Pest Megyei Hírlap, 1969. október (13. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-03 / 229. szám
MST MECTEI kMíHup 1969. OKTÓBER 3., PÉNTEK Éjfél után Kisvárosi im Milyen leihet a két egymáshoz közel települt alföldi város, Cegléd és Nagykőrös éjjel 12 után? Erre próbáltunk választ kapni a napokban. Az éjszakai Budapestről már film készült, többszörös, visszatérő témája a tévének is. Szól róla dal, s kíváncsi rá nemcsak a külföldi, olykor a bennszülött is. De et a nyugodt, csöndes két város... Keringve, kacskaringózva érünk el a zajok és fények forrásához. Teherautók fékeznek, hajtanak rá a nagy mérlegre, hogy kifelé ismét lemázsálják őket Amennyivel könnyebb. az most éppen paradicsom, ömlik az áru, úsztatóban nyüzsög a sok kis piros gömböcske. Elkezdődik az út, a kálvária, amelynek végén talán éppen lecsóba való lesz a néhány órával korábban szedett termésből. Targoncák fürgélkednek, emelik le, fel a ládákat. Az emberek hangosak és tréfálko- zók. Inkább úgy hajnali háBÖRZSÖNYI BALLADA - PRÓZÁBAN Alszanak a szabászok is. Foto: Urbán „Szeretlek én, jöjj vissza hozzám ..." rom-négy óra körül vesz erőt az emberen az álmosság. Az utcákon nagy-nagy csönd. Rendőr állítja le a kocsit s kéri a papírokat. Gyors kontrolt egy köszönöm, rendben, s újabb három perc múlva, mikor ismét erre fordulunk, már egy lelket sem látni. El kellene jutni Ceglédre. De hogyan? A főút, amely a városba vezet, illetve onnan kiviszi a járművel haladókat, lezárva. Egyetlen jelölt úton kísérelheti meg a vezető és az utas, hogy elhagyja Kőröst. Ám, amit járműnek és embernek itt kell kiállnia, az szinte szavakba sem foglalható. Nincs az a rossz dűlőút, amelyhez hasonlítani lehetne, 20—30 centiméteres gödrök követik egymást, mint a Balatonon a hullámverés. Dehát ez se nem simogat, se nem pas- kol. Aki megússza rugótörés nélkül, hálát adhat a körösi védőszentnsk. Azt nem tudni, hogyan, s ki engedhette meg, hogy ilyen vonalra tereljék az országos forgalmat. A főútvonal , lezárása előtt legalább próbálták Volna simábbra gyalulni ezt a minősíthetetlen, még mezőgazdasági munkára is alkalmatlan földsávot. Zajosabb világ fogad Cegléden. Fizetésnap van, s több itóka fogyott az átlagosnál. Az őrs előtt egy biciklis lány áll, s kérleli a poszton állót, szíve választottja ügyében. Ebből tudjuk meg, hogy — legalábbis rövid időre — kivonták a forgalomból. Néhány perc múlva aztán keresztnevén dorgáló atyai szavak mellett hazazavarja az ügyeletes a lecsillapodott gyereket. Itt mindennél többet tesz az atyai dörgedelem. A rendőr jól intézte dolgát. A bár ajtaja zárva. Kint vagy ötvenen álldógálnak, míg nincs hely, nem nyílik meg az éjszakai vigalom kapuja. Ahogy elnézem, többeken már az sem segít, ha odabenn üres lesz a terem. Kókadoznak, eleiszundikálnak a már elfogyasztott alkoholos nedűtől. Márpedig a bárba italosán tilos a belépés. Bent éppen régi slágert játszanak: „Szeretlek én, jöjj vissza hozzám.” Spicces ember lép hozzánk: „Bocsásson meg, uram, de meg kell szólítanom. Ha ezt a dalt játsszák, mindig meg kell szólítanom valakit.” A legnagyobb udvariassággal bólintottunk egymásnak, nem tesz semmit... Duruzsol a malom, ömlik az őrölnivaló: Ceglédnek ezen a főútvonalán egymással szemben két helyen is égnek éjjel a lámpák. A malom az,egyik, a Május 1. Ruhdgyár a másik. A portás bácsi itt kaput nyit, s nem minden portástól megszokott intelligenciával azonnal felméri a helyzetet, tudja miért jöttünk, és elkalauzol. Varrónőket hiába keresnénk, alszanak a szabászok is. Akik most talpon vannak, azok a takarító nénik. Sok hulladékot, anyagfoszlányt szednek össze, míg megteremtik a példás rendet reggelre, az induláshoz. Éjjel ismét kezdik elölről. Ejfél után nekik még javában tart a nap, s akkor bújnak majd ágyba a ‘körösi, ceglédi éjszakai szolgálattevőkkel együtt, amikor másoknak felkel a nap. — tóth — —Nédd-a, megjött a Fűzi Verőn lánya, a Jula — hajoltak össze a nagykendős asz- szonyfejek a Népbolt előtt. — Persze, a Pista fiú táviratozott. — Meglátogatta őket az isten, az biztos. Tegnap arra jártam. Félig-meddig komák vagyunk, gondoltam, benézek. A köszönést elfogadta Verőn, de aztán átnézett rajtam. Azt mondják, azóta nem szólt öt szót senkihez. A tél végi eső szapora kop- panással áztatta a tornác nyűtt téglapadlóját. Egy-egy csepp dühös koppanással az ablaküveghez csapódott, majd szeszélyes kanyargással gördült le a festett ablakfára. Fűzd Verőn, most már özv. Mező Antalné derékban meghajolt, barnára ázott kukorica- kéveként könyökölt az ablakpárkányon. Szemei riadtan pillogtak ide-oda, hol a futó esőcseppeket, hol a tócsás téglapadlót bámulta odakinm, — Jöjjön, anyám, az ablaktól — hívta elfojtott ingerültséggel asszonylánya. — Nem kell mindenkinek látni magát, alá erre megy. Egyen és feküdjön. Az kell ilyenkor, a pihenés. Segíteni, jóvátenni úgy sem tudja, akárhogy is emészti magát — Nem, nem — makogta az öregasszony és még malkacsab- bul bámult kifelé a már egészen sötétté váló udvarba. — Jól van, maga tudja — zsémbelt tovább a nagy kövér asszony, akit népes családtól szólított el a távirat. — Én megyek, lefekszem. Aztán holnap megbeszéljük, mi legyen magával, mert itt tovább nem maradhat — tette hozzá már lágy, sírós hangon. — Majd csak túlleszünk már rajta. Mikor végre csönd lett a házban, az öregasszony is megfordult, fekete posztócipőjében az ágyhoz csoszogott. Feliből- nagyjából levetkezett, s mintha menekülne, húzta magára a nagy fülledt dunnát. — Istenem, legyen meg a te akaratod — dünnyögte lassan. — Add rám ma éjjel is a keresztet. A pajta. A kert végében a pajta. Ugyan hányszor ment el mellette, ugyan hányszor nyitotta meg az ajtaját a negyvenhét év alatt, amit ebben az udvarban töltött? Eljátszott a gondolattal, aztán keserves megfeszítettséggel nem akart rá gondolni. De a pajta, csám- pás, korhadt deszkáival, nagy betámasztott ajtajával mindegyre előbukkant — akárhogy dugdosta — a gyermekkor ragyogó pihés emlékei, vagy az istennek szánt fohászok rései mögül. Végül abbahagyta az eredménytelen küzdelmet. Fel- cihelődött az ágyban, fájós derekát megtámasztotta egy vastag kispárnával. Kopott, fekete rózsafüzérét tapogatva hagyta, hogy múljon az idő. — Küldjél jelet. Uram, hibás vagyok-e? Vádolsz-e engem, Uram,, ha ítélőszéked elé kerülök? Nem tehetek én róla, nem akartam én. Tudod, Úristen, hogy ezek a vénemberek milyen érzékenyek. Nézd el, Uram, beteg, öreg csont vagyok én is. Hetven év, az hetven év ám... Nem mászkálok kinn a nagy hidegben. Az idei tél meg cudar volt, te tudod a legjobban. Magunkban élünk öregek. A'pajta üres évek óta. Nemigen nyitogattuk az ajtaját nyáron sé, amióta nincs jószág, nem kell a széna. Feje lassan billent előre, gondolatai és beteg, fáradt teste ádáz harcot vívtak egymással. Hol ez, hol az került felül. — De jó, hogy . a gyerekek itthon vannak. Beszélni kell velük... Hogy ordított velem Pista azon a reggelen... Azt mondta, az lehetetlen, hogy valaki hetekig 'ne járjon a pajta felé... Dehát miért mentem volna? Különben is a Rédiné mindent elmondott, hozta a levelet is... A márciusi reggel híg szürkesége villant meg az ablaküvegen, amikor szétzilált hajszálakkal és kavargó gondolatokkal teli feje alábukott a szorongó álomba. — Na, Rédiné, elég legyen a komédiából. Nemcsak maga lát a múltba, mi a jövőbe is. A főhadnagy gúnyosan elnevette magát, ahogy a patkányszerű asszony zavart, makacs arcát nézte. — Azám. Azt már tudjuk, hogy magát odaát, Szlovensz- kóban Léleklátó Milinek hívták. Ült is egy fél évet miatta. Ami a jövőjét illeti, megjár annyi magának tőlünk is. — Én igazán nem vagyok bűnös! Még újévkor volt, hogy eljött hozzám a Mezőné, hogy Milikém így, meg úgy segéj- jek, mert nekem megvan a látásom. Kérdem tőle, mi a baj. Hát csak mondja, hogy még karácsonykor összeveszett a férjével, az Antival, ki vágja le a disznót Ö hentest akart hívni, mert öreg már az Anti, tavaly is elrontotta a húst. A férje ezen megsértődött, elment, napok óta nem jelentkezett, gondolja, Pesten van az asszonylányánál. Onnan vár- levelet. Azt mondtam neki, jöjjön holnap. Éjjel beszélek a lelkekkel, azok mindent tudnak. Másnap jött is és akkor- azt mondtam a Veronnak, hogy megnyugtassam, tényleg; elutazott Pestre az Anti, majd ad - hírt magáról. Mondtam neki, rajtam keresztül írjon. Gondoltam, majdcsak megjön, oszt kibékülnek. Mező Pista észre sem vette, milyen súlyosan húzza lábát az iszamos agyagban. Bakancsára óriási rögökben tapadt a vörös massza, hígabb leve anyja fekete cipőjére loccsant. Mögöttük suttogott a temetési menet ... Amióta felfedezte, nem tudott jó szívvel a fáradt kis öregasszonyra nézni. Pedig tudta, nagyon jól tudta, igazságtalan iránta. Dehát mégis... Az a reggel ott a pajtában ... Kereste a régi fejszét, fát vágjon, sokat, az anyjának... Hogy csikorgóit az az ócska ajtó, pedig nem is volt rendesen becsukva. Szélesre tárta, hadd jöjjön be a világosság. Akkor látta meg a sarokban az öreget a szíjon, kékrefa- gyottan. A temetés nem tartott sokáig. Se pap, se szentbeszéd. A rőtfényű délutáni nap éppen beletűzött özv. Mező Antalné könnytelen szemébe. — Jöjjön már anyám, elment már mindenki. Újra fagy... — A fene essen a vénasz, szonyába — átkozódott hangosan a harangozó. — Ma már másodszor fáradok miatta. — Idáig világít udvarából a tűz — nézett szét az ablakból kihajolva. — Azt kiáltotta be a Sólyi-gyerek, hogy magára zárta a pajta ajtaját, úgy kellett feltörni.., Majd hozzálátott, hogy a már tavaszi szagokat terjen- gető éjszakát széttépje a ha, rang kondításával. Komáromi Magda (3) — Szerintem a Józsi miatt. De azért haragudtak ám rá a népek, hogy a kisgyereket nem kellett volna ... Nem is akarom elhinni, hogy ő tette. Nem tetszett hallani, hogy a rendőrség vizsgálatot indított? Tán a Józsi csinálta, hogy szabaduljon tőle. Mert annak mindig volt valakije, hiszen szegény Manci sokat sírt miatta... Sokszor szaladt ki a gyerekekkel az utcára, amikor Józsi részegen ment haza. Volt úgy, hogy egész éjszaka búj- káltak előle ... — Szomszédoknál? " — Nem. Hát senki nem merte befogadni őket, mert Józsitól mindenki félt. Nálam is voltak párszor, de nem tarthattam itt őket, mert az ember egyszer még az ablakot is majdnem beverte. Alig tudtam kiszöktetni őket az istállóba. Aztán megmondtam Mancikának, hogy ugye, nálam is van egy kislány ... Néha aztán az istálló padlására mentek, de én nem is tudtam róla, csak reggel, amikor láttam, hogy jönnek le ... — Köszönöm szépen, amit elmondott... — Többet nem tetszik kérdezni? — Egyelőre köszönöm, ha szükségem lesz valamire, majd visszajövök. Pásztor Imre körzeti rendőrt ebéd közben zavarom. Füs-' tölt csülköt rágcsál, amiről már leette a babfőzeléket. Felesége konyharuhát nyújt neki, hogy megtörölje a kezét. — Ebédeljen nyugodtan, nem szeretném megzavarni, de már kétszer keretiem és hallottam, hogy most itthon van. A járókából, amely a konyhaablak alatt áll, kenyérhéjat majszoló kisgyerek kandikál ki. Pásztomé egy szivaccsal megtörli a kicsi maszatos arcát. — Jön a foga, aztán mindig rágna. — Ez az egy van? — Van egy kislányunk is, de az most óvodában van. — Önök idevalók? — Csak két éve jöttünk ide — mondja a férj. — Azelőtt a járási kapitányságon voltam. Különben tiszántúli vagyok, a feleségem pedig nyírségi... Nyíregyháza mellett voltam katona, ott ismerkedtünk meg... Az asszony nem lehet több huszonnégy évesnél. Karjára veszi a nyűgösködő kisfiút. — Én itt nehezen tudok megszokni... Furcsák a népek ... — Miért? — Nálunk barátságosak. Segítik egymást. A férj jóindulatúan mosolyog. — Nem hiszi el, hogy az emberek mindenhol egyformák. Jók is, meg rosszak is. Barátságosak, meg barátságtalanok. Mindenfélék. Mi itt újak vagyunk. Egészen másképpen éreznéd magad, ha idevalósi lennél. Nagyon érzékeny a feleségem ... Pedig egy rendőr feleségét mindenhol úgy nézik, hogy hatósági egyén hozzátartozója. Nem lehetnek vele olyan barátkozók ... A szolgálatom miatt sokat van egyedül ... És itt munka van bőven. Sok a noha, ahogy itt mondják. Meg a szilvapálinka. Bizony akad dolgunk... — Takács Józseffel is? — Érdekes, hogy vele nekem soha nem volt dolgom. Csak utólag tudtam meg, hogy iszik, rémítgeti a családját, de hozzám senki nem jött bejelentéssel. Az asszony sem. Ahová engem kihívnak, minden esetben kimegyek. De nehogy azt tessék hinni, hogy érdemes. Ritka kivétel, ahol segíteni tudunk, mert mire kiérünk, azt mondja az asszony is, hogy minek mentünk, elintézik ők maguk között... — Meséld csak el a Patkós- nét! — szól közbe az asszony. — Például! Járt hozzám, de még a feleségemhez is, hogy ijesszünk már az urára, mert csak a rendőrségtől fél. Senki mástól nem tart. Egyszer ugyanis garázdaság miatt meg lett egy kicsit szorítva. Mondom az asszonynak, hogy legközelebb úgy jöjjön, vagy üzenjen, hogy tetten érjem a férjét. Vagyis, lássam, hogy veri. El is üzent Patkósné a szomszédasszonyával. Lemegyek, s ahogy meglát a férje, mindjárt kezes bárány lesz, mentegetődzik, hogy csak egy kicsit ivott, nem csinál ő semmit. Kérdezem, hogy akkor mi az a sérülés az asszony orrán és az arcán. Azt mondja, hogy megszédült, és nekiesett a kre- dencnek. Ránézek az asszonyra, hogy így van-e, és erre, elkezd helyeselni, hogy bizony így. Hát olyan szép békés családi jelenetet néztem végig, hogy azt mondtam, ide kár volt bejönnöm. Bár annyit elértem, amennyit az asszony akart. Megijesztettem Patkóst. Eljöttem, de valami motoszkált bennem, hogy vissza kell mennem. Kerültem egyet és lassan odabicikliztem a házuk elé. Nagy sivalkodás, ajtócsörömpölés, rohan ki az udvarra az asszony és azt kiabálja, hogy megy a rendőrért. Bekiáltok neki, hogy máris itt vagyok. Nem tudja elképzelni, hogy megjuhászodott a Patkós. Mondom neki, hogy ezek után kényszer elvonókúrára fog menni. Könyörög hozzám, mint egy szent szoborhoz. Ne tegyem vele, ő ezen a szent helyen megfogadja, soha többé nem iszik. Most sem lett volna semmi baj, ha a felesége nem vágja hozzá a sárkefét. No, szóval kezdtem utánajárni, hogy milyen időközönként iszik. Kiderült, hogy ezek a jelenetek csak nekem újak, a környék már megszokta. Az asszony is biztatott, hogy csak vitessem elvonókúrára, legalább nyugta lesz addig is. Nem akart ám elmenni az ember, de hát elrendelték, beszállították a megyei elmeosztály elvonó részlegéhez. Hogy én mit kaptam az asszonytól!? Nem volt nap, hogy ne jött volna hozzám, meg a feleségemhez, hogy hozassam haza az urát, miért vitettem el a keresőjét... Szóval, a legtöbbje ilyen. A Takács Józsefre térve, mondom, nekem nem volt véle ügyem, de az ifjúság- védelmi felelős egyszer elmondta, azzal fenyegette meg az asszonyt és a gyerekeket, hogy fölakasztja magát. Akkor én éppen nem voltam itthon. Állítólag összeveszett az asz- szonnyal. Előtte való este tán ivott is, ha jól emlékszem, és másnap délelőtt bement a kamrába, kiszólt a gyerekeknek, hogy mire anyátok hazajön, én már nem leszek. Hát a két nagyobbik lány rohant az ifjúságvédelmi felelőshöz, az meg erélyesen rákiabált, mire kinyitotta a kamraajtót. Valami spárgával matatott £ plafonon. Azt mondják, máskor is megcsinálta. Sőt, már azt is, hogy belement a kútba, persze, olyankor, amikor kevés víz volt benne, úgyhogy tűzoltólétrán kellett felhozni. — Hogy viselkedett, amikor megtudta a történteket? ( Folytatjuk.)
