Pest Megyei Hírlap, 1969. június (13. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-29 / 148. szám

FEST »lEcret Mt/Ciriap 1969. JŰNIUS 29., VASARNAP „STARTOL' A MÁLNA Mutatós dobozokban startra kész a málna. Most kezdődött szezonja s a Dunakeszi Kon­zervgyár már naponta 140 mázsát dolgoz fel a friss gyü­mölcsből. A finom csemege hazai ínyencein kívül hama­rosan az angol vásárlók is kaphatnak belőle. Variációk egy ráckevei szobára Kétértelmű jóindulat Furcsa metamorfózissoroza­ton esett át aránylag rövid idő alatt egy ráckevei ház egyik szobája. Annyiszor változtatta mibenlétét, hogy ha élőlény lenne, már nem is az állhatat­lan jelző illene rá, inkább az, hogy szélhámos. Volt már ez a bizonyos szoba üzlethelyi­ség, lisztraktár, széntároló, lomtár; végül kitört rajta a tudathasadás. Hihetetlen diag­nózis egy szoba esetében, de Így igaz. Viszont erről már négy egyedül a szoba különös csélcsapsága tehet. Hanem hogy ki? A Ráckeve, Vörösmarty ut­ca 22. számú, kétlakásos házat két család lakta. Az épület az udvar hosszában húzódik, he­lyiségei egymást követik. Az utca vonalában épült az a bizonyos szoba. Ebből nyílik a következő (mindkettőnek udvari bejára­ta is van), ebből pedig a har­madik helyiség Ennyiből áll az a lakás, amelynek két. hát­só helyiségében Székelyék laknak. Az udvar szembeni oldalán még egy nyári kony­hájuk van, ehhez saját költ­ségen kamrát toldottak. A folytatólag épült másik lakás nagyjából hasonló. Székely Lajos nyugalmazott mezőgazdasági mérnök. A la­kást szolgálati lakásként kap­ta 1961-ben a ráckevei Arany­kalász Tsz-től, 1963-ban visz- szahelyezték a Taksonyi ÁG.- hoz, és a lakás szolgálati jel­lege megszűnt. A Dunaharaszti Sütőipari Válaszlevél a „Három arc“-ra A Pest megyei Hírlap jú­nius 15-i számában megje­lent egy cikk „Három arc” címen, ami főleg rólam szól s amit első szavától az utol­sóig visszautasítok! Visszautasítom azért, mert senkit nem kértem arra, hogy újságcikket írjon rólam, fő­leg ne ilyet, ami nem felel meg a valóságnak. Munkahelyemet szeretem, senki nem kényszerített arra, hogy itt vállaljak állást. Sa­ját elhatározásom volt, hogy vidéken kezdjek tanítani, sót azt is tudtam, hogy nem vár villanyvilágítás. Hogy kinn a tanyán egyedül vagyok, arra gondolni sincs időm, mert a munkám — összevont felső- tagozatban tanítok —, a fel­készülés, az esti iskola mel­lett a kultúrházban néptánc­szakkört vezetek. Ezenkívül a járási tanács engedélyével a Népművelési Intézet gyer­mekjáték-tánc és néptáncok­tató stúdiójának másodéves hallgatója vagyok, s próbák után még arra is igyekszem időt szakítani, hogy a KISZ Központi Művészegyüttes egyetemi énekkarának- tagja maradjak. Ez így sok-sok energiát igényel. Éppen ezért nem érzem magányos és el­veszett embernek magam. Fő­leg azért nem, mert látom a munkám eredményét és ér­zem a szülők szeretetét és megbecsülését. Ez késztetett arra, hogy e levelet megírjam. Szeretném tudomására hozni a szerkesz­tőségnek és minden olvasó­nak, aki engem ismer, hogy amiket talán jóindulatból ta­lált ki az újságíró — kezdve a valótlan személyazonossági számtól és lakcímtől az or­szágos szavalóverseny máso­dik helyezéséig (ugyanis aranyoklevelet kaptam) — mind saját képzeletének szü­leménye. Folytathatom még. Tanítási óráimon nem hallgatnak rá­diót a gyerekek, még soha nem jutott eszembe semmi­lyen hangszóróba belekiáltani a nevem és, hogy „velem mi van?!”. Mert, bár minden fiatalnak annyi célja és megvalósítandó álma lenne, mint még ne­kem! Van még ami sértő rám néz­ve! Nem szoktam senkit öt­ven tojásért olvasásra taní­tani! Áz ilyesmin már mi, pe­dagógusok — azt hiszem ál­talánosíthatok — túl vagyunk! Máskülönben a dolgozók általános iskolájában VII— VIII. osztályos szülők tanul­nak. Az a tény, hogy tanya és város még sokáig távol lesz egymástól, de hogy soha nem történik semmi, ez is túl­zás. Például megemlítem, hogy előadásokat tartunk gyerek- szereplőkkel, időnként TIT- előadásokat, szülők akadé­miáját A járási művelődési autó néha filmeket vetít. Most éppen 54 fővel közös iskolai kirándulásra indulunk (szülők, gyerekek) a Dunaka­nyar nevezetességeit megte­kinteni. Végül a község mű­velődési háza is sok lehetősé­get biztosít a fejlődésre. Amit még közölnöm kell, hogy ezen a környéken nem csupa reménytelen sorsú, min­denbe belenyugvó, sőt „fogat­lan öregember” él, hanem ál­talában nagyon is józan gon­dolkodású, értelmes — a gye­rekeiért mindenre kész — szülők, akikben megvan az igény arra, hogy lépést tart­sanak az egész ország fejlő­désével. Ha ez nem is megy egyik napról á másikra. Most én is azért vagyok itt, hogy ebben minél több segítséget' nyújtsak. Purzsás Mária pedagógus, Jászkarajenő, Alsókara 1. sz. ált. isk. ★ A szerkesztő bizottság a fenti válaszcikket leközölte, azon egyszerű oknál fogva, hogy bizonyos kereteken belül mindenkinek joga van vala­mivel egyetérteni, illetve egyet nem érteni. Jelen eset­ben, Purzsás Mária azzal a cik­kel nem ért egyet, melyet, róla, illetve a tanyán élő emberekről írt lapunk június 15-i számában Tamás Ervin újságíró. A cikket még egy­szer elolvastuk, ma sem tart­juk sértőnek. Purzsás Mária személyesen járt a szerkesz­tőségünkben és azt mondot­ta, lehetetlenné tettük őt ott kint a tanyán is és a járási ta­nácsnál is. Reméljük, hogy ebben az állításában van némi kis túlzás. Minden esetre kér­jük az illetékeseket, hogy továbbra is legyenek jó szív­vel Purzsás Mária pedagó­gussal szemben. A szerkesztő bizottság Vállalat Székelyek ittlakása óta fenntartott lisztraktára az utcai szobából 1967 végén ki- hurcolkodott, ezután mintegy másfél évig a Kiskunlacháza és Vidéke ÁFÉSZ tárolt a szo­bában szenet, lomokat. Az Aranykalásztól időközben megjelent az építőbrigád ve­zetője, hogy az ÁFÉSZ-szel történt megállapodás alapján irodát alakítsanak ki a helyi­ségből építőipari segédüzem­águk részére. Székely mérnök­nek akkor a községi tanács­nál megígérték: a szobájuktól csak egy üvegajtóval elválasz­tott, megüresedett helyiséget lakásukhoz csatolják, oda nem költözhet be senki. Helytálló volt az ígéret. De a kérés sem volt megalapozat­lan. Időközben ugyanis a köz­ségi tanács az egész ingatlant átadta az OTP-nek eladásra. Vagyis Székelyék fölöslegesen kérték a tanácstól, hogy a szo­bát hozzájuk csatolják: a szo­ba odaítélése ekkor már nem a községi tanács illetékességé­hez tartozott. Az OTP által eladott házingatlanok még­hozzá szabadrendelkezésűek, tekintet nélkül a benne lakó személyek számára — ha te­hát Székelyék megveszik a házat, a lakásukhoz szervesen hozzátartozó üres szobát szó nélkül elfoglalhatják. Ezért akarták megvenni a házat, akár a másik bérlővel közösen. Hogy ki-ki a saját lakásának mértékéig birtoko­sa is legyen az ingatlannak. Székely ék lánya férjhez megy, jelenleg gyakorlatilag egy szo­ba-előszobából álló lakásukat kibővítenék az üres utcai szo­bával, komfortosítanák és megoldódna a fiatalok lakás- problémája is. Vagyis, meg­érné a vételt. Csakhogy közbeszólt annak a bizonyos szobának kiszámíthatatlan természete. :.Ö” nem elégedett meg azzal, hogy eladásra kínált ingat­lanná lépett elő —, „neki” az is kellett, hogy emellett egy négytagú család szükséglaká­sává is átváltozzék. Egy élet­telen tárgynak nem lehet any- nyi esze, hogy át is gondolja: a kettő összeférhetetlen, de az sem valószínű, hogy egy ma­gánember így megvegye, ta­tarozza, modernizálja, kar­bantartsa. Egy szoba ritkán gondolkozik, bizonyára ezért zavarodott össze a kínálkozó ellentétes lehetőségektől. A községi tanács szakigaz­gatási szerve 1968. október 9-én így válaszolt Székelyék 1968. szeptember 25-én levél­ben is benyújtott kérésére: „Miután az ön bérleményét is tartalmazó állami házingatlan értékesítés alatt áll, annak helyiségeire ez idő szerint ki­utalást eszközölni nem áll módunkban”. Székely mérnök záró sorai is pontosan erre utaltak a hivatkozott kérelem­ben: „Kérem jóindulatukat, hogy az OTP-nél a megvásár­lásnál azt a helyiséget is be­jelenthessem megvételre”. Nem is a jóindulat hiányzott. Az OTP kézbevette az ingat­lant —, „kifizette, hadd vigye” — alapon birtokba vehette volna a vevő. De van-e bo­lond, aki pénzt ad olyan há­zért, amelynek egy részében úgyis benne lakik, és amely­be eladásra-kínálása után szükséglakókat költöztettek ? Érthetetlen logikájú jóindulat működött itt. Ez a jóindulat megszabadított egy pesti zöld­ségbolt-kezelőt ráckevei házá­nak négytagú bérlőcsaládjá­tól. Ez a jóindulat nevezett háztulajdonost arra ösztönöz­te —, hogy ne a saját házát tatarozza Ráckevén, hanem az OTP-nek felajánlott, Vörös­marty u. 22-ben, azt a szobát. Ide menekített bérlőinek ké ményt, ajtót, ablakot, vakola­tot csináltatott — saját ma­szek zsebéből. Micsoda önzet­lenség! Kérdés: örül-e neki az OTP. Vagy talán éppen e sa­játos, többszörösen érthetet­len és illetéktelen jószívűség következtében mond le e két­arcúvá vált ingatlan értékesí­téséről ? Az OTP Pest megyei igaz­gatósága 1969. IV. hó 19-én kelt levele szerint: „A hely­színi szemlénk alkalmával olyan problémák merültek fel, amelyeket az értékesítés előtt a községi tanáccsal tisztáznunk kell”. Az OTP ugyanis a hely­színi szemle alkalmával ott találta az 1969. februárjában —, jó félévvel az OTP-nek való átadás után odatelepített lakókat. Kétértelmű jóindulat: meg­szabadítottak egy maszek ház- tulajdonost lakóitól, de alig­hanem az OTP-t is az üzlet­től, a bentlakókat is a ház megvásárlásától... Péreli Gabriella Művészeti oktatók nyári tanfolyama Hétfőn Vácott kezdődik meg a művészeti oktatók ha­gyományos nyári továbbképző tanfolyama, három csoporté ban. A megyei karnagyok tíz­napos továbbképzését Kovács Lajos megyei szakreferens ve­zeti. A bábjátékoktatók tanfo­lyamának vezetője Andrássi János szakreferens lesz, míg az idén első ízben megrende­zésre kerülő kisfilm- és foto- amatőrök tanfolyamát Bagó József szakreferens vezeti. NÉZŐPONT A csécsei ember Kilencven esztendeje lesz szerdán, július 2-án, hogy megszületett Tiszacsécsén az emberpalánta, áld emberként, íróként mint halhatatlan áll a nemzet panteonjában: Mó­ricz Zsigmond. Az. évforduló alkalom lenne a kegyelettel­jes emlékezésre, az író és az ember nagyságának méltatá­sára, az életmű korszakos je­lentőségének taglalására, már csak azért is, mert Móricz Zsigmond élete hosszú évti­zedeken át összefonódott sző­kébb pátriánkkal, hiszen Le­ányfalun élt, alkotott. Még­sem erről szólunk most, ha­nem megítélésünk szerint fon­tosabb dologról. Arról az em- berileg-művészileg egyaránt egységes közéleti magatartás­ról, amit egész életében soha, egy pillanatra sem adott fel. Arról a következetességről, mellyel a valóság csomópont­jait kutatta, s mellyel fölmu­tatta a társadalom bajait, se­beit, bárhogyan is sziszegett az úri Magyarország. A nagy gyűrkőzés, az olvasó népért mozgalom már eddig is ezernyi figyelmeztető jelet, tényt lökött felszínre. Azt, hogy rengeteg ember évszám­ra nem vesz könyvet a kezé­be. Elszomorító statisztikai adatokat, vitákat az úgyneve­zett igazi, meg az úgynevezett népszerű irodalomról, a fiata­lok érdeklődésének erőtelje­sen kitapintható jellemzőjét a mai, jelenkori irodalom iránt... Jó ez, kell ez, ám ön­magában aligha elegendő. Mert a botnak van másik'vé­ge is. A közönség, a könyvfo­gyasztó, azaz az olvasó az egyik. A másik: az író, az al­kotó. Akitől sűrűn és joggal várja, kívánja, kéri, követeli a közönség: róla és neki beszél­jen. Móricz Zsigmond sikeres író volt már régen, de nem tartot­ta megalázónak, hogy járja az országot, hogy riporterkedjék, hogy szóba álljon a földúton bandukoló paraszttal, órákig faggassa a tejes hordó asz- szonyt, hogy ott legyen a szö­vetkező somogyi nincstelenek között, elmenjen bírósági tár­gyalásokra, ahol a megnyomo- rítók helyett a megnyomorí­tottakat ültették a vádlottak padjára, beüljön a Parlament karzatára, s noteszébe gyilkos erejű gondolatrövidítéseket firkálva — ott láthatók a leányfalui emlékszobában — újra meg újra fölújítsa az él­tető forrást művészetéhez, a valóság ismeretét. Sok dolog­ba beleszólt, s sok dologban nem volt igaza, de egy pilla­natra sem jutott eszébe, hogy eltávolodjék attól a porond­tól, ahol ország és nép sorsa zajlott. Példa-e ez a művészi- emberi tartás, vagy avitt, te­hát megmosolyogtató? Pél­da-e, hogy ismerni kell azt, amit műként felmutat az író, vagy elegendő manapság a mutatós, jelképekkel zsúfolt, az absztrakciót is absztraháló parabola... ? Régi citátum: Shakespeare semmivel nem kisebb attól, hogy Csehországot a tenger partjára helyezte. Igaz. A ma írójától sem azt kéri számon a közönség, miért nem áll a Martin-kemencék mellett, mi-, ért nem ül a kombájn nyer-, gében, miért nem izzad velük együtt. Ám azt joggal kérheti számon, hol vannak a mai konfliktusok, a mai örömök, a mai alakok? Joggal mutathat ellenszenvet azok iránt, akik néhány novella, egy vékonyka könyvecske után már „egzisz­tenciát” követelnek, hogy a világtól elvonulva csak az „al­kotásnak” éljenek. Joggal érezheti tőle idegennek — bár- az ő pénzéből finanszírozzák — azt az irodalmat, mely csak neurotikus antihősöket, sem-, mittevő világfájdalmasakat, küzdeni nem, de panaszkodni annál inkább tudó alakokat produkál. Azaz: joggal igényli a közönség — a valódi, a könyvet olvasó, s a potenciá-. lis, aki rászoktatható az olva-. sásra — a valóságismeretet. A jelen művészi ábrázolását^ minden fényével, sötétségével, emelkedettségével és mocskán val egyetemben. A jelent azon­ban nem lehet megismerni csupán a televízió nyitott ab­lakán át, a pesti flasztert kop­tatva, szerkesztőket kárhoz­tatva, hosszú évek óta a fő­városból is csak néhány utcát járva. Tévedés ne essék; nem korosztályról szólunk, nem csupán azok jelentős ré­széről, akik most kezdik a pá­lyát, s akik büszkék soványka életismeretükre, tapasztalat­lanságukra. Hanem azokról is, akik úgy akarnak tanítani egy népet, hogy leszólnak hozzá. Ahelyett, hogy fölemel­nék. Irodalmi kérdés lenne ez? Hisszük, hogy sokkal több an­nál. A csécsei ember, Móricz Zsigmond hitt abban — la­pozzuk csak föl a Kelet Népe bármelyik számát —, hogy írástudóként többre, nagyobb­ra hivatott, mint az egyszerű könyvgyártás. Tudta, hogy dolga van, melyet csakis ő vé­gezhet el, s ha nem teszi, ön­magának marad megbocsátha­tatlan adósa. Hitt abban, hogy tollal is lehet harcolni, em­bert s valóságot formálni, s ezért volt mindig ott, ahol legsűrűbb masszaként fortyo­gott az élet. Erre figyelmeztet a csécsei ember születésének évfordulója. S arra, hogy — mint egyik novellájának címe — a tűznek nem szabad ki­aludni. Ám sokan vannak, akik ezt a tüzet meg sem gyúj­tották ... Mit mondanának rólam? Mindig szerettem volna tudni, hogyan búcsúztatnak a temetésemen. Elképzeltem, ott áll a főnököm a síromnál és zokog; kétségbeesetten gondol arra, hogy ekkora űrt, amit én hagytam magam után, kivel tölthet be? Egy­általán tud-e majd pótolni? Ott állnak kollégáim is a ko­porsó mellett és szipogva mondják egymásnak milyen jó kollégát veszítettek el ben­nem. És sorban mind: a szom­szédok, akik eleddig átkoz­tak, mert késő este is áthal­latszott hozzájuk a hangom, nem tudtak tőlem nyugodni; Erzsi néni, akinek fejére ráz­tam a porrongyot; Panni né­ni, aki azért veszett össze velem, mert visszamondták neki mit mondtam múltkor rá... Annyi szép gondolatom tá­madt ki miért vesz tőlem szomorúan búcsút. Azután én is nagyon elszomorod­tam, hogy soha nem tudha­tom meg mennyien szeret­tek, kik voltak képmutatók, akik a végső tisztességen sem vesznek részt. Bizonyosan Magdi sem jön el, mert min­dig visszaadtam a cikkét, Anna is őrről rám valamiért, — Éva mondta vissza a múltkor, és Feriék (Feri meg a két Gyuri) is duzzognak, mert megköveteltem mindig a precíz munkát —, szerin­tük undok, merev főnök va­gyok. Már-már leszámoltam az­zal, hogy soha nem tudhatom meg, miként méltatják éle­tem útját, milyen fájdalmas veszteségnek tartják, hogy nem lépem át többé a szer­kesztőség küszöbét, amikor váratlanul kis remény gyűlt szivemben. Közvéleméiny-kutatás alap­ján úgy döntött a főszerkesz­tő, hogy az olvasók kívánsá­gára bemutatja szerkesztősé­günk újságíróit. Kicsit én is súgtam, mert így mód nyílik arra, hogy ne csak én írjak mindig másokról, hanem ró­lam is valaki. De ki? Ottó, az ne, mert az megírja a ko­romat is; Dini és Pista túl hosszan ír és egy hosszú cikkben kénytelenek mellé­kesen a rossz oldalaimról is szólni. Sorra vettem a sok­sok kollégámat és sorra el is vetettem őket. Türelmetlenül vártam mi­kor mutatnak már be az új­ságban. Bizony erősen pró­bára tették a türelmemet. Végre eljött a nap, ami­kor már nem volt más választás, az én fotómat kérték a fotóriporter­től. Először teljesen élethű képet fotografált, de szeren­csére visszadobták neki: Meg vagy őrülve? — kérdez­ték tőle szemrehányóan, tönkre akarod tenni ezt az asszonyt? A kép ha nehezen, mégis elkészült. De ki írja a nekr... azaz a népszerűsítő cikkecskét. Ez az én formám! Senki nem írja. Helyesebben szól- • va, azt kérték tőlem, állítsak össze valamit én. Mert, ugye, hát, hogy is mondják, szóval, — senki nem állt kö­télnek, ekkora felelősséget ki vállalna magára? Holnap is lesz nap és leadandó kézirat, káderjellemzés, ellenőrzés ... nem, jobb lenne ha magam... A véletlen jött segítségem­re: levelet hozott a posta. Alsógödről írta egy olvasó. Véleményt írt a lapunkról, jól kifigurázott néhány új­ságírót. Szólott rólam is és milyen kedvesen! Azt írja, hogy hiányzóm, régen nem olvasott tőlem semmit, talán elmentem a szerkesztőség­ből? Kár volt elengedni. Jaj, de boldogan olvastam a drága sorokat. Nem kis ügyeskedéssel lassanként minden kollégám asztalára odacsempésztem, hadd sze­rezzek nekik örömet. S most az olvasónak is: lám van aki­nek hiányzóm, aki nem rest tollat fogni értem. Ennél tö­mörebb jellemzés nem is keli rólam. Éljen a levélíró! Csak arról a kis hibáról hallgattam bölcsen kollé­gáim előtt, hogy a kedves reklamálóm elfelejtette alá­írni a nevét. Ö sem vállalt dicséretemért felelősséget. Sági Agnes

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom