Pest Megyei Hírlap, 1969. október (13. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-19 / 243. szám

*

9

1969. OKTÓBER 19., VASÄRNAP

Belső feszültség

F

eszülten figyelt az író. De semmi, de semmi...

Golyóstolla komoran szántotta a papírt. — Ottilia kartársnő magára nyitotta a gázcsapokat ...

Megint figyelt. Odakint csak a kukák ri- csajoztak.

A mester egyetlen megvető vonással semmisítette meg Ottilia kattársnőt. Káromkodva írta.

— Es elpusztult egy ország.

Döbbenetes csend vette körül a mestert. Vicsorogva kerekítgette betűit.

— Aztán a földrész is kihalt. Még a baktériumok is elpusztultak.

Erezte a mester, hogy pályája csúcsán van. E műve komor jóslat a könnyelmű, dáridózó emberiség számára. Teljes tüdővel szívta"' be az alagsorból feláramló hagymaszagot.

— Megdöglött a naprendszer is...

C

söngettek. Ugrott is a mester, mint a bolha. Az jött, akit várt. Kicsit buta- képű fickó ácsorgóit kint. Rigli.

— Bocsánat, de kicsit berúgtam.

— Nem tesz semmit, kedves Rigli úr — hajlongott a mester. — A fiatalság bolondság ...!

Rigli dúdolt. A mester átvette.

— Kát ehhez kéne nekem egy marha jó és hülye szöveg, mesterkém.

— Máris — görnyedt asztalára a felvil- lanyzott mester, mint egy szolgálatkész íródeák.

— Gyögyörű a világ — dadogta Rigli, a tiágerszerző.

Szívből bólogatott a mester. Amióta betoppant Rigli Jenő, azóta megint hinni tudott az emberiség hatalmas jövőjében.

Darázs Endre

KEPES GÉZA:

Szomorúság

Mérgét az ég magába fojtja: zöld és határtalan mint lent az óceán A hullámok fölött sirályok bukfenceznek és sikongnak és sírnak és a víz színét súrolják — Ég és tenger

és föld a tengerek közé szorítva: dideregnek a lejtők s a kiégett mezők, fáznak de nem dob rájuk az éj meleg takarót A föld szája megrepedezik a rémülettől —

Vajúdnak a hegyek percek alatv megszületik az elkékülten nyöszörgő csend.

Villanások

Nézem a Kaukázust s hiába, erről is csak te jutsz eszembe.

Lassú permeteg hull szitálva s a hegy melle mintha zihálna.

Havas csúcs, csüngő fellegekkel. Csermely bukdácsol lenn a mélyben, keskeny ér, de a messzeségben, zúgó folyó lesz s végül tenger.

Arcod előttem úgy dereng fel mint havas éjben, félálomban — Felocsúdok: páraként lengsz eL A messzi égen kék láng lobban.

Ég és föld között

(Foto: Gábor)

mondhatok, én meg nem fogom lefújni a falakat.

— Akkor nem fogod...

— Nem is veszünk porszívót?!

— Felőlem...!

Ali már olyan dühös volt, hogy Öli attól félt, belecsap öklével a kirakatba. Sietve magával rángatta hát:

— Gyere gyorsan! Zöld a lámpa.

Néhány perc múlva sikerült harmadjára is összeveszniük.

Osszekapaszkodva

járkáltak a hatalmas bútoráruház termeiben, nézegették az árcédulákat és jobb híján a mások megjegyzéseit hallgatták. Templomi áhítatukban még suttogni sem mertek, míg egyszer Olit teljesen fel nem kavarta a látvány.

— Nézd azt a sárga heve- rőt! — ragadta meg Ali karját.

— Nem rossz — biccentett Ali. — Csak keskeny.

— Kettő kell belőle.

— Nekem az a kétszemélyes tetszik.

Öli megbotránkozva nézett Alira:

— Csak nem képzeled, hogy egy ekkora mozdonyt berakunk a lakásba?! Ragaszkodom az egyszemélyeshez. Sarokra fogjuk tenni. Ha nem tudnád, én modernül akarom berendezni a lakást.

— Én viszont — fortyant fel Ali — göcseji ,parasztszobára vágyom! Meg tudnád indokolni, miért idegenkedsz a kétszemélyes hever őtől?

— Mert nem modem.

— Mondd meg, hogy nem akarsz velem egy heverőn aludni!

Öli kis meggondolás után azt felelte:

— Ma már nem alszanak együtt az emberek.-r Ne őrjíts meg! Majd én mindig átgyalogolok a másik sarokba...

Öli nevetett:

. — Mondom, hogy önző vagy! Egyébként az az igazán modem, ha nem is a másik sarokban, hanem a másik szobában alszik az ember házastársa. Az alvás magánügy.

Ali már csak tátogni tudott. Ilyenkor dadogott is:

— JVI... mondd, téged az asztal k ... körül kergettek...?

— Ne félj, semmit nem fogok megtagadni tőled — simogatta meg lefegyverzőn Ali arcát Öli.

— Csak épp a másik szobából fogok bekérezkedni... Megáll az ész!

Öli derűsen folytatta:

— Azt sem szeretem, ha mellettem horkolnak.

— Dehát én nem horkolok! — indignálódott Ali.

— Majd fogsz. Eleinte senki sem horkol. Bezzeg azután! Hallanád csak az aput!

— Én nem vagyok vén trotty!

— Ne mondj ilyet az apámra!

— Te közölted velem, hogy horkol.

— Vedd tudomásul, ragaszkodom az elveimhez. Ne is vitatkozz tovább!

SZAKONYI KÁROLY:

Két nő az étteremben--------------------------ebéd után. Benn ültek

| Háron. óra volt, | a faburkolatú helyi--------------------:------ ségben és nézték a

n

agy kirakatüvegen át az esőt. Finom csillogás vonta be az utca kövét, a háztetőket; nem hatolt be hozzájuk az eső nesze, csak egyre nagyobb lett a csillogás, meg a homály. A pincér már elvitte előlük az üres edényeket, csak a gyűrt szalvéták, a borospoharak, meg egy félig elfogyasztott desz- szert őrizte az ebéd nyomát.

— Mit csinálsz azokkal a fogvájókkal? — kérdezte halkan, de ingerülten Petra. A kalapját sem vette le, szőke kontya belekuszáló- dott a piros kis selyemsálba a nyakán. Feszesen ült, várakozón. Edit nem szólt, beszippantotta vékony ajkát; három fogvájót háromszögbe szorított, aztán megfeszítette őket másik két átfűzött szállal.

— Mi ez? — kérdezte fojtottan Petra.

_ A gyufámat! — mondta Edit.

P

etra a kezeügyébe tette a gyufát. Vagy inkább dobta. De Edit türelmes volt, kivett egyet a dobozból, meggyújtotta, aztán a hamutartó fölött lángra lobbantotta a fogpisz- káló-tákolmányt. A megfeszített szálak szerte repültek.

— Látod? — szólt Edit mosolyogva. — Felrobbant.

Petra idegesen a poharáért nyúlt, ivott egy kortyot.

— Matuska Szilveszter — mondta mosolyogva Edit.

— Edd meg a desszertet, aztán menjünk

— mondta Petra.

— Ahogy Matuska a biatorbágyi hidat felrobbantotta — nevetett furcsán Edit. — Láttad, nem? Pukk! Ennyi volt az egész.

— Te nevetsz ezen — mondta Petra.

_ Nem tudok semmit sem csinálni, csak

n

evetni.

— Megennéd azt a desszertet?

_ Ideges vagy — mondta Edit. Már nem

b

abrált a fogvájókkal, az asztalra könyökölt, és öklével megtámasztotta vékony arcát. Minden vékony volt Editen: a szája, az orra, a szeme, a haja. A háta meggörbedt a könyökléstől. — És különben is esik. Hová akarsz menni.

— Nem tudom... — Szétterpesztett újjai- val hátranyomta magát az asztaltól. — Te nevetsz az egészen.

— Most már! — szólt nyomatékkai Edit.

— Én meg csak sírok — mondta Petra. — Naphosszal sírok. A szemem tönkremegy a sok sírástól.

— Pukk! — nevetett Edit. — Szétrobban, pukk!... — Közelebb hajolt Petrához. — Tudod mit vallott annak idején ez a Matuska Szilveszter? Hogy sátáni parancsra rob- bantgatott. Hogy ő nem tehetett róla, a pusztítás volt az elhivatottsága.

— Hagyd már ezt! — rándult meg Petra.

— Istenem, edd meg a desszertet és menjünk már. Az esőben is jobb, mint itt ülni. Edd meg, és ne beszéljünk semmiről.

t;—. álmosan bólintott. De nem nyúlt

I Mit | a desszerthez. Körmével, mint----------- egy kis lándzsával az ajkát döfk

ödte. — Megmondom, mi a bajunk.

— Na mondd meg!

— Megmondom — hajtogatta Edit. — Rájöttem. Nincs hivatásunk.

— Jaj, hagyd már!

— De igen. Ez a baj. Se néked, se nekem ... Nincs. Élünk a nyakukon, hát persze, hogy nem bírják.

— Ugyan már! — Petra alatt megroppant a szék a mozdulattól. — Keresnek eleget! Pista is, Laci is. Nekem mit mondott Pista? „Csak légy mellettem, légy otthon, az nyugtat meg, ha otthon vagy...” Nem ez a baj.

— De, de... — hajtogatta Edit. — Ez a baj. Se foglalkozásunk, se hivatásunk. Esz- szük magunkat, esszük őket. Rájöttem. *

— Beledilizel ebbe — mondta Petra. — És akinek hivatása van? Az is elválik, nem?

— Azt én nem tudom ... Arra gondoltam, hogy talán bizsukkal kellene foglalkoznom. Valamikor volt kézügyességem. Talán bizsukkal ...

— Bizsukkal!

— Vagy valamivel...----—------------—;—- magas, fekete, negyven

I Bejött egy férfi, | körüli. A haja ázottan--------------’■------------ hullott a homlokára.

L

elassított mellettük, legyűrte felhajtott ballongallérját, megnézte őket. Petra egy pillanatig megfogta a tekintetével, majd elengedte. A férfi arcán kis győztes mosoly futott át. Petra oldalt kapta a fejét: — Nő kell nekik, semmi más — mondta elég hangosan. A férfi tovább ment, keresgélte a megfelelő helyet az asztaloknál. Ügy ült le, hogy szemmel tarthassa őket. — Nő, aztán egy másik nő, aztán megint. Ennyi az egész. Ez a baj. Nem az, hogy nincs hivatásod, érted? í — Hiába — ingatta a fejét Edit —, erre jöttem rá. Nem is őmiatta baj ez. Nem Lacinak baj ez, hanem nekem.

— Jó, hát akkor hidd ezt! — Petra a férfira pillantott, amaz várta a tekintetét, cigarettára gyújtott és a füstön át, mint egy elfuserált filmjelenetben, felvont szemöldökkel nézte a szőke nőt.

— Nevetséges — kuncogott Edit. — Ha belegondolok, szörnyen nevetséges. Felöltözni, találkozni veled, veletek, ide jönni ebédelni, beülni egy presszóba, varrónőhöz járni, kozmetikushoz, fodrászhoz. .

— Te megbolondultál — mondta szórakozottan Petra. A férfit nézte, hogyan rendel a pincérnél, válogatva az étlapon, elegánsan,

kimérten. — Eddig egészen normális nő voltál.

— Meghülyülök. — Edit egyre jobban ösz- szegömyedt. — Már reggel kerülget a dili, ha végiggondolom a napot. Laci fél nyolckor

elmegy, üres a lakás, csak a széttúrt ágyneműk, a papucsok, a feketés csésze... Ha belegondolok, hogy ma megint a kalapos, ebéd veled, vagy, Lucával, vagy Terivel...

— A nő játék, ékszer, dísz... Ez kell nekik, te bolond!

A férfi odaát sört ivott; Petra kihasználta a pillanatot, gyorsan kivette kézitáskájából a tükrét, meg a rúzst, mire a férfi felpillantott, már készen is volt.

— Hát ez az, látod, ebben tévedtünk. — Edit bámult, kifelé, nem figyelte sem Petrát, sem a férfit. — Játék, ékszer, dísz!... — Halkan felnevetett. — Nem igaz. Látom Lacin, hogy nem igaz. Látom, hogy nem igaz, és kész! Látom!...

— Mit kiabálsz?

A férfi futólag, mintegy Petrának szólóan megnézte Editet, aztán alig észrevehető kis fintort vágott. Petra megélénkült. Jóságosán Edit karjára tette a kezét, megsimogatta. — Kicsit kiborultál mostanában, nem? Valamitől. De mitől?

— Magamtól — mondta Edit. — Ülök a fodrásznál, és nézem magam a tükörben. Az a hülye fodrász kedveskedve dumál, de tudom, hogy csak a borravalóért. Egyébként kis hülye nőnek tart. Csak az a vicces, hogy igaza van. Nézem magam a tükörben, nézem, hogy mit csinál a hajammal és látom, hogy egy kis hülye nő vagyok...

— Majd elviszlek Bélához — mondta Petra — Béla megvizsgál és felír valamit. Nyugi, nyugi.

— Béla nem tud felírni nekem semmit — mosolyog Edit. Aztán: — A múltkor Teriék- nél találkoztam egy nővél — szólt később.

— Ismerem? /

— Kit?

— Azt a nőt.

— Nem, nem ismered. Én sem ismertem. Valami rokona Terinek. Csinos, szőke nő. Talán negyvenéves.

— Negyven? — Petra alig figyel Editre. A férfi, amott az asztalnál halat evett, lassan, előkelőén, mint egy király.

— A férje nagyon beteg volt, halálosan beteg. Benn feküdt a kórházban, nem tudták megmenteni.

— Ki volt beteg?

— Annak a nőnek a férje, akit Teriéknél megismertem. Mindennap bement hozzá, ott ült órákig az ágya mellett. Mégis akkor halt meg, amikor nem volt mellette.

A férfi még a halevés közben is tudta figyelni Petrát.

— Iszunk méig valamit? — kérdezte Petra Edittől.

— És most tudod mi az a nő?

— Micsoda?

— Ápolónő. Tavaly elvégezte a tanfolyamot, és abba a kórházba, arra az osztályra kérte magát, ahol a férje meghalt. És semmi más nem érdekli, csak a betegek. Kedves, udvarias, mosolyog ...

— Szörnyűi..

— Mi a szörnyű?

— Önkínzás. „

— Nem hiszem — mondta Edit. — Ha láttad volna ott Teriéknél, nem ezt mondanád. Egyáltalán nem valamiféle mártír. Nem. Látnod kellett volila.

— Igyunk valamit — türelmetlenkedett Petra. — Talán konyakot. És itt tánc is lesz, nem? ötórai tea. Maradunk?

...-----:—:-----—és kért két konyakot

I »zoll a pintérnek. | a férfi látta, hogy

' rendel, és cseppet elmosolyodott, elégedetten, számítóan.

— Szia! — koccintott Petra Edittel. — Igyál, és ne lógasd az orrod.

— Nem, most nem — mondta Edit Könyökölt és bámult ki a csillogó utcára. A kövekre, a tetőkre. Az emberekre.

Ali sziszegve ráncigálta ma ga után Olit:

— Ha nem nézne minket a: egész áruház, elintézném éi a te elveidet... !

S a következő öt perc vé gén egy sötét kapuzugban esz méltek. Kibontakoztak egymá; karjából.

— Ugye, mi sose fogunk ve szekedni? kérdezte Öli.

— Soha — fújt nagyot A1 és megint átölelte a lányt Arra rebbentek szét, hogy eg; testes nő rikácsol mellettük

— Ide jönnek ölelkezni Mindjárt szólok a rendőrnek

Nevetve futottak ki a ka pualjból s felkapaszkodtak a első villamosra. Hosszan utaz tak. Amikor beértek az érdi sorfala közé, leszálltak s eg; kis csapáson megindultak ; fák sűrűjébe. Ide már csal néhány sugár vetődött be a: út melletti lámpák távoli fé nyéből. Az ismerős kéttörzsi fánál kézenfogva csörtette! a bokrok között. Elérték i parányi tisztást, Ali levetett! a zakóját:

— Megint kevés az időnk.

Öli lecsúsztatta a fa mell<

a retiküljét és egy bokorr; dobta kosztümkabátját. / lány suttogva kérdezte:

— Remélem, nem felejtettet elhozni a plédet?

— Csak nem nézel bolond nak?! — kérdezte Ali dühö sen, de mindjárt csökkentet a hangerőn, mert most áztál igazán nem akart veszeke dést. — Ott van a lábat előtt...

Az ágon már nyitott torok kai himbálódzott az aktatáska