Pest Megyei Hírlap, 1969. augusztus (13. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-03 / 178. szám

"‘^fiVíap 1969 AUGUSZTUS 3., VASÁRNAP WWWWWWWK^ , mm NYÁRI CSENDÉLET (MTI foto, Benkő felv.) S zeptemberben nemzetközi művészettörténész-kong- ^ resszust rendeznek Budapes- ^ ten, és természetes, hogy er- ^ re az alkalomra a magyar | művészet legrangosabb ered- ^ ményeit bemutató kiállításo- 5; kát rendeznek országszerte, i* Ezek közé tartozik a Nemzeti $ Galériában megnyílt népi ke­il rámiakiállítás, amely a ma- $ gyár fazekasság fejlődését és S legszebb emlékeit talán még § soha nem látott bőségben is- $ merteti. A Néprajzi Múzeu- ^ mon kívül a Történeti Mú- íj zeum, egyházi gyűjtemények, ^ sőt. magángyűjtők is kölcsö- 5j nözték kincseiket a kiállítás ^ céljaira. Így valóban teljesség- J re törekvő tárlat született. v} ^ A kiállítás elsőnek a faze- ^ kasság legősibb módszereit | mutatja be. A népi fazekasok § nem voltak mindenütt önál- ^ lók, egyes városokban — eze- § két térkép ismerteti — céhek- | be tömörültek. Láthatunk két ^ céhládát, amelyben a legfon- ^ tosabb hivatalos iratokat tar- ^ tották: a mezőtúri fazekascéh ^ ládája 1818-ból származik, a ^ nagyváradié 1823-ból, de fel- ^ irata jelöli, hogy egy 1650-ben § készült (vagyis igen tartós) S VLAGYIMIR POLIAKOV: SZAVAK — Szeretlek! — súgtam sejtelmesen a fülébe. — Ezt már hallottam! — vont vállat ajkbiggyesztve. —- Mondhatnád már valahogy másképpen is!... — Másképp?! Ugyan, melyik szó mondana ennél többet? Ebben minden benne van... — Pipogya vagy! Aki nagyon szerelmes, aki igazán szerep íz tudja, hogyan kell kifejezni az érzelmeit. Szépen, választé­kosán, újszerűén... Ügy, ahogyan senki más nem mondta még előtte. A szerelem új szavakat ad az ember szájába. — De hát mit tegyek, ha az én számba nem ad? ... — Ez azt jelenti, hogy nem szeretsz igazán. Csak olyan lagymatagon ... Elcsépelt, ócska szavakat suttogsz a fülembe, mintha egy százéves lexikonból kotorásztad volna elő őket... Egy fél perc alatt el lehet sorolni az egész kollekciót: „Drá- jám”, „Egyetlenem”, „Szerelmem”, „Mindenem”, „Szeretlek”, Megőrülök érted”, Nekem csak te kellesz és senki más a vilá­gon”, „Te vagy a földön a legszebb”, „Nem tudok nélküled élni”, „Állandóan csak rád gondolok,' te édes, te tündér, te..És kész. Milliószor hangoztatott ósdi szavak ... Illene már ezeknél újabbakat kitalálnod. — En nem tudok. Azt mondom, amit érzek és amit gondo­lok. Más kifejezést nem ismerek. Ennek ellenére imádlak, sze­retlek, s végtelenül ragaszkodom hozzád! — En meg nem ragaszkodom tehozzád. Sőt!... Jobb is lesz, ia elmégy! Elmentem. Hát mit tehettem volna mást, amikor nem tudtam és nem is akartam újabb szerelmes szavakat kitalál­ni..? Nekem nagyszerűen megfeleltek a hagyományos sza­vak is. így hát szakítottunk, és nem találkoztunk egy hónapig. Egy hónap múlva levelet kaptam tőle. Ezeket írta: „Drágám! Egyetlenem! Szerelmem! Mindenem! Hova tűn­tél? Megőrülök érted. Nekem csak te kellesz és senki más nem cell rajtad kívül. Nem tudok nélküled élni, nem tudok lélegez­ni. Te vagy a földön a legszebb, a legjobb. Állandóan csak rád gondolok, te édes, te tündér, te mindenkinél okosabb. Csókol­tak, ölellek, szeretlek, és csak a tied, csak a tied vagyok: Ta­nya.” Persze, hogy visszatértem hozzá... Sárközi vidéki tál a kiállításon (MTI foto — Szebellédy Géza felvétele) SZÜTS I. DENES: Az éjjeliszekrény Népi kerámia a Nemzeti Galériában Mezei András: Anyám j ! Panaszkodik, panaszkodik, í szerencséjét úgy elrejti, ; hogy már akkor se lel rá, ! mikor nem látja senki. \ Attól is fél, ha valaki \ olykor boldognak látja. ^ Mindig a böjtre gondol, t sosem a jóllakásra. \ Esküvőjén se öltözött \ tetőtől talpig újba. \ Világítanak tárgyai § mélyből, szekrénybe csukva. 5 5 A kalap megöregedik $ polcon selyempapiröan $ a vasalt ágyneműk között, § rejtett, kultikus sírban. $ § S már múmiák: a vágyai ^ örök gondokba zárva !; tartják, hogy szét ne essenek, 5 kegyelmes szarkofágba. $ § Élete kijelöltetett ^ születésemtől fogva. ^ Azóta fog egy szatyrot, i Az meg a kezét fogja. készült mázas, különböző ma- j gyáros mintákkal festett — : írókázott — edények, mint ! például az elsősorban dísz- i tárgyként használt bokályok. i t A felirat is, de a formák, és : főleg a díszítés motívumai jel- | lemzőek a korra, vidékre vagy j mesterre. A magyaros virágomamen- ! tika alighanem a reneszánsz j kor kedvelt virágmintájára i vezethető vissza. Legalábbis a i virágdísz a reneszánsz kora- j ban jelent meg népi edényein- j ken és a XVI. században tér- i jedt el. A népi kerámia fel- i használásáról egy eredeti for- i májában újrarendezett mező- i csáti lakodalmas asztal ad fo- i galmat. j (— e — a) céhládát cseréltek fel vele. Egy nagy kancsó — felirata szerint — „az becsületes és ne­mes komáromi fazekas czéhé” volt. Lehet vagy öt liter űr­tartalmú. A komáromi faze­kasok ünnepi alkalmakkor eb­ből itták a bort. Egy teljes falat foglalnak el ezek a ha­talmas kancsók a következő teremben, szakmák és tájegy­ségek, díszítési típusok szerint csoportosítva. Vargák, taká­csok és szabók egyaránt ked­velték a nagy formájú, öblös, zöld mázas kanosokat, ame­lyeknek máza és díszítésmód­ja alighanem a Zsigmond ki­rály korában működő budai kerámiaműhely hatására ala­kult ki. Zsigmond- és Mátyás­kori festett csempetöredéke­ket is látunk a kiállításon, a Budapesti Történem Múzeum gyűjteményéből. A mázai lan. néha vörös festéssel vagy ujjal húzott egyszerű mintákkal díszített edények évezredes hagyomá­nyokat őriznek, formájuk hosszú idő alatt csiszolódott tökéletesre. Kétségtelen per­sze. hogy tetszetősebbek a XVII. és XIX. század között fegyverletételig. Nem vitás. § hogy a regény főhőse, ha át- § tételesen is. az író hasonmása. ^ Csuka Zoltán nemcsak éíő ^ figurát teremt a méltatlanul ^ elfelejtett író-forradalmár ^ hősből, hanem kitűnő kor- ^ képet rajzol alakja köré. ^ Szentendre mellett Vác, Esz- ^ tergom, Nagykőrös, Kecske- ^ mét, Pest és Buda polgári ^ társadalma bontakozik ki az ^ olvasó előtt. Ugyanakkor meg- | ismerteti olvasóit Ignjatovic ^ irodalmi munkásságával, ^ amely igen gazdag és sokol- | dalú: cikkein, tanulmányain ^ és Szentendre című emlé- ^ kezesén kívül regényeket és | színjátékot is írt, amelyek ^ közül a legjelentősebb A ^ szenvedések asszonya című ^ regény, amelynek Csuka Zol- ^ tán részletes elemzését adja ^ A szentendrei rebellis című ^ könyvében, amely a napok- ^ ban jelent meg a Gondolat ^ Könyvkiadó gondozásában. ^ n. d. ^ A magyar szabadságharc centenáriumi esztendejében, 1948-ban szerb és magyar nyelvű emléktábla került Ja­kon Ignjatovic szentendrei szülőházára. A tábla ma is ott áll, gyakran megállnak előtte a turisták és kirándulók, el­olvassák, aztán ballagnak to­vább. Jakov Ignjatovic neve önmagában keveset mond ne­kik. Pedig figyelemre méltó, érdekes figurája volt korá­nak. Szerb hazafi és a ma­gyar szabadságharcot támo­gató, azt egészen Világosig huszárként végigküzdő forra­dalmár. S ugyanakkor: a szerb realista regény megte­remtője. Ennek a hányt-ve- tett életű, ide-oda bolyongó, környezetével s jórészt önma­gával is elégedetlen ember­nek az életét követi nyomán Csuka Zoltán most megje'ent A szentendrei rebellis című könyvében. Ignjatovic a szentendrei püspökségen őrzött anya­könyvi adatok alapján közel másfél százada született. Éle­tének jelentős részét szülő­városában töltötte, amelynek így állít emléket memoárjai­ban: „Gyönyörű táj! A vá­roska előtt a „kis Duna”, vagyis a Duna egyik mellék­ága; szemünk előtt termé­keny falvakkal teleszórt szi­get: azon túl a „nagy Duna", amott egy római kőhíd ma­radványai; hajdanában római légiók keltek át rajta. A vá­roska mögött és bal oldalán csupa szőlőskert, meg gyönyö­rű hegyek, a visegrádi erdők­kel szemközt. Mátyás meg a többi királyok itt vadásztak gyorslábú őzekre, szarvasok-, ra. Aztán az a szép völgy Szentendre, Pomáz és Buda között, mint valami óriási • amfiteátrum.. Ha az utasember ma Pesti felől jövet körülnéz, majd-: nem ugyanazt a képet látja, | mint hajdanán az író, leg-; feljebb néhány modern gyá-i rat kell lefejteni erről a va- \ lóban festői tájról s máris: feltárul az óriási amíiteát- i rum, amely Ignjatovicot a; fenti sorok megírására ih-: lette, amelyek Respektus: Vásza című regényének be ve- ; zető soraiban találhatók. Ha; ez a műve nem is tartozik: legsikerültebb alkotásai közé,' mégis hozzánk, magyarokhoz; ez a műve áll legközelebb,; mert egy része a magyar sza-; badságharcról szól, főhőse pe-; dig egy olyan szerb ifjú, aki: honvédhuszárként harcolt a magyarok oldalán egészen a; KÖNYVESPOLC CSUKA ZOLTÁN: A szentendrei rebellis is... alázatos tiszteletem, mélts... uram ... A seggét meg hátra löködte. Egyszer vonalzóval rácsaptam, a gróf felbontotta a szerződésemet...” — Hahaha — nevettem boldogan, ő pedig elmagyaráz­ta, hogy a Carduus izé, az égy bókoló bogáncs és a Garadne völgyében terem. Más alkalommal a nők ke­rültek sorra „A nők, fiam — idézett nagyapám egy jó fran­cia szerzőtől — életünk egén csillagok, de nem állócsilla­gok. — Nagyanyád, sajnos, öreg — folytatta bizalmasan, pedig mindig utáltam az öreg és csúnya asszonyokat. — Az ember ízlése soha nem öreg­szik, csak ő maga.” Nagyapám ez idő tájt 78-ik életévét taposta. Társalgásaink eredményét otthon mérhettem le, amikor is a meglepett tár­saságnak 8 évemmel a követ­kezőket mondtam: A Hoch- weits oldalában a szálas ta­karmányokat a birkák jól ér­tékesítik, vagy a nők ostobák és nem kell komolyan venni őket... Különös életem két évig tartott. A gimnáziumba kitű­nő bizonyítvánnyal mentem át, s nagyapámat ezután öt évig nem láttam. Otthon sű­rűn emlegették, vagyonát majd ránk hagyja. Egy ilyen titkolt, belső érzés okából, amikor apám új munkahelyén nagyobb lakást kaptunk, tisz­teletteljes levelet írtak neki: jöjjön hozzánk lakni. Hogy honnan vették a gazdagságát, niért sejtették, ki tudja. Ta- á.n, mert nagyapám négy íyelven kínálta hercegeknek, írótoknak gazdaságuk belter- essé alakítását? Talán mert tányért, a kiömlött levest Mi- ci néni takarította fel, majd hozott megfelelő hőmérsékletű ételt. Nagyapám nekem is jut­tatott a keservekből, leoldotta kaftánjának kötelét, és elvert, barátaimat elüldözte, csak ki­tűnő osztályzatokat tűrt. Ezer­szer gondoltam szökésre, ám ha megpillantottam félig a szemére ereszkedő, sárgás szemhéját, amely a csibét el­kapni akaró vércse mozdulatá­val rebegett — egyszeriben inamba szállt a bátorság. Egyik nap Mid nénivel korábban jöttünk haza esti sétánkból, ő a konyhába sie- i tett, én pedig a kulcslyukon át < a szobába kukucskálva akar- ; tam kilesni, mit csinál egye­dül nagyapám. Egy félholddal < ékesített templomot ábrázoló < szőnyegen térdelt, hatalmas : hátsórésze, akár egy kutyának, : ide-oda mozgott. Azt hittem, ] tűt keres, és már nyitottam i volna az ajtót, amikor nagy- ] anyám ijedten elrántott: 1 „Időnként törökül imádkozik < — mondta —, pedig már a < nagyapja is kikeresztelkedett.” A titkot örökre elzártam ma- . garnban. Vasárnaponként a korzón í sétáltunk, nagyapám ledugta « középső ujját, én mint a vil- i lamos fogantyúját, megragad- r tam, s ügetve követtem nagy t lépteit. Ha csinos nőt látott, s megfordult, nyelvével csettin- r tett. Délben a Hungária tera- t szán kávéztunk, beszélgettünk, j Témáink gazdagok és sokré- I tűek voltak. „Pilces jószágfel- r ügyelő Carduus nutans volt. 1 Ha telefonált a grófnak, kézé- n ben a kagylóval hajlongott: g Igenis mélts... uram... igen- j< — Bolond vagy? — kerciezte mérgesen. Bőgtem. Két nap múlva fűz­favesszőből font, támla nélkü­li széket kaptam. „Tunya, pu- hány ember leszel, ha hátra­dőlsz a székben” — jelentette ki. Ruházkodási költségeim el­intézését szüleim rábízták: „Sok pénze lehet, majd vesz a gyereknek mindent” — vélte otthon anyám. Nagyapám föl­dig érő, malaclopó köpenyt vett nekem, osztálytársaim törpe szerzetesnek csúfoltak. Tripla talpú, legyező nyelvű vadász­bakancsom, széles karimájú kalapom láttán pedig úgy rö­högtek, mintha csiklandozták volna őket. „Majd belenősz — korholt nagyapám —, a gyere­kek úgy nőnek, mint a gomba.” — Talán a köpeny alsó vé­géből beveszek tíz szantit — jegyezte meg félénken Mici né­ni, a mostohaanyám, de nagy­apám egyetlen mozdulatára fájdalmas mosollyal visszako­zott. Mici néni az öreg negye­dik felesége volt. A szidalmak oroszlánrészét ő vállalta Nagyapám étkezés előtt szal­vétát kötött a nyakába, amely­nek két csücske akár két sza­márfül billegett kopasz feje mögött. Ha a leves túl forró vagy hideg volt, nem szólt egy szót sem, csak a tányért emel­te fel, s derekával az asztal mellé hajolva elengedte. Utá­na visszafordult, és fejét ma­gasra tartva várt. Az összetört Arra a határszakaszra, ahol nagyapámmal gyerekei, rokonai érintkeztek, mindenki kettős őrséget állított, s így nyolcéves koromig csak any- nyit tudtam róla: néha égbe­kiáltó ostobaságokat csinál. Aztán szeptemberben vonatra ültettek, és meg sem álltunk Keszthelyig. — Ez a gyerek? — kérdezte fölém magasodva egy selyem­kaftánt és fején fekete sapkát (tübitejkát) viselő öregúr, né­mi utálattal, és sötét szemének izzó bogarát felém szúrta. — Igen — mondta halkan apám. A pusztán nem tudom iskolába járatni... két évig magántanuló volt... gondol­tuk, itt lakhat. így maradtam nála, és az első estén már ízelítőt is kap­tam sajátos nevelési módszeré­ből. Vacsora után nagyapám kr . Dsszékbe telepedett, sapká­ját levetette, megsimogatta gömbölyű, kopaszra borotvált koponyáját, meghuzogatta szá­ja mellett kétoldalt lecsüngő bajuszát, és kibontott egy le­pedő nagyságú újságot. A felét nekem adta. Én magam kicsi voltam, füleim elálltak, ijed­temben és idegességemben a térdemet ráztam. Nagyapám egy ideig a szeme sarkából fi­gyelt, aztán az újság alól hir­telen kinyúlt, és óriásit csa­pott a combomra. „Hogyan trágyázzuk a gyü­mölcsöst?” — Na, hogyan? Szétnyitom a barnára pörkölő- dött papírlemezeket, s amikor becsuktam, hatalmas porfelhő támadt. Lemásztam a padlás­ról, s mindenki derült, amint nagyapám haszontalan időtöl­tésének egyik kiáltó szimbólu­mát az asztalra csaptam. — Jé. ez megmaradt? — húzta fel szemöldökét anyám, és láttam rajta, alig bírja ne­vetését visszatartani... „A belterjes gazdálkodás hiábava­ló propagálása” — apám ki­csiny, csúcsos pocakjához csap­kodta a fekete táblás könyvet, és rengő tokával folytatta: „Az éjjeliszekrényből halász­tam akkor elő...” — Jaj, a szekrény — kiáltott nővérem, és a megfulladás elől a konyhába szaladt vizet inni. — „A szekrény” — sikoltott anyám, és a szeme körül ösz- szefutottak a ráncok. „Túl jó!”... — Övön alul ütött — mond­tam. — Huszonhat éve halt meg — komolyodott el anyám —, s mi nevettünk. Nahát! Kinevet­tük a tragédiáját... Mert tra­gikus hős volt, ugye Kálmán? — pátosszal emelte fel kezét. — öregem — fordult felém apám —, negyven évig ismer­tem az apósomat, de egyszer láttam csak nevetni. Hát már ez maga kész röhej, nem?...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom