Pest Megyei Hírlap, 1969. november (13. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-23 / 272. szám

1969. NOVEMBER 23., VASÄRNAP

‘“kJCMop

9

A szentendrei képzőművészet kiállítása Székesfehérvárott

N egy venötösök

NEUMANN MIHÁLY

A székesfehérvári István ki- rály Múzeum szép vállalkozásában, hogy az újabbkori magyar képzőművészet nagy korszakait, legjelentősebb irányzatait, kiemelkedő művészegyéniségeit folyamatosan bemutassa, most a szentendreiek kiállítására került sor a városbeli Csók Képtárban.

A három nagyteremben elhelyezett bőséges anyag között, amíg megpihen a tekintet, kalandozásra indul a gondolat. összevet: a két világháború között kibontakozó szentendrei képzőművészetnek, mely jellemző tárgyai, témái, ihletéi azok, amelyekkel például a századvégi, hazai festészet, szobrászat még nem foglalkozott?

Itt van mindjárt a folytonosan visszatérő téma: polgárok, mesteremberek, parasztok tárgyi világa, köztük maga a város, tornyaival, földközelben bújó házaival — múlt ez már, vagy legalábbis félmúlt, tűnő életforma. Persze, ilyen tárgyi világot az elődök is ábrázoltak, de az intellektus fölényével, nem így, az anyaölbe-menekülés vágyától hajtva... Vagy parasztok, mesteremberek képzeletvilága, mondjuk Vajda Lajos Ikonos önarcképében, Gyer- tyás leányában, mely ugyanennél a festőnél elvezet a népmesékhez, nézzük csak a Vásárt, a Dinnyefejt, a Maszkot, s főként a Zöld maszkot ahol is a tudattalanhoz értünk... De maradjunk még a mesefiguráknál, ott tart a színekről is oly sokat tudó Anna Margit Máriácskája, Szegény Laurája, Ikonja... S hol a határ mesevilág és gyermeki képzelet között, amelyet Korniss Dezső Álarcához, Anna Margit Trombitáló angyalához hívtak meg?... Míg Jakovits József kopjafáiban a primitívhez, pogány magyarok képzeletvilágához fordult... Miháltz Pál, a Római sírkövek festője a rég múlt hieroglifált faggatja ... Kmetty Jánosnál, képről képre haladván, ugyanazon pár elem ismétlődésében — néhány bútordarab, csendélet, s az ipnert kalapos fej —, a áltozás, az eltolódás sokszor csak árnyalatnyi, nem a tárgy mozdul annyira, mint inkább a művész belső világa... A nagy, örök tárgy, téma, ihlető Szentendrén is a természet, de amit a vásznakon legtöbbször

kapunk, az a szabad termé-fc szetben szemmel így nem lát-? ható, a valóságban így elő nem $ álló — ahogy például Paizs\ Goebel Jenő Őserdő című ké- $ pében összesűrűsödik növényig vegetáció, biológiai sokféleség, $ egymás mellé, fölé, alárakódik $ harc és béke. Itt a biológiára J való, azt sokszor csak érintő^ asszociálás, a biológiából vett 5 kölcsönzés Vajda Lajosnál, ^ hollószámyat-féreglóbat- $ madárrepülést felvillantó, fa- $ sizmust idéző víziókban. Vágyj itt Korniss Dezső Tücsöklako- J dalmában ... amelyről azon- J ban mégegyszer szeretnénk J szólni.

De előbb a kérdést: a ráció-J nak, a társadalmi haladás J gondolatának, a szocializmus J eszményének, az általános J anyagi jólét reményének, dej a fasizmusnak századában is, J — elfordulás a rációtól a múlt-5 béli tárgyakhoz, az álmokhoz, ! a megsejtéshez, a gyermeki- $ hez, a primitívhez, a történe-J lemhez, a csak-érzelmihez, a! tudattalanhoz, a mítoszhoz,; babonához, mágiához? Ellent-J mondás? Talán. De egy szin- ! tézis érdekében.

Jó dolog ebben a szintézis-! ben reménykedni Korniss De- • zsönek e sorok írójának mély-; séges életörömöt keltő Tü- j csöklakodalma előtt, ahol a fi- > gurákban, az általuk terem-! tett képzetekben összefér, kábé- ■ kül megszerkeszthető és meg-! szerkeszthetetlen. Barcsay! Jenő vásznainál, az újból és! újból kísérletező ember által) létrehozott harmóniánál. Deim \ Pál alkotásainál, ahol a rajzó- j latoknak, a magányos ember,! az emberpár, a család háza,! a tágasabb közösség városa,! kitekintésre-betekintésre való! ablakok ábráinak összefonó-! dása, összeillése e fogalmak! egymásraölelkezésének vágyát: fakasztja. ■* ;

Padányi Anna J

trsssrssssssssj////////////^

VIHAR BÉLA:

Pillanatkép a vonatablakból

Leánysereg a távoli mezőben, némán szedi a hagymát, paprikát; virít a kötény, gömyedez a hát, s a lemenő Nap sugarával szőtten, mint ős-szertartás fölszentelt papnői, hódolattal így hajolnak meg ők, a Földanya arcára leborultan, a Munka örök eszméje előtt.

W///////////////W//////////////////////////////////////////////////////////////////////////////d//////y/////////////////////////, :

Ami közben történt...

Dokumentumgyűjtemény a teheráni, jaltai, potsdami konferenciáról

A történelmi események

■™ jelentősége elsősorban nem a jelenben, sokkal inkább a jövőben gyökerezik. Az emberi történelem legpusztítóbb háborúja sem kivétel ez alól. A második világháború következményeként átformálódott a világ térképe, s új utat kezdett népek, nemzetek sokasága. Amíg a frontokon fegyverek dörögtek, emberek és haditechnikai gépek vívtak apró vagy gigászi ütközeteket, közben már a jövő, a holnap formálódott. Erről a „közben”- ről, annak legjelentősebb három eseményéről ad — magyarul első ízben — áttekintést az a kötet, mely „Teherán, Jalta, Potsdam” címmel a Kossuth Könyvkiadó gondozásában jelent meg.

„SZTÁLIN: A sajtóból arról értesültünk, hogy Éden úr az angol parlamentben kijelentette: Olaszország örökre elvesztette gyarmatait. Ki döntött így? S ha Olaszország elvesztette gyarmatait, ki találta meg őket? (Derültség.) Ez igen érdekes kérdés.

CHURCHILL: Válaszolhatok rá. Szakadatlan erőfeszítésekkel, nagy veszteségekkel és nagyszerű győzelmekkel a brit hadsereg egymaga hódította meg ezeket a gyarmatokat.

SZTÁLIN: Berlint pedig a Vörös Hadsereg foglalta el. (Derültség.)”

Az idézet a potsdami konferencia jegyzőkönyvéből való, s bármennyire rövid is, pompásan rávilágít, miféle párbajokat vívtak e konferenciákon a részvevők. Az angol kormányfőnél ugyanis — közvetett kérdéssel, a diplomáciai udvariasságot betartva — nem véletlenül érdeklődött Sztálin, hogy „ki találta meg” azokat a gyarmatokat. A területeket elfoglaló angol katonaság ugyanis gyorsan, de véglegesen berendezkedett e területeken, s Eden ennek véglegesítését próbálta meg elfogadtatni a parlamentben elmondottakkal. Churchill válaszára pedig — „.... a brit hadsereg egymaga..." — joggal riposztozott Sztálin, miszerint Berlinit a szovjet hadsereg foglalta el, mégis, eszükbe sem jut emiatt azt sajátjuknak tekinteni, hanem a korábbi egyezményeknek megfelelően, mind a négy szövetséges megkapta a maga övezetét.

A dokumentumgyűjtemény a három konferencia gyorsírói jegyzőkönyvét fogja egybe. Három vaskos jegyzőkönyv, s minden sorában a szó szoros értelmében: történelem. Hiszen ezeken a konferenciákon határoztak arról, mi történjék a háborús bűnösökkel, a német hadiiparral, hogyan alakuljanak a határok a német fasizmus által legázolt országok esetében, kik és miként fizessenek jóvátételt stb. Éppen mert a jövőnek szólt mindaz, ami akkor a konferenciákon elhangzott, nem véletlen, hanem törvényszerű, hogy ma, a jelenben annyiszor és annyian visszatérnek ehhez a múltbeli útmutatáshoz. Csakhogy kétféle előjellel. Mint ma is érvényes útmutatáshoz, illetve mint ma már anakronisztikus valamihez, ami a maga idejében — a nyugati történészek tekintélyes képviselői sűrűn hangoztatják e kedvenc véleményüket — is tévedés, sőt, hiba volt. Mint például — mondják — Németország fel- darabolása. Ám a gyorsírói j egyzőköny vekből kitűnik: nem: Sztálin követte el ezit a „hibát”, hanem Churchill! Az angol kormányfő volt az, aki konokul ragaszkodott ahhoz, hogy Németország részekre tagolódjék, olyannyira, hogy bizonyos területeit újonnan létrehozandó államszövetségekhez kívánta volna soroltatni... Igaz, néhány év múlva Churchill egészen másként beszélt, s mást állított, dehát a tények tények maradnak ennek ellenére is. Pontosan ebben van a kötet jelentősége. Abban, hogy

met vasúti csendőrök, és puskatussal verték el a gyerekeket, öregeket. Megint volt min rágódnom...

— A harmadik leckét a doni halálkianyarban adta fel az élet. Háromszor kellett az ez- redünket feltölteni, de parancsnokunk, Hajnal Alajos ezredes vaskeresztet kapott és vezérőrnagy lett. Kasatomoje térségében megsebesültem, máig is hiszem, hogy német golyótól: észrevették, hogy át akarunk állni a szovjetekhez. Sebesülten estem fogságba, s előbb kórházba, majd fogolytáborba kerültem, az Uraiba. Egy éve voltam „plena”, amikor meghallottam, hogy csehszlovák alakulatokat szerveznek a fasiszták ellem harcra. Azonnal jelentkeztem, de mivel nem voltom szlovák, nem vettek feL Helyette Juzsába kerültem, antifasiszta iskolára.

Neumann Mihály fiamadi kőművessegéd itt végre választ kapott azokra a kérdésekre, amelyek lefokozása óta nem hagyták nyugodni: Kik azok a kommunisták? Mit akar a kommunista párt? A választ olyan elvtársaktól kapta, mint Sziklai Sándor, Berzeviczy Gizella, Nemes Dezső. Az iskoláról partizánnak jelentkezett. Kijevbe került, a Révész Géza parancsnoksága alatt működő magyar párti- zániskolára. Ekkor már kommunistának vallotta magét.

— A kiképzés után Kijev környékén kerültünk bevetésre. Ukrán nacionalisták, búj- káló németek, vlaszovisták elleni tisztogató harcokban estünk át a „partizán tűzkeresztségen”. A szovjet csapatok ekkor már a Duna-Tisza közén harcoltak Magyarország felszabadításáért. Debrecenben megalakult az ideiglenes nemzeti kormány, s egy napon azt mondták a szovjet elvtársak, hogy otthon van ránk szükség. Ránk bízták a kormány fegyveres őrségét. Így hát kormányőr lettem. Aztán utasítás jött, hogy a felszabadult országrészeken elő kell készíteni a földosztást. A kormány három teherautót kapott Vorosilov marsaiktól, hogy plakátokon, röpcédulákon, újságokban szétvigyék a földosztás hírét a falvakba. Ezeknek a kocsiknak a fegyveres őrizetét mi adtuk. Amikor szervezni kezdték az új magyar demokratikus hadsereget, politikai tisztnek neveztek ki a 18. gyalogezred egyik alakulatához. Még folyt a szervezés, amikor a fasiszták aláírták a feltétel nélküli kapitulációt. Leszereltem. Mint felvidéki születésűt, aki egyformán beszéli a cseh, szlovák és magyar nyelvet, a párt hazaküldött. A CSKP farnadi szervezetének elnöke lettem, akkoriban így nevezték a titkárt.

Ami ezután történt, arról ma is fájdalommal beszél. Arról a nacionalista torzulásról, amitől még a szlovák testvérpárt politikája sem volt mentes a felszabadulás utáni években s ami annyi derék

kommunistáit juttatott lelkiismereti válságba.

— Negyvenhét végén kiadták a jelszót a pártban, hogy a magyarokat „reszlovakizál- ni” kell. A községi pártétnö- köktől azt követelték, hogy ebben legyenek a pozsonyi pártközpont segítségére. Nehéz helyzetbe kerültünk. A horthysták számtalan bűne, amit a Felvidéken elkövettek, most ütött vissza. Alig akadt család Szlovákiában, amelyik ne őrzött volna fájdalmas emlékeket a Horthy-korszak- bál. Mégis sokan voltunk, akik azt mondtuk: nem az a fontos, hogy ki milyen anyanyelvűnek vallja magát, hanem az, hogy a szocializmus eszméiben, az alapelvekben egyetértsünk. Tiltakozó tüntetésre készültünk a szocializmus eszméitől idegen, erőszakos elszlovákosítás ellen. Ekkor a Központi Bizottság úgy határozott, hogy azokat a pártfunkcionáriusókat, akik ezzel a politikával szembehelyezkednek, fél kell menteni, s kitelepíteni a Szudéta-vidék- re, vagy Magyarországra. Ezt már nem vártam meg. Negyvennyolc januárjában felkerekedtünk a feleségemmel és átjöttünk a határon. Vecsésen találtunk új otthonra — örökre.

Az első útja az MKP-ba és

a Partizánszövetségbe vezetett. Egy év múlva a Vecsési kommunisták titkáruknak választották. A Csepel Autógyárban volt építési ellenőr s a fárasztó napi vonatozás után végezte pártmunkáját

— Kilencszázötven. őszén azt kérdezték tőlem: nincs-e kedvem itthon maradni? Nyugdíjasnak? Korai lenne — mondtam. Tanácselnöknek! —. feleltek. Nyolc évig voltam a községi végrehajtó bizottság elnöke; közben elvégeztem a tanácsakadémiát, és négy évet a jogi karon. Munka mellett, ritkuló hajjal, a fronton szerzett, ki-kiújuló betegségekkel — nem ment könnyen. Aztán jött az ellenforradalom, s nekem hiába mondták a nagy- szájúak, hogy „na elnök elvtárs, fel is út, le is út”, úgy éreztem, hogy akik engem megválasztottak, azóta sem vonták meg tőlem a bizalmukat, és maradtam, Hanem egy kissé kiikészültem, aminek a diplomám adta meg az árát: abba kellett hagynom az egyetemet. .

Az egyetemet igen, de a munkásőrséget nem: szervezője és hót évig szakaszparancs- nok-helyettese volt Vecsésen.

— ötvennyolcban választottak meg a Hazafias Népfront járási titkárának, azóta itt vagyok. Meg néha Ecseren, Vecsésen, ahogy a helyzet kívánja — teszi hozzá hunyorítva.

— A sarzsijával mi lett? — kérdezem búcsúzóul.

— A sarzsimmal? Ja, a lefokozásra gondol? Azt „jóvátette” a Néphadsereg: 19 évvel ezelőtt tartalékos hadnaggyá léptettek elő.

Nyíri Éva

$

! — Neumann élvtárs? Ki! ment Ecserre, előkészíteni a j holnapi ünnepélyt — kapom a ! felvilágosítást a Hazafias Nép- ! front monori járási titkársá- § gán.

; Regigei 9 óra van mindössze ! és máris „megszökött”. Gye- ! rümk utána!

!

| — Itt volt, de már elkari! kázott Vecsésne — sajnálkoz- ! nak az ecseri tanácsházán. — ; Onnan busszal megy majd s vissza Monomra.

!

J Koma délután lett, mire utol- 5 értem Monoman. Éppen érte- | kezleten vett részt, a járási ! Vöröskeresztnél.

S

^ — Sok dolga van még? —

J pubatolodzom.

J — Szóltak, hogy keresett, ^ ezért igyekeztem délig min- ^ dent elvégezni. Parancsoljon ívelem...

S

j — Az életéről szeretném ^kérdezni. Arról, hogyan lett ! kommunista negyvennégyben? ! Hogyan lett partizán?

! Meghökkentő szavakkal kez- §di:

| — Azt hiszem, egyebek kö|zött azért lettem kommunista, ! mert már akkor „piszkos kom- ! munistának” neveztek, amikor ä még azt sem tudtam, mi az...

! A párkányi járásban szület- !tem, Fámádon. Nyolc osztály Jután kőműves szakmát tanul- ! tarn, s ott dolgoztam a környéken, Szlovákiában. A tény- ! leges katonaidőmet a cseh- ! szlovák hadseregben szolgál- jtam. Leszerelésem után előbb ! Prágában próbáltam szeren- ! csét, majd újra a szülőfalum- ! ban, Európában ekkor már ! forrongott a helyzet, amiről ! ón úgy szereztem tudomást,

| hogy Benesék mozgósítást ren- | deliek el, s ismét be kellett i vonulnom. Jött az X. bécsi [döntés: szülőfalumat Magyar- ; országhoz csatolták, engem i leszereltek. Még meg sem me- i legedett rajtam a civil gúnya, lújabb behívót kaptam: ezút- i tál a Horthy-hadseregbe, át- j képzésre. Ekkor kezdődtek a i bajok ...

i A csehszlovák polgári de- i mofcráciában sokat adtak bi- ; zonyos demokratikus formaságokra. Ezek közé tartozott az is, hogy a hadseregben aránylag emberséges volt a szellem. Nem ismerték az „őrmester úrnak alázatosan jelentem” formulát. Nem is állt rá Neumann Mihály szája a magyar hadseregben. Ezért aztán egy napon kiszólították az ezred elé, letépték róla a szakaszvezetői csillagokat, lázi tónak, piszkos kommunistának nevezték.

— Ezzel aztán bele is tették a bogarat a fülembe. Már újra civil voltam, s még mindig azon gondolkoztam: aki nem hajbókol, nem alázkodik meg, az kommunista?! Mert ha igen, én is az leszek ... Negyvenkettő tavaszán kivittek a szovjet frontra. Üt közben kaptam a második elgondolkoztató történelmi leckét. Ahol a vonat megállt, kenyeret, cukrot kolduló, éhező lengyelek fogtak bennünket körül. Aztán odarohanitak a néma dúló — s sok esetben nemcsak történészek szakmai köreiben, de a napi politikában is — vitákhoz és viharokhoz szolgáltat kétségbevonhatatlan viszonyítási alapot. Azt közli ugyanis, hogy miről beszéltek e kormányfői találkozókon, s ezzel semmisíti meg azokat az okoskodásokat, melyek szerint miről kellett volna beszélni... Ami elhangzott, az elhangzott, s utólagos korrekciókat — ténylegesen — nem ismer a történelem!

* három konferencia idő- pontja — 1943 november, Teherán, 1945 február, Jalta, 1945 július Potsdam — egyben a második világháború három lényeges szakaszát is jelöli. A teheráni konferencia idején már világossá vált, hogy a háború fő terhét viselő szovjet nép fölülkerekedett a nád áradaton; Jaltában a befejezés előtt álló háború kétségtelen győztesei ültek; Potsdamban arról kellett beszélni, hogyan tovább. Érdekes vonása ezekből következően a dokumentumoknak a stílusváltás: ugyanazok az emberek hogyan látják ugyanazt másként, mert más időpontban találkoznak, s mert főként ez a más időpont már megváltozott helyzetet takar. S érdekes az a jelentős stíluskülönbség is — stílus alatt nem kifejezésmódot, hanem magatartást értve —, amit Roosevelt és Truman között fedezhetünk fel, ugyancsak a dokumentumok segítségével.

A több, mint négyszáz oldalas kötet forrásmunkaként nélkülözhetetlen. Dokumentumként pedig bizonyító erejű. Azt bizonyítja, hogy mai bajaink, a különböző feszültség- gócok forrása nem az, amiről és ahogyan Teheránban. Jaltában, Potsdamban beszéltek és döntöttek, hanem az, amit az ott elfogadottakból nem hajtattak végre, nem valósítottak meg...

M. O.