Pest Megyei Hírlap, 1969. július (13. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-20 / 166. szám
1969. JÚLIUS 20., VASÁRNAP PEST MM, kJCítUsp ff SIMON EMIL: HÁROM UJJ 1 Elég sokat ittak, szinte magától értetődő volt, hogy a beszélgetés az asszonyokra terelődött. Most is Varga kezdte, ő mindig szívesen dicsekedett a hódításairól, s harsogva bizonygatta, hogy az asszonyokat nem szabad komolyan venni. — Az asszony legyen pajtás, ha akarom, szórakoztasson! — mondta, s diadallal nézett végig rajtuk. Egy kivételével mind helyeseltek, koccintottak, ittak rá. Kiss csak forgatta a poharát, s azt kérdezte tőlük: — Na és, akik velünk dolgoznak? — Tétován vonogatták a vállu- kat. — Igaz. Az asszonyok ott vannak az állványon, a kezük alá segítenek. Dehát egy erősebb szóra kibuggyan a köny- nyük, s valójában soha nincs más gondjuk, mint .hogy férfit fogjanak maguknak! Kiss keményen lecsapta az öklét. — Az asszonyok is érnek annyit, mint bármelyik férfi! En nem tagadom: mindig csodáltam, ahogy a mocsokban, sárban egy nyomon taposnak velünk! Végigjártam az országot, elég sokat láttam. De csak annak az egynek a történetét hallgassátok meg! — Lehet tíz éve is; a vegyigyárat építettük ... Amikor a helyszínre érkeztünk, sarat, pusztát találtunk. Felhúztunk néhány barakkot. Ott rendezték be az irodákat, abban laktunk mi is. Jött néhány asz- szony: tíz, vagy tizennégy. Mifélék voltak? Egyiket otthagyta a férje, pénzre volt szüksége... A másikat a kaland vágya hozta. Olyan is akadt, aki már szűknek érezte a falut, s tapasztalni akart. — Persze, mi aztán nem voltunk angyalok. Az olajos ©verállban, a meszes pufajkában is felfedeztük az asz- ezonyt. Sokat megengedtünk magunknak ... Akadt olyan is, akinek*- szinte tetszett/ bst- megfogdostuk, é.s szívesen eljött a kantinba féldecezni. De nekünk nem az ilyenek kellettek, hanem a visszahúzódók, a szégyenlősek. Este bezárkóztak a szobájukba, kimozdulni se mertek. Mibennünk buzgqtt a kutyatermészet. Akárhogy kifáradtunk nap közben, ott ólálkodtunk az ablakuknál, s részegen nótáztunk. — Nekem különösen egy tetszett. Ha valamelyik estén véletlenül józan maradtam, szépen elbeszélgetett velem ... Özvegy volt. A férjét valamelyik építkezésen ottmarasztot- ta egy gerenda. Azt hallottátok volna, ahogy emlékezett rá! Nem könnyezett, nem csuklóit el a hangja. Átmelegedett, kisimult az arca, mintha menyegzőre készült volna. Mindig arra gondoltam: — Micsoda nagyszerű asszony lehet, aki még a halottakat is így megbecsüli. Milyen társa lenne egy élőnek! — Azt is megvallom: ritkán maradtunk józanok. A legközelebbi falu is hat kilométernyi járásra feküdt, körösikörül dagadt a sár. Olyanok voltak az esték, akár a rabtartó kutak. Bevergődtünk a szobánkba, kártyáztunk, ittunk, s ha már sok volt bennünk a fölös erő, szétvertük a kantin berendezését. — Korán ősszel váratlanul vihar zúdult ránk. Szokatlanul gorombán dörgött, akkora villámok hasogattak, mintha aoélbalták zuhogtak volna a tetőre. Megjött a szél, dübörögve rohant a félig felhúzott falak között... Örült tomtoo- lással futott neki minden megmozdíthatónak. Aztán’ ránk vert az eső is, folyt az ablakokon