Pest Megyei Hírlap, 1969. augusztus (13. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-19 / 191. szám
rtsi MECYEÍ &££rksp 1969. AUGUSZTUS 19., KEDD Svájci vízi nomádok Festői a háttér a visegrádi Várhegy, de az előtér sem mindennapos. Hat svájci fiatalember, 19—23 évesek, négy héttel ezelőtt Nyu- gat-Németországban, Ingolstadtban szálltak tutajra, hogy megtegyék nem mindennapos vállalkozásukat. Vízi alkalmatosságuk „minden kényelemmel” felszerelt. A csónak előterében kis kályha látható, ezen sütik pecsenyéjüket, pontosabban az Esztergomban yá- sárolt csirkét. A sátor emeletes ágyakkal szolgálja éjszakai nyugodalmukat. Rájuk is fér, hisz mint képünkön látható, Kern lehet mindig a víz sodrára bízni hajójukat, most épp evezéssel igyekeznek elkerülni a sekély partszakaszról. A tutaj közepén ár- bocrúd látható, kedvező széljárás esetén felhúzzák a vitorlát. ■ A svájci vízi nomádok négy napot töltenek Budapesten, itt fejezik be nem mindennapos kirándulásukat. Azért nem mennek tovább, mert — mint elmondották —. lejárt a szabadság, vissza kell utazni Svájcba, ahol ismét várja a munka, a tanulás őket. Hogy a tutaj sorsa mi lesz, azt még nem tudták. (Szöveg: Reitter, foto: Urbán) Ne nosztalg, példát teremtsenek „Az agyagot kibányásszák, agyagvágóval összevagdossák, Megáztatják, fafurkóval megsulykolják, Szelőkéssel megszelik, mezítláb megtapossák, Gyúrópadon meggyúrják, rögökre osztják, Majd korongazzák. Az egyszer égett edényt mázzal leöntik, Majd másodszor égetik: mázára égetik.” Mint egy vers. Szép szavak értelmes, szép sora. Pedig csak egykorú műszaki leírás. Milyen furcsa, francia ke- rámikus mesterek-művészek munkáinak gazdag tárlatát előbb láthattam, hazámban, mint egy, a magyar népi kerámiakincs egészét felölelő kiállítást. Néprajzi Múzeumunk ugyanis súlyos épület — és helyiséghiánnyal küszködik. Ez év júliustól szeptemberig azonban a Magyar Nemzeti Galéria termeinek egész sorát bocsátotta rendelkezésükre, hogy azokban egy számszerű, és művészi érték szerinti bőségében is nálunk páratlan népművészeti bemutatót rendezhessenek. A népi kerámiák kiállításáról szólva nem feledkezhetünk meg a rendező Kresz Mária munkájának méltatásáról. Az anyag áttekinthető rendezéséért, a tájékoztatás élményszerűségéért szívből jövő köszönet illeti. Az első termekben hatalmas, zöld mázas boroskancsók ismétlődnek, egyformaság nélkül. Céhek mestermunkái, Ezeket a kancsókat a céhek elsősorban saját maguknak, valamint más céheknek csinálták, de olyan társaságoknak is, kiknek életéhez hozzátartozott a közös, ünnepi evés-ivás — hegyközségek szőlősgazdáinak, juhtartó gazdáknak, bíráknak, esküdteknek. A fazekasmesterek, céhmesterek, a ..becsületes és tisztességes” céhek atyamesterei — a fiatalok irányítói — a bejárómesterek — a fiatalok képviselői — nevét viselik oldalukon. Feliratok tanúsítják azt is, hogy a felszabadult fazekaslegény milyen virágnevet választott. Megtudjuk, hogy több helyen a múlt század első felében is kértek privilégiumot fazekascéh alapítására. Azt is, hogy a mezőtúri céh táblája 1950-ben még házról házra járt. amikor ösz- sze akarták hívni a mestereket. Vagy hogy annak idején a jáki céh évente misét mondatott Szent Fülöp és Szent Jakab tiszteletére — azt tartották, ők is fazekasok tak... volMás termekben régebbi történelmi stílusok térnek visz- sza népi kerámiákon. A dunántúli mázatlan fazekak római kori örökséget virágoztalak. A Debrecen környéki, tehát a török által megkímélt területről való református szellemiségű vidék fazekassága a magyar reneszánsz hagyományait őrizte. Egy kiállítás, ahol termek sokaságán át csak korsók, bu- téliák, tálak ismétlődnek. Egy kiállítás, ahol a változatosság órákra ott marasztal. Üjabb vidékek, újabb korok, más és más mesterek. Az eredeti hazájukból vallásuk miatt kiüldözött habánok, akik az akkori Magyarországon főként Pozsony környékén és Erdélyben űztek fazekasságot, hozták be a hazai motívumtárba a nyugati porcelánipar közvetítésével a kínai eredetű kettős koronájú fát, amelyet azután székely fazekasok is átvettek, akárcsak a habán szarvasmotívumot. A szarvas fejét azonban a székelyek hátrafordították. Mennyi öröm — a szövegekben is. „Ez a csinos korsó” — írja büszkén saját munkájára egy mester. Rengeteg látogató. A népi kerámia szeretete, gyűjtése divat lett. Az, ami a szép. a nép és a haza szeretetére is nevel, jó divat. De csak ha nemcsak nosztalgiát ébreszt. Milyen sokat dicsőítjük a munkát! Pedig a csinálni igétől elválaszthatatlan a kérdés, mit? A munka szellemi produktumban, vagy tárgyakban ölt testet, melyek az emberek használatára valók. Hiszem, hogy a szépet hiányoló, használhatatlan szavakat, a csúnya tárgyakat alapjában véve rosszkedvű, rossz közérzetű emberek készítették. Rengetegen megnézik ezt a kiállítást. A magam részéről azoknak javasolnám elsősorban látogatását, akiknek sok közük van a bennünket körülvevő tárgyak előállításához. Nézzék meg ezeket a kerámiákat. Egyszerű anyagból, kezdetleges eszközökkel készítették őket „tudatlan” emberek,- s azt hiszem, nem hangzatos itt a kifejezés, ha alkalmazom: arcuk verejtékével. A munka körülménye, módja azóta megváltozott. Jó volna, ha mi is örömteli, szép tárgyakat készítenénk ... Padányi Anna A barátság követei A Szófiai Központi Pedagógus Nőikar meghívására a váci Vox Humana kórus tíz napot töltött Bulgáriában. Most érkeztek meg a szófiai újságok, amelyek az elragadtatás hangján írnak az együttesről. — A nemrégiben aláírt magyar—bolgár államközi kulturális egyezmény után hazánkba látogatott a híres Vox Humana kórus — írja Atanasz Duskov a Munkásban — Szófia közönsége a bolgár hadsereg tisztiházában ismerhette meg a 80 lelkesen éneklő ember művészetét. Különösen tetszettek Kodály és Bartók régi magyar népdalfeldolgozásai és a ma is élő 70 éves Bárdos Lajos művei. A barátság követei voltak... — A karmester Makiári József finom, mértéktartó, külsőségeket mellőző mozdulatokkal vezényelt, amit a kórus nagyszerűen követett — olvastuk az Esti Hírekben dr. G. N. Jantarszki kritikáját. A szófiai nőikar tegnap érkezett hazánkban Vox Humana meghívására. 