Pest Megyei Hírlap, 1969. szeptember (13. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-03 / 203. szám

VL$i NÉGY Fi &Círlap 1969. SZEPTEMBER 3., SZERDA HOBBY Pipifax eltűnése Luciferre! találkoztam nem­rég. Búsan handukolt hazafe­lé. Megkérdeztem, miért szo­morú? Elmondta, hogy a kö­zeli kocsmában kártyázott, el- 1 vesztette minden pénzét, s {most nem tud szenet venni a pokol fűtésére. Megsajnáltam, kölcsön ad­tam neki száz forintot, ö meg­ajándékozott egy varázspálcá­val, s ezzel a kis ördögfióká­val, Pipifaxszal, aki fázott itt a földön, s ezért varrattam ne­ki ezt a kis ruhát. Most megkérek valakit, pél­dául önt, üssön a pálcával Pi­pifax fejére, s ő rögtön eltű­nik ... Hová lett? Az ön táskájában rejtőzik, kedves asszonyom? Nem hittek a szemüknek Vége a komédiának. Pipifax előkerült a táskából, a mutat­ványos új publikumra vár. Egy 13—14 éves forma fiú ál­landóan ott somfordáit a kecskeméti főtéren, a sátor körül. Nem értette a rejtélyt. — Jó 45 éve már ennek. Ki tudja hányszor megnéztem, míg rájöttem a nyitjára. Ha­zaszaladtam, rögtön bemutat­tam a családnak. Nem akar­tak hinni a szemüknek — és rajtam miaradt a név: Pipifax. Ez lett a művésznevem. Kedves hajlék Nagykőrös közepén, a Tömöri utcá­ban. A magas kőkerítésen innen virágok százai hajla­doznak, kelletik magukat a baraokfálknak. — Harminc év alatt renge­teg előadásom volt. Régen ko­porsót is hordtam magammal. Mondták is a szomszédok: ».Nézd, a Végír Sanyi, már megint kölcsönkért egy kopor­sót.” Jó produkció volt: bele­feküdtem és eltűntem belőle. Az én számom Amatőr munka volt, afféle hobby. De nagyon szerette, s a környék is őt. Kedélyes, jó- beszédű ember, hiába a kor, az idő sem tudta kikezdeni. Most éppen kártyalapokat va­rázsol elő, piros kendőt vál­toztat kékre, nagy acélgolyót gyömöszöl át pici fémhenge­ren. Szabadkozik, hogy az ér- dekesebbjét nem tudja meg­mutatni: parkettcsiszolás volt, kipakoltak mindent a két szo­bából, azt sem tudja, mit hol keressen. — Az én számom — amit én találtam ki, és senki sem tud­ja —, az az igazi. A színpadon két tányér közé raktam egy vadásztöltényt. Az egyik né­ző számolt, össze-vissza, de mikor a 80-hoz ért a töltény mindig magától felrobbant. A másik: kétdecis pohár van az asztalon. Teleöntöm tejjel, ráhúzok egy mintás hengert, arra üveglapot, fölibe még egy poharat, teleöntöm vízzel. Leterítem, elmondom a varázsszót, s máris alul van a víz, felül a tej. Aztán tál­cát adok a kislányom kezébe, beleöntöm a tejet, vizet, s egy­szerre eltűnik edényestül minden. — Utód is van? — Nincs. Három gyerek kö­zül csak a nagyobbik lányom szerette, ő segített. A felesé­gem mindig eljött és izgult, nem sülök-e bele? Még most is kételkednek, ha eltüntetek tegy-egy poharat. — Mi a nagy Pipifax rejté­lye? Miért szerepel ilyen rit­kán? — Sok a munka, öregszem. Vegyi kisiparos vagyak, itt van az utcában a műhelyem. Még most is kísérletezgetek. — És kis Pipifaxé? — Hát jó, ezt már elmond­hatom. A bábúnak lecsavarha­tó feje volt. Amikor ráütöttek a fejére, a teste már a bűvész belső zsebében volt, s mikor Pipifax ruháját kiteregette, akkorra a kis fejet is bele­csúsztatta a ruhácskába varrott zsebbe. Senki sem vehette észre. Egy másik bábú meg a segédjénél volt, amíg a kö­zönség a produkciót figyelte, belecsúsztatta valamelyik tás­kába. Így került meg mindig a kis Pipifax. — És a nagy? — Majd ősszel, ha több időm lesz. De nem is nagyon hívnak most már. Közben a feleség kiszól az ablakon: „Ne áruld már el minden trükködet, mi marad Zozónak?” Zoltán, az 5 éves unoka, úgy látszik, jeles utód lesz. Egyet­len produkciója — de azt ki­tűnően tudja — ráfúvás nél­kül eltünteti a pénzt. Paládi József BARÁTSÁGI TABOR ’69 Tánc a hegyekben, takarodó nélkül „ Harsonás vendégünk Jugoszláv lap — egy váci zenetanárról tmoBir cyrrjA'K'AfíA EOH y r Hl5* ít&fcSttS/á >>' *>a ■m-­* — «sw na iii ff Vv;::pV. ims rzW ?«$»?>'<• *>/;*>.*«* If}#';**«» X-Ä}>»•* '< sV ::. «>'ir uymnZ7'nv'íí~hú:\ : V. «!«'■ " «< éivh />*?« -n#m* '&<■■ - - / 4 V'-' : s.-v. :■••• >v.-s-v: »vij.y.i y..v ❖•v.y/.'ív-A • H<&-\ 'mii mv&M* m í» < ?>**»« ¥. Az újságcikk eredetijének egy részlete lista. Ő nagyszerű ember és karmester egy személyben. • Az évi szabadságát ho­gyan és hol tölti? — Autózás, rövid látogatás a Szülőknél Vácott és természe­tesen muzsikálás, gyakorlás. Köszönöm szépen és sok si­kert kívánok! Most érkezett Vácra a Dnévnik című jugoszláv újság egyik száma, amely Dusán K. alábbi, érdekes cikkét közli Harsonás vendégünk címmel. Joó Balázs magyar állam­polgár a budapesti Zeneművé­szeti Főiskola elvégzése után a váci zeneiskolában tanított, majd Jugoszláviában a Növi Sad-i operaház szerződtette, mint harsonást. • Hogyan került Növi Sad- ra? — Valószínűleg ismeri a muzsikusok életét, s így tudja, hogy szeretnek utazni, idegen zenekultúrákat megismerni és új barátokkal kiépíteni a kap­csolatot. 0 Hogy-hogy éppen a mi városunkba került Jugoszlá­viában, mi vonzotta ide? — Talán városuk szép fek­vése a Duna partján, ami Vá- céhoz hasonlít; talán az em­berek, a kollégák, akik ha­sonlóak, mint Magyarországon. 0 És a szakáll, ebben a me­legben? — Hát igen, ezt mások is szóvá teszik. 0 Szórakozás, hobby? — Dzsessz! 0 ön az operában dolgozik? — Igen, de állandóan kap­csolatban vagyok a Növi Sad-i rádió 18 tagú nagy tánczene­karával és karmesterükkel, Stevan Radoszávljeviccsel. Felkérésére alkalmakként köz­reműködöm zenekarában, mint improvizatív hangszeres szó­Az emblémákon; Felsőtár- kány — Heves megye. Erdő­keretezte faházak, fű és zász­lók. Fiatal srácok és lányok. Ott állnak a zászlótartó „ár­bocnál”, nevetnek, jelvények cserélnek gazdát, egymás sze­mébe néznek, mert barátok. És a jelvények őket szimboli­zálják, önmagukról mesélnek, hol voltak, mit láttak — azo­kat adják tovább. Értékesek. Százan voltak. t És még százan. A tíz nap adta össze őket kétszázzá. Véglege­sen, elválaszthatatlanul, mert ha vaskos borítékok nem is indulnak hosszú útra ezentúl — bár címek kerültek a no­teszokba —, az emlékek örök­ké élők. Száz szovjet fiatal ér­kezett Felsőtárkányba az ifjú­sági táborba. Száz magyar KISZ-ista vette örömmel kéz­be a KISZ KB meghívóját: töltsön pár napot együtt a szovjet komszomolistákkal, barátkozzanak, ismerjék meg egymást, ezen keresztül az or­szágot, a két országot, mely egymáshoz annyi mindennel kötődik. A felsőtárkányi ifjúsági tá­borban öt fiatal képviseli me­gyénket. A szovjet vendégek még Magyarországon tartózkodnak. Megy érői-megyére járnak, aztán két napot Budapesten töltenek. Augusztus 25-én zárt a tábor. Akkor sírtak. A magyar fiúk és lányok már otthonról emlékeznek, így Pásztor Gabriella is, a Pest megyei csoport vezetője, a Nagykőrösi Konzervgyár KISZ-titkára. — öten voltunk: Kiskunlac- házáról, Gödöllőről, Vácról — és persze, én, Kőrösről. Felejt­hetetlen volt. Tudom — ha­gyományos táborról van szó, tehát minden évben megren­dezik, egyszer itt, egyszer a Szovjetunióban, de biztos va­gyok, ilyen társaság ritkán verődött össze eddig. És a másik: a táj. Hegyek között. Mikor lefelé jöttünk, a fülünk bedugult és a szemünkkel is lehetett valami, mert köny- nyezetünk: búcsúztunk az egyenes fenyőktől, a lombok­tól, a szovjet srácoktól és egy­mástól. Nehéz búcsút venni azoktól, akiket az ember megszeret. Az utolsó tábortűz a szemünkben ég. Milyen volt egy napunk? Reggel hétkor ébresztő. Szekcióülések. Láto- gátások: Egerbe, Miskolcra, Salgótarjánba. Szórakozás, is­merkedés, barátkozás. Hogy mikor volt a takarodó, azt ne kérdezd. Táncoltunk és a tánc­ban kimelegedik az ember. Ügy nehezebben álmosodik. És mindegyikünk tudta, nem nagyon jut idő a tíz nap alatt alvásra. — Mi a luganszkiakkal ba­rátkoztunk össze leginkább. Mindenhová együtt mentünk. Talán azért, mert ők is öten voltak. Később a Fe­jér megyeiek is csatlakoztak hozzánk, összenőttünk, mint­ha kezdettől fogva ismertük volna egymást. Nehéz volt a búcsú és még nehezebbek vol­tak az első napok azután. Képtelen voltam felejteni és visszasírtam a tábort. De ki nem volt így? Nosztalgia. Per­sze, most már beleszoktam a mindennapi munkába. Min­denesetre, soha így még nem üdültem. Jövőre a Szovjetunió­ban lesz a barátsági találkozó. Nem biztos, hogy megyek, de reménykedem. Nagyon jó len­ne. Egy luganszki kislánnyal megbeszéltem, hogy legköze­lebb ott találkozunk. Tamás Ervin ŐSZRE-TELRE Az OKISZ Labor kreációi Foto: Kotroczó TASI LÁSZLÓ: Daliás idők A Kozmetikai és Háztartásvegyipari Vállalat DOLGOZÓKAT VESZ FEL az alábbi munkahelyekre: I. sz. Gyára: Bp. XI., Hunyadi János u. 9. női és férfi segédmunkásokat, takarítónőket, lakatos és autószerelő szakmunkásokat. II. sz. Gyára: Bp. XIII., Véső u. 7.­női segédmunkásokat és takaritónőkeL I. sz. Gyáregység: Bp. XI., Bocskay u. 90. női és férfi segédmunkásokat, takarítónőket, , lakatos, szerszámkészítő, marós szakmunkasokat. II. sz. Gyáregység: Bp. IX., Thaly K. u. 5—7, női és férfi segédmunkásokat, lakatos és elektroműszerész szakmunkásokat. III. sz. Gyáregység: Bp. XIV., Vértes u. 6—8. női és férfi segédmunkásokat, lakatos és villanyszerelő szakmunkásokat. Jó kereseti lehetőség! 44 órás munkahét, minden második szombat szabad. JELENTKEZÉS: A MEGJELÖLT MUNKAHELYEKEN (1945-1946) Eltűnt egy szemétrakás a Váci utcából! Az elmúlt héten — mint köztudomású — rejtélyes kö­rülmények között eltűnt a sza­badságién BandholZTSZobor. Utóbb kiderült, hogy a főváros vitette el. Tegnapelőtt azonban most már komoly formában ismét­lődött meg az eset, s hivatalos körök — csakúgy, mint a nagyközönség — teljesen ér­tetlenül állnak előtte. Bármi­lyen fantasztikusnak tűnik is: nyolmtalanul eltűnt egy sze­métrakás a Váci utcábóL Hudovkáné megdöbbentő felfedezése Csütörtökön hajnalban özv. Hudovka Mihályné, házmester neje egy vödör szemetet akart önteni arra a rakásra, amely a felszabadulás óta ott állt a há­zuk előtt. Legnagyobb meg­döbbenésére a rakást nem ta­lálta. Azonnal szólt a közeli rendőrnek, aki besietett a fő- kapitányságra. Rendőri bizottság szállt 3d, de a szemetet az sem találta meg. Végigrazziázták a kör­nyező házakat, de a számos szemétdomb között Hudovká­né egyikben sem ismerte fel az eltűntet. Most már bizonyosnak lát­szott, hogy bűncselekmény tör­tént. A kora esti órákban az­után döntő fordulat állott be a különös ügyben. Jelentkezett a rendőrségen Bubák Jenő nyugdíjas, és előadta, hogy es­te 10 óra tájban, amikor arra haladt, két-három férfi állt a szeroétrakás mellett. — Hallottam — vallotta Bu­bák —, hogy az egyik a sze­métre mutatva azt mondta: — „Na, ez sem lesz sokáig itt!” És leköpte a szemétrakást. Bubák vallomása után nyil­vánvaló lett, hogy a szemétra­kást régi haragosai tették el az útból. A kapott személyle­írások alapján még az éjszaka folyamán megtalálták K. Edét és két társát. Fantasztikus mesével véde­keztek a tettesek. K. Ede val­lomásában előadta, hogy a sze­mét rakás éppen az ablaka alatt volt, s mert hetek óta várt a közmunkarendeletre, két öcs- csével és egy taligával 1 óra alatt lehordták a Dunába az egész szemetet. A rendőrség pensze nem ad hitelt ennek a fantasztikus mesének, s azt kutatja, milyen titkos rugói lehetnek K. Ede különös tettének. Lapzártakor érkezett K. Edéről és két testvéréről a rendőrorvosi vizsgálat meg­állapította, hogy ön- és közve­szélyes őrültek. Hudovkáné pedig bejelentet­te az Országos Műemlék Bi­zottságnak, hogy az eltűnt ra­kást 2—3 hét alatt pótolja. Letartóztatták Sötéth Ödönt! A legutóbbi nagy razzián el­fogták a Tőzsdepalota előtt Sötéth Ödön magántisztviselőt is. akinél a motozás során ap­róbb csecsebecséket találtak. Sötéth ártatlanságát hangoz­tatta, s arra a kérdésre, mi­ként került zsebébe a nála le­vő aprópénz, a következő val­lomást tette: — Uraim, beismerem, hogy a látszat ellenem szól. De ár­tatlan vagyok! Reggel 7 óra tájban a Nagymezó utcában jártam, hogy valami alkalmi munkát szerezzek, amelynek révén éhező feleségemet és három kicsiny gyermekemet némi táplálékhoz juttathatom, Megszőlitottam egy hölgyet, aki cekkert vitt, hogy szívesen segítenék neki 30 pengőért, de csak 20-at ígért. Később ajánl­koztam felaprítani 5 mázsa fát, de ezt a munkát sem kaptam meg. Egészen kétségbeesve be­ültem egy kávéházba, hogy megmérgezzem magam. Mint­hogy az orvosom legutóbb azt mondta, hogy a feketekávé nekem méreg, rendeltem egy feketét, és csüggedten vártam a halált. Már kilenc óra volt, és sírva gondoltam arra, hogy az én gyermekeim, akik már reg­gel hétkor is éhesek voltak, mennyire éhezhetnek már ilyenkor, kora délelőtt. Szív­facsaró látvány az ilyen éhe­ző család, kérem, rettenetes az. Végre fél tízkor — hála az égnek — munkához jutottam. Egy férfi megállított, és azt kérdezte: vállalna-e egy alkal­mi munkát? Megragadtam a kezét és megcsókoltam: uram, Isten fizesse * meg a jóságát, amiért segít az éhezőkön. Mi­ről volna szó? Erre előszedett tíz darab színes papírlapot, úgy nézett ki, mint egy bank­jegy, de én honnan tudhattam volna, hogy az angol font? Azt mondta: „Van itt néhány ilyen sajátságos papírdarab, ezt el kellene vinni a Szabadság tér­re eladni. Ezt most ott veszik.” Nem akartam elhinni, hogy van, aki ilyesmit gyűjt, de hát nem akartam a munkaalkal­mat elszalasztani. Elfogadtam tőle a papírdarabokat, amikor így szólt: „Ott talál majd egy csomó embert, azok közül ad­ja el valakinek, kap érte 150 000 pengőt. Ebből 30 000 a magáé lehet, amiért elviszi. Jó lesz így?” Persze, hálálkodtam és megkérdeztem, hol adhat­nám át a többi 120 000 pengőt. Erre azt mondta, hogy őneki el kell utaznia délben, leg­jobb lenne, ha én előre oda­adnám a százhúszezret. Oda­adtam a százhúszezret. Meg­veregette a váUamat, és azt, mondta, tudja, hogy ez tróger- munka, és én jobb ember va­gyok, de fel a fejjel, a munka nem szégyen. Hát így volt. Ja, a fél kiló arany? Hát az úgy volt, uraim, hogy az én drága, jó feleségem, aki napszámba járt egészen addig, amíg fia­tal szervezetét a gyilkos hajó­kötél meg nem támadta, szó­val az én drága gyermekeim mártír anyja azt mondta reg­gel: te Ödön fiam, vigyázz magadra, nyolcvan kilónál töb­bet ne cipelj. És vigyázz, mert rettentő szeles az idő, te meg úgy le vagy fogyva, hogy ret­tenetes, mert minden falato­dat odaadod a gyerekeknek. Tegyél a zsebedbe valamit, fiacskám, hogy el ne fújjon a szél, akkor mi kereső nélkül maradunk. Ekkor mindketten sírtunk, és én leemeltem a szekrényről egy ilyen izé... egy ilyen papírnehezéket, és a zsebembe tettem, de bizonyis­ten nem tudtam, hogy arany, nem is tudhattam, kérem, mert aranyat én még nem láttam, és ezt, kérem, réznek vettem most fél éve, de úgy látszik, csalók karmai közé kerültem. Hát így volt. A kihallgatást vezető rend­őrtiszt ekkor így szólt: — Hát ez rendben van és érthető. De honnan volt a 150 Napoleon-arany? — Bocsánatot kérek, kapi­tány úr — méltatlankodott Sö­téth —, de egy negyvenöt éves felnőtt ember mégsem mász­kálhat az utcán egy fillér nél­kül ... Tetszik tudni, a ku­tyák ... (Folytatjuk) A

Next

/
Oldalképek
Tartalom