a víz. — Megszeppenve lapítottunk, hiszen a rozoga épületek nem állhatták ki ekkora tom- bolást. Órákig eltartott, éjszaka lehetett már, amikorra elcsendesedett. A művezető végigrohant az ablakok alatt, s üvöltözött. — Kifelé emberek! Nézzük meg, mi a kár! Kelletlenül kászálódtunk. Lámpákkal világítva botorkáltunk a sárban. Az épület egyik sarkánál a szél kifordított egy faoszlopot, s otrombán a teherfelvonóra döntötte. Valaki oeugrott a felvonó ketrecébe, s a vállát alávetve emelgetni kezdte az oszlopot. A nehéz fa mozdult is néhány centit, 3 ahogy billent, kiütötte a felvonó biztosító ékét. A platót teherrel hagyták odafönt, most i rakománnyal együtt csúszni «Fv.dettv lappié. Szerencsére, igen lassan, mert a faoszlophoz dörzsölődött a kötele. — Az ember a felvonó ketrecében vergődött. Talán csak jgyet kiáltott, aztán a szó is oenne akadt a félelemtől. Toporogtunk körülötte, s nem tudtuk, hogyan fogjunk hoz- ?á? A biztosi tóéket kellet vol- ia visszabillentem, dehát az kockázatos, mert odakenődhet az ember! — Mart bennünket a tehetetlenség. Egyszerre odafut hozzám az az asszony, akiről beszéltem. — Nem történt aaja? — kérdezi ijedten. Jól esett, hogy aggódik értem, de abban a robbanó feszültségben ingerülten válaszoltam. — Mi baj van? — nézett a felvonóra, s akkor észrevette a ketrecbe szorult embert... És rögtön határozott. Felvonókezelő volt, jól értett a géphez. Mindig tiszta volt a feje, egyedül állt a világban, s ha megakart maradni, folyton használnia kellett az eszét. — Felkapott egy hosszú feszítővasat, s benyúlt a biz- tositóákhez. Valaki ráikáltott: hagyja abba, mert odalehet a keze! De ő csak a szorongatott emberre gondolt. Végre sikerült helyrebillentenie az éket. A kerék megakadt, s a hirtelen fékezéstől nagyot rándult a kötél. Alaposan meglökte a feszítővasat, s az asszony kezét az állványhoz szorította... — Ügy emlékszem, nem is kiáltott. Leejtette a vasat, ép kezével szorította a sebet. Ugrottunk érte, hogy bele ne bukjék a sárba. — Valahogyan bekötöztük, s ügyeltünk rá, amíg kijöhettek a mentők. Bizony, levágta három ujját. — Kiss felemelte a kezét, tenyerét széttárta. — Nem kell mondanom, milyen csapás egy munkásembemék! — Aztán? — kérdezte valaki, de Kiss úgy tett, mintha nem hallotta volna. Láthatóan elkedvtelenedtek, az ital sem ízlett. Fizettek, s csendesen mentek kifelé. Éjszaka volt már, halvány világosságban forogtak a csillagok. Foltokban terpeszkedtek a felhők, szakadtak voltak, akár a munkáira fagott ing. Ütközben hazafelé még egyszer megszólalt Kiss. — Hetek múlva jött vissza,: de már a gép mellé nem állhatott. Takarításra fogták be. Gondolhatjátok, hogy még mosolyogni is elfelejtett! Amíg el nem aludtak, erről j az asszonyról tűnődtek. Kiféle : lehet? Honnan volt ereje! ilyesmit megtenni? Magasnak, i Izmosnak képzelték, aki oltal- | mázzá a magának választott j férfit. A következő napokban Kiss váratlanul megbetegedett. Éppen akkorra esett a! fizetés is. Del tájban középtermetű, kissé hízásnak induló asszony kereste a brigádveze- tőt. Az ebédlőben mindnyájan együtt voltak, amikor belépett. Vargához ment, s a kezét nyújtotta. — Kissné vagyok — mutatkozott be. Döbbenten látták, hogy három ujja hiányzik. ÉPÍTKEZÉSEN. (Foto: APN) Folyóiratszemle Teljes terjedelmében közli a kommunista és munkáspártok nemzetközi tanácskozásának 1969. június 17-én Moszkvában elfogadott, Az imperializmus elleni harc feladatai a jelenlegi szakaszban és a kommunista és munkáspártok, az összes antiimperialista erők akcióegysége című fő dokumentumát júliusi számában a PÁRTELET s vezércikkben is méltatja a tanácskozás jelentőségét. A pártmunka időszerű kérdései rovatban Kulcsár Kálmán és Farkas János tollából érdekes cikk jelent meg, A politika mint tudomány címmel. A szerzők elősorban gyakorlati szemszögből vizsgálják a kérdést, s kitérnek néhány, napjainkban sokat vitatott tényezőre is, mint például a politika és a szociológiai kutatás összefüggései. Dr. K. Nagy Sándor a termelőszövetkezetek vállalatszerű gazdálkodásának s a szövetkezeti demokráciának kölcsönhatását vizsgálja, több, ma még csak csírájában meglevő új vonásra is rámutatva cikkében. A propagandisták munkájáról kibontakozott, s több hónapon át tartó eszmecserét Harsá- nyi Iván összefoglalójával zárja a folyóirat szerkesztősége, hozzátehetjük, eredményes eszmecsere zárult ezzel. A Tények és tanulságok rovatban Mihók Sándor írt hosszabb cikket A termelő- szövetkezetek kiegészítő tevékenységének bővítéséről címmel, s a cikkben több, Pest megyei közös gazdaság tevékenységét is kritikailag érinti. A mai amerikai irodalom egyik legszínesebb, s egyben sokat vitatott egyéniségének könyve, a Meztelenek és holtak nemrég jelent meg magyarul, most pedig a NAGYVILÁG részleteket közöl Norman Mailer másik, nem kevésbé híres regényéből, az Amerikai álomból. A hold költői címmel közzétett részlet joggal felkelti az érdeklődést a mű egésze iránt, s nagy kérdés — mint ahogy sok más esetben is, a folyóirat hasonló közleményeinél —, kielégülhet-e valaha is ez az olvasói érdeklődés a teljes mű magyar nyelvű megjelentetésével...? Mai lengyel költők műveiből ad bőséges válogatást a folyóirat, s még emellett is közöl verseket — a költészet tér- j nyerését azonban a próza ! sínyli meg. Igaz, a már hagyo- i mányosnak tekinthető szin- i darabnak most is jutott hely, i a szerkesztőség választása ez i esetben Ignazio Silone drá- j májára esett, az Egy jámbor \ keresztény kalandjaira. A 1 szerző a történelmi régmúltba i — a XIII. század végére — | nyúlt vissza, hogy V. Celesz- ! tin pápa történetét feldolgoz- | va a ma kérdéseibe szóljon | bele, abba a vitába, mely egy- ! részt az egyházon belül a i különböző szárnyak, illetve az i egyház és a baloldali értel- í miség között kialakult. A ; dráma az aktuális töltés elle- ! nére — sőt, a kiindulási alap akkori és mai azonossága, nevezetesen „haladók” és „konzervatívok” küzdelme ellenére — sem képes valódi kapcsolatot létesíteni mű és olvasó között. A folyóirat egyéb anyagai közül Mészöly Dezső írására — Shakespeare és a Morus-dráma —, valamint Kunszery Gyula cikkére — Az új „Petit Larousse” — magyar szemmel — hívjuk fel a figyelmet. Mészöly írására . érdekessége, Kunszeryére pedig kritikája jogossága miatt. Megkapóan szubjektív, s mégis történelmi hűségű vallomást írt a KORTÁRS e havi számába — vezető anyagként közli a szerkesztőség — Illyés Gyula: Zsilinszky címmel, közelmúlt történelmünk kiemelkedő alakjainak egyikéről, Baj- csy-Zsilinszky Endréről. A rövid írás többet képes elmondani a történelmi alakról, mint egy vastag könyv, mert emberi-érzelmi alapon közelít hozzá. A folyóirat júliusi száma — meglepő módon, hiszen nyár van, s a múlt évben ilyenkor nem győztünk panaszkodni — egyébként is elkényezteti az olvasót. Nagy élvezettel, s a megismerés lehetőségének megadásával olvastuk Lukács György: Utam a magyar kultúrához címmel közreadott írását, mely előszó a Válogatott művek harmadik kötetéhez. s melyben a magyar szellemi élet nagy öregje nemcsak gondolatilag, de érzelmileg is első betűtől az utolsóig fogva tartja az olvasót. Jó a novellatermés is, Sipkay Barna. Hallama Erzsébet s Pintér Tamás írása egyaránt. Vas István: Mogorva jegyzetek címmel Mécs László óceánon túl megjelent díszkiadású kötete kapcsán mond érdekeset s elgondol- koztatót a magyar költészet külföldi „példaképeiről”, s mindarról, ami e kérdés körül ma Is kavarog. A folyóirat Fórum rovatában Kardos György hosszabb, s szenvedélyesen érvelő cikke A gazdasági reform és a könyvkiadás címmel meglepő ellentmondásokat tár fel, s szól bele közvetve abba a vitába, mely a kultúra áru vagy nem áru voltáról az elmúlt hónapokban — a felszín alatt — kibontakozott. Ugyancsak hasonló témát választott Ember Marianne, aki a filmkultúra ára gondolatkörben vizsgálódik, hasonlóan Kardoshoz, pesszimista végeredménnyel. A Visszhang rovatban három írást olvashattunk, melyek Gulyás Mihály vitát kiváltott cikkére reflektálnak, a legtöbb meggyőző erőt Kovács Imre gondolatai képviselik. (m) ólomüveggel díszített ajtajához vezetett. A farácsos, zöld színűre pállott, rézveretes kapu nyitva volt. Gergely a törpék feje felett talált egy kolompot. Meghúzta. A ko- lomp kint is szólt, bent is szólt, s Zsófia néni sötétkék selyemkendőbe bugyolált feje csakhamar előbukkant az ablakban. — Te vagy az, Gergely? — kérdezte, aztán az ajtóhoz sietett és kinyitotta. Gergely köszönt, meghajolt és maga elé tartotta a halat. — Elhoztam magának ezt a csukát — mondta. — Csukát? — A folyóban fogtam ... — Zsófia néninek ajándékozod? — Igen... Mivel ez böjti — Ö, Gergely ... Milyen illedelmes tudsz te lenni. Milyen illedelmes ... Satt Vilma pedig azt mondja, hogy iszonyú szemérmetlenséget követtél el. És éppen szentmise alatt... Pont akkor, a nagy misztérium alatt követted el a bűnt... Gergely ... GerÉn nem voltam... Nem voltál? Nem. Satt Vilma hazu- Én odébb álltam. Odébb? — Ot-hat méterrel odább. Mi a csókafészek után mentünk a Mátéval, és éppen csak megálltunk ott. De aztán mindjárt mentünk. Zsófia lehajolt és megtapogatta a mozaikpadlón tátogó csukát. Gergely orrát ekkor megcsapta az a furcsa illat, amit egyszer már az országúton is érzett. Gergely gyanútlan kisfiú volt és nem tudta, hogy ami az orrába hatolt, az szent vénasszonv- szag. Zsófia felegyenesedett, és Gergelyhez fordult: — És a kezeddel nem ... ? — Nem Zsófia néni. — De a szemeddel vétkeztél? — A szememmel sem. — Behunytad? — Nem hunytam be, de nem vétkeztem vele. Csak álltam ott és néztem, mit csinálnak az alvégiek. Még rájuk is szóltam, hogy: „Mit csináltok, he?!” Azt mondták, megmonyásszák a menekült lányt... — Szeplőtelen Szűzanya... Micsoda szemérmetlen bűn ... És a leányka nadrágját láttad? — Láttam. — Rajta hagyták? — Rajta ... Lecsúszott egy kicsit, de máskülönben rajta hagyták... — Szeplőtelen Szűzanya ... És mit csinált az a szegény kislány ... Az a kis számkivetett ... ? — Vinnyogott... Röhécselt, később pedig vinnyogott... — Ö mi lesz a világgal... Gyere Gergely, megnézheted Zsófia néni toronyszobáját. A szobát félhomály borította. A nagy, falhoz támasztott bútorokból, süppe- dős szőnyegekből doh- és szent vénasszonyszag áradt... Gergely fintorgatta az orrát, majd köhécselt... A toronyszobában világosabb volt. Sok szentkép lógott a falon. Az egyik ablakmélyedésben kis házioltár állt, másikban a zongora. A zongorán és az oltáron egyforma karosgyer- tyatartók álltak, rózsaszín szenteltgyertyákkal. A toronyszobában a doh- és a szent vénasszonyszaghoz tömjénillat is keveredett. — Bűneid bocsánatául most elénekéljük együtt, hogy „Üd- vözlégy, oltári szentség!” — mondta Zsófia, és a zongorához ült. Ültében meggyújtotta a gyertyákat, aztán leütött két akkordot. Rákezdtek. — Most az utolsó strófát, az rád illik — mondta Zsófia és rekedtes, finomkodó hangon rázendített: „Életünknek végóráján, hogy ne ejtsen meg a Sátán, Te légy erős és gyámolom, mert csak nálad az oltalom. Udvözlégy, szent Szakramentom!” Zsófia becsukta a klaviatúra tetejét, és elfújta a gyertyákat. A házioltáron kihúzott egy fiókot, és aprócska szentképet libbentett Gergely orra elé: — Adok neked egy képet a Szeplőtelen Szűzanyáról... A legújabb fohászt a hátára nyomtatták. Ha bajban leszel, csak ezt a fohászt mondogasd: „Most segíts meg, Mária, Öh, irgalmas Szűzanya!” Csak ennyit kell mondanod ... Én megbocsátok, Gergely — mondta, és hüvelykujjával, amelynek ugyanolyan illata volt, mint a szobáknak, keresztet rajzolt a fiú homloké ra. Gergely köszönt. Zsófiával : hátában kibotladozott a szí nes, ólom üveges ajtóig, aztár levágtatott a lépcsőn. A doh, i szent vénasszonyszag, és i tömjén összekeveredett illata még az utcán is az orrábar érezte. Riadtan lépdelt a járdán, szemét lesütötte. Csal jóval odább, az iskola és i gesztenyefák közelében emelte fel a fejét. A fákra sandított, aztán hirtelen a levegőbe ugrott. Amikor a feje megközelítette az alsó ágakat, nyi- hogott egyet, mint a lovak. A Hangya előtt az emberei csoportosultak. Gergely az hitte, melaszt osztanak. Sietősre fogta a lépteit, hogy idejében szólhasson öreganyjának A tömeg azonban nem az üzlet, hanem az udvar szélesre tárt kapuja előtt várakozott Gergely a néma parasztok között beódalgott az udvarra Nagy csend volt A szederfE alatt három kocsmai asztal állt. Az összetolt asztalokor idős parasztember feküdt Már nem élt. A foltos parasztingen látszottak a véres szakadások. Ahány gépfegyvergolyó, annyi szakadás. Gergely a kéklő égboltra majd a kuglizó mellett ácsorgó emberekre pillantott. Az ég felhőtlen volt és üres, ai emberek némák és tanácstalanok.
