítottak, de megtaláltam a helyemet, megbecsülnek. 58 leszek januárban, de tavaly elvégeztem az egyéves középfokú marxizmus—léni- nizmus iskolát. 1961 óta párttag vagyok, — azért csak azóta, mert az írószernél eljövetelem után alakult meg a pártszervezet, itt meg 60-ban. Különben is, mindig úgy éreztem: munkám szerint párttag vagyok.

— Lehettem volna később ismét maszek. Talán többet kereshettem volna, és bizonyosan kellemesebb munkakörülmények között, mint itt eleinte, egyetlen romos fél szobában, majd a városban, 14 helyen sz 'tszórva. De nagy dolog visszanézni. összehasonlítani modern gépeinket a kezdetben használt, öreg esztergapadokkal. A termelékenységet pedig egyszerűen lehetetlenség összehasonlítani.

— 1968. november 7-én kaptam meg másodszor a kiváló dolgozó címet, előzőleg több oklevelet kaptam, az itteni gyáregység műhelybizottsági titkára vagyok, és az egész vállalat szakszervezeti bizottságának tagja. Átlagjövedelmem prémiummal együtt 3230, tavalyi nyereségrészesedésem 1 000 forint volt. Két vállalat alapításához, fejlesztéséhez járultam hozzá, amennyire képességeimből tellett; elismernek.

MÁR NEM KELL KERESNI:

kaphotó a 24 cm-es magyar gyártmányú,

teflonnal bevont alutef szeletsütő

Áro: 191 forint.

Forgalomba hozzák a

FŐVÁROSI VAS- ÉS EDÉNYBOLT VALLALAT SZAKÜZLETEI:

VI. , Lenin krt. 86. VI., Bajcsy-Zs. út 3.

VII. , Baross tér 12. IX., Tolbuhin krt. 5.

VII., Rákóczi út 24. VII., Lenin krt. 40.

V., Szt. István krt. 15. V., Bécsi utca 2.

Autóbusz-vezetésre alkalmas gépjárművezetőket felveszünk

FELTÉTEL:

2 éves tehergépiármű-vezetői gyakorlat, budapesti vagy Pest környéki lakás.

Vállalatunk autóbusz-vezetői vizsgára előkészítő tanfolyamot indít. Ennek költségét és a vizsgadíjat térítjük.

Pest környéki lakosok autóbuszainkon ingyen utazhatnak, a családtagoknak utazási kedvezményt adunk.

Jelentkezés: o

20. sz. Autóközlekedési Vállalatnál

(MAVAUT)

Budapest XIII., Szabolcs u. 17. III. em. 301.

Pereli Gabriella