Pest Megyei Hírlap, 1969. szeptember (13. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-26 / 223. szám
« PEST HEt-yrt K^Úrlap 1969. SZEPTEMBER 26., PENTEK Hány tokon forr az agy? Valamennyiünket a guta kerülgette azoji a júliusi délutánon, ott, a kietlen Tápiósáp közepén, a váróterem nélküli, apró állomásépület előtt. Jómagam félórája ácsorogtam a harminchét fokos hőségben, de akadt, aki régebben„ Ritkd madár ezen a vidéken egy-egy vonat. Mérges sóhajokkal várakoztunk. Néhány an elfoglalták a kurta deszkapadot. A többiek ácsorogtak. A nap magasam állt, közel-távol csupán a sürgönydrót kínált leheletnyi enyhülést a csillagoktól zsongó koponyáknak. , Az ajtó fölé helyezett óra mutatói a tűző napsütés ellenére, merev precízséggel rótták útjukat. Negyed három múlt öt perccel, Sebzett agyam a kánikula logikája szeriht vonszolta felhevült tekarvé- nyeibe a jelenségeket: — Meg van ez a kismutató őrülve? Ha most egy kicsit rákapcsolna, végig a nagymutató árnyékában maradhatna. A kismutató azonban mit sem törődött a kánikulával. Azon túl, hogy óra volt, egy részét képezte a precíz vasúi életének. Akárcsak az állomásfőnök, aki szenvtelenül tett-vett a dögmeleg sötétkék egyenruhában. Valósággal üdítő volt látni, hogy egy ember semmibe veszi a meleget, nyugalmat diktál agyának, szívének és pórusainak. Felnézett a faliórára és megigazította a sapkáját. Csengetett, tekert, vak- kantott néhány szót odabent, s amikor a távolban feltűnt a fekete mozdony, másodpercnyi pontossággal kilépett a bódé elé, hóna alá kanyarítva a tárcsát, s tisztelgésre emelte kezét, ahogy az átmenő vonatokat szokás üdvözölni, jelezve ezzel, hogy minden rendben, nem hordták el a síneket, nem lóg be az előző szerelvény vége a pályára, s nem robog szembe trotillal megpakolt mozdony. Az érkező vonat ■ ugyanis átmenő szerelvény volt, s számunkra csak any- nyiban üdvös, hogy tudtuk, amíg ez tova nem tűnik az egyetlen pár sínen, nem jöhet a miénk. Az állomásfőnök méltóság- teljesen várta a vonatot. Nem görbült meg a hőségtől, nem volt lila a feje, s nem csurgóit verejték sapkája alól az orrára. Jó volt felnézni rá. , Váratlanul azonban összerezzent. A szerelvény még messze volt, de ő felfigyelt valamire. Kimozdult szobormerevségéből, összeráncolta a homlokát, kezével tölcsért formált a füle köré. Aztán izgatottan hadonászni kezdett a tárcsával, kifutott a sínekhez és kiabált: a zakatoló vonatról azonban senki sem hallhatta, különösen az nem, akinek szólt, hogy: „Nem áll meg, nem áll meg!” Csakugyan, néhány másodperc múlva már mi is hallottuk, hogy dolgoznak a fékek. Pedig a menetrend szerint nem áll meg. A mozdonyvezető lassított, az állomásfőnök káromkodott, rázta; csóválta ■a tárcsát, de a vezető, mivel a fékezés teljesen lefoglalta, ki se nézett. A szerelvény, elnyomva minden üvöltést befutott és csikorogva megállt. A hirtelen beálló csöndben az állomásfőnök felsírt: — Nem áll meg — zokogta bele a tárcsa közepébe —, nem áll meg, a betyár hétszentségit! Vastag verejtékcsíkok indultak el a sapkája alól. Néhány hálálkodó gyerek és felnőtt mászott le a vonatról. Ettől a látványtól újra káromkodni kezdett, rögtönözve, rendszertelenül, elvégre nem készült, hiszen nem mindennap történik ilyesmi. , A mozdony bambán pöfögött. És hol a vezető? Néhány lépést hátrálva megpillantottam, ott lapított a fülke mélyén. Amikor a pillantásunk találkozott, zavartan felvihogott, szenes kezét a szájába kapva vicsorított, mint aki jó viccet csinált, de nem bízik benne egészen, veszik-e majd a lapot. Zavarában megvakarta a fütő fületövét, miközben a fűtő tekintete azt monta: „a vakarás rendben, de a felelősségből egy szikrá- nyit sem vállalok”. Lassacskán érthető átkok álltak össze az állomásfőnök rohamszövegéből, amitől a mozdonyvezető sürgősen az indítókar után kapott, még mindig pánikszerűen vihogva összevissza rángatott, húzkodott, mígnem a szerelvény végül'is elindult. — Ötszáz forint tilos megállásért — rikácsolta ki az elsuhanó vonat valamelyik kupéjából egy őszülő hajú varjú, akinék le és felmenő rokonsága valószínűleg hosszú időkre bevésődött az állomásfőnök emlékezetébe. Már az utolsó kocsi is tovareszketett, eltűnt a forró légfüggönyön túl. A MÁV- tisztviselő lila fejjel zsebkendőt húzkodott elő. Hosszan beletemette a homlokát. Sötét verejtékfoltok ütöttek át a vastag vásznon. Bevánszorgott bódéjába, hogy egy percre ledobja zubbonyát, ami alatt csurom vizes lett az ing. Mi, ott kint el is feledtük a meleget. Dozvald János „Burgonyás” gomba Barna Aladár agrár- és vegyészmérnök sikeres kísérlet- sorozattal megoldotta a sampinyon gomba erdei — szabadföldi termesztésének problémáját. Az érdekes kísérletsorozat kiindulópontja az a felismerés volt, hogy a csiperkegomba igazi termőterülete az erdő. A Keszthelyi Erdőgazdaság által e célból Aszófő közelében rendelkezésre bocsátott erdőrészen kialakított kísérleti táblákon olcsóbb, ízletesebb, zamatosabb gombát termelt, mint a hagyományos módszerrel pincében. Az egyik 10 négyszög- öles kísérleti tábláról 150 kil& sampinyon gombát takarítottak be. Az üzemi számítások szerint az általa kidolgozott szabadföldi termelés költsége nem haladja meg a burgonyáét. A fővárosi tanács közlekedési főigazgatósága elfogadta a budavári sikló rekonstrukciójának tanulmánytervét, amelyet az üt- és Vasúttervező Intézet és a Bányászati Tervező Intézet készített Mint ismeretes, a budai vár különleges közlekedési eszközét nem tömegközlekedési, hanem idegenforgalmi célból és a városkép szépítésére állítják helyre. A vár rekonstrukciója keretében több mint 18 millió forintos költséggel 1973- ban a siklót újjáépítik. A sikló ismét a Clark Ádám tér és a Szent György tér között jár majd. Ezt az utat 35 fokos hajlásszögű pályán 46 másodperc alatt teszi meg.. Az utasok» így rendkívül rövid idő alatt juthatnak fel a Várba, közben kivételesen szép panoráma tárul eléjük. Három lépcsős, több mint egy méter szintkülönbsé- gű fülkékből áll majd a sikló kocsija, amelyen egyszerre 42 személy utazhat. A kocsi egyik oldalán önműködően csak az állomásokon nyíló ajtók biztosítják a balesetmentes közlekedést. A siklót a ki- ós beszállás után gombnyomással indítják a gépészek, a kocsi csak az ajtók be- csukódása • után, fényjelzésre kezdi meg útját. Az első szabad magyar város: Makó A hajdani Csanád vármegye Székhelye volt Makó, ez a Maros-parti hagymatermejp kisváros. A patinás „megyeházát” szépen helyrehozták, ott székel a város tanácsa. A boltíves be- ; árat alatt bronz dombormű, két oldalán márványtábla nevekkel: Csala István, Jenei Jó- j zsef, Juhász József, Hoffman Endre.,s egy idézet „Kik érted haltak, szent világszabadság”. Az 1919-es Tanács- köztársaság forradalmi mártíí- ;ainak emlékére emelték a domborművet. A makói emberek nem felejtették el azokat a küzdelmes szép napokat. Bízva bíztak, hogy újra eljő a szabadság napja. S e bizodalom nem is volt hiábavaló, mert huszonöt esztendővel ezelőtt a magyar városok közül számukra jött el elsőnek a régen várt szabadság. 1944. szeptember 26-án, amikor a nap fölkelt a keleti égbolton, Makó városára a szabadság fénye is felragyogott. A szemtanú, özv. Szabó Jánosné, emlékezik: — Makón erős volt a baloldali mozgalom. Én és férjem 1925-től kezdve részt vettünk a munkásmozgalomban, a szociáldemokrata párt tagjai voltunk, a felszabadulás pillanatától pedig a kommunista párt soraiban folytattuk küzdelmünket. Szabó néni, mint annyi makói asszony, hagymatermelő család sarja. Földnélküliek, akik mindig béreltek egy darabka területet. E vidék sajátossága, hogy nemigen volt mammutbirtok, s a távolabbi községek földjét bírták áren- dába. — A makói hagymásoknak Mezőhegyes is adott földet — mondja Szabó néni. — Mi abban az esztendőben Mezőhegyes és Pitvaros határában ültettünk hagymát, a Battonyai út mellett. A férj, Szabó János, negyvennégy nyarán a nagykanizsai internálótábor foglya volt. Éppen hagymaszüret előtt, augusztus végére tért haza. A Battonyai út környékére aknát telepítettek a katonák. — A fölszedett hagyma ott állt kupacokban. Fuvarost már nem kaptunk, aki hazaszállította volna. Szeptember 25-én kukoricát szedtek a kiszombori határban. Estefelé igyekeztek volna haza, amikor a városból jövő emberek hozták a hírt: — Szabó bácsi, ne menjenek be a városba, mert magukat elhurcolják. — Nem mertünk bemenni, hiszen már előbb is provokáltak minket. Eljött hozzánk előző este egy ember, s mondta férjemnek: „Szabó bátyám, meg kellene alakítanunk a kommunista pártot, hogy fel- készülten várjuk a Vörös Hadsereget”. Én ismertem azt az embert. Romániából került a városba. Ott vasgárdista volt, itt meg nyilas. Intettem a szememmel az uramnak, hogy vigyázzon. „Nem veszek részt semmiféle mozgalomban, pártban” — mondta a férjem. — Úgy döntöttünk, hogy nem térünk be a városba, hanem egy közeli tanyába megyünk, ahol ismerőseink laknak. A tanyában sokan voltak a Maros túlsó partjáról is. Meghúzódtak és vártak. Volt, aki a németeket, volt. aki a szovjet csapatokat várta. A hátrahagyott magyar katonai alakulat utóvédje felrobbantotta a folyó hídját, aztán azok a katonák is betértek a tanyára. Civilruhát kértek, „Nem harcolunk tovább” — jelszóval el- széledtek, hátrahagyva egyenruhájukat és fegyvereiket. Arad térségéből érkezett meg a szovjet előőrs, utána a derékhad. — Az első napon dermedtség volt a városban — folytatja Szabó néni. — Mi lesz? Mi történik? Először a gyerekek merészkedtek ki, majd utánuk a szülők is. Aztán megjelent az első plakát a városban: indítsák meg az iskolákban a tanítást, álljon helyre a közigazgatás, nyissanak ki az üzletek, kezdjék meg a munkát az üzemekben, a malmok is dolgozzanak és a templomokat is nyissák ki. — Egy öregasszony olvasgatta a plakátokat: „A templomokat is?” Akkor nem igaz, amit mondtak, hiszen imádkozni is szabad. Valahogy így oldódott a légkör — emlékezik Szabó néni. Említi, hogy Vas Zoltán jött át Makóra, segített az MKP megszervezésében. Persze, ott voltak a makói elvtársak is. Igaz Lajos, Diós Sándor és a többiek. Bolkov kapitány, a város parancsnoka is támogatta a helybeli embereket. A határban levő hagymakupacokat behordták, s talán a felszabaduló Magyarország első külkereskedelmi | kapcsolata akkor bonyolódott le: a városparancsnok hagymát rendelt a harcoló alakulatok ellátásához, s a makóiak 35 vagon hagymát adtak el. — Rendesen, pengőben fizettek — mondja Szabó néni. ,A városi tanács épületében a fiatal titkár, Karsai András így idézte azokat a 'napokat: — Érdekes helyzet volt akkoriban, mivel jelentős földbirtokkal nem rendelkeztünk, alig jutott az itteni „földéhes” embereknek birtok. A mi területünkön az összes földhöz juttatottak 53 százaléka 1 holdon alul kapott. S mi a helyzet mostanában ? — Négy nagy termelőszövetkezet van a makói határban és 30 ezer holdon gazdálkodnak. Később a városi tanács titkára is visszatér a múlthoz, a negyedszázados időkhöz: — Akkor Makón 176 ember halt meg. Katonák és helybeli civilek. Egy századnyi magyar gyalogos akarta megvédeni a várost. Nevetséges lehetett, ahogy most utólag visszaemlékezik az ember. Nemrégiben Makón járt egy hajdani szovjet katona, Alexej Vészelik Roman híradós százados, aki ma rokkant nyugdíjas. Körülbelül 200 gépelt olr dalon leírta a makói harcok emlékeit. Katona bajtársainak utolsó szavait őrzi az emlékezés. Visszatérve1 a mai Makóra: Megváltozott Makó belvárosa. Szabó néni is új lakást1 kapott, szép kétszoba összkomfortos otthona van a Lenin téren. Mutatja a hátsó traktust. A titkár mondja: — Az elmúlt tíz esztendő során Makó lakossága ugyanis évente csökkent, tavaly 29 ezer főt számláik Munkahely hiáj nyában vándoroltak el a fiatalok. Feljegyzem az adatokat. Mi a helyzet most? A Hódmezővásárhelyi Divatkötöttárugyár új üzemet építtetett Makón. Háromszáz asszony és leány jut munkához. A tanács 12 millió forintért újjáépítette a téglagyárat, azt is mpst avatják. A termelőszövetkezetek is jól fizetnek a tagoknak. Más az élet, jobb és kiegyensúlyozottabb. Átépül a régi belváros is. Készen áll 219 lakás a város közepén. Csíkos álom... Szavak nélkül - feketében Jövő hónap elsején tartja bemutatkozó előadását Magyarországon — a bécsi, a salzburgi, a velencei színházi fesztiválok után — a prágai Fekete Színház együttese. Budapesten, a Pesti Színházban három alkalommal mutatják be ez évi műsorukat: „A csíkos álmot”. A Fekete Színház, annak a régi kínai elvnek a felhasználásával alakította ki műsorát, hogy feketébe öltözött, láthatatlan színészek, fekete háttér előtt tárgyakat mozgatnak a levegőben. „Szavak nélkül” — ez az együttes mottója, melynek vezetője Jiri Smec egyben rendező, színész, zeneszerző, és a díszlettervező munkatársa is. Először 1960-ban lépték színpadra, „Ezek a dolgok” című, egész estét betöltő műsorukkal. Az elmúlt években 24 országban vendégszerepeitek. Az Országos Rendező Iroda meghívására egy hetet töltenek hazánkban és Budapesten kívül Salgótarjánban és Kecskeméten lépnek fel. Málna - másodszor Eger határában, a Kisrózsád dűlőben másodszor érett be a málnabokrok termése. A szeptemberi kedvező napsütés az elsőhöz hasonló ízletes málnaszemeket érleli Gazdagh István A mozgás — a rend feltétele. A rend — értelem az értelmetlenségben. Lassú a mozgás. Parány hát a megszerzett értelem. Mégis a létezés csak velük, s általuk lehetséges. Mindent a helyére. Ha ott van, akkor új helyet keresni neki. Öt méter, tíz, húsz. Át a kisebb szobából a nagyobbá, a konyhába, a fürdőszobába, a kamrába. Egy cseréptál. A kamrában volt. Kiöblíti, beviszi a nagyobb szobába. Vizet tölt bele. A fűtőtestre teszi. Párologjon. A központi fűtés szárít. Recsegnek a bútorok. Porsza- gú a levegő. A'tál? Honnét való? Mikor került hozzá? Harminc éve? Negyven? Talán abban az alföldi iskolában, ahol öt évig tanított? Vásáron vette? Ajándékba kapta? Valamelyik gyerek hozta? Cseréptál. Durva, elnagyolt máz, ügyetlen, mégis bájos minták. Levél, olyan, amilyet nem növeszt egyetlen fű, fa, virág sem. Füzérüket margaréták szirma bontja meg. A levelek zöldek. A margaréták szirma fehér. Közepük sárga. A tál alapmáza barna. Leült, mert a tállal való foglalatoskodás kifárasztotta. A tál szilárdan állt a fűtőtesten, a falba vésett tartóra támaszkodva. Ügyesen megcsináltam — mondta, mint aki mást dicsér. Bólintott. Igen, sokszor tesz úgy, mintha nem egyedül lenne. Tudja: nem betegség. Csak megszokás. A katedra, a padsorok megszűnt, de az idegsejtekben létező világa. Ötven év! A falon az aranydiploma kiadását tanúsító oklevél. Szép ünnepség volt. A hatalmas terem zsúfolva. Fényözön. Minden csillár világított. A széksorok elé kitett három fotel. Övéké, a három aranydiplómásé. Két férfi karolta, segítette odáig. Azok, akik az autóval érte jöttek. Elvágta a gondolat-fonalat. Mindig emlékezni?! Mit tervezett mára? megvarrta a két konyharuha fölbomlott szegélyét. Néhány öltés volt csupán. Mégis, míg a megfelelő tűt kiválasztotta. A cérnák között turkált. Befűzni. Csomót kötni a szál végére. Levarrni a fölbomlott szálakat. Négy-öt öltéssel helyére illeszteni az engedetlen szegélyt. A tál. Tegnap találta meg. Akkor gondolta el, miféle szolgálatot tehet. Most ez is megvan. Utána? Igen, azt tervezte, hogy pihen. Olvas. Vagy rádiót hallgat. Elég munka ez délelőttre. A varrás, s a tál szolgálatba állítása. A nagy, sötétbarnára pácolt szekrényben tizenegyet ütött az ingaóra. A fölzendülő hang olyan volt, mint valaha a csengő az iskolában. Az élet az idő igájába fogva fut. Tizenegy. Olvasni kell, mert ezt tervezte. S ha az ember föladja saját terveit, önmagát is föladja. Az asztalra, a horgolt térítőt gondosan eligazgatva, két olvasnivaló is odakészítve. Németh László Iszony-a, s a folyóirat. Föltette a szemüveget. Ez is milyen szerencse. Csak olvasáshoz kell. Sorsára nem lehet panasza. Beteg soha nem volt. Most is jól bírja. A folyóiratot vette kézbe. Tegnapról már csak néhány oldal maradt. Olykor megakadt. Az új világ üzenete sűrűn siffrírozott. „Populáris rotáció”. A populárist értette, a rotációt is. De a kettő együtt? Az új fogalmak özöne adta tud tu! újra meg újra, hogy ő már nem ennek a világnak gyermeke. Az üzenetek már nem neki .szólnak. Mégis — hát nem furcsa? —, bár egészen másként beszél, ír, gondolkozik, cselekszik ez a mai ember, sírni, dühöng»?ni csak ugyanúgy bid, mint száz meg ezar évvel ezelófij eiődei? Miféle lánc qz? A lexikon segített. Megértette a populáris rotációt. Elfogyott a néhány lap. Fél egy. Előbb végzett. Ebédelmi csak egy után akar. ' Ült, bóbiskolt. Mint a meleg vízben ázó emCsillagének bér. Gondolatfoszlányok. Felködlő emlékek. Keveredő valódi és lehetetlen. Virágoskert. Talán az, amelyikre húsz éven át nézett reggelente? Tavasztól késő őszig, minden reggeL Az első pillantás a violáknak, dáliáknak, tátikáknak jutott. A virágokat mindig szerette. „Inkább a sok virág helyett egyetlen férfit szeretnél.” Zsuzsanna mondta ezt, akivel a húsz évből tizennyolcat töltöttek együtt. S aki ugyanúgy reménykedett, mint ő, hogy majd egyszer ... S aki ugyanúgy föladta a reményeit, mint ő. Föladta, de ő azért nem roppant meg. Zsuzsanna igen. Amikor, tizennyolc esztendei együttlétük alatt az első és utolsó férfit, az egyetlen szalmaszál is elveszett Zsuzsanna számára, megcsinálta azt a bolondságot. Bolondságot, csak így merte nevezni. Méreg, halál, temetés? Ha gondolta is, nem mondta «ki e szavakat. Ő soha nem lett volna ilyesmire képes. Sem férfiért, sem másért. Zsuzsanna sem ezért tette? Csak félt. Az egyedülléttől. A magány csöndjétől? Virágoskert. Vonat. Lovak. Lehunyt szemhéja, mint vetítővászon feszült az emlékek filmje elé. Gyerekarcok. „Katalin néni”. Szöszi, s koromfekete fejecskék. Nyílt és sú- nyi tekintetek. Tétova kezek. Szutykos prac- lik. „Katalin néni.” Igen, mindig és mindenkinek Katalin volt. Már otthon így hívták. Kati, Katinka, Kató? Soha, senkinek. A bó- biskolásból az óra parancsára tért vissza a jelenbe. Fejét rázva állt föl. Zsuzsanna? Virágoskert? Katalin néni? Mindig az emlékek. Mintha az ember újra, meg újra ezekkel az emlékekkel bizonygatná magának: élt! Megmelegítette az ételt. Kimerte, megette, elmosogatott. Holnap vásárolni kell, s főzni. A délelőtti dolga már megvan. Helyére tette az elmosogatott, eltörült edényeket. Kicserélte a vizet a konyhaszekrényen álló kancsó- tan. Erre az egyre, a torkára vigyázni kell. Vagy csak hiszi? Hogy valami rigolyája legyen? Ezt a luxust igazán megengedhetem magamnak — gondolta. A legolcsóbb szenvedély. A konyharuhát ráterítette a fűtőtestre, száradni. Megigazította az előszoba fogasán a kabátját. A gallér prémje volt gyűrött. Hogy tehette így fel? Tegnap óta így áll, s nem vette észre? Igaz, fáradt volt, a bevásárlás sokáig tartott, örült, hogy letette a kabátot, s leülhet. Azért nem figyelt a gallérra. Bement a kisebb szobába. A reggel kiszellőztetett ágyneműt most rendbe rakta. Beágyazott. Este ennyivel kevesebb a dolga. Időnyereség. A tervvel szemben. Igaz, minek? Mégis: mindig örült, ha valamivel előbb készült el, mint tervezte. Mint akinek nagyon kell az idő. Mint akire sók fontos dolog vár. Mert azt a legnehezebb tudomásul venni az életben, hogy mór nem vár semmi az emberre. Nem, ezt nem szabad tudomásul venni. Még rá- gondoini ts csak ritkán lehet. Átment a nagy szobába, ölébe vette a könyvet. Olvasni kezdett. Hátát kellemesen simogatta a fűtőtestből áradó meleg. Korán sötétedett. Letétette a könyvet. Nem akart még villanyt gyújtani. Hátradőlt, s az ablakon át az eget nézte. Ahogy mint sötétebb lesz, s ahogy fölfénylenek a csillagok. Ébrenlét cs alom mezsgyéjén botladozva még látta, ahogy a hó esni kezd, s elszunnyadva hógólyót gyúró gyerekeket figyelt az osztályterem ablakából... Mészáros Ottó