19-én Esztergomban, a Technika Házában adnak műsort; alkotmányunk ünnepén Vácott, a Madách Imre Művelődési Központban rendeznek önálló hangversenyt. Papp Rezső Szövetkezeti napok ’69 Vasárnap délután gyűltek össze először a szövetkezeti dolgozók a budaörsi szabadtéri színpadon, az idei szövetkezeti napok ünnepélyes megnyitójára. A Szövetkezetek Pest megyei Szövetsége, a Biatorbágy és Vidéke Általános Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet, valamint a Budaörsi Jókai Mór Művelődési Ház igazgatósága rendezésében sorra kerülő műsoros estre, a hidegebb idő ellenére is sokan gyűltek össze a szabadtéri színpád nézőterén. Augusztus 20-án, délután öt órakor a Budai Parkszínpadon adnak egymásnak újra randevút, ahol a vecsési, a szigetújfalui, a dabas-i, a gödöllői, a tápiószecsői és a farmo- si kórusok és táncegyüttesek szerepelnek. Merengő pillanatok I» em tudom ki hogy van vele, de én szeretek meren- géni. Néha olyan jól elmerengek, hogy egyszerre nyolc gépkocsivezető ajánl öngyilkosság céljaira vaníliafagylaltot és más gyorsan ölő mérget. Néha még merengeni is merengve merengek. Es merengéseim tárgya mindig érdekes, izgalmas, valamint mélységesen reális. Mint pétdául ez a merengés is. ... igen, ott állok a szikkasztó Szahara szögletében szuhahé\i ruhában, kezemben a dárda, karomon a pajzs, és velem szemben az állatok királya. Mellette néhány királyné, kisebb hercegek, de azok nem érdekelnek. A bozontos sörényű him támadni készül. Leguggol. Gyanútlan és hozzá nem értő ember most megkönnyebbülve hinné, hogy ez a Sörényes azért guggolt le olyan gyorsan, mert szégyenszemre úgy megijedt tőlem, hogy... De én tudom, hogy támadni készül. Farkával veri a port, és már ugrik is. Körülöttem, nem tuom, miért — de miért nem? —, bikiniruhás nők sikongatnak a rémülettől, de én ördögi kacajjal feszítem meg izmaim, s míg az őrjöngő oroszlán bal karmai a pajzsomon csorbulnak, én jobb karom egyetlen mozdulatával szívéig döföm a dárdát. Az állatok királya meghalt, a királynék és hárcegfik nyávogva inainak odább, a bikiniruhás lányok meg körbefognak... Vagy ez a merengés: ... úszom a tenger mélyén. Cca 100 méter mélyen. Fülemen a víznyomás-kiegyenlítő kis készülékecske. Magam csináltam egy egyszerű membránból, az orromban pedig az oxigénkivonó, mikroszúrásos celofán anyagból. Üszőm. Alattam korallok, felettem halak, fogaim között egy jatagán. Az óriás és vérengző cápát keresem, amely háromszázhuszonnégy és fél embert evett meg. Egy felet ugyanis valamiért meghagyott, s ezek között volt az én szerelmes Lujzám is. Le akarok és le fogok vele számolni. Órák óta úszom. Tudom, hogy tudja, hogy keresem. Fecsegő papagájhalak, locs-pocs szájú sügérek és rosszmájú tonhalak adták kopoltyúról kopoltyúra a hírt, hogy jövök, és velem jön a nagy leszámolás is. Ahál — bugyborékol fel dühödt ordításom száz méter mélyen, hogy a felszínen egy halászhajó azonnal jelentette központjának, tenger alatti gejzírkitörést észlelt. Megláttam ugyanis. A cápát. Az emberevő óriást. Tizenkét méter hosszú, négy méter széles a fejénél. Fogainak hossza, ahogyan így látom, amint farolni próbál vicsorogva, ötven usque hatvan centiméter. Mint a jatagánom. De félre félelem, elő bosszú! Es már támadok is. Kilőtt torpedóként menekül előlem, én utána lőtt ellentorpedóként követem, le kétszáz méterre, fel egészen a víz felszínéig. Aztán-mint sarokba szorított fenevad, igaz, hogy itt nincs sarok, de van fenevad, szóval úgy, már tátja is a száját, és durr nekem. Nekem? A víznek! Amelynek felül az árja, de alul és oldalra úszva én, aki máris suhint a jatagánnal, és vége egy cápának, cca. 100 méterre a tengerszin alatt... Vagy milyen ez a merengésem? ... megyek éppen a ... — Maga marha. Hova tette a szemét? — s akkorát taszít rajtam egy undorító, szemüveges, vastag nyakú ■pasas, hogy csdk úgy szikrázik a szemem .. . — De uram... mi ez? Hogyan képzeli? — hebegem. — Van még valami dumád, kisapám, mert ha igen, akkor... — és emeli a kezét, vicsorgatja fogát. Mint a cápa. — O dehogy, semmi kérem — motyogom letörten. Nem tehettem mást. Éppen merengtem, és otthon felejtettem emiatt a jatagánom. Gyurkő Géza KXJDOI^r Kisír' RÉSZLETEK EGY NYOMOZÓKUTYA TÖRTÉNETÉBŐL 6. — Kopogtass — utasította Csupatit a főhadnagy. A második koppanásra sem érkezett bentről válasz. „Kérem, azt hiszem, a művésznő lent lesz a bárban” — kockáztatta meg megjegyzését az üzletvezető. „Nem baj... Nyiss be!” És Csupati lenyomta a kilincset. Az ajtó nyikorogva engedett. Az elfüggönyözött ablakon halványan szűrődött be a szobába az utcai lámpa fénye. Sátori felkattintotta a villanyt. „Az ördögbe!” hőkölt egy féllépést hátra. „Mi van itt?" fordult az üzletvezetőhöz, aki hamuszürkévé vált arccal az ajtófélfának tántorgott: „Maca” — nyögte. — Kísérje le az urat az irodába — mondta egyik beosztottjának Sátori, és a másikat az alagsorban dolgozó rendőr- orvosért küldte. „Oda a szállodánk jó híre” — motyogta az üzletvezető és mint a részeg, imbolyogva botorkált ki a rendőr előtt a szobából. Az ágyon hanyattfekvő, félig levetkőzött nő nyakán tépett szárú masniként lógott négy nylonharisnya szára. A nő mennyezetet bámuló üveg- merev szemeiben még benne ült a megdermedt rémület. Dulakodási nyom sehol. Ahogy Sátori véletlenül megmozdította a paplant, a halott feje oldalt billent. „Bivalyerős lehetett a tettes” — állapította meg Csupati. „A nő úgy látszik nem védekezett, míg a gyilkos nyakára hurkolta a harisnyát .. — Főnök, te érted ezt? — kérdezte Csupati. Kettesben voltak a szobában és Csupati- nak olyan érzése támadt, mintha titokban figyelnék őket. K ántor az ágy szélét szagolgatta, majd orrával az éjjeliszekrény ajtócskáját bök- döste. Csupati kinyitotta és a fiókban egy vaskazettát talált. „Csomagold be” tanácsolta a főhadnagy, és Csupati egyéb híján, zsebkendőjébe csavarta a dobozt. A megérkező rendőr- orvos véleménye szerint a halál fél, de legfeljebb egy órája csigolyatörés miatt állt be. Sátori meredten nézte a nőt, mintha szemeivel akarná életre kelteni. „Ha megszólalna, legalább egy szó erejéig” — töprengett. „Ezek a vacak nylonharisnyák. Teljesen meg vannak tőlük szédülve a nők". A gyilkosságra egyetlen elfogadható magyarázat lenne: féltékenység. „Féltékenység” labdázott a gondolattal. El is fogadná, ha Kántor minden eddigi lépése nem az ellenkezőjét bizonyítaná. „Miért kell egy féltékenységhez a határon száz veszély kockáztatásával átszökni? Olyan nagy lett volna a bosszúvágy?” Kántor türelmetlenül topogott az ajtó előtt. Csupati figyelmeztette Sátorit: „Főnök, a kutya tovább akar menni”. — Kérjen további erősítést — utasította a helyettesét és Sátori gondolatai az ábrándozásból visszazökkentek a valóságba. Kántor az épület hátsó keresztfolyósóján vezette őket és a használaton kívüli kártyaraktárhelyiségébe nyíló keskeny csigalépcsőn igyekezett lefelé. „Ez egyre cifrább’ — mondta Csupati. Sátori is erre gondolt. Ez eddig úgyszólván minden lépésüknél új és új rejtvénybe ütköztek. Egyszerű határsértésnek indult ez az ügy, és a megyei székhely nagy szállodájában már a második hullát találták meg. A tettes alig egy órányival járhat előttük és ez az időelőny ki tudja, mi minden meglepetést tartogat még számukra. „Záróra, kedves vendégek, záróra!” hallatszott be a raktárba a bárpulttól elválasztó vastag brokát függönyön. Távolabbról halkabban a kémelhárító csoport vezetőjének felszólítása hallatszott, ahogy az igazolványokat kérte. „A katonák a ruhatári kijáratnál dolgoznak” ötlött fel Csupati fejében. „Az igazolványokat... Hé, önnek is szól”. Hangzavar, lárma. A függöny előtt a bárT pultnál a mixernő suttogott: „Jenőikén, ez borzasztó. XJjab- ban itt minden éjjel razziáz- nak... Nem tudja, mi van?” „Valami hullát találtak a hekusok az egyik szobában”. „Aha, szóval a személyzet még nem tudja, ki az áldozat. Ez jó. Nagyon jó" — gondolta elégedetten magában Sátori. — Mire várunk, főnök? — türelmetlenkedett Csupati. — Hadd ürüljön ki egy kissé a térem, akkor jövünk mi. — Kántor olyan váratlanul lépett ki a függöny mögül, hogy a keskeny káva között oldalával a mixernő lábát súrolta. „Segítség!” visított a nő, ahogy Kántorra pillantott és kezéből kiejtette a konyakos- üveget, amibe a pincérek által visszahozott poharak maradékát töltögette. „Zagyválunk, nyuszikám, zagyválunk?” — lépett elő a függöny mögül Sátori is. — Ja, maga az? — derült fel a rendőrtiszt láttán a mixernő képe. — Már azt hittem egy fenevad lapul a raktárban. Csak nincs valami szajré ott? — kérdezte aggódva. „Szóval, szajrét is rejtegettek?” jegyezte meg magának Sátori. — Nem, semmi — mondta hangosan. — Csupán érdekelne, kik jártak ma éjjel a függöny mögötti helyiségben. — Én. A két áruhordó. Jen- ci, a főúr... — és elakadt. — Más nem? — Más? Azt hiszem, nem... ja, dehogynem. A 11 órás szünetben Maca és Jonny ugrott fel a szobába, valamilyen kottáért, mert az egyik vendégnek nem volt élég jó a sving és gersvinget akart hallani... mondta is Maca, milyen kuka- cosok itt a vendégek. Ebben neki teljesen igaza van... Én is beszélhetnék róla. hogy mennyit molesztálják az embert. — Ne tartsd fel az urakat, — robogott elő az L-alakú helyiség zenekari pódiuma felőli zugából a főpincér és tálcányi poharat, kistányért zúdított a pultba épített mosogató szélére. „Ki az a Jonny?" hajolt a mixernőhöz Sátori. Nem ismerik? A dobosunk. Ott megy kifelé a fiúkkal, meg valami haverjával... Az a magas, fekete hajú. Csodálom, hogy nem hallotta még játszani. Hű, hogy tudja keverni az ütőt? Tényleg nem hallotta? Pedig már három hónapja játszik itt és minden valamirevaló hekus ...” — zavartan harapta el a folytatást és kezét szája elé kapta. — „Jaj, ne haragudjon, de annyira rájár a szám”. Sátori felnevetett: „Oda se neki”. (Folytatjuk.)
