Pest Megyei Hírlap, 1969. április (13. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-25 / 93. szám

'"'t'/üHmi Kassai Vidor (4) 1919 a megye képzőművészeinek alkotásaiban VÁC. KÖZÉPVÁROSI TE­METŐ. A sír kőkeretes, ala­csony. Ferde kockára vésték a nevet: Kassai Vidor. 1928. július 29-én halt meg, Márta napján. Nyári forróság hintázik a Görög utcán. Feltűnő a fekete, nagy gallérú köpenyben sétá­ló alacsony ember. Pörge ka­lapja alól kicsordul a veríték, őszes szakálla megfakulva gyöngyözik a napsütésben. — Kassai bácsi! — Tessék, fiam? — lehajol, zsebében kotorászik, aztán boldogan húzza elő a cukorka­zacskót és a markába nyomja a maszatos kislegénynek. Má­sik kezével barackot nyom a fejére. — Vigyázz magadra, menj szépen haza. Erzsi néni vár rád. Mosolyogva megy tovább és mint mindig, most is rendsze­rezni igyekszik fejében az el­múlt éveket és a halálra gon­dol. Nem fél tőle — egysze­rűen nem nyugszik bele. A ko­lozsvári Nemzeti Színházban, évtizedekkel ezelőtt, mikor mint komikus és buffó kez­deti sikereit aratta, odajött hozzá egy kedves arcú fiatal lány. — Fél-e a kaszástól, Vidor uram? — hetykén állt meg előtte, és szigorúan nézett rá. Vidor ráismert. Ez a lány játszotta a hősnőszerepeket a színházban. Jászai Marinak hívták. — Egyelőre még az fél tő­lem! — felelte keserűen. — Mert hogy van még fogam és megharapom! A lány elnevette magát. És még abban az évben örök hű­séget fogadott Kassai Vidor- nak. A KOCKAKÖVEK KÖZÜL előfurakszik az olvadt kát­rány. Az alacsony embernek Vácott mindenki előre köszön, hiszen ő az, akiről álmodtak a lányok, aki Blahánéval holtra nevettette a közönséget, aiki a Népszínház legnagyobb ko­mikusa volt. Amit ő énekelt, azt egykor mindenki dúdolta az országban. 1883 őszétől csak nevetni látták, s mikor zoko­gott, akkor is nevetni kellett. „— Elöl mész te, utánad jö­vök én, utánam jön Jánoska! — itt egy pillanatra megállt Offenbach operettjében és síri hangon kérdezte — de ki jön Jánoska után? Érezni lehetett, hogy Jánoska után nem jön senki, semmi, a Jánoska a vég!” — írja a Pesti Napló, a Stix Jankó-alakítás után. A lakásban hűvös van, a re­dőny leeresztve védi a naptól a szobát. Kassai Vidor remegő AZONNALI BELÉPÉSSEL FELVESZÜNK ács, kőműves, festő villany-, víz-, fűtésszerelő, lakatos, autószerelő szak-, betanított és segédmunkásokat, (16 éven felüli fiúkat is), szállítómunkásokat, takarítónőket, éjjeliőröket, valamint magas kereseti lehetőséggel tetőfedő, bádogos, díszműbádogos, parkettázó szak-, betanított és segédmunkásokat (16 éven felüli fiúkat is). Díjtalan munkásszállás. Jelentkezni lehet a PROSPERITÁS KTSZ Munkaügyi osztályán BUDAPEST, IX., VIOLA U. 45. kézzel lapozza az elsárgult új­ságlapokat, könnyes szemmel nézi a kivágott kritikákat és pontosan maga előtt látja a jelenetet, mikor 1899-ben, annyi vasfaps után, 60 éves korában igazgatója, Por­zsolt Kálmán elé lép: — Kálmi, én abbahagyom! — Vidor, nem vagy eszed­nél! Miért, több pénz kéne? — Addig várjak, míg búcsú­előadást rendeznek a tisztele­temre és udvariasságból tap­solnak? Nem! Én komikus voltam. A búcsúelőadás tragi­kusnak való! Az még elsírhat­ja magát utoljára a színpadon, de ha egy komikus sír, az tra­gikomikus. Vácra költözik. Ajánlják neki Pécelt és Leányfalut is, de a legotthonosabban itt érzi magát. MUSORPLAKATOKAT tart a kezében, rajta kiugró betűk­kel szerepel a neve. Aztán előkerül Mari képe is, régen nem látta már, elváltak, de le-le szokott látogatni hozzá. Mi lehet vele? Nem érzi jól magát a sötét lakásban. Újra felöltözik, végigsétál a macs­kaköves úton, beül a Műcsar­nok kávéházba. Ott vannak az öregek; Furcsa velük, ők még mindig a Gonosz Pistát látják benne, a falu rosszát és még ezernyi alakot s ezernyi sze­repet. De jó ott. Nem neki kell keresgélnie az emlékek között, az asztaltársak mesél­nek róla. — Emlékszel Vidor a nyi­latkozatodra: „Tihanyi és Új­házi Gonosz Pistái inkább Pis­lák voltak, mint gonoszak. Én a szerepben inkább gonosz voltam, mint Pista.” — Régen volt már! — Dehogy volt! Pásztor Ár­pád az egekig magasztal most is. „Szívekbe markoló bohóc volt” — ezt írta rólad pár nappal ezelőtt. Csillogni kezd a szeme: — Mutassátok, hol az az új­ság? Adjátok nekem! — — nyugtalan lesz, kapkodó. Nemsokára megbontja az asz­8. Elindulunk gyorsan szedve lábainkat, mert az öreg nem tréfál, hamar eljár a keze, ha lazsáláson kapja az embert. Szállítjuk a vasat, már vagy húsz mázsát felhordtunk. Az öreg Csepregi mint egy óriási kaszás pók a dróthálók fölött mászkál négykézláb, s közben rajzokba dugja az orrát. Négy elemije van az öregnek, de a műszaki rajzon levő ákom-bá- komokat olyan gyorsan olvassa le, mint egy egyetemi tanár. — Hollós, rakd a nyolcvanas végét egy kicsit beljebb — hal­lom, amint a lerakók vezetőjé­vel kiabál. Megyünk egy közepes gyár­kémény magasságában, har­minc centi széles pallón Ká­rász Janival, s alattunk az ir­datlan mélység. Kárász Jani, most eszedbe ne jusson az „is­teni tyúk” a cickóival, mert ha innen leesünk, csak malte- roskanállal vakarhatnak össze, és akkor már semmi sem ,vár ránk, csak az örök élet, mint ahogyan Mócsi harangozó mondaná, aki még hisz az ilyesmikben. Szerencsére meg­szoktuk már egxmást, össze­hangoljuk lépteinket, járásunk ritmusát. Délre végzünk is a szállítással, s mi is szerelni kezdünk. A tartókat hol tér­den állva, hol guggolva, néha lábfejig hajolva összedrótozni nem tréfadolog. Aki ezt napon­ta nyolc-tíz óráig csinálja, nem nyavalyog otthon, hogy az asz- szony tilosban járt. Műszak vé­gén azt mondom Kárász Jani­nak. — Te, a mindenségét, eltö­rik a derekam. Ö is a hátulját tapogatja, s talt, otthon akarja elolvasni. Mikor hazaér és kinyitja az ajtót, megszólal az eolhárfa, amit csengő helyett szerelte­tett fel. Nézi a falakra akasz­tott festményeit, azt a 86 ké­pet, amit szabad idejében fes­tett, a könyvespolcról leveszi versesköteteit, egymás mellé állítja a sötétben az asztalon, csak aztán nyitja ki az újsá­got és issza be a betűket. Más­nap így találnak rá. 1928. JÜLIUS 29-EN, Márta napján újra forróságra éb­rednek a váciak. Mégis sokan feketébe öltöznek, amikor meghallják, hogy elhunyt a 88 éves Kassai Vidor. Mikor meg­született mosolygott, édesany­ja ezért nevezte el Vidornak. Sírjánál mindenki a mosolyá­ra emlékezett. És sírva temet­ték. Tamás Ervin Most jelent meg a Corvina Kiadó Magyar népművészet sorozatának II. és III. kötete: Magyar népdalok, népi hang­szerek, és Magyar népvise­letek címmel. „Népi dallamaink mind­egyike valóságos mintaképe a legmasabbrendű művészeti tökéletességnek” — vallotta Bartók Béla. Kodály Zoltán­nal együtt végzett népdal- gyűjtése, folytatása volt an­nak a lelkes XIX. századi mozgalomnak, amely a nem­zet szellemi örökségének ku­tatására irányította a figyel­met és a népzenei motívumok, ősi dallamkincs feldolgozásá­val a magyar zeneszerzés új fejezetét nyitotta meg. Manga János műve a magyar népze­ne eredetének és sajátosságai­nak ismertetése mellett a leg­jellegzetesebb magyar hang­közli: „Reggelre gyereket szü­lök.” Az öreg Csepregi karikalá­bával hozzánk üget, behunyja egyik szemét, és úgy nézeget bennünket. — Na, kislányok, megiszunk egy korsóval a büfében? Közrefogjuk vagy hatan az öreget, és eilej tünk a kocsma felé, ahol jó jeges sört mér­nek. ★ Sándornak felajánlottam ha­sonló testedzést, és ezzel együtt jó pénzkereseti lehetőséget két hétre, de gyorsan elhárította a megtiszteltetést. „Majd előbb kifestem magam hülyének!” — veregette meg fölényesen a vállam. A nemesítő meló he­lyett reggelente elvonult vász­naival a környékbe, de este mindig tiszta ecsettel tért haza. Nem talált megfelelő helyet, és nem volt kellő „diszpozíciója”. Mint mondta, nem tudott átlé­nyegülni. — Tájképet nem tudok fes­teni, az emberek pedig nem ülnek nekem, bármennyi pénzt kínálok — panaszolta pénteki napon vacsoraidőben a város egyik szép kertvendéglőjében. A lugasban két korsó sör és tíz pogácsa volt e szép mondatok tanúja. — Inkább aktokat fes­tenék! Érzem, kezemben van a képesség. — Évát lefestenéd, mi? — fordultam feléje. — Kicsodát? — Évát! Aki nálunk volt va­sárnap. A csirkékkel •... — Hű, tényleg ... látod, er­re nem is gondoltam ... — csillan fel Gál úr szeme. — Nem is jutott azóta eszed­be? A megyei tanács — mint már közöltük —, pályázatot hirdetett a Tanácsköztársa­ság életének, eseményeinek képzőművészeti megörökítésé­re. A pályázatra a megye 85 művészének 300 alkotása érkezett be. A zsűri váloga­tása alapján 60 képzőművész 90 munkája szerepel majd a szentendrei Ferenczy Mú­zeumban a május 4-én meg­nyíló kiállításon. szereket is bemutatja.A köte­tet 32 fekete-fehér és 16 szí­nes művészi kép illusztrálja. A Magyar népművészet sorozat III. kötete a magyar népviselettel foglalkozik. Fon­tos feladatot teljesít, hiszen a magyar népviseletek színpom­pájáról, változatosságáról, ma már csak egy-egy hagyo­mányőrző vidék ad hírt, a leg­több faluban megtörtént a „kivetkőzés”, felcserélték a parasztruhát a városi öltözék­kel. Gáborján Alice kötetében a népviselet kialakulásának és esztétikai sajátosságának is­mertetése után bemutatja 32 fekete-fehér és 16 színes il­lusztrációval ' az Alföld, a Du­nántúl, a Felvidék és Erdély népviseleteit a még fellelhető parasztruhák és fennmaradt emlékek segítségével. — K — — Hát... eszembe jutott, de csak futólag. Egészen futó­lag... Végeredményben te be­szélgettél vele. Teljesen lefog­laltad magadnak. Velem meg fát vágattál... Piszok! — Én nem foglaltam le, csak a helyzet... — Nézd, ezen már nem ve­szünk össze! — Sándor sorért nyúl. — Mi nőn soha nem fogunk összeveszni — mqndom, s erre iszunk. — Az biztos — törli meg száját Alexej Alexejevics. — Különben engem nem érdekel Éva. Nem az én típusom. Tu­dod, én megérzem, ha megrez- dül bennem valami. Most nem rezdült meg. — Mi vagy te, cimbalom? — Állat! Te akarsz írni, ami­kor egy csöpp lelki finomság sincs benned? Kölcsönösen kioktatjuk egy­mást lelki életünkről. A poha­rak, az abrosz és a vendéglő a helyén marad. Kis idő múlva Sándor váratlanul visszatéríti a témát a starthelyhez. — Hol dolgozik Éva? — kérdi. — Nem tudom — vonom meg a vállam. — És hol lakik? Ugyanazt a mozdulatot te­szem. — Te őrült, hát miről du­máltál vele egy óra hosszáig? Azt mondd meg, miről járt a pofád, talán a betonkeverés rejtelmeiről ? ... Fantasztikus! Egy óráig beszél a nővel, és nem tudja, hol dolgozik, hol lakik, csak elereszti, mint egy zöldfülű. Most hogyan keres­sük meg? — Meg akarjuk keresni? — Ne add a nagyot! Láttam, Mint Ikvai Nándor, a me­gyei múzeumnak igazgatója elmondta, a várt „nagy mű”, amely klasszikus módon tük­rözné a Tanácsköztársaságot, s szinte egy fogalommá vál­na vele — úgy látszik, most sem született meg, ám a pályamunkák így is nagy művészi kvalitást, a szimbó- likus ábrázolás új útjait kép­viselik. \ kocsányon lógtak a szemeid. Pedig nem egy szépség. — A haja szép meg a fogai. Tejesek, mint annak a főtt ku­koricának, amelyet soha nem vesz ki a tálból az ember, ha­nem a háziaknak hagyja — mondom elmésen. — A térde két kis gömbölyű cipó. — Neked milyen hülye ha­sonlataid vannak! — csóválja a fejét Sándor. — Egyébként eb­ből a tálból már sokan kuko- ricáztak. Aki felmegy „csak úgy” két férfi lakására. — Nincs igazad — veszem védelmembe a nőt. — Erről le­bőg a tisztesség. — Nem vitatkozom veled — mondja Sándor, és tovább vi­tatkozik. — De ennek már volt viszonya. Láttam rajta. Én annyi nőt ismerek a praxis­ból ... Hazafelé az úton kiterjed fi­lozófiája a házasságra is. — Szóval én csak azt mon­dom, ha egy nőnek elkezdesz udvarolni, akkor két héten be­lül dűlőre kell vinned a dol­got. Vagy megkapod két héten belül, vagy nem. Ha nem, ott kell hagyni, esetleg el l^ell ven­ni feleségül. Mivel az utóbbi neked lehetetlen — ott kell hagyni. — Passz! — mondom —, eb­ben egyetértünk. Megoldottuk az élet egyik kényes problémáját, nyugod­tan nézhetünk a jövőbe. ★ Egyik nap este betérek a Kossuth téri vendéglőbe. Csak egy pohár sört iszom, aztán sietek haza, Sándorhoz. Már több mint egy hete Somváron van, alig voltunk együtt. A po­hár sörből azonban kettő lesz, mert még meg kell írnom egy rövid kis tudósítást a lapnak. Észre sem veszem az idő mú­lását. Éppen távozni akarok, az aj­tón négy kisfiú jön be. Masza- tosak, csapzottak, lábuk ujja kikandikál az elnyűtt szandál­ból. Pillanatok alatt felmérik 1969. ÁPRILIS 25., PÉNTEK A tanácsköztársasági vándorkiállítás Cegléden Április 27-től, jövő hétfőtől május 12-ig Cegléden a mú­zeumban mutatják be a Ta­nácsköztársaság történelmi dokumentumaiból összeállított „Pest megye 1919-ben” című vándorkiállítást A kiállítás azonos másod- példánya pedig ugyancsak e hó 27-től tekinthető meg Tá- piószentmártonban, a művelő­dési házban. Itt a kiállítás május 2-ig tart a helyiséget, négyen háromfelé oszlanak. Sorba veszik az asz­talokat. Szeretem a kis sráco­kat, hát figyelek, mi lesz eb­ből. A negyedik, kis mézhajú gyerek, még újonc, látom za­varán, megilletődöttségén. He­beg, habog, nem tud kérni. — Bácsi... adjon .. adjon... Szomszédom házaspár. Bo­roznak. A mézhajú a házaspár­nál kísérletezik, de a férfi ösz- szevonja sűrű szemöldökét, és az asztalra csap. — Tűnj el innen! A fiú elszökell a másik sa­rokba. Katona ül ott, egy piros ruhás nővel összebújva. Szá­juk néha összeér, kezük ide- oda téved. A katona kibújik a nő hajából, s réveteg szemmel nyom egy forintost a fiú kezé­be. A házaspár méltatlankodik. — Ki kéne kergetni őket in­nen — mondja hangosan a hentes formájú férfi —, lop­nak, mint a szarkák. — Az asz- szonyka helyesel. A mézhajú lába földbe gyökeredzik előt­tem, a férfire figyel, majd gyorsan felém nyújtja piszkos kis pracliját. Aztán, hogy nem szólok, csak nézek a szemébe, az ajtó felé iramodik. Én utá­na. — Fizetek! — kiáltom a pin­cérnek, markomban a gyerek­kel. — Na, kiskomám, most el­megyünk szépen haza — csu­kom be mögöttünk az ajtót. A többiek kitódulnak a helyiség­ből, és vinnyognak, mint a sa­rokba szorított egerek. — Hova mész, Szöcske? Af pasas lebuktat! — ijesztik a fiút, aki sírva fakad. Kitépné magát kezemből, de jó szoro­san fogom. Bőg, de azért ve­zet. Megyünk a város forgal­mas utcáin keresztül. Az ab­lakokból fény szűrődik ki. Me­leg, csendes este van. A. ma­mák ilyenkor ágyaznak meg, vagy teszik a vacsorát az asz­talra. (Folytatjuk) &ZÚT& I. -nKKí^.5^:—- ............................ -....-V" S ZABADiSKOLA ZEBEGÉNYBEN A Szőnyi István Emlékmú­zeum közelmúltban megala­kult baráti köre szervezi az idén az immár hagyományossá vált nyári képzőművészeti szabadiskolát. A tanfolyam jú­liusban kezdődik és négy hé­ten keresztül foglalkoznak az ifjú tehetségekkel Zebegény- ben. Idén először indul meg az oktatás a kőfaragóknak, a sokszorosító grafikusoknak és a textiltervezőknek. A festő­szak vezetője Hincz Gyula Kossuth-díjas kiváló művész, a szobrászoké Somogyi József Kossuth-díjas, érdemes mű­vész. — Jövőre lesz 100 éves Kispest. A centennárium alkalmából a főváros XIX. kerülete emlékplakettet ala­pít KÖNYVESPOLC Magyar népdalok, népi hangszerek Magyar népviseletek „W + V... ... * . V /...í-wV/ .»A _______ ,, V ...á.«4 E lső ízben rendeznek az idén nemzetközi balettversenyt Moszkvában. A június eleji bemutatkozáson a Magyar Állami Operaház kilenc fiatal művésze is részt vesz. A táncosok rend­szeres próbákon készülnek, mint a képen látható Aradi Mária és Dózsa Imre.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom