Pest Megyei Hírlap, 1969. augusztus (13. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-26 / 197. szám
4 "”s=färlap 1969. AUGUSZTUS 27., SZERDA TV-ELŐZETES Jabel Deegs bosszúja Hogy lehet bosz- szút állni a bankon? Ezen töri a tejét az ott dolgozó tisztviselő, aki közel három évtized után rájön, hogy semmi kilátása az előbbre jutásra. Először sikkasztani akar —, bosszúból. Dehát ezért lecsukják. Ennél ördögibb bosszút eszel ki. Hogy mit, ezt szerdán este a Jabel Deegs bosszúja című nyugatnémet filmszatíra árulja el. Ungár Imre zongoraművész portréját viszi a nézők elé ugyancsak szerdán a késő esti órákban Czigány György, aki maga is muzsikus, emellett riporter. A vak művész önvallomásából csak ennyi: „hatéves koromig sokat unatkoztam a szemem miatt, s ekkor kezdtem a zongorával, mint egyetlen játékszerrel foglalkozni. Azóta nincsenek unalmas perceim”. Folyóiratszemle Az MSZMP Központi Bizottsága Politikai Akadémiáján elhangzott előadás rövidített szövegét közli augusztusi számában a PARTELET Bálint József: A gazdasági reform kibontakozásának kérdései címmel az 1968 januárja óta megtett út legfőbb eredményeinek összegezése után a további haladás lehetőségeire s akadályaira fordítja a figyelmet, s ezen belül a beruházási piacon érezhető feszültségeket, a vállalati belső mechanizmus korszerűsítésének lassúságát, a területfejlesztést, s az elosztási rendszert elemzi alaposabban. A pártmunka időszerű kérdései rovatban Bíró József a külkereskedelem helyéről s szerepéről ír, hangsúlyozva az új irányítási rendszer teremtette lehetőségeket, s azt, hogy e lehetőségekkel jól, kellő megfontolás után meghozott döntések alapján szabad csak gazdálkodni. A termelőerők fejlődése a mezőgazdaságban napjaink sokat vitatott — mert többféle oldalról szemlélt — kérdése. Dr. Gönczi Iván cikke ad néhány új szempontot a vizsgálódáshoz, egészében mégis inkább csak az áttekintésre szorítkozik. A folyóirat szerkesztősége új rovatot indított, A moszkvai tanácskozás után címmel. A rovatban három cikk található, közülük dr. Molnár Béla írása — Szocializmus, szuverenitás, imperializmus címmel — taglalja a legmeggyőzőbben témáját. Az augusztusi szám Irodalom — művészet — népművelés rovatában Barinkat Oszkárné, a Pest megyei Pártbizottság tít kára számol be a megye mű velődéspolitikai programjáról, s azokról a teendőkről — így a többi között a fővárost körülvevő agglomerációs övezet, az ingázók, a tanyákon lakók —, melyeket sajátos területek és sajátos rétegek szabnak meg, s a tájcentrikus népművelés gyakorlati érvényesítéséről. Igen érdekes cikket közöl a szovjet gazdasági reformról A. Birman tollából a Elemér cikke, helyesen mutatva rá. hogy a kelleténél kisebb figyelem jut közéletünkben az ideológiai kérdéseknek, s ezek legtöbbször csak oktatási anyagként léteznek. A cikk sajnos, elvontabb a lehetségesnél, s így talán éppen azokat nem képes meggyőzni, akiknek szól. A folyóirat Magyar Világ rovatának gazdag tartalma arra utal, hogy valóban létező igény „Magyarország fölfedezése!” Mocsár Gábor, az algyői olajmező munkásai között végzett vizsgálódása során sok olyan általános következtetésre jut, melyek figyelemre méltók mindenütt másutt is. Végh Antal: Magyar gyümölcs Északon címmel jogosan mutat rá égetően fontos, megoldandó kérdésekre, míg Pünkösti Árpád nagylélegzetű riportja — A „kihegyezett” ember, bonyodalmak az alkalmasság körül — nem csupán egyetlen ember sorsát képes sokoldalúan bemutatni, hanem ezen jóval túllépve egy egész problémakör bátor vizsgálatát végzi el, földerítve, mi és hogyan nyit utat a személyi felelősség elsikkadásának, s ezzel a tűrhetetlen kivételezett- ségnek. (m) AUGUSZTUS Tudományos találkozó Több takarmány kell! I Tudományos találkozóra gyűlnek össze szeptember 16- án Tápiószelén az Országos Agrobotanikai Intézetben a főváros és a megye mezőgazdasági szakemberei. A Hazafias Népfront megyei bizottsága, a Magyar Agrár- tudományi Egyesület Pest megyei szervezete a takarmánytermesztés fejlesztési lehetőségeiről rendez átfogó tanácskozást. A vendégeket dr Pénzes János, a megyei tanács elnökhelyettese üdvözli, utána dr. Já- nossy Andor c. egyetemi tanár, az intézet igazgatója tart vitaindító előadást. A felkért hozzászólók — valamennyien elismert szaktekintélyek — mondanivalója után megtekintik a pillangósvirágú takarmánynövények, valamint a fűfajtagyűjtemények bemutató kísérleti parcelláit. a hogy telnek az évek, a naptár egyre szí- cm vósabb ellenséggé válik az életemben. Nélkülözhetetlen ellenséggé mint a cigaretta — hol van már a tíz évvel ezelőtti rágyújtások hetykesége o mostani krákogós reggelektől és a nikotinos mutatóujj súrolásának apró dühöngéseitől. A naptár sem különb. Léte állandó figyelmeztetés a választásra, a teljesített és elmulasztott kötelességek arányára; a dátumok felemelt mutatóujjára sokszor rátapad az elintézetlen dolgok pora, mint az íróasztalokra, ha egyetlen nap kimarad a törölgetésből. Januárban még jó. A háromszázhatvanöt napból álló csapat még csak előőrsöket küld. A terepszemle elhúzódik, még van idő az ütközet kezdetét jelző piros rakéta fellobbanásáig. Később — ahogy hajtogatom a lapolcat és ráterítem a papír szemfedőt az előző hetek hétköznap-harcosaira — lehetetlen nem ész- revennem, hogy a csata rakéta nélkül is megkezdődött. Üjabb és újabb harcosokkal kell szembenéznem, nem húzódhatok be egyetlen éjszaka fedezékébe sem úgy, hogy ne tudnám: a virradat kirajzolja a Hétfő és a Kedd nevű közkatona arcát, és a többiekét, akik fegyelmezetten, visszavonulás nélkül várnak a mindig újrakezdődő mérkőzésre. Igenkor, augusztus végén már a jövő fedezéke is kevésbé véd. A múlt sebesült kiskatonái felgyógyultak, beálltak a sorba újra, róluk sem lehet megfeledkezni, sebhelyeik ismételt figyelmeztetések, csak akkor lépnek tovább, ha megteszem, amit elvárnak tőlem. Felmentés nincs, kimenő nincs. A kötelességek csatárláncát csak akkor lehet távoltartani, ha megbontom önbecsülésem falát és téglaként dobom magam mögé akadályul. A távolból régi augusztusok integetnek. Naptár nélküli, tágas augusztusok. A hétköznapok még csak játszótársak voltak, felültek a mérleghintára, hol a nappal, hol az éjszaka huppant a földhöz. Tündöklő délelőttök lengetnek zsebkendőt egy istálló szemöldökfája alól — a jászolnál tehén kérődzőit a csalamádén, mert lóra soha nem telt a nagyapámnak. Üdvözlésre lódítja nehézkes karját a kasza. Alig látszik mellette a sarló gyerekkeze; mégis felismerem, hiszen annyiszor szorongattuk egymás kezét miamikor. r M, egbiccenti a kalapját nagyapám is. Az éjszaka még nem emelte fel a házakról harmatos fejkendőjét amikor elindultunk — nagyapám vállán a kasza, az én kezemben a sarló. Bedagadt szemmel ébredtem. Nem voltam hajlandó enni. betakartam a részem a háziszőttes térítőbe, ott lengett az is a karomon a sarló mellett. Egy hold búza nagyon kevés, csak a nagyanyám beteg dereka sokallta, így maradt rám az a pár augusztusi nap, átmenetként a visszautazáshoz, az iskolához, a sarlótól a töltőtollakhoz. t?gyetlen évben sem mertem azt mondani th nagyapámnak, nem megyek vele. Magamban morgolódtam. Hajnalonként újra és újra eldünnyögtem, miért nem vagyok gyerek erre is, miért gondolják, hogy én ezt is végigcsinálom, sírnának bezzeg, ha eldőlnék a napszúrástól, az kellene; és láttam magam elterülve, keresztbetárt karokkal a sárguló tarlón. Arra nem gondoltam, hogy másak segítsége pénzbe került volna. Sem arra, hogy mit akart az öreg ezekkel az augusztusi napokkal. Azt akarta, tudjam akkor is, ha egyszer már nem hozzájuk indulok másnap, ha az iskolában, az évzárón elénekeltük az úttörőindulót: ő is morogva ébred az éjszakában, ő is szívesebben kelne fel reggel úgy, hogy a fölkötött kendöjű reggellel találkozzon, azt akarta, tudjam, elpipázgatna a ház falához támaszkodva naphosszat a hetven esztendejével. Virradt, amikor elkezdtük és csak déltájban engedélyezett pihenőt. jogyenletes léptekkel ment előttem, nem M2j gyorsan, mégis alig győztem hajladozni utána. Nem törődött vele, nem szólt, nem nézett hátra. Sokszor szerettem volna az ingéhez támasztani izzadt homlokom és meg. kérni: hagyjuk abba kicsit. A háta visszautasított, szaladtam az újabb kötelekért, leteregettem, aztán próbáltam behozni az elmaradást — és délben már én sem szóltam semmit, pedig szemtől szembe ültünk az útszélx fa árnyékában, ettünk és pihentünk, majd intett, kezdhetjük újra, és akkor már én ii összeszorítottam a szám. T artottam a tempót, ahogy tudtam, örültem, hogy nem szóltam délelőtt, nem adtam ki magam a sajnálkozásnak, tudtam, este megsimogatja a homlokom, amit csak ilyenkor szokott, kiül a konyhába beszélget, ni nagyanyámmal, elalvás előtt áthallom majd, amint mondja: egész jó paraszt lenne ebből a gyerekből, nem baj, hogy kínlódik, tanulja meg, mi a munka. Augusztus végén kenyeret is tettek a bőröndömbe, küldték anyáméknak, örüljenek, otthoni sütés. Megszikkadt mire hazaértem, keservesen fogyott el, amíg tartott, egyikünk sem merte felszelni a boltból hozottat. O któberben már nekem sem jutottak eszembe azok az augusztusi hajnalok, ha kenyérért szaladtam a közértbe. Arra sem gondoltam: nagyapa azért nem szólt hozzám azokban .á.rutpekbauj Jnitg.azt akarta, magam fdtjátmazzam' vieg dz"uzene- tét. Azt, hogy mindenki nagyon kérvényén doh gozik meg azért, amit létrehoz. A kenyérért is — másért is. a naptár ezért ellenség sokszor így au- gusztus táján — a naptár sem szól, mint nagyapám. A létével figyelmeztet: ne tapadjon a dátumokra az elintézetlen dolgok pora. De nincs a hajdani konyha, ahonnét áthallhatnám a dicsérő szavakat. V. E. _^ZAAA.OS EjJDOIvT'" KANTOR' RÉSZLETEK EGY NYOMOZOKUTYA TORTENETEBOL átori reggel kilenckor kiaugusztusi száma. A Novij Mir-bői átvett, némileg rövidített cikk jó betekintést ad azokba a problémákba, melyek a szovjet szakembereket foglalkoztatják, s melyek egy része idehaza sem ismeretlen. Granasztói Pál: Töprengések a tudományról című cikke igen fontos gondolatokat fogalmaz meg s mond ki, még akkor is, ha egy-egy esetben a szerző csupán saját esetéből általánosít. Sokat vitatott kérdést — az ideológia szükségessége, illetve „eltűnése” — taglal Kéri AZ ÜTEPITŐGÉP JAVÍTÓ ÉS GYÁRTÓ VÁLLALAT FELVÉTELRE KERES • LAKATOS • HEGESZTŐ • ESZTERGÁLYOS SZAKMUNKASOKAT, • segédmunkásokat, • gyors- és gépírót. Kereset megegyezés szerint. Heti 44 órás munkahét. Minden második szombat szabad. CEGLÉD, KÜLSŐ KÁT AI U. 35/a. S alvatlan, sötét árkok mélyén ülő szemmel lépett Csu- pati szobájába. „Van egy kis kávéd?” kérdezte rekedten. Csupati szélesen mosolygott, miközben megjegyezte: „Elsőosztályú brazil csempészáru.” — Irigylem a bivalyerős szervezetedet. Nekem maholnap a fáradtságtól élni se lesz kedvem, nem hogy viccelni. „Fel a fejjel...” — biztatta Csupati barátját. „Amíg van!” — Mindjárt csinálok neked egy jó kávét. Meglásd, visszahozza az életkedvedet! — Életkedv? Amikor hétről hétre ilyen mocskos bandákkal küszködik az ember, mint ez az éjszakai társaság is — zökkent le Sátori fáradtan a székre. — De Kántor, ezt én mondom neked, tíz Sherlock Holmesnál is többet ér. Ha meggondolom, hogy ez a Jon- ny, alias Kecze Jancsi, negyed éve verte már a dobot az orrunk előtt, a guta kerülget. — Csupati legyintett. „A... ne húzd magadat.” — Nincs fogalmad, mit köszönhetünk mi Kántornak. — Csupati szerénykedni akart, de Sátori leintette. — Kántor nélkül még most is a két tetemet bámulhatnánk és fogalmunk se lenne, mi is történt. — Cukrot kérsz bele? — tette Sátori elé Csupati az alumíniumibrikben párolgó kávét. A főhadnagy bólintott. A rejtély nem volt rejtély többé. Hat óra alatt teljessé vált a mozaikkép. — Megtörtek a fickók — kezdte újra Sátori, és közben csemcsegve szürcsölte kávéját. — Három óra hosszat tagadtak. Egyik se ismerte a másikat. Végül a vörös hajú portás belegabalyodott ellentmondásaiba, hogy nem maradt számára más kiút, csak az, hogy bemártsa Kecze Jancsit, a dobost, aki dühében a vörös hajú mellett Tillingert is eláztatta. Tiszta gengszterbanda ez. „Ki az a Tillinger?” — szakította meg egy pillanatra barátját Csupati. — Tillinger Ádám, egyik határszéli faluból 1945-ben kitelepített volksbundista, volt a csoport összekötője. Kántor az ő nyomát követte a határtól a szállodáig. Amikor fél tizenegykor a városba ért, a busz- pályaudvarról felhívta az éjszakai portást, aki a szálló személyzeti bejárata előtt várt rá. — Az alagsorban műsoron kívül a fűtővel találkoztak, aki megjegyezte, hogy ezen az ajtón idegenek nem léphetnek a hotelba. A portás meglepetésében azt mondta, hogy új kollégát hozott. Az öreg ezt nem nagyon akarta elhinni és már elindult az alagsori folyosón, hogy az üzletvezetőnek bejelentse, mert olyan még nem fordult elő, hogy a szálló új alkalmazottját a kazánházi folyosón keresztül vezessék be elsőnek az épületbe, amikor három utcai főbejárat is van. A vita hevében Tillinger elvesztette a fejét és megfojtotta az öreget. — Elég súlyos hiba! — dör- mögte Csupati. Sátori bólintott. — Emlékszel, amikor Kántor az alagsorból a hallba érkezett, hogyan morgolódott a portáskarám előtt? Számomra már akkor gyanússá vált a vörös hajú. — Én is gyanakodtam rá, azért mondtam, hogy figyeltesd. — Az énekesnő a dobos szeretője volt. Még Budapesten szervezték be és Jonny azzal ámította, hogy itt lent összehozza majd egy nyugatnémet menedzserrel, aki odakint szerződést szerez neki és elindítja a karrier útján. Macát ezzel hozta össze, de közben megismerkedett azzal a nővel, akinek a lakásán elkaptuk őket. Az énekesnő, a Maca, vagy hogy hívták, amikor ezt megtudta, féltéheny- kedni kezdett, s mert a csempészésbe őt is beavatták, feljelentéssel fenyegette és zsarolta a dobost... — Egyre türelmetlenebbül követelte, hogy szökjenek Ausztriába és azt hitte, Jonny az új nő miatt nem akar nekivágni az útnak. Nem tudhatta, hogy Kecze Jancsinak az új szerelemre is csak azért volt szüksége, hogy a futárukat százötven százalékos biztonsággal szervezhesse meg. Az volt a módszerük, hogy Tillinger átjött a határon. Két óra múlva a bárban volt. Itt egy óvatlan pillanatban Ke- czének átadta a leveleket, a valutát, vagy ami éppen soros volt, és átvette a kész jelentéseket. Kecze a nagydobba rejtette a csomagot. A vörös hajú, az állandó éjszakai portás pedig hajnalban, amikor a szálló és a bár elnéptelenedett, kiszedte a küldeményeket a dobból és reggel Kecze barátnőjének lakására vitte. Ott rövidesen megjelent Jonny egy régi haverja, aki azután Budapestre továbbította az anyagot. — A főpincér a csempészésben volt érdekelt, a kémkedésről nem tudott. A lánc visszafelé is hasonló módon dolgozott. Budapestről kémjelentések jöttek, és ugyan ki gyanakodott volna a dobra? Ennél biztosabb rejtekhelyei sehol se találhattak volna. A csempészés mellékes tevékenységük volt Ezt is óvatosságból csinálták Ugyanis, ha netalán lebukik valahol a lánc egyik szeme, a csempészés került volna előtérbe .. — Hát ez van, pajtás. Az ügyet Budapest vette át, én pedig javasoltam a főnöknek, hogy Kántort újabb szolgálati aranyéremre terjessze fel. (Vége)
