Pest Megyei Hírlap, 1969. szeptember (13. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-14 / 213. szám

‘í

«ST

WEcrn

1969. SZEPTEMBER 14., VASÁRNAP

EFUA THEODORA SUTHERLAND:

FORUWA

VÁROSNÉZŐBEN

LV//////////////////Z

i/xsssjyy////////y»7/í;

&

| Szeberényi Lehel:

A NEVETŐIZMOK OSTROMA

1

>ssss/sssssssssssssss*

w/a/////////őw>S

— Fütyülnek ránk.

— Nem vagyunk az esetük. Túlságosan topis az öltözékünk.

— A te ronda orrod elriasztja őket.

A lányok arca annyit se mozdul, mint a lég, mélyet a hang megrezegtet. Ámbár Kati felles kissé a betűkről, csak úgy az üres semmibe. Megállapítja, hogy az orr normális, s az öltözék szuperelegáns.

A fiúk ezt a kis mellélese- getést is észreveszik.

— Nini, felnézett!

— Szomorú vagyok, mert az ízlésünk nem egyezik, elhajtotta a sportot — veszi a másik társától a szót. Kati ugyanis zavarában tovább hajtott. Zsuzsa bosszús a műhibáért, mely azonban valójában semmiség. A faarc a lényeg, azt tartani. S tartják.

— Hű de értelmes képet vágnak, nézzed,

— Nézem. Nevessétek már el magatokat.

— Nem tudnak ezek nevetni.

— Mondj valami jót, hátha elmosolyodnak.

§ Barlaival írén válóperén ^ ismerkedtem meg. Én ügyvéd- ^ je voltam, ő tanúja. Tárgya- i lás után együtt mentünk ha- |za.

s _ Tudja ön — kérdezte az $ utcán váratlanul —, miért ép- ^ pen ötször kell a mohamedá- ^ noknak naponta imádkozniok? ^ — Nem! — feleltem. De

^ miért érdekes ez?

§ Ravaszul mosolygott:

^ — Mert ha én ezt időben

^ tudom, akkor Irénnek nem ^ kell előbb elválnia, hogy Pé- ^ tér felesége lehessen. Külön- ben érdekes történet. Ha akar- 5 ja, elmesélhetem.

$ Akartam. Imádom a jó tör- $ ténetaket...

$

^ Irén és Péter régen szeret5 ték egymást, s csak azért nem $ házasodtak össze, mert Péter ^ nem akart az anyósához köl- § tözni. Inkább elutazott velem $ még egyszer külföldre, hogy a $ szerzett pénzen lakást vegyen.

6 Ö megesküdött, hogy egy éven 5 belül mindenképpen visszajön, $ Irén pedig, hogy ellenkező J esetben férjhez megy az első ^ emberhez, aki miatt nem kell ^ anyjával veszekednie.

^ Egy Hornra nevű kis arab £ város szélén kellett kutakat J ásnunk és hidroglóbuszokat ^ felállítanunk, de úgy, hogy a ^ házigazdák készítik az egyszerűbb alkatrészeket, s ezeknek gyártását is nekünk kell betanítanunk. Ugyanilyen szerződést kötöttek egy nyugatnémet céggel is s ebből kiszámíthattuk, hogy az igazi nagy üzlet csak ezután következik s az a vállalat fogja megkapni, amelyik az első létesítményt gyorsabban és jobban készíti el. Márpedig Schützék nem voltak könnyű ellenfelek — találkoztunk velük már máskor is.

Homrában aztán kellemetlen meglepetés fogadott. Az üzemnek csupán a négy fala állt, a tetőre való üveget még csak akkor gyártották valahol. De az igazgató — aki különben kardkovács volt azelőtt — megnyugtatott, hogy a nyugatnémetek sincsenek jobb helyzetben. Egyébként ebben az évszakban hat hónapig nem esik az eső, azonnal kezdhetjük szerelni a gépeket és háromszáz munkásával hat hónap alatt el is készülhetünk.

— Ha isten is úgy akarja! — tette hozzá sietve, azaz: Ins’ Allah!

De akkor sem nagyon ellenkezett, mikor mi azt mondtuk, készen kell lennünk három hónap alatt. Sajnos, mi nem tettük hozzá az Ins’Allah-t, mert akkor még nem tudtuk,

— Valóban, uram! De a te

négyszobás villádat is ők építették fel s ha te megtanítod őket, a gépeket is felszerelik

— hat hónap alatt.

Az európaiaknak saját klubjuk volt a városban, s ott szokták eltölteni a vasárnapot

— ami az araboknál péntekre esik. Én ekkor határoztam el, hogy nem járok közéjük, hanem az arabjaimmal maradok. Meghívtam őket magamhoz, feketekávéval, édes süteménynyel kedveskedtem nekik. El is jöttek, hol hárman, hol hatan — ennél többen soha. Én mégis azt hittem, hogy viselkedésemmel örömet szerzek nekik s csak utólag kezdtem gyanakodni, hogy alighanem megbeszélték maguk között, ki tartja nálam a frontot és ki tölti kellemesebben az ünnepet. Még mindig nem tudtam, miért csak ötször imádkoznak az igazhitűek.

No, aztán végre felállítottuk az első gépet és nagy ünnepélyesen bekapcsolhattam az áramot. A motor pedig felbúgott — s mindjárt el is hallgatott. Ekkor megszólalt hátam mögött Ali, a tevehajcsár, aki nem sejthette, hogy már arabul is tudok valamennyire:

— Mondtam, hogy nem ért semmihez! Amelyik európai érti a dolgát, az nem vendégeli az arabokat!

^ein szóltam semmit. Kinyitottam a motortetőt — és elsápadtam a dühtől. Szerencsémre pompás memóriám van. egy év múlva is emlékszem, hogy egy gépen ki mit csinált.

4

k

az ösvényt. Mi építjük meg az j utat. Vérükkel vették meg i számunkra a földet. Mi erőnk- i kel építjük naggyá. Eszünkkel 5 tesszük gazdaggá”.

A férfiak nyomában a nők 5 és gyermekek haladtak. A nők! fejükön, réztálakon és arany > edényekben vitték a föld tér-! menyeit: banánt és narancsot, | olajpálmafa dióját, édesgyöke- s rét és paradicsomot. A gyere- 5 kék pedig büszkén hordozták; körül a színes szőnyegeket, * kosarakat, játékokat, melyeket > maguk készítettek.

A Királyi Anya az újonnan! épült falusi játszótéren figyel- j te a menetet. S megpillantotta ! Foruwát, s szívét boldogság! töltötte be, amint a lányát néz- i te a többi asszony között. ;

Aztán észrevette Foruwa ; férjét Karjában fehér bárányt; hozott és Vígan énekelt a fér- j fiákkal. A Királyi Anya büsz-! kén nézett rá.

„Figyeljetek!” — csengett az i Asafo vezér szava. — „Figyel- i jétek, hogy vár ránk Királyi i Anyánk, ö a legszebb földün- i kön. Várja, hogy lemoshassa i homlokunk porát a belőle ára- | dó béke hűvösével. Terítsétek j gyenge bárány bőrét elébe. j Rakjátok elébe a föld termé- ! nyeit. Rakjátok elébe kézmű- i vés munkátok gyümölcseit”., i

„Könnyedén, könnyedén i lépdel a mi Királyi Anyánk, i mert ő a béke”.

(Fordította: Zilahi Judit.) \

Efua Theodora,

Sutherland ghanai írónő

Belorusz

numizmatika

Minszkben, Belorusszia fő-íj városában, kiadták a belorusz: numizmatika történetét. A i köztársaság területén, amely j valamikor a kereskedelmi út- i vonalak csomópontja volt, i csupán a második világhábo- i rú után körülbelül 400 kin-; csesládát találtak. A ládákban \ összesen több mint 8000 érme ] volt. A II. és a III. századból ] származó római pénzérmék: megtalálása hozzásegítétte az | archeológusokat a több mint i másfél ezer évvel Breszt kö- i zelében létesült település fel- i kutatásához. A belorusz tu- ■ dósok értékes adatok birtoká- ; ba jutottak a IX. században i vert arab pénzek és az abban j a században készült ötvös- j munkák tanulmányozása köz- \ ben. !

