Pest Megyei Hírlap, 1969. október (13. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-02 / 228. szám

4 ^sjiirlap 1969. OKTOBER 2., CSÜTÖRTÖK Építőipari propagandahónap Tegnap este 7 óraikor a Pest •negyei Építőipari Vállalat klubtermében az „Építőipari Műszaki Propaganda Hónap 1969” című kiállítást nyitották meg. Korábban is voltak már különböző konferenciák, amelynek az volt a fő kérdé­se: hol tart ma az építőipar? Ez az akció — amellyel a mű­szaki vezetőkhöz, szocialista brigádok tagjaihoz szólnak — elsősorban a lakásépítés mű­szaki fejlesztésével foglalko­zik. Mégnyitó beszédet dr. Szabó János, az építésügyi és város- fejlesztési miniszter első he­lyettese mondott. Ez alkalom­mal került bemutatásra az „Építőipar a fővárosért” című kiállítás, amely az őszi vásá­ron már nagy tetszést aratott. — A Rákóczi hadnagyát j mutatták be filmmatiné ke- [ rétében Tápiószecsőn. A j matinén megjelent a film j egyik főszereplője, Bicskei I Tibor és elbeszélgetett a né- j zőkkel. ] — Megkezdték a távlati j megyei területrendezési ter- } vek kidolgozását a Város- ! építési Tudományos és Ter­vező Intézetben. •>1 Szerencsés álmokat 99 Újra biztonságos az érdligeti iskola Szeretném megnyugtatni hét­százötven érdligeti kisdiák szüleit: a tavasszal életve­szélyessé nyilvánított új isko­la épülete a szakértő véle­ménye szerint újra biztonsá­gosan használható. A szep­tember 8-án kelt hivatalos jegyzőkönyv tanúsítja ezt. „A szakértő a ducolásokat már menetközben is ellen­őrizte és a kivitelező válla­latnál telexen elrendelte a lépcsőház melletti WC-abla- kok középen rövidebb dúc­cal, de egyébként azonosan történő alátámasztását. Ezen alátámasztás elvégzése után, féltételezve, hogy a homlok­zati faltestek minősége a leg­kedvezőtlenebb, az épületet biztonságosan használatba ve­hetőnek minősíti.” Aláírás: Walthier Gábor, a Középület­tervező Intézet szakértője. Mondom, szeretném meg­nyugtatni hétszázötven érdli­geti kisdiák szüleit: a veszélyt ... címmel új tv-filmet forgat­nak. Irta: Szántó Erika, ren­dező: Zsurzs Éva, operatőr: Czabarka György. Főszerep­lők: Kálmán György, Koncz Gábor, Bulla Elma, Páger An­tal. A képen: A Markó utcai börtön nyújt a legújabb tv- film egyes jeleneteihez külön­leges környezetet. KÖNYVESPOLC JUVÁN SESZTALOV: Kék vándorútok ' Egy kis, mindössze pár ezer lelket számláló népről, a vo- ígulokról szól Juván Seszta- lov Kék vándorutak című lí­rai regénye. Arról a népről — legközelebbi nyelvrokonainkról —, amelynek élete ma is tele van titkokkal, hiedelmekkel, az ember és a természet ben­sőséges kapcsolatának misz­tikájával. Furcsa, különös világ tárul fel az olvasó előtt Sesztalov regényének olvasása közben. S ez érthető. Ez, a mindössze Közületek! Minden típusú MÉRLEG JAVÍTÁSÁT, hitelesítését, új hídmérlegek beszerelését igen RÖVID HATÁRIDŐRE VALLAUA a Tisiakécskei Építő- és Vegyesipari Ktsz Tiszakécske öt-hatezer lelket számláló nép mostoha természeti adottsá­gok között még ma is igen primitív életforma folytatá­sára kényszerül, ugyanakkor óriási területen, igen szét­szórtan él, egy-egy lakosra átlagban huszonnégy négy­zetkilométernyi terület jut! Egy ősi világ és á húszadik század találkozásának drá­mája ez a könyv. Lebilincselő olvasmány a Kék vándorutak, elsősor­ban a társadálomváltás való­ságának emberi bemutatása teszi azzá. A regényt Gulya János, a versbetéteket Képes Géza fordította. A könyvet az Európa Könyvkiadó jelentet­te meg. Hajnali lit így ősszel s tél fele hajnallá válik a nyári reggel, mikor munkába indulunk, mosdástól még piros szemekkel. Arcunk jó szappan-szagot őriz, s az autóbuszon olykor lecsukódó szemhéjunk mögött az éjjeli álom utolsó képei élnek. S így reggel, szó nélkül értjük egymást, munkás, — a munkást. Az autóbusz, — reggeli dajkánk — munkahelyünkig óvja köröttünk az ágy melegét, majd elbocsájt, szétszórva minket a város peremén, hol társakra találva, agyunk s izmunk erejét felszívja a gyár, s anyaggal elegyítve alakítja belőle, s belőlünk, a hétköznapok értelmét, és minket is magában őrző termék emlékműveket, miknek az útja a hajnali reggel, s a társra találás állomásain vezet át, mert piros reggelekig, mindig a szürke, hajnali út vezet. Borbély Tibor elhárították, az épületet meg­erősítették — mindenki jól láthatja a háromesztendős épület mindhárom szintjének valamennyi ablakában elhe­lyezett fagerendákat! — a nyugtató szavak mögött azon­ban sok keserűség rejlik. Miért? Jól emlékszem még a régi, „erdősített” érdligeti iskolára, többször megfordultam rogy- gyarat falai között. Az a régi iskola onnan kapta furcsa jelzőjét, hogy osztálytermeit húsz-negyven fagerendával ducolták alá, nehogy rásza­kadjon a diákokra és a pe­dagógusokra. Jól emlékszem még arra a három esztendővel ezelőtti ün­nepnapra is, amikor szülők, diákok és pedagógusok örö­mére átadták rendeltetésének ezt, a hétmillió forintért fel­épített, tizenkét tantermes új iskolát. És jól emlékszem arra az idei márciusi délelőttre, ami­kor Rózsa Kálmánnéval, az iskola igazgatójával jártuk az elnéptelenedett tantermeket, amelyekből a megyei tanács vb művelődésügyi osztálya azonnali hatállyal kitiltotta a diákokat, mivel megreped­tek az iskola falai, elpattantak az ablakok, nem nyíltak az ajtók, a konyhában pedig lapjával befért a tenyerem a tátongó nyílásokba. Akkor, márciusban, tíz na­pig tartott a kényszerszünet. Ezalatt a kivitelező — a 21. számú Állami Építőipari Vál­lalat — ideiglenesen meg­erősítette az épületet, hogy befejezhessék a tanévet az érdligeti kisdiákok. A Középülettervező Inté­zet mérnökei tizenkét pont­ban összegezték a tapasz­talt hibákat. A következtetések közül csupán egy bekezdést idéznék emlékeztetőül: „Az épület a tervektől eltérő ta­lajrétegre épült. Egy része homok alatti homokkőre ala­pozódott, a Budapest felőli épületrész azonban már agya­gon áll... A pillérrepedések az épület hossza és a kiala­kítás megválasztásának kö­vetkezményei, tehát tervhi­bák. A konyhai bejárat sza­kaszán a padlósüllyedések és válaszfalrepedések közvetle­nül a magas talajfeltöltés rossz tömörítésével függnek össze, tehát kiviteli hibák, bár a tervező sem vétlen. Ilyen magas — mintegy két­méteres — feltöltéseket a ki­vitelezőknek hosszú idő óta soha nem sikerült kellően tö- möríteniök. Ezt persze a kivi­telező is tudja, tehát a tervet ezen a ponton kifogásolnia kellett volna.” Az építőipari vállalat au­gusztus hónapban tatarozta az iskolát. Megerősítették az alagsori pilléreket, oly módon, hogy befalazták az alagsori ablakok mindegyikének felét. A megmaradt ablakrészek vi­szont pillanatnyilag nem nyit­hatók a kazánházban, a tor­naterem fürdőjének ablakát pedig egészen befalazták! Mindennek ellenére az au­gusztus ' 21-én kelt jegyző­könyv megállapította, hogy: „A hivatkozott kiegészítő szak- vélemény szerint az alagsori homlokzati pillérek megerő­sítése után sem biztonságos a? érdligeti tizenkét tantermes iskola üzemeltetése... Helyt kell adnunk a szakértő azon következtetésének, mely felté­telezi, hogy az épület többi szintjei sem felelnek meg a kivitelezői előírásoknak...” Az idézett jegyzőkönyvet augusztus 29-én újabb jegyzőkönyv követte, amely megállapítot­ta: „Annak érdekében, hogy az iskolában a tanítás meg­kezdődhessék, és az esetleges életveszély elkerülhető legyen, az épület veszélyeztetett ré­szének ablaknyílás-áthidalóit alá kell ducolni. Az aládu- colás végrehajtása után az épület rendeltetésszerűen használatba vehető.” Ez azt jelentette, hogy szep­tember elsején nem kezdőd­hetett meg a tanítás az érdli­geti iskolában. Csak a bizton­ságot jelentő aláducolás után, szeptember kilencedikén fog­lalhatták el az osztályterme­ket .az, érdligeti kisdiákok. Most tehát újra biztonságos az iskola épülete. Hogy mi lesz az ablakokat támasztó fa­gerendák sorsa, azt a most folyó anyagvizsgálatok ered­ménye dönti majd el. És arról sem született még döntés, hogy ki a felélős mindazért, ami az érdligeti iskolával tör­tént. Vajon meddig halasztják még ennek megállapítását? Prukner Pál (2) — Jaj, hát nem tetszik tud­ni? Ö volt itt a bábaasszony. Tessék csak megkérdezni, ő még többet tud mondani, mint én, mert születésétől fogva ismerte a Mancikát. De még az anyját is, mivelhogy ő segítette a világra. Mert az a szegény asszony is meg­esett lány volt... — A Mancika édesanyja? — Bizony ám! Két gyerek­kel. Ott is mindegyiknek más volt az apja. De volt, ami volt. öreg korára mégis férj­hez ment. Amerikából eljött érte az első szerelme. Állító­lag a Mancika apja. Mert addig vagyont gyűjtött és megözvegyült. Utána ment férjhez Mancika is. Két gye­rekkel vette el ez a tekergő Józsi. Mit tetszik gondolni miért? — Majd erre visszatérünk, előbb a kútügyet szeretném világosan látni. — Ja, igen! Szóval a bába­asszony már sajnálta ezt a szerencsétlen asszonyt, hogy a Császárné így kiszipolyozza, és mondta neki, hogy, ha anyu­kája legközelebb dollárutal- ványt küld, akkor nehogy el­kótyavetyélje. Neki is szüksége van egy jó külföldi varró­gépre, meg egy nagy hűtő- szekrényre. Mellesleg a Bözsi néni, ezt csak úgy mondom, ezt nem kell megírni, bort szokott kimérni. Meg pálin­kát. Máskülönben odajár ám hozzá az egész községi veze­tőség. Olyan vendégségek szoktak ott lenni, hogy csuda. Van neki vagy fél hold sző­lője, de a csodatevő Krisztus nem osztott annyi kenyeret, amennyi bort ő kimér belőle! Gurgulázik a nevetése. Az ilyen asszonyok nem az evés­től híznak. — Szokott sírni? — kérdem. Meghökken. Szemében a nevetés könnye. — Szoktam. Néha. Mérgem­ben. De én nem tudok sokáig mérges lenni. Az uram mér­gelődik, én meg nevetek. De hol is hagytam abba? — Bözsi néninek külföldi varrógép és fridzsider kellett volna... — Persze! És többet ígért, mint a Császárné szokott. A rendes árat. Aztán Mancika még azt mondta, hogy a Csá­szárnénak megvan minden, úgyis eladná, hát inkább a Bözsi néni kapja meg. Mert sok hálával tartozik ám neki. Sokat tett érte lánykorában, amikor azzal a tiszttel meg­esett, tetszik tudni, akitől a Babuci van ... — Szóval a Császárné meg­haragudott? — De meg ám! Annyira, hogy bosszúból beledobta a Mancikáék vödrét a kútba. De ez még mind semmi. El­ment a telekkönyvi hivatal­ba, hogy mérjék ki a telket. Vagyis, hogy állapítsák meg a telekhatárt. Aztán kijött a mérnök és megállapította, hogy rossz helyen van a kút, mert pont a két telek köze­pén, állítólag valamivel na­gyobbik fele a Császárékén. Hát aztán a Józsi éppen be volt szíva, amikor a Mancika sírt. Nem vétett az a szegény asszony senkinek, miért kel­lett ezt csinálni vele? Volt, ahogy volt az a kút, amióta emlékszem, az mindig ott volt, senkinek nem jutott eszébe, hogy méresse, hogyan, merre esik. Csak a Császárné nem nyughatott. Meg is mondta a Mancikának, hogy neki több joga van a kúthoz. És a vödröt sem adja oda. Tessék elképzelni, mi ez ott, ahol négy gyerek van? Főzni, mosni, tisztálkodni. Először panaszkodott a Mancika, hogy Császár néni, miért csinálja ezt velem, amikor én magát nem bántottam, de azzal az asszonnyal nem lehet ám be­szélni. Fújta a magáét, hogy hát ő mennyi mindent adott Mancikának, amikor a kór­házban volt, vigyázott a gye­rekekre, meg minden. Manci­ka mondta, hogy ő azért megfizetett, mert tényleg úgy volt, Császárné mindennek megkérte az árát. Mit tetszik gondolni, lenne ilyen lakása, ha nem kuporgatna? Nem tu­dom, tetszett látni, mi van ott? — Láttam. — No, hát akkor nem kell semmit mondani. Igaz? Bólintok. A konyha sarkába, az ösz- szerakható konyhafalra né­zek, amelynek végében hím­zett terítővei letakart asztal áll. Villanyvarrógép. — Ezt Mancikától vette? Szolgálatkészen odaugrik, lekapja róla a térítőt, könnye­dén kihúzza, megkeresi a vil­lanydugót, bekapcsolja és gyönyörködik, hogy alig hall­hatóan kattog a gép. — Szegény Mancika! De sok kis ruhát varrtam a gyere­keknek. Mert tetszik tudni, amit a mamája küldött Ame­rikából, az úgy nem volt mindig jó, hol be kellett ven­ni, hol kiengedni, szóval so­kat varrtam én neki... Tet­szik tudni, én mindent ma­gam varrók. Ágyneműt, fölső ruhát. Csak kabátot pem, ugye az más, a fazont alá kell dol­gozni, ahhoz nem értek, meg olcsóbb is készen ... — Mi lett a kút sorsa? — Semmi. Teledobálták mindenfélével. Nem tetszett látni ? — Láttam. De honnét hord­ták a vizet? — A Császárné még most is a túlsó szomszédjától. Manci­káék meg hol innen, hol on­nan. Van egy nyomós kút az utcán, lehet a házukhoz vagy ötszáz méterre. Leginkább on­nét. — Milyen asszony volt Man­cika? — Már hogyan? Formára, vagy természetre? — Mindkettőre. — Az utóbbi időben már nagyon leromlott. Olyan volt, mint a kisujjam. Sovány. Meg mintha össze is ment volna, bár soha nem volt nagy ter­metű, csak valahogy utoljára tisztára elfogyott... — Milyen színű volt a sze­me? Tanácstalanul összekulcsol­ja kezét, látszik, hogy erősen gondolkodik. — Látja, milyen az ember... Egy hónapja sincs, hogy utol­jára beszéltem vele, de nem tudnám megmondani... Mint­ha kék lett volna, de nem... Talán világosbarna ... Azt tu­dom, hogy szomorú szeme volt. Még akkor is, ha neve­tett. Lánykorában is.,. — A haja? — Olyasmi, mint az enyém. Csak tán ritkább. Régen da- jeroltatta. Régen sokat törő­dött magával. Olyan nett volt, tetszik tudni ... Aztán, az előtt a dolog előtt már nagyon el­hanyagolta magát.., — Szóval szökés-barna volt a haja. — Ügy, úgy! Szőkésbarna, Jaj, istenem, ha rágondolok, az yalami szörnyűséges, hogy olyat csinált. Borzalmas volt nézni. — Megnézte? — Jaj, megnéztem, ott volt a fél falu, de hát azt nem le­het elmondani ... — Ne is mondja. — Tetszik tudni, ahogy be­lépett az a kisgyerek, hát mindjárt ott láthatta az any­ját, csoda, hogy meg nem őrült... — Mit beszélnek róla, miért tette? (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom