Pest Megyei Hírlap, 1969. április (13. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-23 / 91. szám

rr.s I «iE evei 1969. ÁPRILIS 23., SZERDA Ki csinál azt, amit akar? Szemes Mariann dokumentumfilmjéhez E s mi lesz a kísértőkkel, a csábítókkal, a rafinált, tapasztalt és éretten go­nosz felnőttekkel — kérdez­tem magamtól a film után — azokkal, akik megrontot- tak, behálóztak még alig tu­datosan eszmélő fiatalokat, akik nemtörődömségből, ha­szonlesésből, vagy élvezet- vágyból olyan lejtőre taszí­tották őket, ahol ezek a sze­rencsétlen lányok és fiúk azt hiszik, hogy: „azt csinálnak, amit akarnak”. „Azt csinálok, amit aka­rok” jelenti ki — Szemes Ma­riann hasonló című másfél órás dokumentumfilmjében koránál legalább 10—15 év­vel idősebbre maszkírozott arcfintorral egy pikáns arcú szőke lány, akit kilencéves korában barlangban erősza­kolt meg egy férfi. Az illetőt azt hiszem, szatírnak kellene, hogy nevezzem. Bár az apa szerencsétlen kislányát pofoz­ta fel inkább, a szatírt bé­kén hagyta, mert mint el­mondta: „ilyen emberrel nem piszkítom be a kezemet”. A férfi felesége pedig egyenesen hajszát indított a faluban a gyerek ellen, aki mindezek után az elkövetkezendő há­rom évben 85-ször szökött meg otthonról és az ország csaknem minden egyes leány­nevelő intézetéből. Két nővére meg széipen éldegél a szülői háziban. Persze ők nem ke­rültek semmilyen szatír háló­jába. No és a csábító? Azt nem tudjuk. Nem róla és ró­luk szól a film, hanem a meg­kísértettekről, a szőke lány­ról és szélhámos társáról, akik a merész fantáziák világába tartozó, gorkiji „éjjeli me­nedékhelyeken”, elképesztő környezetben „csöveznek”. Itt talál rájuk a rendőrség és Szabó Árpád operatőr kame­rája. A rendező és az opera­tőr hűségesen követi a raz­ziák útját. Számtalan irri­táló kérdéssel bolygatják meg a „jószívű” szállásadók lelkét, kiknek indignáiódott válaszaiból Tkiderül, hogy már-már szentté avatásukat követelik, hiszen megosztják szerény — és, legtöbbször mocskos takarókkal, szalma­zsákokkal, meg sötét tettek­kel, kényes ellenszolgáltatá­sokkal teli — hajlékukat azok­kal a fiatalkorúakkal, akik közül naponta 11-et vesz őrizetbe a rendőrség. ehát évente csaknem négyezret. Ök azok, akik a kötetlen és tel­jes szabadságot úgy vélik megtalálni, hogy „azt csi­nálnak, amit akarnak”. Ki­vétel nélkül mindegyikük így Q AZONNALI BELÉPÉSSEL FELVESZÜNK ács, kőműves, festő villany-, víz-, fűtésszerelő, lakatos, autószerelő szak-, betanított és segédmunkásokat, (Iá éven felüli fiúkat is), szállítómunkásokat, takarítónőket, éjjeliőröket, valamint magas kereseti lehetőséggel tetőfedő, bádogos, díszműbádogos, parkettázó szak-, betanított és segédmunkásokat (ló éven felüli fiúkat is). Díjtalan munkásszállás. Jelentkezni lehet a PROSPERITÁS KTSZ Munkaügyi osztályán BUDAPEST, IX.. VIOLA U. 45. vallott a filmen. A szőke lány talán azért, hogy meg­szabaduljon kegyetlen gyer­mekkori emlékétől. És egy sötétbarna társa — aki évek óta visszaesőként lop — va­jon máért? Vagy a többi, aki­nek ingatag válaszaiból a néző nem tud megnyugtató képet kialakítani magának: máért siklott vakvágányra ezeknek a fiataloknak az éle­te? Az alkotók gondosan ke­rülték, hogy a ma oly diva­tosan elterjedt egyszerű szab­ványmegállapításra jussanak: a hibás a rossz, keserű csa­ládi élet. Sőt, kamerájuk any- nyira objektívvá vált, hogy szinte senkit és semmit nem hibáztatnak, néha már egye­nesen azt hiszi a néző, hogy ezek a fiatalok önmagáktól, eredendően ilyenék. Igaz, né­hány biológus-genetikus azt vallja, hogy egyes antiszo­ciális, bűnöző egyének sejt­jeiben levő kromoszómák megkülönböztethetők, rendel­lenesek, tehát aki ilyen kromoszómákkal születik, azt csaJk a csoda mentheti meg, hogy ne legyen bűnöző, vagy prostituált. Node hagyjuk a genetikát. milyen szívesen nélkü­löztük a divatos szte­reotipeket — csupán a Balatonon linkeskedő ener- vált, szakállas fiatalember­rel készített Interjút tartjuk idetartozónak — olyan há­lásan köszöntük volna meg, hogy a bőséges riporteri tény­feltáró munka nem maradt volna meg csupán ennek. Bár nem receptet kívánunk, mert ilyen nincs. És mi lesz a ki sértőkkel, a csábítókkal... — szubjekti­vebb, dühösebb kamerákkal kellene őket lencsevégre kap­ni, de nemcsak lencsevégre. És mi lesz ezekkel a fiata­lokkal? Mindenesetre nem szabad megengedni, hogy azt csináljanak, amit akarnak. De a rossz szellemeknek sem. Berkovits György 0 Sárrét-múzeum Sárrét-múzeumot rendeznek be Szeghalmon. E célból a táj ősi szokásait, népi hagyomá­nyait, a halászat, vadászat, földművelés, és a speciális céhmesterségek munkaeszkö­zeit évek óta gyűjtik a hely­történet-kutatók, néprajzosok. A gyűjtemény máris igen gaz­dag. Hammernyik János (2.) A KEMÉNYKALAPOS úri­emberek, a toprongyos munká­sok és az ezerfodor-szoknyájú A nagyvilág után vidéki tájakon: ECSERI LAKODALMAS Már világhíre van. A glóbu­szunkat bejárt, valóban pár­ját ritkító vagy nyugodtan ki­mondhatjuk: ami művészi ní­vóban, specialitásban egye­dülálló, azt az Állami Népi Együttes csaknem mindenütt elmuzsikálta, eltáncolta. Hogy most ismét szót ejtünk róla, annak oka egy örvendetes hír: megkezdik turnéjukat Pest megyében is. Hogy ez nem is olyan ma­gától értetődő és egyszerű dolog, annak olca, hogy ezek a produkciók általában nagy színpadot, sok szereplőt kí­vánnak. Az Ecseri lakodalmas is. Az együttes . vezetői sokat töprengtek azon, hogyan vi­hetnék el a műsort közvet­lenül azokhoz, akiknek ha­gyományaiból táplálkozik, életükben gyökeredzik az együttes sok szép tánca, nó­tája. Végre megtalálták a mó­dot arra, hogy kisebb kul- túrotthonok pódiumán is fel­léphessenek. Több egysze­rűsítéssel, gondos átrendezés­sel értek, célhoz s indultak el országos körútra. Tavaly He­ves, Nógrád, Zala és Somogy megyében, idén Baranya és Fejér megyében turnézott a társulat nagy sikerrel. Az együttes most örömmel ké­szülődik soron következő Pest megyei turnéjára, inert számítanak rá, hogy itt is szívesen, lelkesen fogadják őket. Április 26-án kezdenek Vácrátóton, majd Ceglédber- cel, Táborfalva, Újszilvás, Tápiósüly és Túra követke­zik. A mellékelt fénykép mellé ezúton küldi szíves meghívását az Állami Népi Együttes. asszonyok kavalkádja volt Vác az 1800-as évek vége felé. A férfiak dolgoztak vagy ta­rokkoztak, a nők végezték az otthoni teendőket, vagy a tü­kör elé ültek. Hajnalban a munkába in­dulók léptei kopogtak a macs­kaköves utcákon, délelőtt az szonyok lepték el a 'főtér környékét, szatyrokkal, kosa­rakkal. A bevásárlás számukra szertartás volt. Tudta ezt a város legna­gyobb fűszerboltjának tulajdo­nosa is: Hammernyik János. Mindenkihez udvarias volt, áruja frissen pihent a nagy faládákban. „Élvezet ide be­jönni!” — mondták az asszo­nyok. De soha senki nem' tudta, hogy él szabad idejében a bolt­tulajdonos, mit csinál a sok pénzzel, mit szeret, van-e egy­általán valakije is a városban. Vevői sokszor rótták fel ne­ki: — János, magának mi min­dent edfecsegünk, magáról meg semmit nem tud egyi­künk se! — Tekintetes asszonyom, mit akar tudni? Fűszeres va­gyok. NEM SZERETTE kibeszélni titkait. Mondják: megkönnyíti a lelket, ha az ember mások­kal tárgyalhatja meg terveit, gondjait. Hammernyik János magában intézte el ezeket. So­hasem beszélt hosszan, hallga­tott másokat, érdeklődő, nyu­godt tekintettel. A vevőknek eszükbe sem jutott, hogy oda sem figyel. Ha nekik szólt is valamit, az udvarias frázis­ként hatott De Hammernyik János szépen tudott hallgatni. És ez gyakran ér annyit, mint a gyöngybeszéd. A váciak megszokták, elfogadták és bíz­tak benne. Egyedül élt.. Háza egyszerű volt, bútorai kopottak, és a szűk ablakkivágáson alig fért be fény. Vannak emberek, akiknek hiába van vagyonuk, önmarcangolásáikkal, állandó depressziós lelkiismeret-furda- lásukkal tantalusi kínokat áll­nak ki. Hammernyik János egyet szeretett: olvasni. Gyönyörű könyvtára volt, amiről senki nem tudott. Hogy Hammernyik János művelt ember? Sőt, hogy a város egyik legműveltebbike! Ezt egy vásárlója sem merte volna állítani ... „ÖNKEZÉVEL OLTOTTA KI ÉLETÉT” — írja Tragor Ignác. A váciak sajnálták és alig hitték el, hogy az ő hall­gatag fűszeresük több pénzt hagyott a Magyar Tudományos Akadémiára, mint amivel azt Széchenyi István alapította. Pontosan 66 ezer aranyfoirinr- tot „Hammernyik János sírja a temető elején, kissé balra lé­tezik. Nem gyúl meg rajta a kegyelet mécse, sötétben áll és magányosan. Nincs, ki rá emlékeznék” — írja Tragor az 1900-as évek elején... A váci Híradástechnikai Anyagok Gyárának múzeum­barátai, Kálmán László "Veze­tésével kinyomozták a közép­városi temetőben Hammernyik elhagyott síremlékét, és felku­tatták életének szűkmarkú do­kumentumait. Nekik köszön­hető, hogy a Magyar Tudomá­nyos Akadémia februárban ér­tesült a gazdátlan sírról, melynek fehér kövén még el­olvasható a régi felirat: „Hammernyik Jánosnak az Akadémia javára tett alapít­ványáért hálás kegyelettel az emléket állította a Magyar Tu­dományos Akadémia. 1884.” Tamás Ervin &ZÖTS X-DÉNES C áloí$?aSebfc Hdnapoh Min '■ [.■■Jmmti.■••••• L JL._UiniiH.ri. ■ Jr " V Tíz órakor ébredek fel. El­alszom az eszemet is. Gyerünk gyorsan, ki az ágyból. Sándor még alszik. Nem ébresztem fel, lábujjhegyen lopódzom ki a szobából. Első teendő, a tűz­helybe begyújtani. Hol van aprófá?... A Makaróni az ud­var végében levő kis fészerben tartja a hasábokat. A barackfa csak néz elképedve, milyen otthonosan mozgatom a fej­szét Hja barátom, aki pusz­tán született! Sándor felébred, álmosan törölgeti szemét. — Itt a reggelid — mutatok az asztalon levő tejes csupor­ra és a kolbászos kenyérre. — Egyél. — De kérlek! Megmosdom előbb. Addig nem bírok étel­hez nyúlni. (Megéreztem előre. Nagy mosdások lesznek itt még, ajaj!) Reggeli után megborotvál­kozunk és beszélgetünk kicsit Néha egy-egy hasáb fát do­bok a tűzre, ne aludjon ki, mert az ebéd nem fő meg. Pedig a csirkék csak erre vár­nak. Tizenegy óra elmúlik, amikor felteszem a krumplit, s előkészítem a kivégzést. Sándor a tömeg, én vagyok a bíró és a hóhér egyszemély- ben. — Gyertek csirkék, a ke­gyelmi kérvényt elutasítottam Jönnek is. 'Levertek, szomo­rúak, én sem érzem egészen jól magam. Legszívesebben futni engedném őket, de Sán­dor előtt nem szabad gyengé­nek mutatkoznom. Lecsapom a fejüket baltával. Aztán egy nagy kék edénybe rakom őket, mint anyámtól láttam otthon, s a viaszos vászonnal borított asztalon kezdem tollúkat csu- pálni. Sajnos a sötét színű tok a csirke bőrében marad. — Nem jön le, azaz ki — közlöm Sándorral félrefordí­tott fejjel, ami nálam a mély töprengés jele. — Na hallod — rántja meg vállát Sándor. — Ragaszkodik hozzá. Érthető, nem? ... — Egyáltalán nem érthető. Anyámnak egészen könnyen lejött. — Nyúzzuk meg — ajánlja Sándor. — Akkor lejön a bő­rével együtt. — Marhaság! Legjobban, a bőrét szeretem. Láttál már te rántott csirkét bőr nélkül? Ta­lán inkább égessük le. Pör­köljük meg! A disznót is pör­kölik. Knockoutoltam Sándort, er­re már ő sem tud ellenérvet felhozni. A tűz fölött fogom a műveletet elvégezni. Hallot­tam, a pörkölés után ízesebb a hús, ropogósabb a bőr... Ínyenc falat lesz... Nagysze­rű ... Két botot vágok az ud­varon, ráteszem ügyesen az egyik állatot. Sándor félrehúz­za a karikákat, én pedig a tűz fölé tartom a csirkét. A lángok elkapják a 'tollat, fel­lobbannak a mennyezetig. A bot eltörik, a csirke pernyét és hamui hányva esik a tűz­be. A parázs közé nyúlok, ki­kapom a csirkét. Aztán akko­rát ordítok, hogy Jerikó falai is leomlanának. — Mi van, mi történt ve­led? — ugrik hozzám Sándor. — Elégettem a kezem, nem látod 7!^ Sándor a szobába cipel, ke­zelés alá vesz. Mint mondta, orvosi beavatkozásra van szükség. A nagyzás átka — gondolom — míg az ujjairn- mal babrál. A vidéki vendég­látás bőségét és kényelmét akartam bemutatni, s lám ez lett a vége. Pedig most már vadul éhes is vagyok. Az egyik csirke kormosán és tarkán hever az edényben, a másik a földön, teljes tolldíszben. Óh, bárcsak Pesten lennénk. Felhívnám a tudakozót, vagy az egyik étterem szakácsát. (Tessék mondani, hogyan kell csirkét kopasztani?) Elmonda­nák. így viszont nekem kell valamit kitalálnom, mert más­képpen szégyenben maradok. Egy országot egy jó ötletért... Én akarok újságíró lenni ötle­tek nélkül? (Folytatjuk.) gyorsan a kertbe. Megszökött a holnapi ebéd. A csirkéim. Nagy nehezen megérti. Ket­ten kutatunk, lázas szorga­lommal. Sándor az ügyesebb, örömmel mutat az egyik ba­rackfára: — Nézd, ott ülnek! Tényleg, a kakas csípje meg őket. A barackfa legalsó ágán gubbasztanak, felborzolt tol­lal, hónuk alá dugott csőrrel. — Ébresztő, fel! — kiáltok rá­juk. Kinyitják szemüket, ki­tátják csőrüket. Majd adok én nektek! Leszedem őket a fá­ról és bezárom a kamrába. Vizet, kenyeret adok nekik, mint a halálraítélteknek szo­kás. — Ml az utolsó kívánság­tok? — állok meg az ajtónál. „Szeretnénk végelgyengü­lésben meghalni” — hallom a hátam mögött Sándor csipo­gását. Azt elhiszem. Én is sok mindent szeretnék. Mindenki azt tegye, amire elhivatott. Sándor pillanatnyilag kép­zőművészeti ábrándokat ker­get. Remélem nem sokáig. Megnyugodva szemlélem ké­peit, borzalmasak. — A vizsgáidról beszélj — mordulok rá. — Mi van veled te bicepsznyúzó?! Utolsó év­ben gondolom, ti már kórhá­zakba is jártok. Végre megmarkoltam a hiú­ság mirigyét. Az izgalmas mű­tétek, az ápolónők, a boncte­rem, a csipesz, a sziké, meg mit tudom még milyen kínzó­szerszámok kerülnek a nyel­vére. Közben megvacsorázunk, megisszuk a bort, aztán le­fekszünk. Lekapcsolom a vil­lanyt. Az utcai lámpa sárga fényét a redőny fésülve enge­di a szobába. Sándor biztosan fáradt, hadd aludjon. Becsu­kom a szemem, nem mozdu­lok. Alig térek magamhoz, öregem. Ez nagy dolog. Sőt mi több, izgalmas. És ha sza­badna megtudnom, hogyan jutottál idáig? Felnéz a mennyezetre, kon­centrál, mint a súlyemelők. Nagyon sízépen fogja kifejezni magát. — Festettem. — Nahát. Passz ... Nem írtam meg ne­ked, hogy meglepetés legyen, Ott vannak a bőrönd alján ... Várj. Hová rohansz? Meghib- bantál? — Megdöglik az én megle­petésem — ordítom vissza az előszobából, és egy ugrással az udvaron termék. A csirké­im! Nem ettek dél óta. Sze­gény pipikéim. Visszaszaladok a konyhába kenyérbélért. Aztán újból ro­hanok az udvarra. Koromsö­tét , van, a csirkék eltűntek. Felgyújtom a külső villanyt és egy oroszlánidomító kedvessé­gével hívogatom őket: — Pipi­kéim, pipi-pipi...! A csirkék nem válaszolnak. Nem ettek meszet. Örülnek, hogy meglóghattak és maguk­ba jót röhögnek. Megfogják egymás szárnyát és énekelnek: „Itt hagyom a falutokat nem­sokára ...” Az anyátokat, azt a vén tyúkot! Azért is megtalállak benneteket, ha a világ végére is mentetek. Sándor az előszo­baajtóban áll, és nem ért sem­mit, Homlokát előre dönti, szeme fennakad látom, már a pontos diagnózist fogalmaz­za magában: ... rohamszerűen jött delirium ... most még egy darabig szalad, aztán össze­esik. Tavaly mutattak ilyet a klinikán, kórlapszám: 2456. — Mit bámulsz rajtam? — kiáltok fel neki. — Gyere 6. Minden figyelmemet Sándor fogadására összpontosítom. Este jön csak a tízórás gyors­sal, rengeteg időm van, de azért megterítek az asztalon, behozom a sajtot, kolbászt és az üveg vörös bort is. Most már nyugodtan olvashatok ki­lenc óráig. Az este szép csen­desen jön eL Nem látom már a sorokat, leteszem a könyvet, de nem gyújtok villanyt, csak heverészek és bámulok a sem­mibe. Ablakom alatt nagy rit­kán kopognak csak el, az utca néptelen. A közeli kórház miatt az autósok is tompítják a motorok zaját. Az aszfalt meleg, puha, elnyeli a zajokat. A szemben levő ház földszinti ablakában felhúzzák a re­dőnyt, egy férfi kihajol. — Phü... micsoda hőség! — mondja hangosan, fejét a szobába fordítva. Látom, az asszony a tükör előtt áll kom- binéban és az ajkát festi. — Elemér, mit húzzak fel estére? — A zöld, rövidujjú taftot és akkor te teszed fel az órát — válaszolja Elemér, nagyot ásít és leengedi a redőnyt. Felgyújtom a villanyt, a szekrényhez lépek, átöltözöm. Aztán lassan elindulok az ál­lomásra. A peronon hangszó­ró figyelmezteti az utasokat, berobog a vonatom. Sándor megérkezett. Otthon segítek neki kicsoma­golni. A bőröndjéből többek között festék, ecsetek, paletta, vásznak kerülnek elő. Csak nem lopta valahol? — Jellemző rád, hogy erre gondolsz — vág vissza Sándor félreérthetetlen érdeklődésem után. — Festek. Képzeld el. Igen, ne bámulj ilyen szemek­kel rám.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom