Pest Megyei Hírlap, 1969. július (13. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-09 / 156. szám
1969. JŰLIUS 9., SZERDA l'tsí HEGYE! «MíVrfmí ZAPORESO, ZIVATAR Pataki eljöhetne ide pikoló- fiúnak. KÁDEREK Járjuk ■fc^alatont. Mindent megnézünk, ami megnézhető, mindent megkóstolunk, ami megkóstolható, süttetjük magunkat a nappal, az eső elől se bújunk a terasz alá, a vihart is élvezzük. És amikor ráncba szedjük gondolatainkat, leltározzuk a napi élményeket, a következőket állapítjuk meg: két, abszolút megbízható káder van errefelé. Immáron évszázadok, vagy ki tudja mióta tartják magukat mindketten. Lehet rájuk építeni, soha senkiinek nem okoznak csalódást és ez nagyszerű dolog. Az egyik természetesen maga a Balaton. A tudósok hiába rémisztgetik az embereket: a tó minden évben fogy, párolog, több ezer hektót! Állítom és örömmel tudatom mindenkivel, akit érdekel, hogy ez nem látszik meg rajta. A tó alakja a régi, vize édes, sima és hűs. Nagyszerű dolog fürödni, úszni, lubickolni a jó öreg Balatonban. A másik megbízható kádere a vidéknek természetesen a szép nő. Alakja jó. Bőre aranybarna, mozgása kecses, hiszi az ember, mit Is hihetne mást, a jó isten a szép nőket ide teremtette a Balaton partjára, bele ebbe a tájba, az életbe, a boldogságba. A toliam teszem rá, amióta ember él e tájon, itt mindig szép nők napoztak a parton, fürödtek a vízben. Jó, jó, javítok: szép nők is. idén egy új jelenséggel is találkoztam, lehet, azért figyeltem föl az egészre, mert nagyapa is vagyok. Sok az édes kis gyermek a parton és a vízben. Ahogy nézem őket, ragyogó kék és barna szemüket, bizton tudom, ők lesznek errefelé nemsoká az isten. Megdöbbenéssel tapasztalom, hogy félelmetes szokásaik vannak. Ha nem kapják meg időben a kakaót, ordítanak. Ha nem elég édes, ellökik a cumit. És ezt mind természetesnek tartják. Vajon, ha felnőnek. ők is ízetlen tengeri herkentyűket dugdosnak majd egymás szájába? Vajon ők is megtanulnak viselkedni és behúzott nyakkal, elvesztett hanggal távoznak, miután észreveszik, hogy becsapták egymást, itt a parton, ahol egykor mindent megvető bátorsággal voltak legények a talpukon és igényesen lökték félre a cumis üveget? De jó volna kilesni majd őket. AUTÓSTOP Nem divat. Ahogy jött, elementáris erővel, lázasain, győztesen a balatoni országúton, a slágerekben, a humoreszkekben — elmúlt. Sem a slágerekben, sem az országúton nem stoppolnak autót. Mi találkoztunk egy kései fecskepárral, akik persze nem csinálnak nyarat és akik a fox- trottot sem hozzák vissza diszomszéd pince, a szomszéd szőlő és a hagymatábla. Az egész tőlünk öt méternyire. Az orvos bűntudattól hajtva azonnal köszönti. Neki semmi köze a családi háborúhoz, odamegy az asszonyhoz, visz egy pohár bort is és pénzt nyom a markába. Dicséri a hagymát. A nő önérzetes, a pénzt nem fogadja el, de felenged. Nem hallunk semmit, el vagyunk foglalva az étellel, itallal. Azt még látjuk, hogy az asszony néhány perc múlva pihegve, kipirulva nyitja a pinceajtót. A szája is kiró- zsásodott, inegszépült. Az orvos dolgavégez- tével az asztalunkhoz ül, eszik-iszik, jó étvágy^ van. Kérdi a parasztot, megtalálta-e a cédulát a pince kulcslyukában. Reggel, amikor a Balaton felé tartott, oda tette, hogy maradjon a paraszt itt, estére visszajövünk. — Nem találtam én semmit. Oda tetted volna? — kérdezi a paraszt vissza és hozzáteszi még: — Akkor azért akartam olyan nehezen bemenni, sehogyan sem tért a kulcs a lyukba. — Biztos megint részeg voltai — évődik az orvos. — Beszélhetsz, amit akarsz, tudjuk minek hívnak — válaszol a cigány és csak nagy, hűséges szeme mond ellent szavainak. \ Évekkel ezelőtt összeverődött itt, nála egy kis jól sikerült banda. Akkor éppen ősz volt, forrt a bor. A gazdát a vendégek leitatták. Amikor ötödször fordult a pincébe az italért, egy kissé elfáradt a borgőztől és lefeküdt a pince hűs földjére. A cigány a gáztól már útban volt az örök szőlőhegyek felé, ahol már nem kell nyitni, kötözni, permetezni és szüretelni sohasem. Az orvos szomjas volt, türelmetlenül utána ment, ott találta aléltan, esz* méletlenül. Gyorsan kihúzta a friss levegőre. Apja, anyja hát az orvos, fizet is a borért, hadd beszéljen, amit akar. Bár a paraszt sem marad adós, nem lehet ennyi ember előtt. Még azt hinnék, nincs önérzete. Azért nyelvére szordinót rak és finoman vág vissza. Bár ő is csobogtatja a bort lefelé, igaz, tempósan, ahogyan a mindentudó szőlősgazdák szokták. Öt többé nem rugatja be senki. Az emberek szemébe kiül a bor lelke, szépen száll a férfihang. Odaül közéjük, boldogan vigyorog, a holdfényben csak az ínye világít. Fogai bebarnultak a sok dohánytól. Az ég sötétkékjében a csillagok, a minden- ség távoli torkolattüzei viliódznak. — Az idei borod jobb, mint a tavalyi volt, Jóska . — löki oldalba az orvos. — Látnivaló — dörmögi a paraszt. vatba. Amolyan kései hátvédek ők, mint az öreg ruhadarab, amelyik állásában, a szekrényben lógva megy ki a divatból. A levegő mozdulatlanul áll, az országút kék csíkja fölött délibábot játszik a napsugár. Kocsink egyenletesen, százassal nyeli a kilométereket, a falvak telefonpóznakénit rohamnak visszafelé mellettünk. Szemesnél két leány integet, manekennek öltöztek, de az is lehet, hogy a pizsamájukat magukon felejtették, ki tudja eldönteni ezt, ki ismeri ki magát a mai divatban? Elrohanunk mellettük, látom arcuk kétségbeesett, szólok a sofőrnek, a kocsi megáll. A távolság már háromszáz méternyi, pedig egy pillanat, hogy arcuk elvillant szemem előtt. Rohannak. A fotós hátul helyet csinál nekik, udvarias, örül. A lányok is örülnek, vihognak. — Szántódra, a révhez megyünk. Komppal át a túlsó partra, ott várnak a srácok. Ilyenkor vonat nem megy. őket beutalták. Mi egy parasztnéninél lakunk Szemesen. Maszek, de olcsón adja a szobát A fölidszöviben ebédelünk, a többi hideg. Hová mennek? Pestre? Nem szoktunk mi stoppolni. De ilyenkor nem megy vonat Egy svéd pali fel akart bennünket venni. Nem szálltunk be. Pedig szép volt a kocsija. Szebb mint a maguké. Ebbe beszálltunk. Láttuk a rendszámot, BA. Ez belügyi. Ezért mertünk. Ezt a ruhát is mi terveztük ... Boldog, vidám, gyermeki csacsogás az egész út. A sofőr Izzad, a fotós tüsténkedik, produkálja és fölülmúlja önmagát — Lányok, hát nem tudják? A svédek nem veszélyesek. — Őrmester elvtárs — szólok a pilótához, aki a termete után az idegenlégióban is lehetett volna őrmester. — Őrmester elvtárs, legyén szíves, válaszoljon a hölgyeknek. A pilóta fölébred és tisztes- ségtudóan válaszol, a belügyi színekben. — Igenis, őrnagy elvtárs! — hátrafordul egy kissé és még annyit mond: — Persze, hogy szabad, lávigyorogva és magával ránt bennünket a csiUagtalan, rangtalan civil életbe. — őrmester! Forduljon a révhez! Én nem hagyom magam, én tovább látszom. Nem bánom, legyek csak őrnagy, de maradjak rendőr. A fotós kisegíti a lányokat a kocsiból, kezet ráz velük. Vigyorog, önfeledten tesz utánuk néhány lépést. Rákiáltok: — Tizedes, hozzám! é'Ste,-:>;■: V■: 'y\ • j'y.->■y: Hidegvérűek. A sok pálinkától elmulyultak. Ellustult a vérük. Azok észre sem veszik a szép lányokat. Maguk is jobban tennék, ha nem a nemzetek lobogóit tanulnák meg, hanem a nemzetek... szóval a férfiakat ismernék, a fiúkat... A lányok mereven vihognak. Most már aztán végképpen nem tudják, hogyan viselkedjenek. Rendőr bácsik ezek vagy mik? Udvarolnak, szel- lemeskednek, fényképeznek, hallgatnak és őket egyetlen Intésre felvették a kocsiba. Lelkűkben homályosan bizsereg a félelem. Az egyik egy kissé bátrabb, vagy legalábbis annak szeretne látszani. nyok. Üljetek nyugodtan, ne ficánkoljatok, mert fölborul a kocsi — aztán szótlanul az útra mered és veszi a kanyart. A mi pilótánk soha az életében nem volt katona és rendőr. Született civil koffer. Annyit sem tud, hogy ha én bezupálok és mondjuk semmi balhét nem csinálok, ma már alezredes lennék, akár ezredes is. Fáj ez a rangfosztás! Őrnagy?! Dühömben azonnal lefokozom a fotóst. — Alhadnagy — kérek tüzet. Szakaszvezető — fordulok a pilótához. Az őrmester sértetten kapja fel a fejét — Mit akarsz? — kérdezi — Ne marháskodj! Vigyorog. Minden tekintélyem oda, beleesett a szántódi révnél a tó vizébe. A lányok 30 méterről visszaintenek. Ilyen komolytalan rendőr bácsikat még sohasem láttak. (Amennyiben rendőr bácsik is olvassák e néhány sort szeretném tisztelettel jelenteni, hogy a belügy színeire szégyent nem hoztunk, igaz, nem voltunk valami katonás jelenség, de a lányokkal szépen beszéltünk, a fotós is tudott viselkedni. És még valamit: azért én katona voltam, sőt a fotós is. Csak a pilótánk nem volt. Viszont őt hazafelé teljesen lefokoztam és maradt, mi volt, címzetes honvéd. — Szabad maguknak autóstoppal felvenni? Nem tiltja a szabályzat? Igaz, maguknak mindent szabad, mondta a fater otthon. Szöveg: Suha Foto: Gábor
