Pest Megyei Hírlap, 1969. július (13. évfolyam, 149-175. szám)

1969-07-09 / 156. szám

1969. JŰLIUS 9., SZERDA l'tsí HEGYE! «MíVrfmí ZAPORESO, ZIVATAR Pataki eljöhetne ide pikoló- fiúnak. KÁDEREK Járjuk ■fc^alatont. Mindent megnézünk, ami megnézhető, mindent megkóstolunk, ami megkóstolható, süttetjük ma­gunkat a nappal, az eső elől se bújunk a terasz alá, a vi­hart is élvezzük. És amikor ráncba szedjük gondolatain­kat, leltározzuk a napi élmé­nyeket, a következőket álla­pítjuk meg: két, abszolút megbízható káder van erre­felé. Immáron évszázadok, vagy ki tudja mióta tartják magukat mindketten. Lehet rájuk építeni, soha senkiinek nem okoznak csalódást és ez nagyszerű dolog. Az egyik ter­mészetesen maga a Balaton. A tudósok hiába rémisztgetik az embereket: a tó minden évben fogy, párolog, több ezer hektót! Állítom és örömmel tudatom mindenkivel, akit ér­dekel, hogy ez nem látszik meg rajta. A tó alakja a régi, vize édes, sima és hűs. Nagy­szerű dolog fürödni, úszni, lu­bickolni a jó öreg Balaton­ban. A másik megbízható káde­re a vidéknek természetesen a szép nő. Alakja jó. Bőre aranybarna, mozgása kecses, hiszi az ember, mit Is hihetne mást, a jó isten a szép nőket ide teremtette a Balaton part­jára, bele ebbe a tájba, az életbe, a boldogságba. A tol­iam teszem rá, amióta ember él e tájon, itt mindig szép nők napoztak a parton, fürödtek a vízben. Jó, jó, javítok: szép nők is. idén egy új jelenséggel is találkoztam, lehet, azért fi­gyeltem föl az egészre, mert nagyapa is vagyok. Sok az édes kis gyermek a parton és a vízben. Ahogy nézem őket, ragyogó kék és barna szemü­ket, bizton tudom, ők lesznek errefelé nemsoká az isten. Megdöbbenéssel tapasztalom, hogy félelmetes szokásaik van­nak. Ha nem kapják meg idő­ben a kakaót, ordítanak. Ha nem elég édes, ellökik a cu­mit. És ezt mind természetes­nek tartják. Vajon, ha felnő­nek. ők is ízetlen tengeri her­kentyűket dugdosnak majd egymás szájába? Vajon ők is megtanulnak viselkedni és be­húzott nyakkal, elvesztett hanggal távoznak, miután ész­reveszik, hogy becsapták egy­mást, itt a parton, ahol egy­kor mindent megvető bátor­sággal voltak legények a tal­pukon és igényesen lökték fél­re a cumis üveget? De jó vol­na kilesni majd őket. AUTÓSTOP Nem divat. Ahogy jött, ele­mentáris erővel, lázasain, győz­tesen a balatoni országúton, a slágerekben, a humoreszkek­ben — elmúlt. Sem a sláge­rekben, sem az országúton nem stoppolnak autót. Mi ta­lálkoztunk egy kései fecske­párral, akik persze nem csi­nálnak nyarat és akik a fox- trottot sem hozzák vissza di­szomszéd pince, a szomszéd szőlő és a hagy­matábla. Az egész tőlünk öt méternyire. Az orvos bűntudattól hajtva azonnal köszönti. Neki semmi köze a családi háborúhoz, oda­megy az asszonyhoz, visz egy pohár bort is és pénzt nyom a markába. Dicséri a hagymát. A nő önérzetes, a pénzt nem fogadja el, de felenged. Nem hallunk semmit, el vagyunk foglalva az étellel, itallal. Azt még látjuk, hogy az asszony néhány perc múlva pihegve, kipirulva nyitja a pinceajtót. A szája is kiró- zsásodott, inegszépült. Az orvos dolgavégez- tével az asztalunkhoz ül, eszik-iszik, jó étvá­gy^ van. Kérdi a parasztot, megtalálta-e a cédulát a pince kulcslyukában. Reggel, ami­kor a Balaton felé tartott, oda tette, hogy maradjon a paraszt itt, estére visszajövünk. — Nem találtam én semmit. Oda tetted volna? — kérdezi a paraszt vissza és hozzá­teszi még: — Akkor azért akartam olyan nehezen be­menni, sehogyan sem tért a kulcs a lyukba. — Biztos megint részeg voltai — évődik az orvos. — Beszélhetsz, amit akarsz, tudjuk minek hívnak — válaszol a cigány és csak nagy, hű­séges szeme mond ellent szavainak. \ Évekkel ezelőtt összeverődött itt, nála egy kis jól sikerült banda. Akkor éppen ősz volt, forrt a bor. A gazdát a vendégek leitatták. Amikor ötödször fordult a pincébe az italért, egy kissé elfáradt a borgőztől és lefeküdt a pince hűs földjére. A cigány a gáztól már útban volt az örök szőlőhegyek felé, ahol már nem kell nyitni, kötözni, permetezni és szü­retelni sohasem. Az orvos szomjas volt, türel­metlenül utána ment, ott találta aléltan, esz* méletlenül. Gyorsan kihúzta a friss levegőre. Apja, anyja hát az orvos, fizet is a borért, hadd beszéljen, amit akar. Bár a paraszt sem marad adós, nem lehet ennyi ember előtt. Még azt hinnék, nincs önérzete. Azért nyel­vére szordinót rak és finoman vág vissza. Bár ő is csobogtatja a bort lefelé, igaz, tem­pósan, ahogyan a mindentudó szőlősgazdák szokták. Öt többé nem rugatja be senki. Az emberek szemébe kiül a bor lelke, szé­pen száll a férfihang. Odaül közéjük, boldo­gan vigyorog, a holdfényben csak az ínye világít. Fogai bebarnultak a sok dohánytól. Az ég sötétkékjében a csillagok, a minden- ség távoli torkolattüzei viliódznak. — Az idei borod jobb, mint a tavalyi volt, Jóska . — löki oldalba az orvos. — Látnivaló — dörmögi a paraszt. vatba. Amolyan kései hátvé­dek ők, mint az öreg ruhada­rab, amelyik állásában, a szekrényben lógva megy ki a divatból. A levegő mozdulatlanul áll, az országút kék csíkja fölött délibábot játszik a napsugár. Kocsink egyenletesen, százas­sal nyeli a kilométereket, a falvak telefonpóznakénit ro­hamnak visszafelé mellettünk. Szemesnél két leány integet, manekennek öltöztek, de az is lehet, hogy a pizsamájukat magukon felejtették, ki tudja eldönteni ezt, ki ismeri ki magát a mai divatban? Elro­hanunk mellettük, látom ar­cuk kétségbeesett, szólok a so­főrnek, a kocsi megáll. A tá­volság már háromszáz méter­nyi, pedig egy pillanat, hogy arcuk elvillant szemem előtt. Rohannak. A fotós hátul he­lyet csinál nekik, udvarias, örül. A lányok is örülnek, vi­hognak. — Szántódra, a révhez me­gyünk. Komppal át a túlsó partra, ott várnak a srácok. Ilyenkor vonat nem megy. őket beutalták. Mi egy pa­rasztnéninél lakunk Szemesen. Maszek, de olcsón adja a szobát A fölidszöviben ebéde­lünk, a többi hideg. Hová mennek? Pestre? Nem szok­tunk mi stoppolni. De ilyen­kor nem megy vonat Egy svéd pali fel akart bennünket venni. Nem szálltunk be. Pe­dig szép volt a kocsija. Szebb mint a maguké. Ebbe beszáll­tunk. Láttuk a rendszámot, BA. Ez belügyi. Ezért mer­tünk. Ezt a ruhát is mi ter­veztük ... Boldog, vidám, gyermeki csacsogás az egész út. A so­főr Izzad, a fotós tüsténkedik, produkálja és fölülmúlja ön­magát — Lányok, hát nem tudják? A svédek nem veszélyesek. — Őrmester elvtárs — szó­lok a pilótához, aki a terme­te után az idegenlégióban is lehetett volna őrmester. — Őrmester elvtárs, legyén szíves, válaszoljon a hölgyek­nek. A pilóta fölébred és tisztes- ségtudóan válaszol, a belügyi színekben. — Igenis, őrnagy elvtárs! — hátrafordul egy kissé és még annyit mond: — Persze, hogy szabad, lá­vigyorogva és magával ránt bennünket a csiUagtalan, rangtalan civil életbe. — őrmester! Forduljon a révhez! Én nem hagyom magam, én tovább látszom. Nem bá­nom, legyek csak őrnagy, de maradjak rendőr. A fotós kisegíti a lányokat a kocsiból, kezet ráz velük. Vi­gyorog, önfeledten tesz utá­nuk néhány lépést. Rákiáltok: — Tizedes, hozzám! é'Ste,-:>;■: V■: 'y\ • j'y.->■y: Hidegvérűek. A sok pálinká­tól elmulyultak. Ellustult a vérük. Azok észre sem veszik a szép lányokat. Maguk is jobban tennék, ha nem a nemzetek lobogóit tanulnák meg, hanem a nemzetek... szóval a férfiakat ismernék, a fiúkat... A lányok mereven vihog­nak. Most már aztán végkép­pen nem tudják, hogyan visel­kedjenek. Rendőr bácsik ezek vagy mik? Udvarolnak, szel- lemeskednek, fényképeznek, hallgatnak és őket egyetlen Intésre felvették a kocsiba. Lelkűkben homályosan bizse­reg a félelem. Az egyik egy kissé bátrabb, vagy legalább­is annak szeretne látszani. nyok. Üljetek nyugodtan, ne ficánkoljatok, mert fölborul a kocsi — aztán szótlanul az út­ra mered és veszi a kanyart. A mi pilótánk soha az éle­tében nem volt katona és rendőr. Született civil koffer. Annyit sem tud, hogy ha én bezupálok és mondjuk semmi balhét nem csinálok, ma már alezredes lennék, akár ezredes is. Fáj ez a rangfosztás! Őr­nagy?! Dühömben azonnal le­fokozom a fotóst. — Alhadnagy — kérek tü­zet. Szakaszvezető — fordulok a pilótához. Az őrmester sértetten kap­ja fel a fejét — Mit akarsz? — kérdezi — Ne marháskodj! Vigyorog. Minden tekinté­lyem oda, beleesett a szántódi révnél a tó vizébe. A lányok 30 méterről visszaintenek. Ilyen komolytalan rendőr bá­csikat még sohasem láttak. (Amennyiben rendőr bácsik is olvassák e néhány sort szeretném tisztelettel jelente­ni, hogy a belügy színeire szégyent nem hoztunk, igaz, nem voltunk valami katonás jelenség, de a lányokkal szé­pen beszéltünk, a fotós is tu­dott viselkedni. És még vala­mit: azért én katona voltam, sőt a fotós is. Csak a pilótánk nem volt. Viszont őt hazafelé teljesen lefokoztam és maradt, mi volt, címzetes honvéd. — Szabad maguknak autó­stoppal felvenni? Nem tiltja a szabályzat? Igaz, maguknak mindent szabad, mondta a fater otthon. Szöveg: Suha Foto: Gábor

Next

/
Oldalképek
Tartalom