Pest Megyei Hírlap, 1969. november (13. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-19 / 268. szám

4

1969. NOVEMBER 19., SZERDA

HOBBY

OLVASÓ NÉPÉRT

Az igazi szenvedély nem pótszer

Egy csepp a tengerből

(— Abody Béla hobbyja, a lemezgyűjtés, hogyan kezdődött?)

— Szüleimnek operabérletük volt, egyszer apám megbetegedett, és én mentem el helyette a Háry Jánosra. Felismerésem: van még valami a három dimenzión túl. Azóta sem gyógyultam ki ebből a meggyőződésemből: a becsukott ajtókat azóta is kvnyitogatni vágyom. Tizenkettedik születésnapomra kaptam egy lemezjátszót négy lemezzel. Ez a korszak: operaszerelem lemezek nélkül. Az. ostromig a négyes szám harminchatra nőtt, de akkor elpusztult az egész. Viszont az Í946 utáni cserekereskedelemből volt kétlemeznyi hasznom. Azóta hol dagadt, hol apadt a gyűjtemény, társadalmi és anyagi helyzetemtől függően, de ezt a két lemezt őrzöm ma is. Nem számoltam meg soha, de mikróból és normálból is több száz lehet. Főleg a fiatalságom kori nagy énekeseket szeretem vagy a kuriózumokat: például megvan Saljapinnak a Marseillaise. Néhány Pataki Kálmán- és Németh Mária-le- mezem is egyedi vagy majdnem az. Gyakorlatilag minden nap lemezezem, reggeli lélek- torna ez. Dédanyám olasz volt, ükapám kéváházi vándormuzsikus. Én is tanultam énekelni évekig, de sajnos-e vagy hálistennek, az irodalom elcsábított. Talán azért is maradt meg ilyen szépnek az éneklés, mert hivatáson kívül maradtam, mint amolyan középkori olasz zenekedvelő. Dilettáns -vagyok, de ezt tulajdonképpen büszkén mondom, mert műalkotást valóban megérteni semmivel sem kevesebb, mint megteremteni. Korunk bizonyos betegsége is itt keresendő: Nem a zseniális alkotó tűnt el századunkból, hanem a zseniális befogadó. Szinte a produkció is több, mint az értő befogadás. Mégis hihetetlen széles kör várja, hogy a dolgok lényegéhez közeledjünk, arról vallj unk.

(— Az élő zenélés naturalizmusa, az énekesek esetleges unesztétikuma nem zavarja?)

— A modellek is izzadtak, bizonyára Othello is, és sorolhatnám. A desztillált szépséget utálom. Közhely, éppen ezért annyira igaz; szép az, ami kifejező. Nem az úgynevezett gyönyörű hangot kerestem soha, hanem a kifejezőt. Még a gépi pontosságról is lemondok az egyéniség javára, ha választanom kell. A személyiség szélsőséges megnyilvánulásait jobban szeretem a zenei pontosságnál is. Ezért elsősorban és mindenekelőtt az opera a műfajom, az élő emberi hang, és nem a zenekari muzsika.

— Ezt feltétlenül írja be: borzasztó kevés dologhoz értek, de az emberi hang megítéléséhez tévedhetetlen érzékem van: értékét, lehetőségét, kifutási idejét biztosan ítélem meg. A zeneakadémiai vizsgaelőadásokon mondott jóslataim kísérteties pontossággal igazoltak. Nagyon kedvezőnek ítélem meg az Operaház mai helyzetét. A holnap nagy aranykorszakot hozhat, olyan óriási adottságú fiatal gárdát gyűjtött egybe az Operaház.

(— Kikapcsolódás, pihenés a lemezezés, vagy áttételesebben az emocionális zenei élmények hatnak az író Abodyra?)

— Bizonyosan, de érzelmi, erkölcsi kondíciómhoz kell, emberi állapotom teljességéhez. Ha az ember túlságosan nagy közegellenállású munkát végez, szellemileg kifárad, de a lemezhallgatás újból kondicionálja.

(— Tehát nem is vallja magát gyűjtőnek?)

— Nem szeretem az öncélú gyűjtést, gyűjtőt, a tárgyakhoz való beteges ragaszkodást. Én az állandó osztozkodás állapotában élek. A rádiós adások is erről vallanak. Utálatos dolog kiírni a könyvespolcra, hogy könyvet nem adok kölcsön. Én könnyen szétszórom a tárgyaimat. Az örömben is osztozkodom. Amit én szeretek, a családomnak is kell szeretnie. Sűrűn idéznek operaszövegeket otthon a gyerekek, még a hároméves is. Azt hiszem, így lehetne megfogalmazni a lényeget: az a hobby jó, amely nem szállítja le az embert, hanem meg- ameli, amely nemcsak pótlása valaminek. Az igazi szenvedély nem pótszer, nem műanyag-érzelem. Végül is az élet a legfontosabb, ezek a dolgok is csak azért izgalmasak, mert az élei részei.

(— Nosztalgiája sincs a pálya iránt?)

— Semmiféle sérelem nincs bennem a világgal szemben, amiért nem lettem hivatásos énekes. Valójában rajtam múlott. Kisebbségi érzésem sincs. Produkálni nem fogok és nem akarok itt soha. Bár az előadó művészt félistennek tekintem — ezért nem is forszírozom a személyes érintkezést. Gyorsabban dobog a szívem ma is, ha egy társaságba kerülök velük, legszívesebben autogramot kérnék, de egyik-másik néha megelőz. Fogyasztó vagyok, a szó klasszikus értelmében. Improduktív javakba fektette apám is a pénzét: jó könyvek, jó lemezek, érdekes ételek. Nagyon szerettem és tiszteltem az apámat — az ő emlékével is összeköt ez az operakedvelés — és egyre jobban kapocs lesz az idő múlásával. Ő negyvenszer, ötvenszer hallgatta meg legkedvesebb operáit. Együtt lemezeztünk, a Turandotból hallgattunk részleteket, halála előtt másfél órával is.

— Mindenki kergeti a gyerekkorát, mivel akkor tudjuk a legmerészebbeket és legtisztábbakat álmodni. A felnőttkor adja- az erőt, elérni ezeket a színes léggömböket, megmászni a megálmodott csúcsokat. Remélem, még nér hány nekem hátra van.

Lejegyezte: Önody Éva

A Csepel Autógyár sziget- szentmdklósi munkásotthonában húsz-huszonöt fiatal (16— 28 közöttiek), valamint az otthon gondnoknője és az üzemorvosi rendelő asszisztensnője vesz részt a rögtönzött beszélgetésben.

— Olvassák-e a mai fiatal magyar írókat?

— Én csak angol—amerikaiakat olvasok, mert a mai magyar írókat provinciálisaknak tartom. Meg sem közelítik a nyugati irodalom szín- vön,alát, de ehhez a lehetőségük sincs meg.

— Ilyet nem lehet állítani! Csak kapásból elsorolom, kiket olvasok és szeretek: Szabó Magda, Kodolányi, Passuth, Fekete Isitván. Berkesi... Most olvasom Illyést; Németh Lászlót is szeretem.

— Van-e hozzászólásuk az elhangzott felsoroláshoz, abban az értelemben, hogy Berkesi beleillík-e? Kell-e különbséget tenni szórakoztató olvasmány és valódi irodalom között?

— Szakbarbárság azt állítani, hogy a mai fiatal magyar írók mindenestől ilyenek, vagy olyanok!

— Én például kifejezetten szeretem Galambost, Fejest, Moldovát. Állandóian veszem műveiket; majdnem mindent, ami tőlüik megjelenik. Idő híján a novellát részesítem előnyben.

— Mi műszaki beosztásúak vagyunk, a szakirodalmat kell olvasnunk elsősorban.

— A szálló lakóinak fele oktatásban vesz részt, ez elveszi időnk nagy részét. Amikor fél tizenegy körül keveredünk haza, már aligha olvasunk.

— Én szeretek olvasni, nagyon sokat olvasok is.

— Aki nem ér rá, olvassa Berkesit. Berkesi egy esti olvasmány — egy nekifutásra elolvasom és kész.

— Én ma vettem meg Passuth könyvét, abba. bele kell mélyedni; • ehhez "idő 'és nyugalom kell.

— Van-e olyan kedvelt Írójuk, akinek a könyvét akkor is megveszik, ha már kölcsönvették és egyszer elolvasták?

— Többször nem olvasok el semmit. (Általános vélemény.)

— Jó, hogy részletre is vehetünk könyvet. Így vettem meg a Viliágirodalom remekeit. Most olvasom Kertész Erzsébet könyvét Szendrey Júliáról; tetszik, hogy nem úgy ír róla, ahogy az iskolában tanítják. Legjobban szeretem az életregényeket.

— Jókai a kedvencem. Németh Lászlótól egy könyvet olvastam, de jobban tetszik a Mire megvénülünk, az Egy magyar nábob.

— Szerintem többet émjjk azok a könyvek, amelyek *a valóságból merítik anyagukat.

— Jókai is a hazai történelmi valóságból indult ki, csak több a fantáziája, mint a maiaknak.

— Rejtőnek is van fantáziája. Mit tartanak róla?

— Szerintem nem író. De szeretik, mert jó tippeket ad a hülyéskedésne.

— Kicsit ironikus, ez a jó benne. De sorozatban unalmas.

— Azt hallottam, hogy ezeket már nem is ő írta, de utánozzák, és kiadják, mint Rejtő-könyveket, mert nagyon ves zik...

— Én egyelőre nem válogatok. Az Előretolt helyőrség remek!

— Nekem viszont Moldova Elbocsátott légiója tetszett. Elsősorban azért, mert reálisnak érzem (inkább ezt mondhatom, hiszen kisgyerek voltam abban az időben, amikor játszódik), éles könyv, meg kellett írni. Jól tette, hogy megírta.

— Én csak szórakozásból olvasok, de engem éppúgy elszórakoztat, és el is gondol- koztat számtalan mai fiatal magyar író könyve, mint a külföldiek.

— Mit gondolnak arról, hogy föltétlenül szükséges-e kifejezett politikai mondanivaló ahhoz, hogy egy könyv értékes legyen?

— Ha nem beesülik le az olvasót, és nem állítják be egyoldalúan ütődöttnek és gonosznak a könyvben az ellenfelet, akkor jó a politikai tartalom. De az timber rsokszor arra -gondol, hogy olyan gyengeelméjű ellenfelet, amilyenről olvas, nem is nehéz legyőzni ...

— Én Mesterházit olvastam, ő jól beleszőtte ...

— A Párizs bukását olvastam nemrég; a második világháborúban játszódik. Az akkori kormányt olyan átlátszói an korlátoltnak ábrázolja,

Ősz. FerencL /]

\3a

ro

Vö'e

on

III.

Ha emlékezetünk nem csal, a mesét ott hagytuk abba, hogy a galeri tagjai elhülten állják körül a Kocsis által feltárt gödröt.

A sáros földben egy páncélkazetta zöld fedele virított.

— Nyissuk ki! — ajánlotta Csikós.

— Ehhez semmi kétség nem férhet — mondta Kocsis és kiemelte a kazettát.

— Meg kell ezt gondolni — vágott töprengő képet Török, de megint a ponyvák Öbuda- szerte elismert szaktekintélye találta fején a szöget:

— Nincs rizikó! Ha az öreg kiszúrja, akkor sem mehet az istenhez sem.

— És ha a megtakarított pénzét tartja benne? — aggályoskodott Török.

— Akkor is lelépünk vele. Egy becsületes veterán ne játssza a szegényembert, ha földben tartja a vagyonát — mondta öntudatosan Kocsis és zsákmányával egy bokorba vonult. Szakértelmét dicséri, hogy a kazetta nem sokáig rejtette titkát. A felpattanó fedél huszonöt tízezer forintos pénzköteget tett szabaddá.

Kocsis kétszer is átszámolta a pénzt, majd megállapította:

— Ennyit akkor sem spórolhatott össze, ha egész életében tökmagon élt.

— Megvan — ' csapott a homlokára Török és kihalászta zsebéből az öreg asztaláról

ellopott újságot. — Ide nézzetek! — mutatott egy vastag betűs címre: „Ismeretlen tettesek kifosztották a csúcshegyi kőbánya pénztárát”.

Ezt az öreg nem tehette — állapította meg Csikós — hiszen járni is alig tud.

— Mazsola vagy te, hapsi- kám! Ez csak fal. Olvastam egyszer egy pofáról, aki tolókocsiban cipeltette magát, nappal. Éjjel pedig kéjgyilkolni járt — mesélte Csikós.

— Ne húzzuk az időt. Én azt mondom, hogy máris kopjunk le a dohánnyal.

— Marhaság! — jelentette ki a vezér. — Azt mondtuk, hogy egy hétig maradunk. A

, kopasz pofánkkal sehova nem mehetünk, mert köröznek. Ha most eltűnünk, az öreg rögtön kiszúrja, hogy mi történt. Amíg itt vagyunk, nem keresi a pénzt. Egyelőre tegyük visz- sza, majd ha elmegyünk kiszedjük.

Kocsis fanyalogva bár, de elfogadta a tervet, azzal a módosítással. hogy a kert másik végébe rejtette el a kazettát, miután az eredeti rejtekhelyei gondosan betemette és lefedte avarral.

Az eredményes munka boldog tudatával visszamentek a házba. Az öreg még aludt, de a zajra kinyitotta a szemét.

— Megszomjaztatok? — kérdezte barátságosan.

— Hát bizony kiszárad az ember torka ebben a nagy melóban — vallotta be Kocsis. — Közben folyton néztük a földet, hátha kibújik valahol egy üveg nyaka.

— Azt hiába néztétek, a régit kiástam mór, újat meg nem ültettem. De azért ne aggódjatok, nem fogunk szom- jan halni.

— Legfeljebb éhen — mondta Kocsis, akiről említettük, hogy a ponyvákon kívül csak a hasát szerette.

— Mindjárt főzünk egy kis zöldbablevest — mondta az öreg — majd Csikós lehervadt képét látva hozzátette: — amit természetesen megbolon- dítunk néhány csülökkel.

Kalákában tisztították a zöldbabot, tömték a tűzhelyet, miközben az öreg a salgótar- jáni harcokról mesélt, ahol ütegparancsnok volt.

Csikósban azonban feltámadt a nyomozó. Az előbb talált lelet birizgálta a fantáziáját.

— Hogy jön ki a nyugdíjából, König elvtárs?

— Nem halok éhen — felelt zárkózottan az öreg.

— Van valami mellékese?

— Időnként a fiam is küld

Kanadából, meg aztán a szegény ember úgy ügyeskedik, ahogy tud. Nem vagyok ám én tehetetlen, csak hajolgatni nem tudok. Tudjátok, amikor a csendőrök bevittek... —

zendített rá az öreg, és a hangsúlyából sejteni lehet, hogy ismét egy hosszú történet következik. Az előzetes jóslatok bebizonyosodtak, mert a legvénebb csülök is puhára főtt, mire König bácsit a csendőrparancsnok feltételesen szabadlábra helyezte. Éppen az éhségsztrájk történetébe kezdett, amikor Csikós stílustalanul azt ajánlotta:

— Akkor talán ehetnénk.

Ebéd után megint került

egy mohazöld palack az asztalra, amitől az öreg újra el- szenderedett, a fiúk pedig kimentek a kertbe.

— Melózzunk egy kicsit — ajánlotta Török.

— Meg vagy te huzatva! Tele hassal akkor sem dolgoznék, ha nem lenne kétszázötvenezer forintunk. Űjfent csak azt ajánlom, hogy ássuk ki a földből a termést, és tűnjünk el. Ravasz hapsi ez az öreg, előbb-utóbb kiszúrja a dolgot, aztán beüt a balhé — mondta Kocsis.

De Török ezúttal megint okosan szólt:

— És akkor mi van? Ha észreveszi, hogy eltűnt a dohány, akkor sem tehet semmit. A láda a kőbányáé, láthattátok rajta a leltári bélyegzőt. A legrosszabb, ami történhet, hogy a dohányt nem három, hanem négy részre kell osztani.

Hosszú csend következett, míg végre Csikósnak kijött az eredmény:

— Ha az öreget is bevesz- szük a szövetkezésbe, az fejenként hatvankétezer-ötszáz forint.

— Az sem rossz, bár a nyolcvanháromezer szebben hangzik, aki eleve három résszel számolt. — Az annyi mint, nyolcszázharminc liter konyak — számította át saját konvertibilis valutájára.

— Vagy egy Moszkvics — sóhajtott Csikós, és a jószemű olvasó észreveheti, hogy a fiúk felett sem múlt el nyomtalanul az utóbbi húsz év céltudatos nevelőmunkája, mert Renaultot is mondhatott volna.

— Hülyék! Egyelőre dekkol- nunk kell. Remélem nem képzeled, hogy a te új Moszkvicsod csomagtartójában Kocsis nyolcszázharminc liter konyakjával bevonulunk Óbudára és az érdeklődőknek elmondjuk, hogy tisztességes kerti munkával kerestük ezt a kis dohányt — fejtegette Török, bizonyítván, hogy nem méltatlanul lett a galeri vezére.

— Nézzétek! — intett az út felé Kocsis, akiben nemcsak a szesz, hanem a sex iránt is olthatatlan volt a szomjúság.

Az úton öt fiatal lány közeledett a ház felé, nagy csomagokkal.

— Stop! Az az első magas szőke az enyém — mondta Kocsis, aztán a lányok felé fordult és konyakízű hangján odafuvolázott:

— Helló, cicababák!

Az élen haladó, magas szőke a kapuhoz lépett:

— Maguk kicsodák?

Kocsis szertartásosan meghajolt, csuklott néhányat, majd így felelt:

— Én vagyok a walesi herceg, ez itt a dalai láma, ő pedig a Ringó Starr. Édesanyám az édesanyakirálynő a mosókonyhában az alsóházzal értekezik.

— Mit keresnek itt? — kérdezte szigorúan a szőke.

— Évi rendes szabadságunkat töltjük és hobbynk a kertészkedés. Ezenfelül végtelenül örvendünk, hogy a jó szerencse kiskegyedeket a karjainkba hajtotta. Boldogságunk csak akkor lenne teljesebb, ha megtudnánk, kit tisztelhetünk magácskákban.

— A hajógyár KlSZ-brigád- ja vagyunk. König bácsihoz jöttünk mondta a szőke, és határozottan belépett a kapun

(Folytatjuk.)

hogy erre szerintem szükség sincs, és az írás hitelét is rontja.

— Kiolvassák -p azokat a könyveket, amelyeket filme- sítve, vagy tévésltve már ismernek?

— Általában nem nézzük a tévét.

— Néha elolvasom, amit előzőleg láttam, de utólag minidig csalódás a film. Rendszerint jobb a regény, amiből készült.

— Nem vonja le némelyiküket a tévénézés az olvasástól?

— Vagyunk vagy százhú- szan, de kevés a mániákus tévénéző, legfeljebb három.

— Ismerik-e, olvassák-e az időszakos irodalmi folyóiratokat, — az TJj írást, az Elet és irodalmat, a Kortársat például?

— A kultúrházban valamennyi folyóirat elérhető...

— De nemigen olvassuk. Műszakiak vagyunk, inkább az Univerzum érdekel bennünket.

— Én is előfizetek az Univerzumra, de tavaly egy évet rászántam a római birodalom tanulmányozására is, irodalmi alapon.

— Az irodalmi folyóiratok címlapja érdektelen, átsiklik rajtuk az ember szeme.

— Ugyan! Az irodalmi folyóiratoknak nincs szüksége feltűnő címlapra. Átlapozzátok, visszateszitek, ez az igazság.

— Minek az a sok disznóság az irodalmi folyóiratokban? És sok az érthetetlenség is. Kinek írják ezeket?

— Részt vettek-e már író-olvasó találkozón?

— Amikor katona voltam, Berkesi kijött, ledarálta a szövegét, bevágta magát a kocsiba, biztosan várta a másik író—olvasó találkozó. Mire jó ez? Szerintem semmire!

— Nagy László kint volt nálunk egyszer, de nem kaptunk választ, amikor megkérdeztük: minek a sok drasztikus kifejezés a mostani versekben, és hogy miért írta meg egyik-másik versét ...

— KI melyik könyvet vinné magával egy lakatlan szigetre?

Horváth János 25 éves technikus: Robinsont. De ha komolyan gondolja, az Apassio- nátát.

Sándor Teréz adminisztrátor: Dallos Sándor Munkácsy- életregényét.

Szabó László 23 éves gépészmérnök: Búcsú a fegyverektől. Vagy inkább az Egri csillagokat.

Balogh Jolán, az üzemorvosi rendelő asszisztensnője: Passuth-tól az Eső isten siratja Mexikót.

Paulusz Jánosné, a munkásotthon gondnoka: Mitchelltől az Elfújta a szelet.

Barabás István 26 éves technológus: A Quo vadist.

Domokos János 16 éves segédmunkás: A csillagszemű asszonyt.

Orosz László 28 éves meós: A párizsi Notre Dame-ot.

Gergely József technológus: A három aranyalma című mesekönyvet. Még inkább a Moulin Rouge-t.

— Könnyen elérhetők helyben az új könyvek?

— A gyári közönségszervezőnk friss, ügyes. Ha Pesten új könyv jelenik meg a kirakatban, két-három nap múlva itt is megkapjuk.

— Mi a véleményük az Olvasó népért mozgalomról?

— Miért csak most kapcsolnak rá? Olyan ez, mint az év végi hajrá. Nehéz bepótolni egyszerre a lemaradást.

— A rendszeres olvasáshoz, könyvvásárláshoz nem elég az elhatározás. Megfelelő környezet is kell hozzá.

— Aki sokadmagával lakik egy szobában, és lavórban mosdik, annak . nem elég a propaganda, a kampány ..

Csak egyetlen kis közösség néhány tagjából rögtönzött kötetlen beszélgetés. De nem minden tanulság nélkül. Az őszinte beszédben mindig sok az igazság. A tanulságot levonni pedig hasznos és előbbre visz.

Pereli Gabriella