Pest Megyei Hírlap, 1969. augusztus (13. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-30 / 201. szám
1969. AUGUSZTUS 31., VASÄRNAP Pt Sí M£C> &£v4áf> «» Kisgyerek korom óta szeretem a zenét. Vasárnaponként mindig fent voltam a kóruson, s harsogtam a zsoltárokat, tapostam-tiportam az orgona fújtatópedálját. Ez volt az én legkedvesebb foglalatoskodásom, vasárnapi játékom. A polgári iskola után tanítóképzőbe mentem. Erre biztatott az osztályfőnököm, Brúnó bácsi, akinek éppen olyan gyapjas-göndör fekete haja és fekete arcbőre volt, mint egy négernek; és magamtól is a tanítóképzőbe vágytam, mert úgy gondoltam, hogy majd kántortanító leszek, s akkor kiorgonálha- tom magamat kedvemre. Hatan voltunk testvérek, én voltam a legkisebbik gyerek a családban. Édesapám egyedül engem tudott taníttatni, a többiek — három nőném, két bátyám — rám kerestek: ruhára, tankönyvre, vonatbérletre. Aztán egyik évben jött a bo- lettás búza, a következő év tavaszán meg egy pengőért vesztegették a választási malacot, s a negyedik osztályba már nem tudtam beiratkozni. A nyár elején még bíztam, bizakodtam. Rögtön a vizsgák után elszegődtem egy kőművesmester mellé malterhordónak; úgy reméltem, őszig megkeresek annyit, ami kitartást ad télire. Tévedtem. Harmadik osztály után abba kellett hagynom a tanítóképzőt. Nem is ültem orgona mellé, csak egyszer, egyetlenegyszer. Jóval később, már felnőttfővel, ezerkilencszáznegy- vennégy decemberében, amikor megszöktem a katonaságtól, s elfogtak a németek. Pest alatt állt már a front, Lőrinc határában; azt hittem, rögtön kivégeznek. De nem, nem lőttek tarkón, hanem bezártak egy templomba. Éjszaka volt, ködös, decemberi éjszaka. A templomban úgy megsűrűsödött a sötétség, hogy körülfolyta az embert, akár a víz. Eleinte nem láttam semmit, aztán meg csak azt, hogy valahol messze-elöl vörösen pislákol az örökmécses. Amikor a szemem lassanként megszokta a sötétséget, az oltárig óvakodtam. Hatalmas templom volt, körös-körül tele mellékoltárokkal, szobrokkal, gyertyatartókkal, képekkel, s mindenütt oszlopok nyúltak a magasba, de olyan sűrűn, mint erdőben a fák. Hamarosan azt is észrevettem, hogy nem vagyok egyedül: kétoldalt a padsorokban emberek szuszogtak, horkoltak, a térdeplőre bukva, vagy elnyúlva az ülésdeszkán, belesiillyedve a hideg sötétségbe. Olyan hideg volt, hogy állandóan kínozott a vizelhetnék; kimenni nem lehetett, így csak szorongattam magamban, s ténferegtem ide-oda, hogy valahogy uralkodni tudjak magamon. Az egyik fogoly a szószék lépcsőjén ült, s oldalvást fordulva, ráhajtotta a fejét a díszes, faragott karfára. Először azt hittem, szobor, de amikor eléje kerültem, megszólalt; „Térdelj le és bánd meg bűneidet! Aztán aludj! Reggel úgyis felakasztanak bennünket”. Az arcát nem láttam, csak a lépcsőn kuporgó, fekete alakját, s a hangját hallottam, rekedt-suttogó hangját, amely erőszakos volt, és kísérteties. Minduntalan ismételgette: „Térdelj le, bánd meg bűneidet! Aztán aludj!” Akárhová mentem, nem tudtam megszabadulni a hangjától, mindenütt hallottam; s a végén mintha már nem is ő, hanem én hajtogattam volna a litá- niázó szöveget. Akkor eszembe jutott: az orgona. Alulról, a templomhajóból nem látszott az orgonából jóformán semmi, éppen csak sejtetni lehetett a karzaton a karcsú fémsipokat. Mikor és hogyan szántam el magam, ma már nem tudom; arra emlékszem csak, hogy egyszerre fent voltam a karzaton, s vaksin előre tapogatóztam a játékasztalhoz. Nem akartam hinni a szememnek: a játékasztal teteje nyitva volt, a fehér billentyűk úgy világítottak a sötétben. mint az akkortájt divatos órák foszforos számai. Jelek a végtelenből Mohó szomjúság, vad kívánság vett erőt rajtam; orgonáink orgonáin!! Egyik pillanatról a másikra kiesett a fejemből minden más — háború, fogság —, s beültem a játékasztal mögé a lócára. Hatalmas orgona volit, négy manuálos, s billentyűsorok fölött akárhova nyúltam, mindenütt regisztergombokba ütközött az ujjam. A képzőben annak idején elég jól megtanultam harmonium ózni, zongorán is sokat játszottam, így ismertem a billentyűk rendjét. Néhány regisztergombot is kitapogattam, s találomra kihúztam, hogy egészen olyan legyen, mintha igazából orgonál- nék. Nyomkodtam a billentyűket, nyomkodtam, hatalmas teleak- kordokat fogtam le, lábpedállal zengetve meg a basszus alaphangokat, és mögöttem — némán meredeztek a sipok; a billentyűk halk nyisszenése- koppanása hallatszott csak, meg a távoli ágyúzás, amitől állandóan rengett a vastag fal. De én akkor mégis hallottam az orgonaszót. Fényesein, hatalmasan zengett, s gondosan ügyeltem, hogy mellé ne fogjak, hogy hidegtől gémbere- dett ujjaim meg ne botoljanak a billentyűkön. Az orgonának köszönhetem az életemet. Ott nyomott el az álom a játékasztalnál. Rábuktam a manuálokra, s azt hiszem, horkoltam is, mert fel-felriadtam a saját_ hangomra. Hajnal felé ki vágódott odalent a templomajtó, aztán német vezényszavak harsan- tak fel. Először riadt-görcsös engedelm ességgel felálltam, de megcsúszott a talpam a lesüllyedő pedálokon, s a kottatartó mögé buktam. Akkor kaptam észbe. Gyorsan bekuporodtam a lóca alá, mélyen hátra, mintha légiriadó lenne, s a bombarepe- szektől óvnám magamat Nem tartott sokáig az egész, néhány — „Sofort!” — meg „Vorwärts!” —, s üres lett a templom. Egyedül maradtam. A karzaton hátul, az utca felé nem volt ablak, így nem tudtam kinézni, nem láthattam, merre viszik a többieket; nem láttam, de tudtam, mi vár rájuk, tudtam, és képtelen voltam másra gondolni. Mind az járj; a fejemben, 'hogy cserben hagytam őket, hogy velük kellett volna mennem, mert az én sorsam sem lehet más, mint az övék. Katonaszökevény voltam, azok voltak ők is; akármiért s szöktek, akármivel is indokolták önmaguk és mások előtt, bátorságuk nem volt kisebb az enyémnél, ugyanazt vállalták, amij én. Akkor pedig aljasság, gyávaság elfogadnom a sors kezéből a szerencsét, az életmentő véletlent. Ilyen kusza, gyötrő gondolataim voltak. Ettem-rágtam magamat, de közben nem mertem lemenni a karzatról. Utólag, mai ésszel könnyű tegnap okosnak lenni, s megfogalmazni a tisztába tevő gondolatokat. De akkor, amikor kutyaszorítóban vagyok 1— tudva a törvényt! — cselekedni, ez a nehéz. Az volt a legszörnyűbb, hogy akkor és ott is felismertem, mi lenne a kötelességem, mit kellene csinálnom, de képtelen voltam parancsolni magamnak — mentettem a bőrömet. Szovjet járőr talált rám. Persze, rögtön látták, hogy •katona vagyok. Hiába magyarázkodtam, hiába mondtam nekik a szökést, a fogságot, és ■hogy elébe akartam menni a történelemnek; nem sokat értettek belőle, azt felelték rá: — „Nicsevó!” meg „Daváj!” —, s betuszkoltak a menetoszlopba. Hadifogoly lettem. Azon a fagyos, csípős reggelen nem sok biztatót vártam a jövendőtől; nem tudom ma már felidézni, mi minden fordulhatott meg a fejemben, de olyasformán gondolkozhattam, Zelk Zoltán két új verse: Két hold alatt A hold, amelynek lábnyomot nem őrző porába, néma krátereire le szállni készül most a föld ura, nem az a hold, ahol Dávid húrjain szikrázik a dallam és nem a költők nagybetűvel írt csillaga, nem Tóth Árpád s Füst Milán, nem Musset Holdja az, és nem is az a fehér, déli füstcsík, mely napsütésben is hirdeti az éj'nem múló tüzét: nem csillag ez, a nyughatatlan elme kikötője, vagy ha úgy akarod, új földrész is talán, melyre hódolva nézek, ám meghalni én úgy fogok még, mint apánk, anyánk Vörösmarty, Ady ege alatt. ! De pl van ígyí Igazatok van emberek, ha bor, ha tánc, ha kártya, a boldogság egy korty ital, egy harapós pogácsa. A boldogság lugasban ül, a vállán nyári este, bemond egy piros ultimót, emlékezik egy meccsre. A boldogság nem didereg, ha térdig hóban táncol: a dobokon zápor szalad, a kürtök torka lángol. A boldogság úgy változik, nem lelkét, tollát váltja, tegnap tangó, ma csacsacsa, mindig csattog a szárnya. A boldogság ... most már tudom, mit mindig tudtak mások, véreres szemű éjszakán így oltom el a lángot. Villanykörtémet dér lepi, de tudom a világot, az én labdám már sohasem zörgeti meg a hálót... Kiki magának? milliárd boldogság a közösség! be jól van elrendezve így, hogy ti vagytok a többség! osztályából. Azóta rajtaragadt a név. A fürdőszobában valami csörömpölt. Rozálka ezt is úgy érzékelte, mint a többi neszt, csak egy rezzenésnyit elmosolyodott. Jupi biztosan levert valamit, hát hogyne vert volna, amikor olyan ügyetlen. P ersze, Jupi se ezen a néven szerepelt a matriku- lában, hogyan is lehetne ilyen mulatságos neve egy komoly tanárnak. Vass János a becsületes neve. Félelmetesen tudja a történelmet, és szenvedélyesen érdekli a politika. A zsebéből folyton újságok állnak ki, és mindenféle cikkeket meg tanulmányokat ír. Amikor benn, az üzemben mondják, hogy olvastuk ám a férjed írását, Rozálka szerény arcot vág, de belül nagyon büszke, és olyankor megengedi, hogy Ju- pd Jupiter legyen. Pedig csak ó találta ki, hogy barátainak megmagyarázza csúfnevét, amit Rozálka ragasztott rá. Még udvarolt János — udvarolt!, tudott is ő udvarolni! — amikor egy hosszú sétájuk alkalmával (különben mindig hosszú sétájuk volt, ami abból állt, hogy Márta belekapaszkodott János könyökébe, és zötyögött mellette, mint egy utánfutó), hogy ugrassa a szóüan fiút, ránevetett: — No, mit jelentett ma az UPI? János felhorkant, és felvilágosította, hogy az nem upi, hanem ju-pi-áj. Mártika megsértődött, és ráöltötte a nyelvét a nagyokosra: — Jól van, te Jupi! — János ezen úgy meghökkent, hogy még máig is nevetnie kell, ha megrökönyödött arcát maga elé idézi. Azóta is ez maradt, a barátai előtt úgy magyarázta meg, hogy az a Jupiter rövidítése, mert ő akkora úr otthon, mint a villámos főisten az Olimposzon. Dünnyögött a muzsika. Rozálka felkuporodott a megágyazott rekamiéra, úgy, ahogy az igazhivők szoktak leborulni a müezzin kiáltására. Arcát belefúrta a frissen- mosott párnahuzatba. Rozálka ezt is nagyon szerette. Nem győzte magyarázni a hitetlenkedő Jupdnak, hogy gyerekkorában mindig így szokott elaludni, és az valami felségesen jó dolog volt. Most csak akkor űzi ezt a szertartást, ha friss ágyat húz, mert annak az illatát imádni kell. És úgy el lehet ringatózni benne, mint ahogy az egész lakásban, amely ugyan nem több egyszoba-összkomfort- nál, de még egyen elférnek benne majd. Mert Jupi, azaz ebben a vonatkozásban János, azt mondta, hogy jövőre eggyel biztosan többen lesznek. És ha ő mondta, akkor úgy is lesz. A muzsika elhalt, a lépegető mutató finom füttyöket hallatott. A Tv-híradó következett. Rozálka fel se emelte a fejét, mégis tudta, hogy Jupi ott áll a fürdőszoba ajtajában, a szája szélén fehérük a fogkrém habja, s nyomban kérdezni fog: — Rozálka, mi lesz a híradóban? így aztán még el se hangzott a kérdés, már mondta is: — Csúnya, buta emberek csúnya, buta dolgokat művelnek egyrészt, okos, jó emberek okos és szép dolgokat művelnek másrészt... R ozálka ezt egy szuszra hadarta és oda se figyelt, mit istentelenke- dett vissza a párja. A vánkos átmelegedett az arca, a melle alatt, jól érezte magát, tovább akart gondolkodni. Igen, akkor is így dünnyögött a televízió. ő már kissé álmos is volt, de Jupi biztatóan rámo- solygott és átnyúlt, hogy megsimogassa. Forró tenyere a mellét érte, és ő később már csak arra eszmélt, hogy valami jelek érkeznek a végtelenből ... Amikor pedig a képernyőn felsugárzott a semmi fehér fénye, Jupi szeme úgy égett, akár a csillag, és azt mondta: — Meglátod, kislány lesz, olyan, mint te voltál kicsi korodban. Két cicafarokba fonjuk a haját, és tizenhárom szeplő lesz az orrán. Azóta Rozálka sokat gondol érre, és az esti álldogálások, meg a mohamedán álmodozások új színekben tündökölnek, s néha azon tűnődik, nem lenne-e becsapás, ha mégis fiú lenne, és az apjára hasonlítana. Ezen még gondolkodni fog, határozta el újból, amikor kopogtatást érzett a háta közepén. — Talán odébb vinné, kartársnő, a mérhetetlen hátulját! Rozálka pontosan tudja, hogy anatómiája szinte tökéletes. Nem sértődött meg tehát, hanem ahelyett, hogy mozdult volna, feltételt szabott. — Csak akkor, ha dörmögsz, amikor bemászol. Ez is olyan játék volt, amit Jupival nagyszerűen, lehetett játszani. Dörmögött, brummolt, amikor a fal felőli részre bevackolt, és sose lehetett tudni, komolyan csinálja-e, vagy csakugyan játszik. — De előbb fújd el a tévét, álmos vagyok. Ha Rozálka álmos, nincs erő, ami ébren tartsa. János tehát odaballagott a készülékhez és engedelmesen legombolta. Mire beóvatoskodott a helyére, Rozálka már aludt is, O dakünn egyre sűrűbben szövődött az éjszaka. Nagy, várakozó csend ült a világra. És amikor a lámpák fénye sápadni kezdett, a kukások megdöndítet- ték kannáikat a kapu alatt, Rozálka megmocorgott, mini az álmában pittyegő madár. — Ugye, de nem tizenhárom lesz... — motyogta és boldog szuszogással aludt tovább. Várhelyi József {'■""""■"""""s"ss""*ssfssssssssss/sssrsssrsssssssfssfsssssssssssssssssssssssr/ DUNAKANYAR (MTI foto, Kováes felv.) s hogy nemigen úszom meg $ két-három évnél és egy flekk- $ tífusznál kevesebbel. Téved- ; tem. Szerencsém volt. Debrecenben akkor már! működött az ideiglenes ma-! gyár kormány, s szervezték a: demokratikus hadsereget, i Aradról fordították vissza a : szerelvényünket, fél órával a j kivagonírozás előtt. Visszake- > rültünk Debrecenbe, ugyan- j oda, a „Pavilon”-laktanyába, | ahol azelőtt egy héttel még! hadifoglyok voltunk. Az volt J a terv, hogy megyünk a né-! metek ellen, de erre már nem ! került sor, mert közben vége ! lett a háborúnak. A háborúnak vége lett, de 5 az ’ én katonáskodásomnak j nem. Rengeteget gondolkoz-! tam akkoriban: mit csináljak,! hová menjek, mit is kezdjek! ezentúl az életemmel?! Volt! időm rá bőven; naphosszat ( csak ligtünk-lógtunk a lak- § tanyaudvaron, sepertük a ha- j vat, lapátoltuk a latyakot, sö- ; tétedés után meg hevertünk a $ deszkapriccsen, amit pár hét- ! tel azelőtt, hadifogolykorunk-; ban eszkábáltunk össze. A sok! gondolkodásnak, töprengésnek! az lett a vége, hogy úgy dón- 5 töttem: bezupálok. Sok minden akartam len- i ni addig az életemben, több-; féle foglalkozást elképzeltem! magamnak — leginkább, mon- ! dóm, a kántorságot —, csak> azt az egyet nem gondoltam ; éppen, hogy valaha hivatásos $ katona leszek: tiszt. Miért ha-! tároztam akkor mégis így?; Mondhatnék rá ezt is, azt is, $ de ha igazán mélyen magam-; ba nézek, akkor azt felelném i rá: az a vereség, az önmagam $ gyarlóságától elszenvedett ve- $ reség, az kényszerítette ki be- 5 lőlem a döntést. s A szobában csak a tévé képernyője fénylett. Az óra sugárzó körén vidáman lopakodott élőre a másodpercmutató, s a doboz halkan dünnyögött valami álmo- sító muzsikát. Kellemes meleg áradt, a kissé félrehúzott függöny mellett berezgett az utca fénye. Időnként elmosódott hangok, léptek kopogása szűrődött a lépcsőház felől. Az emeleteken kinyitott vízcsapok meghersegtették a falakat. Lefekvéshez készülődött a ház. Rozálka hálóingben, mezítláb állt a szoba közepén, és egyszerre érzékéit mindent. Pedig nem is figyelt semmire, csak befelé hallgatózott önmagába, élvezte az idegeiben borzolódó jó érzéseket, a tompa fényeket, az érkező apró zajok hullámverését az agyában, a hálóing langy érintése nyomán végigfutó vibrálást a bőréin. Rozálka nagyon szeretett így álldogálni. Ilyenkor úgy érezte, hogy egy csodálatos lokátor. amely mindent felfog, ami körülötte létezik, sőt, ha akarná, odasereglenének köréje mind a bútorok, a virágok, egy intésére énekelni kezdenének a falak. A hálóinget is szerette. A pizsamával együtt a gyerekkorát is levetette, amikor férjhez ment — mondotta egyszer — meg különben is, a hálóing asszo- nyi méltóságot kölcsönöz a nőnek. Persze, ezen Jupi csak csú- fondáröskodott, és rögtön felállította ellenelméletét, aminek ürügyén olyanokat mondott, hogy a borostás kaktuszok is elpirultak volna. De nem kell komolyan venni. Például őt se Rózáikénak keresztelték, szép komoly neve van, Csendes Márta. Csak hát egyszer, amikor a haját két kis cicafarokba fonta, ipint kislánykorában, Jupi majd megpukkadt a nevetéstől, és kijelentette,' olyan, mint a Rozálka a tanyai iskola első
