Pest Megyei Hírlap, 1969. április (13. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-27 / 95. szám
a ras I NKflt K/Ctriap 1969 ÁPRILIS 27., VASARNAP Jehova tanúi Pest megyében (6) Az igazság erejével Most, miután azt már tudjuk, hogy mi vonzza a híveket a szektába — az örök ifjúság, örök egészség és örökélet csalóka reménye —, csupán egyetlen kérdést kell tisztáznunk: mit tettünk mi, kommunisták, mit tettek a társadalmi szervezetek, a helyi tanácsok, a pedagógusok stb. annak érdekében, hogy ezeket a fanatizált, félrevezetett embereket visszanyerjük a társadalom számára? Vagy mit teszünk azért, hogy legalább a felszabadulás utáni időkben született fiatalokat meggyőzzük? Sajnos, nem sokat. Majdnem semmit. A legtöbb községben a helyi tanácsok, társadalmi és tömegszervezeti vezetők még azt sem tudják, hogy a szekta ná- hik is létezik, működik, szervezkedik és híveket toboroz. Az sem ritka eset, hogy szektatagoknak könyvelnek olyan lakosokat is, akik valamelyik szabadegyház — kisegyház — hívei. Kétségtelen, hogy a szekta tagjaihoz rendkívül nehéz hozzáférkőzni. Az illegalitás kitűnően megtanította őket a konspiráció szabályaira. A riportsorozatot megelőző anyaggyűjtő útjaim során alkalmam volt erről több ízben is meggyőződni. Akikkel beszéltem, többé-kevésbé prominens tagjai — gyülekezetszolgái vagy egy nagyobb terület irányítói, körzetszolgái — a szektának, ám valamennyien megpróbálták elhitetni velem, hogy „senki nem tud — semmit”. B. Sándomé erősen állította, hogy ők nem járnak semmiféle gyülekezetbe, csak úgy, a férjével kettesben szokták olvasgatni a bibliát. Nem ismer más szektatagokat, a tőle második házban lakó K. Jenőt sem, természetesen. Q még különben sem tagja a szektának, nincs alámerítve. De tagja lesz, az biztos — tette hozzá —, mert Jehova tanúi olyan emberek, akik előtt számolat- lanul lehet hagyni pénzt, egy újjal sem nyúlnak hozzá. Családszeretők, szerények, és úgy szeretik felebarátaikat, ahogy Krisztus parancsolta. Nem úgy, mint a nem hívők, akik a boltban tülekednek, veszekednek, megölnék egymást egy kanál vízben. Jehova tanúi sosem tesznek ilyet. Ott van például az a kisiparos. Szelíd, csendes ember, mindenki szereti. Melyik, kérdeztem. Hát K. Jenő! Érdekes, az előbb még nem is ismerte ... Alkalmam volt beszélgetni Jehova egyik pilisvörösvári tanújával is. Az őrtoronyra terelve a szót, kerekre tágult szemmel kérdezte: a visegrádira gondolok? Megnyugtattam: nem arra gondoltam, hanem arra, hogy a hazudozást nem tiltja semmiféle krisztusi parancsolat?! Tartozom a tárgyi igazságnak azzal, hogy elmondjam: céklaszínűre pirult. A konspiráció különös megnyilvánulására figyeltek fel Gyálon. Az egyik házban feltűnően nagy volt az „idegen- forgalom”. Amikor a dolog már több volt mint gyanús, Jehova nagyszerű tippet sugalmazott a házigazdának: táblát biggyesztett az épület falára, azzal a feliratai, hogy „Ez a ház eladó”. Azt hitte a jámbor, ezzel örök időkre fedezte magát... S most egy kis statisztikát a katonai szolgálat megtagadásáról. Sz. Miklós isaszegi lakos nem vette át a katonai behívóját. A katonai bíróság több étfi börtönbüntetésre ítélte, ám 1963-ban amnesztiával kiszabadult. Egy hónappal később ismét behívták, újból megtagadta a bevonulást. Visszaesőként — jelenleg is szabadság- vesztését tölti. Tragikomédiába illő eset történt Pomázon: az Ütvén es évek közepétől négy fiútestvér került — fokozato- ían — sor alá Az első, második, harmadik fiú megtagadta ti katonai szolgálatot. Valósággal egymásnak adták át a helyet a börtönben. A legkisebb fiú, Barnabás az összeírásnál még bátyjai példáját követte, ám mire eljött az ideje, mégis bevonult. J. János üllői lakos és Sz. Ferenc szigethalmi lakos ügyében ezekben a hetekben hoz ítéletet a katonai bíróság. P. István budaörsi lakos ugyancsak bátyja sorsára jutott: amaz alig szabadult, amikor öccsét vették lajstromba a Fő utcán ... Azt kapták, amit megérdemeltek — mondhatná valaki — és kész. Sajnos, az ügy nem ilyen egyszerű. Jehova tanúi szívesen vállalják a mártírom- ságot, útlevélnek érzik Krisztus ezeréves királyságába. S nem azt mondják, hogy börtönbüntetést állampolgári kötelességük megtagadásáért, a legfőbb törvényekkel való szembeszegülésért kapták, hanem ezt: üldöznek bennünket, a hitünkért. Határőrizeti szerveink nem egy alkalommal akadályozóik meg a szekta svájci fiókközpontjának szánt jelentések illegális kicsempészését, amelyben az állt, hogy a szocialista Magyarországon nincs vallásszabadság, mert íme, ezt és ezt a jehovistát a hitéért börtönbe zárták! A józan ész és a vallási türelem egyaránt azt diktálja, hogy a szekta idős tagjait már ne is próbáljuk győzködni. Ha magatartásuk, tevékenységük nem ütközik törvényeinkkel, hagyjuk őket. De a fiatalokat — kötelességünk társadalmi beilleszkedésre, közéleti aktivitásra, misztikus babonák, tudománytalan zagy- vaságok helyett korszerű ismeretekre nevelni. Segítenünk kell őket, hogy megtalálják helyüket a mi társadalmunkban. Meg kell győznünk őket, hogy a befeléfordulás, a pasz- szivitás ellenkezik az emberi természettel, káros, és zsákutcába vezet. Meg kell tanítanunk őket arra, hogy a fel- emelkedés, az emberi boldogság útja nem a bibliakutatók zárt, misztikus világán át vezet, hanem az alkotó emberi I közösségen át. S az ember munkájának, harcainak értelme nem a csodavárás, a belépőjegy az ezeréves mennyei királyságba, hanem a legigazságosabb társadalmi viszonyok között a legnagyobb jólét ! megteremtése — itt, a földön! Nyíri Éva (Vége) Dr. Tragor Ignác (6.) — A FESTMÉNYT Farkasfalvi Imre készítette. Fénykép után. Azért nem élethű — mondja a váci „Vak Bottyán” Múzeum igazgatója, Stefaits István. A * r i rr Nem Is lehetett volna szeAUtODUSZVarO rencsésebb megoldást találni: Visegrádon a szezon megnyitása előtt bárom jól mutató, stílszerűen a környezethez illeszkedő autóbuszvárót épít a visegrádi erdészet. Egy-egy házikó ára 24 ezer forint. Foto: Urbán FESZTIVÁL Teljes csapattal Kis híján hiányos csapat indult Pest megyéből a salgótarjáni könnyűzenei fesztiválra. A Vulcán együttes egyik tagja ugyanis ebben az évben érettségizik a Landler Jenő Technikumban, ,s az iskola először nem akarta elengedni. Végülis tegnap a bemutatkozáson már teljes létszámmal szerepelt a solymári Vulcán és a gödöllői Agrártudományi Egyetem Pol- beat együttese és bemutatkozott Jónás Istvápné táncdal- éiiekes is. Az eredményhirdetésre hétfőn kerül sor, s még ezen a napon lesz a gálaest, ahol a legjobb énekesek és zenekarik mutatják be — versenyen kívül — tudásukat. A képen, erős testalkatú ember, kopasz, őszülő bajusza szájáig konyul. — A kép régen itt van. A szobában, szemben az igazgatói asztallal. Dr. Tragor Ignác arcvonásai most nyugodtak, ott lehet, ahol egész életében szeretett volna. A múzeumban. Gyermekkorában közjegyző akart lenni. Nem tudni, miért. Az álmokat nem lehet vizsgálni. Vágya megvalósult, jogi diplomát kapott. De a vágyak sokszor hamisak. Mikorra tény lesz belőlük, rájön az ember, mást képzelt a lázas éjszakákon, másra gondolt mikor behúnyta szemét és szabadjára engedte fantáziáját. Tragor Ignác csalódott álmában. Pedig a váci takarékpénztár igazgatójává nevezték ki, kezében hatalom volt, maga előtt óriás-íróasztal. — Anekdota járja róla: sokszor, ha munkatársai bementek irodájába, észre sem vette őket. Jegyzeteibe hajolt, mindenki azt hitte pénztár- könyveket ellenőriz. Csak néhány év múlva jöttek rá, hogy már akkor is történelmi munkákat olvasott és abból jegyezte fel a Vácra vonatkozókat. Mindig hordott magánál papírt és ceruzát. Jegyzetelt, kutatta a város helytörténeti emlékeit. Olvasott, olyan barátokat szerzett, akik szívesen mentek vele parasztházakba — anyagot gyűjteni. — Vác neki köszönheti, hogy van írt történelme. NINCSEN OLYAN híres embere Vácnak, akiről ne írt volna. Nincsen olyan nagy eseménye a városnak, amit ne kutatott volna fel aprólékos részletességgel, amiről ne számolót», volna be. minden egyes történésmozaikot megemlítve ... 1895-ben végre megvalósulhatott terve. Barátaival megalakította a váci Múzeum Egyesületet. Vagyonát költötte arra, hogy városa múzeummal dicsekedhessek. Sokáig a Siketek Intézetének pár termében rendezték meg kiállításaikat, aztán a püspöki palotában. Pauer Imre orvos 1930-ban az egyesületre hagyta házát. Ezt alakították át múzeumnak és Tragor Ignác öreg korában csak itt ült szívesen. A múzeum most már szűk. Nem férnek el benne a' leletek, munkák, kicsi a raktár is, kopik a külső vakolat. Renoválni fogják és újabb termeket kap augusztusra. A város túlnőtte a múzeumot. TRAGOR, AZ IRÄS SZERELMESE VOLT. Soíkszor egész nap könyvtárában ült és jegyzeteit rendezgette. A melegebb estéken sétált az elhagyott utcákon,' lement a Duna-partig, aztán vissza, ’ vizs gál gáttá a műemlékeket. — Mindig a város története foglalkoztatta. 40 könyvet írt VácróL A lexikonban neve után foglalkozása áll: takarékpénztári igazgató. Pedig, ha őt kérdeznék — utoljára hagyná ezt a címet. — író volt, múzeumalapító. Csak azután igazgató. A pénz nem érdekelte. Vác városa dr. Tragor Ignácot díszpolgárává választotta. 70 éves korában elhunyt, maga után hagyva, azt a munkát, melyből a váci történészek még ma is élnek. Sírját elhagyottnak nyilvánították, mert nem volt rajta a neve. A mostani múzeumigazgató napokig kereste, míg végül ráakadt a középvárosi temetőben. Azóta a Tragor- kriptát gondozzák. És az ő nevét is felvésették a sírkőre. SÍROK, a váci temető eldugott helyein. Híres emberek nyughelyei. Sírok. Elhanyagoltak, gazzal benőttek. Gondozásukra felhívták a város vezetőinek figyelmét. A múzeumigazgató bejárta a temetőket és megtalálta az utolsó állomást: A kövek újra vósettek. Tamás Ervin I. dénes-" alo^baJp^efcb t Lp-hitifntn > ■ - • v HUES pnapoh ■*■1111 >' : i--1 0. Randevúra megyek és az előkészületek teljesen lefoglalnak. Borotválkozom. Átkozottul rossz a pengém, nem akarja levinni ezt a dédapámtól örökölt szakállamat, aki Isztambulban született és török volt. Allah kegyelméből hét huri vidítsa fel a hetedik mennyországban, de cibálják meg az üstökét is, mert a drótkefe sűrűségű szakállon kívül mást nem hagyott az utódokra. Ma kivételesen pit- ralont is használok, ettől férfias szagom lesz, bár valószínű, hogy csókolózni még nem fogunk. Mindegy, váratlan esetekre is fél kell készülnöm. Éva a színház előtt vár rám, mert oda megyünk moziba. Ez egy komplikált dolog, én is nehezen értettem meg a Makaróni magyarázatát, de hogy ne nézzen hülyének, csak bólogattam. A nagy mozit tatarozzák, ezért a színházba vitték a vetítőgépet. Nyáron a társulat üdül, a színházban uborkaszezon van. A bokszmeccseket is ott rendezik, szóval ez egy univerzális kultúr- centrum. Így megyünk tehát mi színház-moziba, azaz mozi-színházba. Nem lényeges. Kikeresem legjobb ingemet, amelynek nyakát csak egyszer fordítotttam ki, tehát ragyogó tisztaságú ing, be is hintő- porozom, még tisztább lesz. Az ingnyakmerevítő pálcáim eltűntek, zsilettel vágok Ger- berné bibliájának táblájából. Nyakkendőt is kötök, bár tudom, a színház-moziban megpukkadok a hőségtől, de a szépségért szenvedni kell. Nézem magam a tükörben, kedves, szelíd arcom van, elegáns vagyok, mint a legjobb angol lord. Vigyáznom kell, Éva halálosan belém fog szeretni. Érdekes ez az egész randevú Évával. Míg az úton. lépdelek, elgondolom, mennyi ezernyi kis véletlennek kellett összetalálkozni, hogy megismerhessem. Ha Sándor nem jön el hozzám, ha nem kezdek el irogatni, ha Horváthné ki nem dob, ha nem veszek csirkét, ha nem lépek be az IBUSZ-ba, akkor most egészen mást tennék, és nem igyekeznék á színház-mozihoz. Ám, ha nem találkozom össze az öreg Farkassal a napokban az építkezésen, akkor sem mennék randevúra, mert nem lett volna délelőtt annyi szabad időm, hogy az IBUSZ-ba beugorhassak. De a sors jótékony keze elém hozta Farkas apót, méghozzá éppen ebédidőben, amikor Kárász Janival az üzemi konyhára siettünk. Farkas bácsi valamikor apámmal együtt szolgált, s jól ismertem én is. Kész csoda, hogy eddig nem találkoztunk össze, de ez csak az építkezés méreteivel magyarázható, meg azzal a szörnyű sok pasassal, aki itt nyüzsög. Az öreg Farkas a kisvasúti mozdonyok egyikét vezeti, s az építőanyagokat hordja fel a rakodóról az épületekhez. A segédvezetőjét két napja behívták katonának, mesélte az öreg és az irodába indult, hogy kérjen valakit a helyére. Könnyű munka, kapcsolgatni kell csak a csilléket, s megtanulhatok vezetni is — húzogatta a mézes madzagot előttem találkozásunkkor. Mire Kárász Jani megette a levest én már segédvezető voltam és a kelkáposztánál már sajnáltam az otthagyott brigádot. De mit tegyek, ón nem öregedhetem meg a vasasoknál, a mozdonyon többet mozoghatok, jobban össze tudok szedni anyagot az újság számára Baj is meg jó is, hogy három műszakban kell itt dolgozni, de én szeretek délelőtt csellengeni a városban, különösen a szálloda felé, és bizonyos egyéb hivatalokba. Így tehát nem csoda, ha most frissen és kellő kedélyállapotban indulok a randevúra. Éva tényleg vár rám már a színház-mozi előtt, kissé oldalt áll az árnyékban, pár lépés távolságra a beszélgető csoportoktól. Nagyon elegáns. Fekete kiskosztümöt visel, csukott körömcipőt. Kontyán vékony kis fátyol van, apró fehér bogyókkal. A nők ifiindent kitalálnak, hogy tetszésünket megnyerjék. Asszonyos frizurája szabadon hagyja, szép, kissé hajlott nyakát. Éva csaknem olyan magas, mint én, pontosabban éppen a fülemig ér. Nagyon jól mutatunk együtt. Kár, hogy a nézőtéren sötét van. A jó ruha és a szép nő különösen akkor nagy érték, ha meg tudjuk valakinek mutatni. A földszint kettes páholyba szól a jegyünk, nagyon jó hely, kitűnően lehet látni, mert a zárt páholyban csak ketten ülünk. Még két szék és egy kicsi puff is keresi a gazdáját, de azokon nem ül senki. Nem is fog, mert a jegyeket mind felvásároltam. Potom ötvenkét forintomban van az egész. A film alatt az izgalmasabb jeleneteknél megfogom a kezét, ne féljen annyira. A „Pique Dame” utolsó lapját is leütik, felgyúlnak a villanyok. Éva kihúzza a kezét az enyémből. Na, na. Ne légy beképzelt, ha velem jössz moziba, az még nem jelent házasságot — mondja az én tekintetem. Nem mutatok a nőnek semmit — határozom el — még azt hinné, szerelmes vagyok. Mozi után a szálloda éttermének teraszára megyünk. Kellemes az idő, jólesik friss levegőt szívni a színház-mozi után. A teraszon nehezen kapunk asztalt, mert ez kisváros és itt mindenki szombaton meg vasárnap szórakozik. Hétköznap kilenckor ágyban van a lakosság. Az utcán is korzóznak, s ilyenkor ismerkednek a fiatalok. — Bocsánat... mi már valahol találkoztunk — mondja a fiú és érzi, hogy nagy ökör- séget rhondott, de jobbat kétezer év óta nem találtak ki. — Utcán nem ismerkedem — válaszolja a nő, de valami furcsa rejtély folytán ezek mindig megismerkednek. Nem hal ki az emberiség. A zene hangfoszlányai kikúsznak az ajtón. Cigarettát nyújtok Éva felé. Finom kis ujjaival középen fogja és kicsit előrehajol szippantás közben. Ilyenkor megérint hajának lágy, kellemes illata. Jelentéktelen apróságokról beszélgetünk, inkább környezetünket figyeljük, mint saját magunkat. Ideje lenne már valami okosat kérdezni, hogy szellemi fölényemet éreztethessem a nővel. Beleiszom poharamba. Jöjj ihlet! — Hány éves? — Már érettségiztem — bújik ki a közvetlen válaszadás alól. — Hol? — Pesten. Ott lakott a nagyanyám, de meghalt szegény és lejöttem a nagynénimhez. Jól érzem magam itt — És a szüleit nem sajnálta otthagyni? — Nincsenek szüleim negyvennégy óta — mondja keményen. Beszélgetésünk elakad. Hamar töltök még a poharakba. Szóba hozom az időjárást, a pillanatnyi nemzetközi helyzetet. Próbálgatom a témákat, mi érdekelné legjobban. Éva esak hallgat, majd kedvező indítványt tesz, beszéljek magamról. Mivel foglalkozom? A csirkesütés közben valami kopogtatásról beszéltem. Vicceltem? ... Elmesélem neki a kopogtatást, Kárász Janit, az öreg Csepregit, akit két kézzel cibált meg az élet és emiatt szigorúbb hozzánk, mint kellene, a vasasokat, akik dróthuzogatásaimon úgy nevettek, mint mikor a rolót húzzák fel az üzleten, a kisvasúti mozdonyon betöltött előkelő szerepemet. „Vezető állásban vagyok.” Éva kíváncsian méreget, tizet egy ellen, hogy párbajt vív rokonszenves egyéniségemmel. — Állandóan ezt akarja csinálni? — kérdi szája sarkában megbújó mosollyal. Elmondom idejövetelemet, a szerkesztőségi meglepetést, a küzdelmes hónapokat Tovább akarok tanulni — nyugtatom meg — az újságíróegyetemen. — Biztos abban, hogy eléri a célját? — kérdi komolyan s látom összezárt száján, a homlokán átsuhanó kis felhőn, mérlegre tesz, mit érhetek, milyen ember is vagyok. Tovább fokozom eddigi kedvező benyomásait. — Nem hátrálok meg! Kiforrott egyéniség vagyok. (Folytatjuk)
