Pest Megyei Hírlap, 1969. április (13. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-12 / 82. szám
a MII MSCYKJ KJCirlm» I960. ÁPRILIS 12., SZOMBAT A kék rapszódia I s eljött a nap, amikor Nagypéter levezette Kispétert, a fiát, a BÁNYÁBA. Ott álltak egy mélybevivő folyosó bejáratánál. Dél volt, a nap ragyogóan sütött. Nagy- pétemek eszébe jutott az az idő, amikor ő állt itt, ugyanígy, mint most a fia, görcsösen szorongatta apja kezét. 14 éves volt, saint akárcsak ez, itt, és azt tette pontosan, amit apja tett vele a belépés előtti pillanatban megsimogatta a fiú fejét, megfogta az állát, felemelte és a gyerek szemébe nézett Kispéter szorongó arca láttán egyszeresük elakadt benne a szó. Pedig annyi mindent akart mondani neki. Elengedte a fiát, intett neki, hogy üljön le a földre, s ő öles léptekkel megindult. Felszegte a fejét és a napba nézett. Az erős fény könnyeztette a szemét, de nem törődött vele. Most értette csak meg, most érezte, hogy most ő ismét csak ugyanúgy tesz, mint az apja, akkor. Ö is így a szemébe nézett, szólni akart, de nem szólt, magára hagyta, s így sétált a napba nézve. Akkor ezt nem értette. Félt. Pedig ahogy most a fia szemébe nézett, annak ijedt, várakozó, s bízó tekintete a felesége arcát juttatta eszébe. „Az asszonyom leszel’, mondta neiki akkor, rekedten, és a lány ráemelte tekintetét. így, ahogy a gyerek. így nézett rá. Minden ismétlődik — gondolta, s gyors léptekkel visszament a fiához. Talán meg kellene neki magyarázni, hogy mi történt? Nem. Értse meg ő is, így, ha majd eljön az idő. Erős kézfogással léptek az aknába. Szótlanul mentek. A fény még néhány métert kísérte őket, aztán egyszeresük magukra maradtak. A bányászlámpa parányi fénye még félt a nap emlékétől és alig világított. m meg őst szólalt csak először. — Félsz, fiam? — kérdezte. — Félek — mondta a gyerek. Nagypéter megrettent a szótól. Mi történt? Amikor tőle kérdezte apja, ugyanitt, ugyanezt, ő összeharapta a száját, s csak nagysokára mondta a nemet. Akkor az apja elégedetten felnevetett, a magasba kapta, szaladt vele lefelé jó sokat, aztán letette a földre, s elengedve kezét fér- fiasnagyot ütött a vállára. „Bányász leszel” — kiáltotta boldogan, s ettől kezdve nem is fogta meg soha többé a kezét. — Félsz? — ismételte halkan a furcsa szót. — Igen — mondta Kispéter tiszta, csengő hangon. Tanácstalanul álltak a sötétben. Vajon én féltem akkor? — kérdezte magától Nagypéter. „Igen’1 — kellett, hogy bevallja. És most félek? — folytatta tovább magafaggatását. Igen, most is félt, mindig félt, amikor leszállt a mélybe, minden alkalommal, hiszen csak így lehet megérteni azt a boldog, de rejtett mosolyt, ami minden bányász arcán felvillan, amikor ismét meglátja az eget. — Akarod, hogy visszsmen- jünk? — ragadta meg Kispétert. — Hát akkor nem leszel bányász. Visszamenjünk? A gyerek kicsit elhúzódott apjától. — Ne! Maradjunk. Le akarok menni. Csak félek — tette hozzá — és ő indult meg, apja előtt. így járták végig aztán a bányát. Nagypéter elfeledkezett szerepéről, hagyta, hogy a fiú, arra menjen, amerre akarja. Látták a fejtésekben dolgozó bányászokat, akiknek izzadt felsőtestük fekete volt a széntől, keményen dolgoztak, mégis akadt egy-kettő közöttük, aki fütyürászett. — Apa! — kérdezte itt Kispéter. — Te szoktál fütyülni, ha dolgozol? — Nem. Én nem szoktam — hangzott a válasz, s a fiút ez kissé csalódással töltötte el. — Én fogok — mondta Kispéter. okáig nézte a gyerek az embereket, egyikük-má- sikuk, különösen , azok, akik fütyürésztek munka köidpen, odavetettek neki egy-egy barátságos szót, vagy egy pillantást. Jó volt itt, de aztán továbbmentek, s megint csendes, elhagyott tárnákat jártak, ahol az öreg támfák között olyan furcsa, riogató hangokat lehetett néha hallani. Az egyik akna végén nagy, piszkos vasajtó zárta le útjukat. — Ide is menjünk be — kérte Kispéter. Az apja kemény, talán ijedt arccal rázta a fejét. Elrántotta az ajtó elől. Durván. Megindultak felfelé. Útközben csak annyit mondott a fiának, hogy ide, e mögé az ajtó mögé nem szabad bemenni. — Miért? — kérdezte a fiú. — Mert akkor meghalsz — mondta Nagypéter, s nem is szólt többet a fiához. Aztán ahogy mentek, egyszer csak láttak egy parányi kis fényt, s akkor a fiú szaladni kezdett, addig futott, míg a fény nagyra nem nőtt, aztán egyszer csak ott találta magát, kinn a szabadban, az ég alatt, nézte a bágyadt délutáni napot és nagyon-nagyon boldog volt. Nagypéter Ut, ebben a pillanatban kicsit megenyhült, ismét közel érezte magához a fiát, hiszen így viselkedett ő is mindig az első pillanatokban a szabad ég alatt. Otthon azonban, amikor már lefeküdt a család, Kispé-, tér hallotta, amint szülei suttogó hangon róla beszélnek. Sokáig nem aludtak el, s amikor eljött végre az álom, a fiú látta magát, amint megy lefelé a bányába, félve, dobogó szívvel, de erős léptekkel, végigmegy a jól ismert úton, egyenesen addig a vasajtóig. A nagy, rozsdás kilincsen látszott, hogy régen ért hozzá emberkéz. Kispéter azonban megragadta, s minden erejét összeszedve rántott rajta egyet. Az ajtó pedig kinyílt, könnyedén, zajtalanul tárult ki, s Kispéter, aki elkészült minden ijesztőre és félelmetesre, meglepetten állt meg a szemébe táruló látvány előtt. Tágas, világos barlangban találta magát, ahol -nyoma sem volt semmi rejtelemnek. A barlang közepén kutat látott, oda is ment a széléhez, köny- nyed lépésekkel, majd lepillantott a mélybe. n vezeti le a BÁNYÁBA. Ámulata egyre nő, nézi, nézi a víztükör képeit, az életét, de a nagy nagy öröm egyszer borzongássá válik benne. Végignéztem az életemet — döbben belé a felismerés. Tudok mindent ami történni fog velem, s azt is tudom, hogy egyszer meghalok. Titkok nélkül hogy lehet élni! És most jelenik meg az apja képe a szeme előtt s most érti csak meg, miért volt a tiltás, de akkor már késő, már esik, zuhan bele a kútba, ugyanúgy mind azok, akik hozzá hasonlóan megszegték a tiltást, s átlépték ennek az ajtónak a küszöbét. Véget nern- érőnek tűnik a zuhanás, de esés közben azt veszi észre, hogy él, gondolkodik. Nem halhatok meg — érzi, ez az egész képjáték valami hazugság, de hiszen akkor hazugság a szőke lány, az erdő, a kis ház, minden. És valóban egyszercsak érzi a víz védő csobbanását, a levegő után kapkodó süllyedést, aztán a könnyed felmerülés pillanatát. Ott talalja magát a kút felszínén, s már neveti, kezével paskolja a hazug víztükröt. A kút kiszélesedik, folyóvá változik, s benne úszik, úszik, míg a szabad ég alatt találja magát megint. A parton állva a folyót nézi, a hasadékot, ahonnan sötéten ásítozik a barlang sötétje. — Legyőztelek te titok — kiáltja — Legyőztelek — mert gondolkodtam. Álom ez az egész, hát nincs benne semmi csodálatos, ha a barlang válaszol. — Legyőztél — harsogja — de még sokszor kelünk bírókra. — Erős vagyok! Erős vagyok — ismételgeti és arra ébred hogy csupa víz a teste, s hánykolódik ágyában. u .szik ély volt a kút, nagyon mély, de az alján tiszta víztükör csillogott, olyan tisztán tükröződött, hogy meglátta benne az arcát. Nem értem a felnőtteket — gondolta Kispéter. Egy csomó buta, tilos dolgot találnak ki, hogy legyen mivel ijesztgetni az embert. Ebben a pillanatban azonban rémülettel vegyes öröm fogta el. Ahogy a tükörképét nézte, azt látta, hogy a kép megmozdul, s peregni kezd, akárcsak a filmek. Magát látta a képeken, a tizennégy eves kamaszt, amint férfi lesz. A titkokat mind, amelyekre annyira kiváncsi volt. Például a lányok összes titkát. Látta magát, amint egy hosszú szőke hajú lánnyal bolyong az erdőben. A lány megáll, szembefordul vele, s ő megsimogatja az arcát. Ijedt a lány arca, de megnyugszik a simogatástól. „Az asszonyom leszel” — hallja a saját el- csukló hangját, s attól amit most néz végig borzongás jaija át a testét. Aztán egy kis ház következik, de az ajtóban, ott a kertnél nem az apját látja, hanem őt magát, amint nagy erős férfiként hazaérkezik. Asszonya ételt tesz eléje, s a padlón kisgyerek ugrándozik, az' ő fia. Aztán nagyon friss, eleven képsor következik, mintha a mai napot nézné végig újra, de más szereposztásban. Ö áll ott férfiként s fiát ajnal volt már. Anyja motozása hangzott a konyhából, s apját látta, amint mosak- az udvaron. Kiugrott az ágyból és hozzászaladt. — Apám! — mondja — miért nem keltettél fel? Hát ma már együtt megyünk dolgozni. — Nem fiam — válaszolta az apja s szomorúan nézett Kispéterre. — Nem jöhetsz velünk —, te nem vagy bányásznak való, mert keresed a titkot. Értetlenül álldogált az udvaron a hajnalban, s látta amint apja vállára szíjazza táskáját, s kilép az útra, ahol hosszú sorban hozzá hasonló emberek mentek a bánya felé. Nem vagyok közéjük való — hangzottak fülébe a szavak. Pedig szerette ezt a hosszú embersort, most érezte csak, hogy mennyire szereti őket, s érezte azt is, hogy nehéz, nagyon nehéz lesz megtalálnia, hová tartozik, de azt már tudta, hogy ha felnőtt lesz, ember, lemegy majd még egyszer a bányába, kinyitja azt a nagy vasajtót, s megmutatja az embereknek, hogyan kell legyőzni a titkokat. (S.) Derkovits Gyula születésnapján HETVENÖT ESZTENDEJE született a magyar és az egyetemes szocialista képzőművészet hatalmas mestere, Derkovits Gyula. Proletár volt és zseniális művész, nyomorba taszított és a mindenséget ostromló, mint az osztály, amelyből vétetett, s amelynek minden szellemi kincsét visszaadta. Szombathelyi szegény gyerekként született, félárva asztalosinasként nevelkedett, bénult-beteg hadirokkant volt már, amikor nyitja — veszélyes illegális vállalkozásai mellett — a párt megbízására készített Dózsa- sorozat, amely a század magyar képzőművészetének minden bizonnyal a legtökéletesebb grafikai teljesítménye. S bizonyítják példát jelentő festménykompozíciói, amelyek a magárahagyatottság éveiben olyan hittel s művészi hitellel sugározzák a „semmik vagyunk, minden leszünk” gondolatát, amihez hasonlót valóban keveset termett világszerNÉHÁNY ÉV ALATT teremtett klasszikus életművet Derkovits Gyula, későn kezdte, korán kellett, hogy abbahagyja a művészetet. Ebben az évben halálának évfordulójára is emlékezünk. Immáron holnap harmincötödik évfordulójára, mert 1934-ben vitte el a legkeservesebb proletárhalál, az éhség és a betegség. Az évfordulón a költőtárs szavaival, a mesterre is érvényes szavakkal emlékezhetünk rá: valóban „van élete még egy”, s az végérvényesen „a proletár utókoré”. is. a. ÖNARCKÉP (1930, TEMPERA) végre az áhított művészet közelébe juthatott. Első és egyetlen iskolája a Tanácsköztársaság munkástehetségeket felkaroló, anyagi és szellemi szabadságot nyújtó művésztelepe volt; a nagy történelmi napok bukásával mindörökre az élet árnyékos, sötét oldalára .került. Pedig művészete csak ezután bontakozott ki, s kezdett lobogni mind magasabban a magyar képzőművészet és a magyar munkásmozgalom egén. Favágó lett és megalázó bérmunkákra kényszerült, Bécsbe űzte a hazai nyomor a húszas évek elején, s mégis, ezek az esztendők érlelték igaz művésszé, olyan festővé, aki hamarosan mester lett. OLYAN MESTER, akinek első zsenge munkáitól kezdve minden művében él, hat, feszül a társadalmi valóság ereje. Kezdetben, a rettenetes bukás után nosztalgikus visz- szavágyódás, konok harmóniakeresés formájában, később kétségbeesett tiltakozás, mindent rendítő zaklatottság hangján. Még később, a művészi pálya csúcsán és az emberi út legvégén a legtökéletesebb proletároptimizmus, a' forradalmi harmónia lenyűgöző erejével szólt művészete az emberről, a társadalomról. Kommunista volt. Ezt bizote a modern szocialista festészet. A Kivégzés zokogó monumentalitására emlékezünk, a Vasút mentén fenyegetett emberségére, a Hajókovács és a Dunai homokszállítók proletárerejére, a Nemzedékek értelemtől ragyogó érzelmi sodrására. MEGSZUNT A FÜSTSZŰRÖS CIGARETTA HIANYA Korlátlan mennyiségben kapható a Plovdiv K I VÁ L Ó MINŐSÉGŰ BOLGÁR füstszűrös cigaretta. Egy csomagban 20 db, ára 4,40 Ft. KARAI LÁSZLÓ: Németh Géza: Szerelem Mikor a fölgyorsuló piros energiák kiolvasztják a tudat biztosítékát az extázis önkívületében legyőzzük a testek térbezárt árvaságát s megfeszülő combjaink rövidhullámú rezgésekkel sugározzák a végtelenbe az egymásratalált emberpár időtlen örömét E pillanatban meztelen tagjaink egybekulcsolódott áhítata imádkozik: Borbély Tibor: Megölhet... Megölhet: fegyver, jóság, gyűlölet, és egyre-megy, vérző, vagy rejtett a seb. Mindig csak egy, amit e három elvehet. Zaklatott agyamban zengenek a vészt jelző harangok. Három közül a hangot melyik állítja el, — nem tudom, de jaj, ne értelmetlenül, — ha nincs már oltalom! Meditáció Nem vagyok jós, nincs táltos ősöm, a sámánokhoz sincs közöm mégis minden mogorva őszön apró csudákba ütközöm. Tágranyílt szemmel bámulom, hogy merev kezekkel tépi rázza a szél a csapzott diófa- lombot és varjú száll a körtefára. Nem tudtam és nem is tudom már megfejteni: mindent föladva miért hagy el fehéren lomhán :t irgalom gyolcsszin galambja'. Nem tudtam és nem is tudom már megfejteni: mindent föladva miért hagy el fehéren lomhán’ az irgalom gyolcsszín galambja? FÜRTÖS GUSZTÁV: Egy bang táncol Kudarcot mutat most minden ág nagy fény gyümölcs se csüng le az égről honnan jött ez a vigasztalanság sorsom kizökkent tengelyéből bódult áradás a szív felé tör honnan jött ez a vigasztalanság egy hang táncol váltig fülembe sorsom kizökkent tengelyéből vessek ponyvát az eszemre bódult áradás a szív felé tör úgy éljek mintha értelme lenne kidobáltam már mind ami ósdi mintha automata lennék nem kell már többé öröm-fogósdi ezt hallom egyre ezt hallom egyre mintha valami értelme lenne ne lássak soha galambot férget mint egy ostoba vagy őrült éljek fényt képzelve az értelmetlenbe mintha valami értelme lenne