L

ányaink világoskék kabátjukban olyanok, mint az ikrek. Magas fekete kendőt kötnek hozzá, s igazán csinos bakfisok, ahogy szőkeségük kikandít alóla.

Vasárnap délelőtt utaznak egyszer így ketten a HÉV-en, Szentendréről Pestre, az Erkel Színház diákelőadására. .Egymás mellett ülnek és kék- Éik tőlük a kocsi. Két fiatalember menten oda is vágódik s leül velük szemben, mert éppen üres ott a hely.

A md két lányunk föl sem emeli a fejét az Ifjúsági Magazinról.

A fiúk velük szemben ülnek, a térdüket fészkelődte- tik, s a szemük is izeg-mozog, természetesen a lányokon. A közelülők várják az ingyenszínházat, mi lesz.

Hamarosan meg is szólalnak a fiúk. Kezdi az első:

— Neked melyik tetszik?

— A szőke.

— Mindkettő szőke.

— Mindkettő tetszik.

Fal nem lévén köztük, lányaink az Ifjúsági Magazint iktatják közbe, mint afféle hangfogót.

— Csődöt mond a tudományom.

Lányaink látják, hogy a kocsi nekik drukkol: meddig tudják magukat tartani egy mosolyintás nélkül.

A fiúk bevetik teljes frazeológiájukat a nevetőizmok ostromlására. Következtetéseiket festegetik élónk színekkel a családi háttérre, mely bizony- nyál kispolgári. Papa, mama lelkűkre köti a kislányoknak, hogy bácsikkal szóba ne elegyedjenek, s hét órakor otthon kell ám lenni a jó kislánynak, s nyolckor tente. S a tisztelendő bácsi is megcsóválja fejét, ha nem viselkednek engedelmesen, Jézuskának tetsző módon. S azért járnak Pestre templomba, nehogy otthon a párttitkár bácsi megtudja.

A kocsi már nevet, a lányok arcán semmi. S itt van mindjárt a Margit-híd. Az arcokon köröskörül a cinkos elismerés. A fiúk kínjukban valami nagyot akarnak mondani.

— Mikor kaptál virágot a vőlegényedtől 1 — kérdik Katánkat.

Katánk kis híján el Is moso- lyodik, mert e gondolatkör a gyengéje. De nem. De mégsem.

S a kocsi utasai elégedetten tolonganak kifelé a szétcsapódó ajtón: jó színházat láttak.

Lányaink már magukban, a villamoson új tömegben.

Féktelen bakfiskacagásukra mindenki odakapja a fejét: abbahagyhatnák már.

hogy például két arabot, aki vásárba készülvén, nem kérte ehhez segítségét, Allah büntetésből száz évre elaltatott, hogy így figyelmeztesse az igazhitűeket az effajta hanyagság következményeire. Bizonyára emiatt vesztettük el mi is másnapra mind a háromszáz munkásunkat.

Pedig a cipekedés kezdetén még úgy látszott, mintha megvolnának, Vidáman sürgölődtek és negyed óra alatt megtanulták, mit jelent „hórukk!” — arabul. Hanem aztán csavarkulcsért szalasztottam az egyiket s az bámulva kérdezte: „Az mi, uram?”

Azt hittem, rosszul fordították a szöveget, de egy másik ember felvilágosított:

— Ali csak négy napja van nálunk, uram! Addig tevehajcsár volt, a karavánokkal utazott...

— És te régen vagy itt?

— A legrégebben! — felelte büszkén. — Három hónapja itt dolgozom.

Idegesen húztam — vagy talán ráncigáltam — félre az igazgatót és heves szemrehányást tettem neki, amiért becsapott. Munkásokat ígért. Egy pillanatra elsápadt dühében, de aztán udvariasan válaszolt:

I

| ERDŐS LÁSZLÓ:

1 Eúyválóper története

E férfiak arca mind üres; semmi nincs rajta, semmi a világon”.

„Mi lesz belőled, leányom?” „Aznap, amikor rátalálok anyám, szaladok hozzád, s véget vetek aggodalmaidnak.” „Dehát, Foruwa, Foruwa — érvelt a Királyi Anya, noha szíve mélyén megértette a lányát —, öt éve már, hogy nővé avattunk. Barátnőd, Maanan férjhez ment. Barátnőd, Esi férjhez ment. Mindkettőt veled együtt avatták.”

„Igen, anyám, ők férjhez mentek, s lám a szikra kihunyt a szemükből. A férjük naphosszait pálmabort iszik a mangófák alatt, a bábokat tologatják a táblán, és talán már éppen új feleséget keresnek. Anyám, a férfi, akiről én beszéltem, nincsen itt.”

A beszélgetést bizonyára kihallgatták, mert hamarosan mindenki tudta, mint beszélt Foruwa. Attól kezdve akadtak olyanok a faluban, akik elfordultak, ha Foruwa arra jött.

Elmondjam-e néktek, hogy eljött a nap, amikor Foruwa fürge lábakkal szaladt édesanyjához? Felrántotta a kertkaput és ott állt örömtől sugárzóan. Nyomában egy idegen lépkedett. Megállt keményen, mint egy oszlop. Foruwa így szólt a meglepett Királyi Anyához:

„Anyám, íme itt van az a férfi.”

A Királyi Anya merengő pillantást vetett a lábát keményen megvető, szálas idegenre és azt mondta:

„A bölcsesség fényét hordod arcodon, fiam. Üdvözöllek és szívesen látlak. Dehát ki vagy te, fiam?” „Munkás vagyok — felelt csendesen az idegen. — A két kezem minden gazdagságom, csupán ezt ajánlhatom fel a leányodnak. Sokat utaztam, hogy lássam, miként dolgoznak az emberek más hazákban. Tudásom van és erőm.”

Felzúdulás támadt a faluban és sokan nyíltan gúnyolódtak, mondván:

„íme, a büszke lány ezentúl a földet túrja.”

De hamar, nagyon hamar eljött az idő, amikor Kyere- faso lakói másképp beszéltek, az idegenről.

„Ki ez — mondta egyikük —, aki dalt s verítéket egybe- vegyít, akinek a munka öröm, s az élet szép és teljes?” „Látjátok — mondták mások —, hogy szüntelen buzgól- kodása nyomán micsoda termést nyújt a föld!”

„Téglává formálta az agyagot. Látjátok, micsoda házat épített magának, az egész falu büszkeségére”.

„Nézzétek, mily ügyesek az ujjai, kosár vagy kanna, kis- szék vagy gyékényszőnyeg — mindent elkészít, ha kell”.

„Gyermekeink ott nyüzsögnek körülötte, bámulják örömmel”.

Később már nem elégítette ki őket, hogy naphosszat a bábukat tologassák a táblán a mangófák alatt.

„Látjátok, mi mindent tett Foruwa férje — jelentették ki —, vajon a falu fiainak nem kellene-e ugyanígy cselekedniük?”

És hamarosan felkeresték az idegent, tanácsát kérték. Hamarosan ők is kint verítékez- telk földjükön, amely olyan termést adott, mint korábban soha. A nők meggömyedtek a teher alatt, miközben behord- ták. Űj szellem kavarta fel a falut. A sietősen összetákolt kunyhók egyre-másra eltűntek, s helyükbe új otthonok épültek. Kyerefaso faluja újjá született.

S íme, ismét eljött az ünnepségek ideje. „Osee!” — hangzott a kultikus kiáltás. — „Atyáink feltörték számunkra

Elmondjam-e néktek, hogy Kyerefaso szüze, Foruwa, a Királyi Anya lánya olyan volt, mint a fiatal szarvas, oly kecses? Olyan volt ő, feltartott fejével, lágy tekintetű, csodálkozástól kerekre tágult szemével. És könnyű volt a lépte, könnyed minden mozdulata.

Ruganyosán lépkedett az ösvényen, mint egy szarvas, amely elkóborolt a csordától, s ilyenkor szemet gyönyörködtető látványt nyújtott. Senki sem haladt el mellette anélkül, hogy vissza ne fordította volna a fejét

A falubeliek azt mondták, hangja olyan, mint a bambuszlevelek alatt folydogáló patak csobogása; a mosolya néha olyan, mint a virágzó liliom, máskor meg olyan, mint a napkelte.

A pillangók sosem kerülik el a virágokat, -inkább köröttük keringenek. Foruwa volt a falu virága.

Elmondjam-e hát nektek, hogy a falu pillangói, a férfiak megpróbáltak körötte keringeni, folyton-folyvást keresztezték az útját. így szóltak róla a férfiak: az én feleségem lesz.

De felkelt a nap és lenyu- godott megint, ezüstösen fény- | lett a hold, majd elhalványodott, múltak a napok. Foruwa egyre kívánatosabb lett, mégsem lett senki felesége. Rámo- solygott a pillangóra, könnyedén intett nekik üdvözletét, aztán sietősen ment a dolgára. „Jó reggelt, Kweku.

Jó reggelt, Kwesi,

Jó reggelt, Kodwo” — ám ez volt minden.

így aztán azt mondták róla, miközben a szívük kalimpált érte:

„Büszke! Foruwa büszke.. i és igen különös.” „íme, ott megy egy különös leány. Nemcsak afféle merev-nyakú-büsz- ke, nemcsak afféle kebelfeszí- tő-én-vagyok-az-egyetlen-lány- a-faluban-büszke. Miféle büszkeség is az övé?”

Eljött az év vége, az ünnepek ideje. Mert a gabona, az édesgyökér, s a kakaó betakarítása után aratási ünnepséget rendeztek. A falu férfias zajoktól, puskák zörejétől, szárnyaló kórusoktól volit hangos.

Az úi ösvényt törő szertartás véget ért. Az Asafo- harcosok a Királyi Anya háza felé meneteltek. Kemény volt a tartásuk, kemény a léptük. Amikor kellett, rávetették magukat az ellenségre. De most nincs többé vérontás. Nincs több mennydörgő harci zaj.

A Királyi Anya kertkapuja előtt izgatott tömeg várta őket „Csendesen, csendesen” — intette embereit az Asafok vezetője. — „íme, itt jő a Királyi Anya.”

„Terítsétek elébe gyenge bárány bőrét...”

És ott állt a Királyi Anya előttük, szép volt, magas, s az emberek elcsendesedtek.

„Mi jó hírt hoztok?” — kérdezte lágyan.

„Poros homlokkal tértünk meg ösvénytörő utunkból, anyánk. Fáradt, tövis szaggatta lábbal jöttünk elébed. Jöttünk, hogy felajánljuk férfiasságunkat az új életnek.”

A Királyi Anyát körülvették legyezőhordozói, s ott szorongtak mind az asszonyok. A harcosok pedig egyenként lába elé tették fegyverüket, s ekkor ő megszólalt:

„Gyertek szüzek, asszonyok, járjatok ünnepi táncot a férfiakkal, akik ezentúl az új életnek szentelik magukat.” Csak egyetlen lány akadt, aki nem táncolt.

„Ugyan, Foruwa!” — sürgette a Királyi Anya. — „Miért nem táncolsz?”

Foruwa szóra nyitotta ajkát, de csak ennyit mondott:

„Anyám, nem látom őt itt.” „Kit? Kit nem látsz Itt?” „Azt, akivel az új életet kell építenünk. Nincs itt, anyám.