Pest Megyei Hírlap, 1969. július (13. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-27 / 172. szám
"Adrian 1969 JÚLIUS 27., VASÁRNAP Kőkori leletek nyomában A hatvanegyedik sír Keskeny ösvény vezet Aszód mögött a Pap-dombra. A meredek kaptatón agyagba vájt lépcsők könnyítik az utat felfelé. Évtizede még gabonatáblákat fodrozott a szál a dombtetőn, ma puszta és kopár, de nem néptelen. Emberek ássák a földet a tűző júliusi napsütésben. Lehetnek vagy tizenketten, tizenöten, jobbára környékbeli paraszt- emberek, közel a hatvanhoz vagy már azon is túl. Fekete kalapjuk alól patakzik a veríték, oda sem figyelnek rá, annál Inkább az agyagos földre, az ásó nyomára. Nem úgy ásnak, mint azt megszokták volt. odakinn a határban, vagy a ház körüli kertben, erőteljes, egyforma mozdulatokkal, hanem óvatosan, nagy körültekintéssel, csak centiméterekre süllyesztve a csontkemény agyagba ásójuk hegyét Fehérkalapos, napégett arcú, lengén öltözött férfi jön elénk. Asztalos István tanár, az aszódi Petőfi Múzeum megalapítója és igazgatója. Tizenegy esztendeje került Aszódra tanárnak s egy évvel később már múzeumot alapított, szinte a semmiből. — Abban az esztendőben mélyszántást végeztek itt, a dombtetőn. Összetört edények töredékei, állatcsontok, kő- és csonteszközök borították a felszint, de nem egységesen, hanem több hatalmas foltban sűrűsödve. A mélyszántás mintegy harminc centiméter mélységig megsemmisítette a magasan fekvő leleteket, de egyúttal ki is rajzolta a mintegy négyezerötszáz éves, kőkori település jellegét. Egyedül nem mertem nekikezdeni a feltárásnak. Felutaztam Pestre s felkerestem dr. Ka- Aicz Nándort, az Akadémia gégészeti Intézetének tudományos munkatársát. Dr. Kalicz Nándor zömök, középkorú férfi. Térdelve nem látszik ki a köziéi méteres, futóárokszerű mélyedésből. A kezében seprű, azzal tisztogatja a fellazított földet. Éppen csak felpillant, /elnézést kér s hozzá türelmet, de most még egy miniszter kedvéért sem tudná abbahagyni a munkát. Talán öt perc, talán tíz, a kutatómunka legizgalmasabb percei ezek, amíg egyre ösz- szefüggőbben kibontakozik az oldalt fekvő, zsugorított helyzetű csontváz körvonala, — Ritka szép példány és hibátlan egészen — emelkedik fel sokára s csak a karját nyújtja földes-poros tenyere helyett — Ez a hatvanadik *ív, melyet kilenc esztendő alatt feltártunk ezen a tele- per. — Fiatal nő lehetett — mutat széles medencecsontjára, s aztán a jó munka elégedettségével kapaszkodik fel a gödörből. Letelepszünk a napégette fűbe. Az életéről kérdezem, mert régóta foglalkoztat a kérdés: hogyan lesz régész valaki a huszadik század második felében, amikor már a Holdat is megjárta az ember. — Parasztgyerek vagyok, a Heves megyei Tamabodon születtem. A tág határ volt a második otthonom s a föld mindig sok kincset rejteget. Hol én találtam valamit, hol az apám vagy a szomszédaink. Szidott érte az apám, minek nekem az a sok régi kacat. de én makacsul ragaszkodtam hozzájuk, azok voltak legkedvesebb játékaim. Már akkor eltökéltem, akárhogy is akarja apám, régész leszek. Aztán mégis az Agrártudományi Egyetemre iratkoztam. De nem bírtam tovább másfél esztendőnél. Akkor átpártoltam a bölcsészekhez. Nem bántam meg. Ha újra kezdeném, akkor is ezt a pályát választanám. — Tanár űr, igaza volt! — huppan le mellénk egy szőke, napszítta hajú, farmemadrá- gos lány. — Nő volt, semmi kétség! — és szétnyitja eddig összezárt markát: tengeri csigákból fúrt nyaklánc vagy karperec darabjait mutatja. — Újabb bizonyíték — lelkesül a tudományos kutató —, ezen a helyen a kőkor legfontosabb kereskedelmi útvonalai találkoztak. Ezek a tengeri csigák csak távoli országokból, kereskedelem útján juthattak el Aszód környékére. És a kutató szenvedélyességévél beszél arról, hogy kezdetben egyikük sem gondolta, éppen Aszód határában bukkannak rá a régóta keresett titokra: az Észak- és Dél-Európában egyaránt fellelhető, a lengyeli műveltséggel megegyező vagy rokon műveltségek emlékeire találnak rá s ezzel együtt az említett műveltségek vonulási útjára is fényt deríthetnek. Ezért az eddig feltárt leletek nemcsak országos, hanem nemzetközi jelentőségűek is. A lány csak most mutatkozik be: Debicski Katalin, a bölcsészkar harmadéves hallgatója. A kérdés akaratlan: hogy került ide? — Tizenhat éves korom óta járom az ásatásokat. Jártam már Pécsett, Pécsváradon, Székesfehérváron és Tácott is. A tanár urat személyesen nem ismertem, csak a munkásságát, meg a hírt hallottam, hogy itt tölti az idei nyarat. Gondoltam egy merészet és egy délután bekopogtattam hozzá. Bemutatkoztam, hogy ki vagyok, meg hogy régész szeretnék lenni s ha módot adna rá ... Most itt vagyok. Ez a történelem. A múzeumban lakom, ezt Asztalos igazgató úr szívességének köszönhetem. Hogy nem félek éjszakánként a több ezer éves csontvázak között? Ugyan... Amint látja, köztük töltöm a nappalokat is. — Tanár úr, tanár úr! Jöjjön már egy percre! — áll meg mellettünk egy szikár öregember, az ásójára támaszkodva. — Azt hiszem, megtaláltuk a következőt! — Semmi kétség! — állapítja meg néhány perc múlva dr. Kalicz Nándor. — Újabb sírra bukkant Józsi bácsi. Horváth Józsi bácsi már öreg „régésznek” számít, kilenc esztendeje dolgozik az aszódi feltáráson. Elküldeni sem lehelne, annyira megszerette a régészkedést. Csinálná talán még ingyen is. — Csináltam is kérem — mondja nem kis büszkeséggel. — Két esztendeje, őszszel éjjeliőr voltam az AKCV épülő telephelyén, Aszód habárában. Mindig ott forgolódtam a talajgyaluk között. Mondták is: menj már, öreg, még meghántoljuk a bőrödet a masinákkal. Mondhatták. Megéreztem én, kérem, hogy miért kell ott maradnom. Az egyik gyalu nyomán régi cserepekre bukkantam egy pénteki napon. Kinégyszögeltem azt a darab földet és kértem a munkásokat, hétfőig ne járjanak rá a gépeikkel. Nem hittek nekem, de azért kikerülték a megjelölt földdarabot. És szombaton munkához láttam egyedül, mert nem szóltam én kérem még az igazgató úrnak sem. És tudja mit találtam? Egy közel nyolcvan centi magas, kora bronzkori umasírt s hozzá még vagy harminc kisebb urnát. De most már elnézést, vár á munka. S hatvanhat éves korát meghazudtoló frissességgel kezd a hatvanegyedik sír feltárásához. Móra Ferenc régészei lehettek ennyire megszállottak, mint akik ezekben a napokban fejtik meg az aszódi Pap-domb értékes titkait. Prukner Pál NAPKUTATÁS Alma Atában katalógus jelent meg az utóbbi hat év során megfigyelt napkitörésekről. A kazah tudósok hosszú ideje rendszeres megfigyelés alatt tartják a napkoronát, tanulmányozzák a protuberanciákat. Fontos tudományos adatokat gyűjtöttek össze. A televízió augusztus elsején vetíti a „Nyári esti dal” című balettet. Képünkön: részlet a műsorból. Foto: Lippay MOST MAR Az ólom vagy ólomvegyületek okozta idült mérgezés a leggyakoribb ipari mérgezés. Hát akkor? Nincs benne semmi rendkívüli. Főként, ha csak hat ember ... Hiszen naponta ezrek és ezrek dolgoznak ólommal vagy ólomvegyületekkel. A férfi, akit magát is kezeltek, ha kórházba ugyan nem is került, halkan, alig nyíló szájjal felel a kérdésre, elkerülhető lett volna-e, ami bekövetkezett : — Igen. Elkerülhető lett volna. ' ö a művezetője azoknak az embereknek, akik közül hatot hetekig kórházban ápoltak. Ölommérgezéssel. A leggyakoribb ipari mérgezéssel... I. Az őlóművegcső gyártásához míniumot használnak. A minium, a vörös por, ólomvegyület. Tehát: mérgező. A míniumot a keverőháznak nevezett I részleg dolgozói szállítják, I ; döntik be a kemence tetején j vágott nyílásba. A miniumpor j i száll. Belep mindent Álarcot { használnak, hogy szűrt levegő : kerüljön a szervezetükbe, hogy ne ülepedhessék méreg a nyál- ( kahártyáikra. Az álarc vise- , lése kötelező. Az álarc az emberek homlo- < kára tolva. A nyakukban fityeg. Csak a szájuk, orruk előtt nincsen. Amikor meglátják az idegent, s az orvost, I gyorsan lehúzzák az álarcot, j Persze, a míniumos kezükkel, j — A legbiztosabb mód a j mérgező anyag belélegzésére i T< — mondja az üzemorvos. le Vízben tocsogunk. Előírás szerint a padlózatnak állandóan víz alatt kell állnia, hogy ne szálhasson fel az itt-ott el- hullajtott, leülepedett miniumpor. A betonpadló hibás, töredezett, a résekben mindenütt a méreg vöröse. Hetekig nem volt takarítónő. Hetekig, ha éppen idejük akadt, a munkások takarítottak. Ha éppen kedvük támadt, vizet engedtek a padlóra. A művezető, aki tettes és áldozat egyszemélyben, akárcsak a többiek, a hat kórházba szállított s a társaik, rezignál tan azt mondja: — Mi is sokat trehánykod- tunk, de túlzás lenne most a mi nyakunkba varrni mindent. A művezetőnek igaza van. n. Az Egyesült Izzó Tv Képcső- és Alkatrészgyára üveggyárában 1969 januárig ballant — a villanykörték üvegbúráját — készítettek. Januárban kezdték az ólomüvegcső húzást. A kemencék tetején járunk, forráság a talpunk alatt. A beöntőnyílás körül vörös minden. Pedig most már takarítanak. Pedig most már érezhető, hogy működik az elszívóberendezés. — Afosí már— mondja az egyik munkás. — Most már mindenki ideges — toldja hozzá némi szünet után. Csak ő nem. Álarca a homlokára tolva. III. A hat embert az ólomkólika biztos tüneteivel szállították kórházba. A tettes mégsem maga az ólom volt. Hanem az egyéni felelőtlenség, s a közös közöny. Mert az itt dolgozók kiilön-külön, napjában ki tudja hányszor sértették meg a technológiai fegyelmet, s előírásokat. Mert úgy kezdtek az ólomüvegcső-gyártás- hoz, hogy az üzemelés technikai, gépészeti feltételeit csak részben teremtették meg. Primitív körülmények között, kézzel végzett munkával, a mérgező anyaggal való közvetlen érintkezéssel teltek a napok, a hetek. Ölöm? Méreg? Ugyan! Az üzemorvos több ízben írt feljegyzést. Figyelmeztetett, tiltakozott, intézkedéseket kért. A papír megkezdte a maga csigaútját. Előadótól előadóig, íróasztaltól íróasztalig. Talán iktatták. Talán megjegyzéseket írtak rá. Talán határidőket. Talán nem csináltak .vele semmit. A keverőházban közben hajtottak, mert kevesen voltak. mert ide nem akart jönni senki sem. Hajtottak, s mert amúgyis verítékes a munka itt. s kétszeres erővel még j inkább az. hát a kéz köny- nyen félrelöki az álarcot. | MORFONDÍROZOK Több legyen a levegő. Több lett. Benne a míniumpor- ráL Siettek, hát elhagyták az étkezés előtti, kötelezően előírt kéz- és fogmosást. Lelecsíptek a szabad levegőn, való tartózkodásra biztosított percekből. A kemencék nem állhatnak le, a gyártósoron fénylő csővé merevedik a kemence torkán kibújó képlékeny massza. Amikor már úgy érezték, hogy nem megy tovább, fölmentek a szakszervezeti bizottsághoz. Nem a lehetetlen körülményekre, a primitív eszközökre panaszkodtak. Bér- jamtást kértek. Akkor már a méreg ott volt a szervezetükben. A bér javítást különben megkapták. h ; í IV. A művezető kiabál. A néhány napja fölvett takarító néni állt előtte s pislog. — ... hát hányszor szóljak magára naponta?! Az álarcot letolni tilos! Érti? Az úristenit, hát nem hiszi, hogy itt méreg van a levegőben is, mindé. fiáit? A néni pislog. Méreg? Talán halálfejjel jelölt üvegek jutnak az eszébe. Patikák titokzatos polcai. Itt? Fémhordókat lát. Vörös port. Olyan, mint a festék. Ettől kellene félnie? A művezető azt mondja: — Most már új életet kezdtünk. Most már nem tűrök el semmit. Most már elég volt a Je. gyelmczetlenkedésbőL Most már. Most már havonta kötelező orvosi vizsgálatra kell menniük. Most már foganatja van az üzemorvos észrevételeinek. MÓCSING Gondosan vigyáznak a pestiek gyomrára — olvasom az Esti Hírlapban. Hogy kik vigyáznak? Hát a Budapest Fővárosi Állategészségügyi Állomás Hús- és Tejvizsgáló Felügyelőségének munkatársai. A húshigiéniai laboratóriumban négy és jél ezer hús- és húskészítménymintát vizsgáltak meg s 80 százalékát megfelelőnek találták. Amióta ezt olvastam, egyre azon morfondírozok, vajon nekem legtöbbször miért a nem megfelelő 20 százalékból akarnak adni?! A minap is bemegyek egy húsboltba, mondom a mesternek, kérek szépen fél kiló marhaláb szárt. Egy pillanatra rám néz, mélyen a szemembe, én kacéran kettőt riszálok, aztán feje mögül leakaszt egy darab patinás mócsingot, fél kiló faggyúval, papírba csapja, s rádobja a mérlegre. A mutató még javában vitustáncol, valahol a 60 és a 80 deka között, amikor megszólal a mester: 34 forint. Honnan tudja? — kérdem kíváncsian — hiszen úgy hallottam, hogy a hentesszakmában nem tanítanak való- színüségszámítást. A mester szája megrándul, s egy ér lüktetni kezd a homlokán. Én a pult barikádjának csalóka biztonságában bízva elszántan folytatom: Azonkívül nem faggyút, hanem lábszárt kértem. Mert tetszik tudni, bizalmaskodom, kivételesen gu. lyásleveshez lesz, nem szappanfőzéshez. A másik eladó rövidkarajt szeletel éppen, kezében megáll a welszi bárd, s kiguvadt szemmel rám mered. Ö már tudja, amit én még nem, hogy a mester kissé ideges. Rövidesen én is megtudtam. A mester ugyanis időközben választott a gutaütés és a dühroham között. Az utóbbit választotta: „Negyvenötben a döglött lóhús is jó volt — tajtékozta —, most meg azt sem tudja a kedves vevő, miben válogasson!’’ Tényleg nem tudtam miben válogatni. A lábtörlő küllemű csuromfaggyúnak nem volt alternatívája. Két háztömbbel árvább új- \ bál próbálkoztam: Fél kiló : marhalábszárt kérek. Nincs. Es mi van? Puha hátszín. Gulyásleves ugrott, húsleves lesz, döntöttem. Egy kiló jöhet. Hús a papírba, zsupsz a mérlegre, szemem a mérlegtányéron: Mi ez?! Mielőtt reflexeimnek parancsolni tudnék, mutatóujjam a húsba mélyed. Tövig. Nyomában barna lé fröccsen szét. Hát puhának — kétségtelenül puha. Az is lehet, hogy valamikor hátszínnek hívták. Gyerekkorán: ban. „Ne tessék az árut fogdos- ni!” — reccsen rám az eladó, s dühében két kézzel paskolja az árut. Egy paskolás, egy fröccsenés. Egyenest a szemem közé. Böszülten megtoldja: „Ez gyenge marha!” Egyetértünk. Olyan gyenge, hogy már járni se tudott. — nyíri — könnyebben találná embert, aki vállalja ezt a munkát. De sok olyan vállalja, aki egész egyszerűen azt hiszi, hogy csak ijesztgetik a mérgezéssel... Aki nem érti, nem fogja föl, hogy az előírások őt védenék. Ha hagyná. Most már. Most már tökéletesítettek az elszíváson, az anyagmozgatáson, általában a körülményeken. Miért nem lehetett akkor, januárban? Az üzemszerű munka megkezdése előtt? Miért nem lehetett úgy tenni mindent — s minden érintettnek —, hogy hat embert ne vigyen a mentő kórházba? V. Minden nyolcadik üzemi baleset oka maró vagy mérgező anyag. 1969 januárja és májusa között az országban ösz- szesen 29 400 üzemi baleset történt. Tehát maró és mérgező anyagok miatt 3740. Mit számít akkor pont ez a hat ember? Ilyesmiből csak az újságírók csinálnak ügyet. Mészáros Odó
