Pest Megyei Hírlap, 1969. május (13. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-11 / 106. szám

PEST MECVKI y^irfcip 1969. MÁJUS 11., VASÄRNAP De Gaulle Írországban De Gaulle tábornok szom­baton Colombey-Les-Deux- Eglises-böl korán reggel mo­toros rendőrök és testőrök kí­séretében a szülőfaluja kör­nyékén levő repülőtérre haj­tatott, s a francia kormány által rendelkezésére bocsátott különrepülőgépen Írországba repült. De Gaulle-t és felesé­gét Cork repülőterén Jack Lynch miniszterelnök üdvö­zölte. A 78 éves exelnök több hétre érkezett Írországba, ahol pihenni kíván. Az utolsó pillanatig titok­ban tartott útitervről De Gaulle csak Couve de Mur- ville miniszterelnököt, Debré külügyminisztert, Messmert, a fegyveres erők miniszterét és közvetlen környezetét tájékoz­tatta. Az ideiglenes államelnö­köt, Alain Pohert azonban nem. Pőhemek Couve de Mur- ville csak később szólt. Időközben ismeretessé vált, hogy De Gaulle a franciaor­szági elnökválasztás befeje­zéséig marad az írországi Sneemben. ahol az egész ti­zenkét szobás Heron Cove magánszállót bérbe vette. Az ír kormány utasította a rendőrséget, hogy tegyen rendkívüli intézkedéseket: ezeket a lépéseket attól a pil­lanattól kezdve foganatosítot­ták, hogy a De Gaulle-házas- pár francia rendszámú Cit­roenje begördült a 100 hektá­ros birtok közepén fekvő szál­loda parkjába. Az egész kör­zetben megszüntették a rend­őrök szabadságolását, a szál­lodát és a birtokot is rendőrök és titkosrendőrök védelmez *:. Újságírókat sem enged­nek a közeibe, sőt a kis hotel telefonvonalait is kikapcsolták. Jellemző az utazás körüli tit­kolódzásra, hogy az írországi Cork repülőterének irányító- tornya mindössze tizenöt perc­cel a leszállás előtt kapott rá­dióértesítést a De Gaulle-t és feleségét szállító gép érke­zéséről. Karácsonyi István A Gallo ikrek Sirhan-millió Los Angelesben hivatalosan közölték, hogy Sirlian B. Sir- hannak, Robert Kennedy gyil­kosának pere eddig 929 285 dollárba került. Sirhant, mint ismeretes, a bíróság halálra ítélte. Gaetano és Mario Gallo Calta- nissetta mellett egy vakító fehér mészkőhegy tövében épült szicíliai parasztházban látták meg a nap­világot; 1911. október 11-én dél­előtt 10 órakor Gaetano, fél óra múlva Mario. —■ Az ikrek szerencsét hoznak — mondogatták a fekete kendős, fekete arcú öregasszonyok. „Bár ne jöttek volna a világra — gon­dolta az apa. — Két nyomorúság­ból négy lett.” Aztán szó nélkül kiment a ház elé. A hegy oldalában szerényen hú­zódtak meg a tenyérnyi, teraszo­san kiképzett termőfölddarabkák­kal övezett fehér falú házak. Az apró kis földeket szikladarabok­kal vették körül, hogy az eső és a forró szél ne hordja el. Az itt lakók sziklakemény emberek, szi­lárdak a babonában és feneketle­nek a gyűlöletben. Valakit meg­sérteni emberi büszkeségében itt egyenlő a halállal. Tudta ezt az apa is, s két héttel az ikrek szü­letése után, amikor Licatából el­indult hazafelé, s találkozott a tengerparti úton a három Varassa fivérrel, nem is védekezett. A nap tűzkorongja akkor zuhant bele a tengerbe, amikor bordái közé csúszott a hosszú, éles kés. A három Varassa levett kalappal mormolta az imát a holttest fö­lött ... Az anya ikreit a bosszúra ne­velte: így kívánta ezt a becsűiét és a vendetta íratlan ősi szabá­lya. És 1931-ben, amikor az ikrek húszévesek lettek, lecsaptak az egyik Varassa fiára. A gyilkosság után csak annyi idejük maradt, hogy bemeneküljenek a sziget bel­sejébe. Ennivalóra, szállásra nem volt gondjuk: a becsületükön esett foltot mosták le, s az egyszerű emberek jobban tisztelték Gaeta­no és Mario tettét, mint ameny- nyire féltek Mussolini csendőrei­től. A két fiatalember házról ház­ra bujkálva jutott el Palermóba, ahol szardíniái halászok vették fel a hajójukra őket. Gaetanót és Ma­riót elvitték Tuniszba, ott a hajó­tulajdonos és a négy matróz egy utolsó addiót mondott, aztán már csak a szardíniák vonulását fi­gyelték. Nehéz , létezni egy idegen or­szágban pénz, iratok és nyelvtu­dás nélkül, a két olasz pedig egyikkel sem rendelkezett, de volt erős karjuk és izmos válluk. Ezeket pedig a tuniszi kikötőben jól lehet hasznosítani. A New York felé tartó 35 ezer tonnás Vittorio Emanuel gőzös matrózai bujtatták a testvéreket, s segítettek az illegális partra szál­lásnál is a korlátlan lehetőségek hazájában. Persze, iratok nélkül Amerikában még nehezebb volt az élet, de a szegényemberek itt is, mint bárhol másutt a világon, ösz- szetartottak. A Gallo fivérek négy évig dolgoztak a dokkoknál, ami­kor az egyik napon eltűntek. Fél év múlva New York egy másik negyedében megnyílt egy kis olasz trattoria: a Restorante Fratelli Gallo. A két testvér szorgalmasan dolgozott, minden centet a foguk­hoz vertek. Gazdagodtak, csak­hogy a vagyonosodásuk nem állt arányban a kis vendéglő forgal­mával. Sokan ezt azokkal a hall­gatag emberekkel hozták össze­függésbe, akik egyre gyakrabban jelentek meg a két olasz albergó- jában. Ha beléptek az üzletbe, egyenesen hátramentek a kis iro­dába, s ott suttogtak hosszú ideig. A vendéglő személyzete — Sam­my, a néger szakács és Betty, a csinos fölszolgálónő sejtették, hogy ott sötét üzelmekről van szó, de nem sókat törődtek vele. Egy évvel a lengyel—német há­ború kitörése előtt egy olasz fia­talember kereste az ikreket. Gae­tano és Mario kitörő lelkesedéssel fogadták. A Gallo testvérek már gazdag emberek voltak, ezért ha­mar elintézték a Bevándorlási Hi­vatalnál Volperinni ügyét, ö lett Tolvaj páros Különös toloajlás ügyében mondott ítéletet a brüsszeli bí­róság. Egy Gaston Provoost nevű férfi felnyitott egy utcán par­koló kocsit, s abból vagyont érő, hétmillió belga frank értékű ékszert lopott el. Nem sokáig örülhetett a gazdag zsákmány­nak, mert valamivel később egy rövid időre őrizetlenül hagyta kocsiját, s visszatérve, megdöbbenve látta, hogy az ékszereket tőle is eíopták. A belga rendőrség kinyomozta mindkét lopás elkövetőjét: az első tolvajt öt év és két hónap börtönre ítélte, a második négyévi börtönbüntetést kapott, és kétezer frank pénzbüntetést fizet. CSAK RÖVMN... A KAIRÖI SAJTÓ szerint Libanonban derűlátás uralko­dik, mivel El-Kholi közvetítő tárgyalásai eredménnyel ke­csegtetnek. Pápua állam? Az indonéziai hadsereg szó­vivője közölte, hogy a pápua felkelőktől zsákmányolt doku­mentumok szerint a nyugat- iriáni felkelők Marcus Kas- sieppót, a betiltott szabad pá­pua mozgalom jelenleg Hol­landiában élő vezetőjét nevez­ték ki az általuk követelt pá­pua állam elnökévé. Indoné­zia ENSZ-nagykövete pénte­ken találkozott U Thanttal, hogy megvitassa vele a nyu- gat-iriáni helyzetet. Elnökvariációk (Folytatás az 1. oldalról.) is, hogy a köztársasági elnök eddig elutasította a .,kapunyi­tást” és a „lojális együttmű­ködést”^ hogy a parlament nem töltötte be teljesen és sza­badon szerepét, hogy a kor­mány nem biztosította a tájé­koztatás szabadságát. Ez an­nál is értékesebb vallomás, mivel Pompidou személyesen volt megbízva azzal, hogy hat éven keresztül végrehajtsa ezt a demokratikus elvekkel és a jóérzéssel nyilvánvalóan el­lenkező politikát. A volt mi­niszterelnök manőverezési le­hetőségei ily módon eléggé szűkek. Azzal, hogy magához igyekszik édesgetni a centris­tákat, feldühösíti a tábornok rendíthetetlen híveit, és déza- vuálja önmagát. Négy község összefog (Folytatás az 1. oldalról.) Pilisvörösvár tanácsa se­gítségért fordult három szomszéd községhez, Pilisszentivánhoz, Pihscsabá- hoz és Solymárhoz. Miután mind a három község lakói életüket veszélyeztetve átjár­nak a Slötyibe, jöjjenek biz­tonságos strandot építeni tár­sadalmi munkában. A három község tanácsa és lakossága egyáltalán ncr.i idegenkedik ettől a munkától, úgyhogy közreműködésükkel rövidesen megkezdődhet a fürdőtó kialakítása. STUTTGARTBAN megnyílt a nyugatnémet Nemzeti De­mokrata Párt (neonáci párt) kongresszusa. ERZSÉBET angol királynő befejezve 5 napos hivatalos látogatását Ausztriában, eluta­zott Bécsből. IRÁN bejelentette az ENSZ Biztonsági Tanácsánál, hogy a teheráni kormány kész vissza­vonni csapatait az iraki hatá­rokról, mihelyt az iraki csa­patokat is visszavonják, és kész új határszerződést ki­dolgozni Bagdaddal Rómában a 18 éves Zaira Fabbri diáklányt választották meg Olaszország 1969. évi szépségkirálynőjévé. Fabbri kisasz- szony képviseli majd hazáját a május 16-án sorra kerülő Miss Európa-választáson. az üzletvezető, s tevékenységét az­zal kezdte, hogy a régi személy-' zetet elbocsátotta, az üzletet pedig bezárta. Csak három hónap múl­va nyílt meg újra az elegáns, lu­xus étterem és bár. Volperinni ér­tette a dolgát. A hallgatag embe­rek akkor már a 57-ik utca egyik irodaház felhőkarcolójának 17-ik emeletére jártak, ott volt a Gallo fivérek elegáns irodája. Pearl j Harbour után elsőként ajánlottak i föl egy nagyobb összeget a japán orvtámadás következtében elpusz­tult amerikai katonák családjai­nak. Az újságok vastag betűs cí­mekkel foglalkoztak az üggyel, és La Guardia, New York polgár- mestere is fogadta a nemes szívű két olasz üzletembert. A Gallo fivérek neve egyszerre ismertté vált New Yorkban. A hallgatag emberek elmarad­tak az irodából, és rágógumit meg szivarcsonkot rágcsáló han­gos tőzsdei alkuszok vették át a terepet. A két olasz mindent adott és vett. Amikor Ike nyitott Chevrolet kocsiján végiggördült a Fifth Avenue-n, a győzelmet lelkesen ünneplő tömegben ott állt Gaeta­no és Mario is. összenéztek, majd elindultak az irodájuk felé, ahol hosszasan tárgyaltak Volperinni- vel. — Tehát mindent értesz, ugye? — kérdezte Mario. — Jövő hónap­ban utazol Hongkongba. — Si, si — bólogatott Volperin­ni, mert egymás között még most is olaszul beszélgettek. Az étterem és bár vezetését más vette át, a tőzsdei alkuszok elma­radtak, és ismét megjelentek a hallgatag emberek. A fivérek újabb és újabb össze­geket adtak mindenféle jótékony- sági célokra. A rendőrség egyszer váratlanul házkutatást tartott náluk, termé­szetesen nem találtak semmit, ezért a rendőrfőnök kénytelen volt bocsánatot kérni. Hosszas hu­zavona után Gaetano megelégelte az egészet, és fölhívta az állam kormányzóját, Nelson Rockefel­lert. — Nagyon hálás lennék önnek, kormányzó úr — mondta Gaetano a telefonba —, ha rendet csinálna, és betömné a suttogok száját. — Majd kivizsgálom az ügyet — válaszolt hidegen a kormányzó. A rendőrség a legtehetségesebb ügynökeit eresztette a Gallo fivé­rek nyomába, de eredmény sem­mi, hacsak az ötezer dolláros adó­kihágást nem számítjuk annak. A két olasz gúnyos mosollyal fizet­te ki a büntetést, és megígérték, hogy a jövőben pontosabban ve­zetik majd az üzleti könyvelésü­ket. Ez a beszélgetés két évvel ez­előtt zajlott le. A Gallo fivérek az 1931-ben elkövetett vendettától a kormányzóval való beszélgetésig hosszú utat tettek meg. Gazdagok lettek és befolyásosak. Miből? (KEDDEN: „OPIUM, KOKO ÉS HASIS.*’) FANTASZTIKUS TÖRTÉNETEK A SIKKASZTÓ Az egész vállalat röhögött Kelemen Jenőn, aki több éve, rendületlen hevülettel imádta Évikét, az igazgató remek for­májú titkárnőjét. Évike is sze­rette Jenőt, úgy, ahogy egy kanárimadarat szeret az em­ber. Ha egy héten elmulasz­totta volna tüzes szerelmi val­lomását, Évikének ez minden bizonnyal nagyon hiányzott volna. De Jenő ezt soha nem felejtette el. Ha csak szerét ejthette, besündörgött a titkár­ságra és megkérte Éva kezét. Egy napon aztán a követ­kezőt mondta: — Nincs igaza, hogy kiko­saraz. En nem vagyok az a je­lentéktelen. szürke könyve- lőcske, akinek maga hisz en­gem. Ha tudni akarja, az el­múlt évben félmillió forintot sikkasztottam a vállalattól. Éviké jóízűen kacarászott. — Ne nevessen. Évike, bár ez nagyon jól áll magának. De ez nem tréfa. Magáért sikkasz­tottam, hogy olyan életet biz­tosíthassak, amilyen méltó kis- kegyedhez... — Ha együtt lesz az egy­millió, majd szóljon — neve­tett a lány. — Rendben. Három hónap és együtt a pénz — mondta Kelemen olyan komoly kép­pel. hogy Évikében feltámadt a gyanú: hátha nem is tréfa, amit hallott. Mindenesetre bement az igazgatóhoz és elmondta a dolgot. Kelemen egy óra múlva a rettegett igazgató előtt állt: — Hallom, milyen jópofa viccei vannak magának — kezdte vésztjóslóan. — Meny­nyit is sikkasztott maga? — Egy félmilliót. Eddig ... — mondta szerényen Kele­men. — Én nem vagyok a maga barátja, hogy velem viccel­jen — csattant fel az igazgató. — Ez nem tréfa, kérem szé­pen ... Én valóban sikkasz­tottam. Persze, nem hittem volna, hogy Évike lebuktat... — És hogyan sikkasztott, ha szabad kérdeznem? — Ez az én titkom, igazgató úr. kérem. Érteni kell a köny­veléshez. A számvitel olyan, mint egy hangszer. Egyik ke­zében csupa hamis hang szó­lal meg rajta, de aki mester, az csodálatos szimfóniákat képes kicsalni belőle. Persze, most az igazgató elvtárs fel fog jelenteni... — Ha bolond lennék! Nem teszem nevetségessé magam ... — Ebben az esetben bűn­társammá züllesztem ... Nem, ezt nem tehetem. Rájöttem, hogy nekem kell feladnom magam a rendőrségen ... — Fogja be a száját és hagyja abba ezt az ostobasá­got. Most készült el a mérle­günk. Minden fillér stimmelt, a főkönyvelő még jutalmat is kapott a pontos mérlegért... Maga itt tíz fillért sem tudott sikkasztani. — Látom, nem hisz ne­kem ... Majd meg tetszik lát­ni, hogy nem hazudtam — mondta, és elindult. — Nem megy sehová. Ül­jön le a titkárságon és várja meg, amíg újra hivatom — utasította az igazgató, majd a főkönyvelőt kérette. — Képzeld, Lórikám — mondta. — Itt van ez az elme­beteg Kelemen és azt állítja, hogy félmilliót sikkasztott. Elképzelhető ez? — Minden elképzelhető — felelt a főkönyvelő szkeptiku­san. — És ezt te nem vetted vol­na észre? — Nem tartom valószínű­nek. Alaposan átnéztünk min­dent ... — Ez a szerencsétlen — va­lószínűleg azért, hogy feltű­nést kelthessen —, most fel akarja magát jelenteni a rend­őrségen. Ebben az esetben hi­vatalos vizsgálat kezdődik, a revizorok átszőröznek minden tételt... — Beszélni kell ezzel a mar­hával — vágott közbe a fő­könyvelő, és egy árnyalatnyit elsápadt. Behívatták Kelement. — Ide figyeljen, jóember. Itt az utolsó lehetőség, hogy abbahagyja ezt az éretlen tré­fát — mondta az igazgató. — Mi értjük a viccet. De ha ez elterjed, az emberek el­kezdenek fecsegni, pletykálni, felfigyelnek ránk a miniszté­riumban is... Nem kell ez nekünk ... — Ismétlem — mondta ha­tározottan Kelemen —, ez nem vicc. Ez halálosan ko­moly. Hosszú csend következett ezután. A főnökök a követke­ző lépés esélyeit latolgatták. — Jól van! Sikkasztott! Örüljön neki és ne fecsegjen. Élvezze a gazdagságát — mondta az igazgató. Kelemen csodálkozott. — Hogy értsem ezt? Az igazgató úr nem jelent fel? — Nem. Nem vagyok én egy olyan rossz ember... — Nem. ezt nem engedhe­tem. Ha később valami baj lenne, akkor önöket is a bör­tönbe juttatnám. Tudom a kötelességemet. Köszönöm a jóságukat, de nem fogadhatom el. Még ma jelentkezem a rendőrségen. — És velünk mi lesz? — csattant fel a főkönyvelő. — Arra nem gondol, hogy akkor nekem is végem van. Nekem észre kellett volna vennem a dolgot. Ha maga valóban sik­kasztott, akkor nem stimmel a mérlegünk sem, jogtalanul fizettük a dolgozóknak a nye­reségrészesedést és a prémiu­mot. Az egész vállalatot tönk­re akarja tenni? — Higyjék el, nekem a leg­rosszabb — panaszkodott Ke­lemen. — Hetek óta nem al­szom, gyötör a lelkiismeret. Éjszakánként felriadok és fél­ni kezdek. Ha egy autó áll meg a ház előtt, összerezzenek és csomagolni kezdek. így nem lehet élni... — Szégyellje magát! Maga önző fráter! Csak magával tö­rődik? Van egy félmilliója. Él­hetne boldogan! De neki ez nem elég! Neki nyugalom is kell — ordított magából ki­kelve az igazgató. — Gondoljon a - kartársaira, akiknek vissza kell fizetni a nyereségrészesedést. Gondol­jon rám. Két kisgyermekem van és harminc évig fizetni kell az öröklakás-részleteket. Hát mindenképpen tönkre akar tenni? Börtönbe akar juttatni hamis mérleg készí­téséért? — És ezt a mérleget én is aláírtam — tette hozzá az igazgató. A főkönyvelő hangja atyaira váltott: — Vegyen kocsit. Utazzon külföldre. Élvezze az életet, tartson gyönyörű szeretőket. — Nekem nem kell semmi. Én szerelmes vagyok ... — Tudjuk. Az Évikébe — mosolygott az igazgató. — Igen, de neki nem kellek, mert egy szürke könyvelő va­gyok. — Van egy ötletem — csa­pott az asztalra az igazgató. — Mit szólna hozzá, ha elő­léptetném osztályvezetőnek? — Helyes — lelkendezett a főkönyvelő. — Évike egy osz­tályvezetőt biztos nem kosa­razna ki. — Tetszik tudni — kezdte Kelemen, de az igazgató félbe­szakította: — Ne gondolkozzon annyit! Kap külföldi kiküldetést is. Na, kezet rá ... Szervusz, kér­lek ... Csupán egyet kell meg­ígérned: Erről a marhaságról többet egy szó se essék. Ma­radjon a mi titkunk... Kelemen gyenge ember volt Az ajánlatot elfogadta. És Évike még aznap igent mon­dott. Az igazgató és a főkönyvelő megnyugodtak. — Roppant kínos lett volna — mondta a főkönyvelő; mi­kor magukra maradtak. — Ha ez a marha a revizorokat ránk szabadítja, minden kiderül. Kelemen lakodalmát ünne­pélyes külsőségek között a vál­lalat kultúrtermében rendez­ték. Az igazgató és a főköny­velő voltak a tanúk, a nász­ajándékot a vállalat fizette. Éjfél felé az ifjú pár feltű­nés nélkül eltűnt. — Szeretlek — mondta Ke­lemen, amikor végre bezárult mögöttük lakásának ajtaja... — Én is... De állj meg — tartotta vissza a férfit Éva. — Azt ígérted, hogy elmondod: valóban sikkasztottál? — Előbb egy csókot — kér­lelte Kelemen olyan hévvel, hogy az ifjú asszonyka nem tudott ellenállni neki... Sőt, a második kérésének sem ... ★ Itt e sorok szerzője sze­mérmesen és irigyen kilopód- zott az életükből. Tette ezt azért, mert ilyenkor már nincs szükség tanúra, és különben sem kár, ha az olvasó a tel­jes igazság kiderítésében a sa­ját fantáziáját is igénybe ve­szi. Ez manapság úgyis diva­tos befejezés: nyitva hagyni a kérdést, úgy, hogy többféle megoldás is elképzelhető le­gyen. A szerző — hősét ismerve — nem hiszi, hogy Kelemen va­lóban sikkasztott volna... de manapság annyi minden meg­történik, hogy ezt sem tartja lehetetlennek.. Ősz Ferenc

Next

/
Oldalképek
Tartalom