Pest Megyei Hírlap, 1969. december (13. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-23 / 297. szám

MEGYEI KJtírkw I960. DECEMBER 23., KEDD TV-FIGYELŐ Több jó, mint rossz Az utóbbi időkben gyakran hit­tük azt — és joggal —, hogy el­fáradt a tv műsorszerkesztősége, ellőtte a puskaporát. Az elmúlt hét azonban tartogatott egy-két kellemes meglepetést. Az elsőben mindjárt a startnál, kedden volt részünk, Peter Ustinov Célfotó című drámájának bemutatásánál, amelyet szerzője életrajzi kaland­nak nevez. Sam "Kinsale, a nyolcvan éves író önéletrajzán dolgozik éppen, amikor szembe kell néznie húsz- negyven-hatvan esztendős önma­gával, fiatalkori tévelygéseivel, el­mulasztott lehetőségeivel, kisebb- nagyobb megalkuvásaival. A gro­teszk alapötlet jó alkalmat nyújt {Jstinovnak ahhoz, hogy mulatsá­gos — és helyenként kegyetlenül őszinte — párbeszédekben, viták­ban mondhassa el véleményét ko­runk tékozló fiújáról, aki talentu­mát a nem is mindig tisztes kö­zépszer, s a bestseller igény szol­gálatában kamatoztatta. A győri Kisfaludy Színház mű­vészeit nem először volt alkal­munk felfedezni. A Kossuth-díjas Solti Bertalan nagyszerű színészi kvalitásai különösen közismertek. A* előadás jó ritmusa viszont a fiatal rendezőt, Bruck Jánost di­cséri. A költészet, a vers barátainak nyújtott emlékezetes fél órát csü­törtökön a Hidas Antal 70. szüle­tésnapja alkalmából közvetített, A nem őszülő lélek című műsor. Az Utána bemutatott Háztűznéző, Go­gol színművének stúdióváltozata kissé harsányabbra, teátrálisabbra sikerült, mint szerettük volna. A görbe tükör, amit a nagy orosz Klasszikus e művében a sznobiz­mus elé tartott, nemcsak a kis­stílű úrhatnámságot tükrözte visz- sza, hanem a színészek modoros­ságait is. Három dokumentumfilm szere­pelt a múlt heti műsorban, mind­három megérdemli a méltatást. Az elsőt pénteken láthattuk, a Nagy lélekről, Mahatma Gandhiról, a XX. század történelme, a gyarmati el­nyomás elleni harc egyik legki­emelkedőbb — és legvitatottabb — alakjáról. A hazájában szinte szentként tisztelt politikus életé­ről sokat hallottunk és keveset tudtunk. Ezt a hiányt pótolta most ez a film. A másik dokumentum tnűsor, Harcokban születő ország címmel, Dél-Vietnam felszabadí­tott területeinek hétköznapjaiba, egy sokat szenvedett nép életé­be engedett bepillantást. A harmadik film a közelmúlt A Cement- és Mészművek váci gyára FELVÉTELRE KERES elektrikusokat kúszódaru-kezelőket, valamint férfi és női betanított, illetve segédmunkásokat, 40, ILLETVE 44 ÓRÁS MUNKAHÉTRE. BÉREZÉS: kollektív szerződés szerint JELENTKEZNI LEHET: a gyár Munkaügyi Csoportjánál, 7-től 15 óráig. A Heuréka Gumigyár (Vác, Derecske dűlő 1.) FEL VÉTELRE K"RES gyakorlott, FMT képesítésű BIZTONSÁGTECHNIKÁI ELŐADÓT, főportást, lakatos szakmunkást, csőszerelőt, fűtőt, betanított munkára férfiakat és nőket, segédmunkára férfiakat és nőket, alkalmi munkásokat. JÓ KERESETI LEHETŐSÉG. HAVONTA KETTŐ, ILLETVE HÁROM SZABAD SZOMBAT. Jelentkezés mindennap reggel 7 órától a Munkaügyi osztályon. történelmét, a felszabadulás utáni hetek eseményeit idézte fel „ ... új fejezete kezdődött a ma­gyar történelemnek!” címmel. „Nem tudhatom, másrlak e tájék mit jelent, / Nekem szülőhazám e lángoktól ölelt / Kis ország” —■ írta Radnóti Miklós. Nem tudhatom, másnak ez a film mit jelentett, bennem, aki negyvenötben a debreceni Kollé­giumba jártam iskolába, s az ora­tórium volt diákcsínyjeink színhe­lye, különös érzéseket keltett azoknak a 25 évvel ezelőtti lázas és reményteljes napoknak a fel­idézése, a részvevők visszaem­lékezése, az orgonán felcsendülő Intemacionálé dallama. Megható volt újra látni azokat az embere­ket, akikről akkor, gycrmckfővel csak azt tudtam, hogy romokat takarítottak, kenyeret, gyógyszert osztottak, közmunkát szerveztek, tüzelőt szereztek, betegekről gon­doskodtak, újságot írtak, egyszó­val — történelmet formáltak. Üj fejezetet kezdtek . . . Végül, néhány szót a szóra­koztató műsorokról. Ingmar Berg­man szombat éjszakai filmje, az Eső esik ,a szerelmesekre súlyos társadalmi-erkölcsi problémákat állít — a realitás és a szimbolika kicsit kusza keverékével — a tör­ténet középpontjába. Talán nem igazságos a Szégyen című film méltán világhírű alkotójától szá­mon kérni 23 évvel ezelőtti műve fogyatékosságait, a hiteles társa­dalmi atmoszféra, a pontos jel­lemrajz hiányát, hiszen Bergman azóta már „letette a garast”. Ez a szombaton látott film azonban kétségtelenül magánviseli a ki­forratlanság jeleit. A Folytassa tanár úr! című an­gol film alkotói következetlennek bizonyultak. Miközben hőseiket arra biztatták, hogy folytassák, amit elkezdtek, maguk hűtlenek­ké váltak a „FoIytassa”-sorozat fanyarul szellemes stílusához. Ezek a — hol infantilisán, hol sze­nilisen viselkedő — tanárok nem érdemelnek mást, mint azt, hogy kitoljanak velük. A szirupos befe­jezés pedig valósággal hidegzu­hanyként érte az angol filmvíg­játékok legfőbb erényéhez: a sa­játos öniróniához szokott nézőket. — nyíri — „Kossuth rádió, Debrecen” Világhíres vidék Ritka vállalkozásnak lehet­tünk tanúi vasárnap délután és este: a Kossuth rádió több mint tíz órás élő adásban mu­tatta be Debrecent, az ideig­lenes kormány megalakulásá­nak 25. évfordulója alkalmá­ból. A műsor színes, érdekes volt. Fontosabbnak tartom azon­ban, hogy ezt a műsort egyál­talán meg lehetett csinálni. Vagyis, hogy létezik olyan szellemi, művészeti élet a vi­déki metropolisban, amely közérdeklődésre tarthat szá­mot, amelyet érdemes az egész ország számára felfedezni. Felfedezni — mert a vidéki világhírességekről, legyen atomfizikus, sebész, vagy fes­tő, alig-alig hallunk, jóllehet, éppúgy hozzá tartoznak az or­szág szellemi, művészeti arcu­latához, mint azok, akik állan­dóan reflektorfényben sütké­reznek. A megállapítás nem új. Országos, vagy hullámve- résű vitákban tisztázódott már ez az evidencia — csak éppen: azóta sem változott a helyzet. S hogy változzék, hogy vál­tozhassak, ahhoz a rádió és tv nagyban hozzájárulhat. Ilyen jellegű műsorokkal is. Ha nem is a kormányalakulási jubi­leumból, de más apropóból ki­indulva. hasznos lenne minden megyeszékhely és nagyobb vá­ros bemutatása, hasonló élő adással. Amely a valóban élő, eleven vidéki kultúrának is lökést, bíztatást ad, s hitelesen vall arról a „másik kultúráról" —, mely annyi mindent adott már ennek az országnak ■di T anácstalanok Filmek Leninről A KISZ KB Kulturális Osztálya a MOKÉP-pel közösen Lenin szü­letésének 100. évfordulója tisztele­tére „FILMEK LENINRŐL” cím­mel pályázatot hirdet. Pályázni lehet az utóbbi évek­ben és 1969/'70-es évadban bemu­tatott Lenin filmek megtekintése alapján leírt egyéni írásművei. A pályázók a megtekintett fil­mek alapján írják le/tanulmány, vagy dolgozat formájában, melyik az a három film, amelynek Lenin ábrázolása legjobban tetszett és miért. Az alapszervezetek, ifjúsági klubok közös munkával is pályáz­hatnak. Az alapszervezetek, ifjú­sági klubok, filmbarát-körök, filmklubok a látott filmek vitái alapján is készíthetnek pálya­munkát. A pályázatokat (név és pontos cím feltüntetésével) 1970. május 15-ig kell elküldeni a megyei (bu­dapesti) KISZ-bizottságokra, ahon­nan az előzetes értékelés után a legkiválóbb dolgozatokat megkül­dik a KISZ KB Kulturális Osztá­lyára. A pályázatok országos ered­ményhirdetésére 1970. június 15-én kerül sor. Pályadíjak (csoportos pályázók esetén): I. díj: magnetofon + 1000 Ft. értékű kiskönyvtár, II. díj: 2000 Ft értéikű kiskönyvtár, III. díj: 1500 Ft értékű kiskönyvtár -f 10 filmbérlet, IV. díj: 1000 Ft ér­tékű kiskönyvtár -f- 10 filmbérlet, V. díj: 800 Ft értékű kiskönyvtár -f 10 filmbérlet. Egyéni pályázók esetén: I. díj: 2000,— Ft értékű külföldi utazás + filmbérlet-sorozat, II. díj: 1500,— Ft értékű kiskönyvtár -f- filmbér­let-sorozat, III. díj: 1000,— Ft érté­kű kiskönyvtár + filmbérlet-soro­zat, IV. díj: 800,— Ft értékű kis­könyvtár -f- filmbérlet-sorozat, V. díj: 500,— Ft értékű kiskönyvtár + filmbérlet-sorozat. „Olvasóinknak ingyenes jogi tanácsot nyújt dr. Molnár Jó­zsef, a Hírlapkiadó Vállalat jogtanácsosa minden kedd és péntek délután 5 és 6 óra kö­zött (Bp. VIII., Blaha Lujza tér 3.)" — négy hónapja már, hogy lapunkban rendszeresen megjelenik ez a kis közlemény. AZ IGAZSÁG FURCSA JÓSZÁG. Nem mindig jön házhoz, s oly­kor a lábad is lejárhatod, hogy megtaláld. S mielőtt elérnéd, boldogan kezedben tartanád, sokszor elmélkedhetsz: miért, hogy tövisekből rakott, sza- márkórókkal övezett az út? Talán mert nem ismered a törvényeket? Hisz’ az még a jogászoknak is sok. Vagy nincs pénzed ügyvédre, s szíved a fortélyhoz? Talán ők is ezt forgatják a fejükben? Fáradtan ülnek a szűk szobában. Tanácstalanok. Idősek, fiatalok. Nők, férfiak. Emberek — emberi igazságra várnak. Ezért utaztak, ezért kértek szabadságot vagy gyár- kilépőt. BELÉPNEK a jogász szobájába, s gyorsan megered a nyelvük. Ki tudja, hányszor mondták már el sé­relmüket? Idegeneknek vagy alvatlanul forgolódva önma­guknak? Rácz Béla bácsi Piliscsabáról vonatozott Pestre. Immár 70 éves, kétszeri szívtrombózissal. Meg se tudná már számlálni az utat, hányszor járt dr. Mol­nárnál. A szomszédja szabálytalanul vágott ablakot a falba, s ké­ményt is szabálytalanul épített a füstölőhöz. A szél minden bűzt az ő portájára hord. Semmiség — mondhatnánk. Egyszerű birtokháborítás! vagy szabálysértési ügy, melyet a helyi tanács 30 nap alatt köte­les elintézni. De nem. A ta­nácselnök azt tartja: — Az adót se fizetik rendesen. — Kétszer írtam az elnök­nek, de nem válaszolt — így a jogász. — Aztán felhívtam a Budai Járási Tanács igazgatá­si osztályvezetőjét, aki meg­ígérte: 8 napon belül pontot tesz az ügy végére. Rácz bácsi megnyugodva el­csoszog. Gyászruhába öltözött asszony jön. A lányával peres­kedik. De: „Nem szeretném a gyerek nevét, se az enyémet meghurcolni az újságban.” Lajtos József Túráról érke­Dr. Molnár József elmondja Rácz bácsinak, mit tett eddig a kéményügyben, s hogyan fog megoldódni? Foto: Urbán zett. Kaphat-e az anyósa özve­gyi járadékot? A jogtanácsos részletesen elmagyarázza, mit, hogyan kell intézni, miként igazolják az após tíz munká­ban töltött évét. Egy fiatalember toppan be: apja elköltözött, közös háztar­tásban él egy nővel. Mit örö­kölhet ő a házból? Mit kell tennie, hogy apja halála után megkapja az örökrészt? Ezer ember, ezer kérdés, ezer gond. De mi lehet A JOGÁSZ GONDJA? — A ravaszkodó tanácskérő. Nemrég majd’ egy órát tár­gyaltam egy férfival, s a végén kibökte: mindezt tudja, min­denütt elutasították, csak arról akart meggyőződni, jogszerű-e az elutasító határozat. Ez jog­talan, csúnya magatartás. Egyébként is mindig megfáj­dul a fejem, mire mind a 8— 10 embernek válaszolok, mert sokszor este nyolcig elhúzódik a tanácsadás — hát még ha fölöslegesen, mások rovására húzzák az idői».... ­— De én úgy láttam, türel­mesen végighallgat mindenkit, s aprólékosan magyaráz. — Természetesen. Itt nem lehet szerepe semmiféle szub­jektivizmusnak. Legfeljebb családi konfliktusoknál, ahol nem is a dolog jogi, hanem emberi oldala kerül előtérbe. Meghallgatom, gyámolitom, bátorítom őket, ha segíteni nem is tudok. — Néhányan talán nem is annyira tanácsért jönnek, ha­nem mert jólesik elpanaszolni a bajt? — Kétségtelen: a kibeszélés jó érzés, élnek is ezzel a le­hetőséggel az emberek. Nekem viszont az a jó érzés, hogy már sok-sok bonyolult ügyet sike­rült jogilag rendezni, hogy se­gíthettem. Üres a kis szoba. A tanács­kérők fáradtan, de nyugodtab- ban, fénylő arccal zötykölőd- nek a vonaton hazafelé. Biza­kodnak. Ez az éjszaka talán még a hánykolódásé lesz, de bíz’ isten, holnap, ha megvir­rad ... És az ócska kupét bölcsővé varázsolja az est. Elalszanak. Paládi József — Elkészült az orvosi ren­delő a fóti állatmenhely gondnoki épületében. A bu­dapesti Orvostudományi Egyetem 18 ezer forint ér­tékű orvosi műszert és 10 ezer forint értékű bútort ajándékozott a rendelőnek, így a továbbiakban Dóczy Jenő állatorvos irányításá­val már a menhelyen gyógy­kezeltetik a kutyákat s nem kell őket a budapesti Ál­latorvostudományi Egyetem rendelőjébe szállítani. (2) — Kuss! — kiáltott fel dü­hösen az öngyilkos jelölt. — Ha ennyi oka van rá, hogy ne avatkozzék bele a dolgomba, akkor mit keres itt még min­dig?! Minek ez a hosszú li­tánia?! Azt hiszi, öröm nekem hallgatni a maga fecsegését? Azt hiszi, kényelmes ülés esik ezen a keskeny korláton? A hideg vason? Talán már felis fáztam! Miért nem megy a pokolba? Kiváncsi a sztorim­ra, hogy holnap elmesélhesse a barátnőinek a presszóban, két fekete között? Vagy pe­dig egyszerűen egy szadista bestia, aki élvezetet talál ab­ban, hogy bosszantson, felide­gesítsen egy embert, akit már semmi sem köt az élethez? — Téved, kérem — rázta meg a fejét a nő és leverte a hamut a cigarettájáról. — Há­romszorosan is téved. A szto­rija ugyan tényleg érdekel, de nem azért, hogy a barátnőim­nek csevegjek róla, hanem sokkal fontosabb szempont­ból. Szadista bestia sem va­gyok, higgye el. És téved, amikor azt hiszi, hogy a go­rombaságai miatt most meg­sértődöm és magára hagyom. Nem, nem megyek el addig, amíg el nem mondom magá­nak azt, amit el akarok mon­dani. A korláton ülő az égre né­zett, felsóhajtott. — Jó, de gyorsan és röviden! — Köszönöm, biccentett a szőke nő, és egy könnyed moz­dulattal bedobta a csikket a folyóba. — Én nem véletlenül kerültem ide. Engem néhány apró, de korántsem jelentékte­len mozzanat késztetett arra, hogy kövessem, hogy megszó­lítsam, hogy tűzkérés ürügyén beszédbe elegyedjem magával. Ezeknek az apró mozzanatok­nak az alapján ugyanis egy számomra rendkívül fontos kö­vetkeztetésre jutottam. — Éspedig? — A híd alatti parkolóhe­lyen ibtem a kocsimban. Már ott felfigyeltem magára. A parton kószált, és vagy tíz hosszú percig válogatott fa­nyalogva a felbontott úttest burkolókövei között, míg azt az egyet kiválasztotta, ame­lyet betett a kék sportszatyor- jába. Pedig ezek a gránitkoc­kák nagyjából azonos súlyúak, a külcsín ilyenkor aligha szá­mít. Aztán meg a hídra is na­gyon lassan, vontatott léptek­kel jött fel, nem is szólva ar­ról a csigatempóról, ahogyan a búcsúlevelét elhelyezte, és ahogyan a korlátra felkapasz­kodott. — Na és?! Hova akar ezzel kilyukadni ?! Mindenkinek megvan az egyéni stílusa. Mondjuk, én így szoktam ön­gyilkos lenni és kész! Mi köze hozzá? Vagy talán kételkedik abban, hogy tényleg el akarom vetni magamtól az életet? — Nem kételkedem. Meg va­gyok győződve róla, hogy el­határozása szilárd. Erre utal többek között az a körülmény, hogy annyira belemerült az előkészületi munkálatokba, hogy észre sem vette, amikor én felhajtottam a hidra, és lestoppoltam maga mellett. Pedig ez zajjal járt. — Még mindig nem értem, hogy mire céloz? — Visszatérve az előbbiekre, az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy bár elszánta magát, azért maga ezt az egész öngyilkosságot meglehetősen kényszeredetten, kelletlenül, nem igazán jó kedvvel csinál­ja. Ha szabad egy hasonlattal élnem, olyan benyomást kel­tett, mint a fogfájós ember, aki már elhatározta, hogy kihúzat­ja a fájós fogát. Tisztában van vele, hogy előbb-utóbb túl kell ezen esnie. De inkább szeret­né utóbb, mint előbb. Kis ha­ladékot ad magának. Márpe­dig ha ez az adott esetben is így van, ha magát a körülmé­nyei elszólítják ugyan körünk­ből, de nem azonnal, akkor maga pontosan az az ember, akit én keresek, s akitől egy nagy szívességet kérnék. — Micsoda?! — visított fel a hídkorlát lovasa. — Még egy szó, és bízisten itt üt meg a guta! Ekkora cinizmust! Rá­adásul egy fiatal nő részéről! Hogyan mer maga így beszélni velem?! Hiszen az apja le­hetnék! Hát van magában egy cseppnyi szégyenérzet? Ide áll mellém, gúnyolódik rajtam, amiért nem elég fürgén és nem dalolva megyek a halálba, mint Arany Jánosnál a walesi bár- dok, és utána még segítséget mer kérni tőlem!? Ne éljek, ha ez nem a szemtelenség vi­lágcsúcsa! Tűnjön el, mert mindjárt olyat mondok ... A ballonköpenyes lány sá­padtan hallgatta végig a dur­va kirohanást. — Sajnálom — szólt halkan, s hangjában ezúttal nyoma sem volt a korábbi magabiz­tosságának. — Jaj, de sajná­lom, hogy így elromlott ez a beszélgetés. Nagy reményeket fűztem hozzá ... Belátom, az én hibámból romlott el. Én már ilyen szerencsétlen va­gyok. Soha nem találom meg a kellő hangot a diákjaimmal sem. Mindenki úgy érzi, hogy rideg vagyok, szívtelen, cini­kus. Senkihez sem tudok közel kerülni... Most sem tudtam... Most, amikor pedig az egész életem, a boldogságom függött attól, hogy maga hajlandó-e segíteni nekem, vagy sem ... Bocsásson meg, már itt sem vagyok... Megfordult, odalépett a Volkswagenhez, beült, de nem indított, hanem ráborult a kormányra, és zokogni kez­dett. — Ne sírjon! — mondta a kopasz férfi a karfán. — Azt én nem bírom ... Hagyja ab­ba, beszéljük mag a dolgot... Nézze, én igazán nem hihet­tem, hogy maga komolyan gondolja azt a bizonyos szí­vességet. Szívességet valaki­től, aki olyan helyzetben van, mint én?! Lássa be, hogy ezt másnak, mint pimasz csúfoló­dásnak igazán nem foghattam fel... A nő csak zokogott tovább. Az öngyilkos jelölt elkínzott arccal bámult a kocsi felé, homlokán kiütött a veríték, egyre nehezebben szedte a lé­legzetet, aztán hirtelen elhatá­rozással kihúzta fejét a hu­rokból. a sportszatyrot óvato­san leeresztete a járdára, ma­ga is lekászálódott. Féllábon az autóhoz ugrált, bedugta a fejét. — Na, {gazán ne haragud­jon, nyugodjék meg ... Kicsit ideges vagyok mostanában és ingerült... És főleg az hozott ki a sodromból, hogy maga rá­tapintott az igazságra. Tény­leg nem valami lelkes öröm­mel mondok búcsút a világ­nak, dehát a körülmények kényszerítő hatása... A lány már csak hüppögött. — Jól van, jól van — nyug­tatgatta a férfi és rápaskolt a hátára. — Ki vele, miről len­ne szó? Ha tényleg segíthetek, segítek, megígérem. Egy-két nap haladékot tudniillik még adhatok magamnak. A szőke nő abbahagyta a bőgőst, táskájából apró zseb­kendőt vett elő, megtörülte a szemét. Aztán a férfi felé fordult, szép mosoly ragyogott fel az arcán, a kezét nyújtot­ta. — Ismerkedjünk meg. Ko­csis Andrea vagyok. Tanár­segéd, az Állatorvosi Főiskolán. Jelenleg asszisztensként Amb- rózy professzor mellett dol­gozom. Kossuth-díjas bioké­mikus, világhírű tudós, bizto­san hallott már róla. — Engem Honda Lászlónak hívnak — mondta a másik és megszorította a lány kezét. — Technikus vagyok és egy hete nem dolgozom sehol. Fel vá­gok függesztve, fegyelmileg. Dehát ez csak a legkisebb ba­jom. Ami viszont a maga professzorát illeti, sajnálom, még nem hallottam róla és azt hiszem, ez kölcsönös. Egy Ambrózyt ugyan ismertem, de csak látásból, bal szélsőt ját­szott a TTE-csapatában. De­hát ennek több mint húsz éve... — Lehet, hagy ő volt — je­gyezte meg Kocsis Andrea —, sokat sportolt fiatal korában. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom