Pest Megyei Hírlap, 1969. április (13. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-20 / 89. szám
ii nn «icni K^&rlem 1969. ÁPRILIS 20., VASÁRNAP Portré és önarckép Macska — vesz — bunda Azt mondja kedves kolléganőm, Komáromi Magda: — Hiába, a nők mindenütt előretörtek. (Ezt a vidám és diadalittas kijelentő mondatot abból az alkalomból fogalmazta, hogy szerkesztőségünk a napokban egy új, s természetesen nő, — munkatársat kapott.) — Sajnos — felelem én —, nekünk férfiaknak egyre csökken az arány számunk, nem is tudom, ha ez így megy tovább, ki fogja a vállán hordozni a világot. De félte a tréfával, Magda valóban közvetlen, kedves és nyíltszívű kolléga, sok bölcs tanácsával, vaskos, csípős megjegyzéseivel. Régóta evez már a sajtó vizein: nyolc év a rádiónál, s immár tizenegy éve járja fáradhatatlanul Pest megye változatosan szép tájait. Mindenhová eljut, mindenütt szívesen fogadják, közvetlen s egy■Jipf szerű szavaira őszintén tárják föl előtte örömüket, gondjukat, bánatukat az emberek. Mit lehetne még elmondani róla? Hangyaszorgalommal, s lankadatlan érdeklődéssel dolgozik, jegyzettömbjeiben egymást váltják egyszerű hírekhez, vagy színes csevegéshez, mértéktartó információhoz szükséges feljegyzések. Még szomorú sorsokat feltáró írásai is optimista derűt sugároznak. No, és végül, mindamellett, hogy az élet ezernyi szférájában otthonosan mozog, jó háziasszony, szinte művésze az ízeknek, lelkiismeretes, kötelességtudó édesanya, feleség, gyermekeinek példás nevelője. Majd elfelejtettem; nálunk talán, itt a szerkesztőségben, a gépírónők szeretik a legjobban, szinte rajonganak érte: önkezűleg kopogja írógépén saját cikkeit. (Hetesi) Magam mentségére... SZÓLT A SZERKESZTŐM: vasárnap megjelenek a lapban. Szeretnének bemutatni a kedves olvasónak. írjak valami érdekeset magamról, másról, a munkámról. Olyasmit, ami megmarad a kedves olvasó emlékezetében. Ha a jövőben meglát valahol a falujában bóklászni, rögtön azonosítson: aha, ez a szemüveges nőszemély írt a... De miről? A tizenegy év alatt nagyon sokszor „megjelentem” névvel, vagy anélkül az újságban. De egy fénykép mégis más! Rangot ad. Ha zsenge ifjúságomban tanultam volna angolul, most azt írnám, hogy: noblesse oblige. így csak anyanyelvemen szögezem le (amit a rosszindulatú kollégák szerint néha keresztrefeszítek), hogy a nemesség kötelez. Még magyarabbul: ki kell vágni a rezet! Elő a jó öreg határidő- naplóval. Úgy sorakoznak benne a témák, mint tojás a fészekben. Némelyik már két- három éve pihen. Néha megforgatom őket, hadd napozzanak, aztán gyorsan visszadugom a fekete fedél mögé, nehogy valaki más is rájuk találjon. Persze, az is megesik, szépségesen szép témám — ha hozzányúlok — penetráns illatot áraszt. Hiába, megzápult a várakozásban. VASTAG fekszik előttem. Szívmelengető olvasmány, pedig külsőre csak stencillel készült másolat, valóságos szemköszörű. De Győré Pál abonyi tanácstitkár olyan hévvel, tiszteletreméltó munkával gyűjtötte benne össze faluja minden emlékét, elnevezését. Ilyen feljegyzéseket: öregfa. A vasútállomásnál lévő óriási platán. Állítólag a vasút ünnepélyes megindulására ültették, 1847-ben. A következő lapon: Régi városháza. Alföldi toborzóútja során itt gyújtotta lángra Abony népét Kossuth Lajos 1848. szeptember 26-án Egressy Gábor és Jókai Mór kíséretében. Azt is megtudni belőle, honnan kapta nevét a Marsall- árok. A katolikus temető mély árkából irányította a harcokat Zsukov tábornok vezérkarával 1944. novomber 6-án. De jó lenne megírni! Csakhogy .-.. Győré Pál dolgozott evvel éveken át, mégis én díszelegjek a cikk elején? Vagy itt egy ragyogó fotó és történet a mappámban Tóth József tószegi keramikusról. A falusi .gyagkorsóktól önerejéből jutott el az igényes művészi kerámiáig. A képen ott sorakoznak a mesterrel együtt a figurák, vázák, dísztárgyak. Na de két dudás egy csárdában? AZTÄN egymás UTÁN kiköszönnek a lapokról a tervezett sorozat „hősei”: Jenei néni, a szentendrei nagymama, Kánya János gépkocsivezető, aki húsz éve naponta a megyét járja, a csömöri tv-sze- relő, a gödöllői elárusító, az isaszegi bakter, a pátyi védőnő és a többi kisember, akinek a napi nyolc órai munkáját fogom bemutatni. De még várniuk kell. Csak kézenfogva, egyszerre léphetnek elő az ismeretlenségből ... — De micsoda lárma ez? Hogy beszélhetnek egyszerre ilyen sokan?... A telki tsz Zrínyi Ilona szocialista brigádja intéz rohamot ellenem. A I tavasz még csak a levegőben rezgett, amikor leültünk az asztal köré Kaszás Pálné bri- | gádvezetővel, Szabó Istvánné- val, László Lajosnéval és a többiekkel. Tizenkét év történetéről adtak számot, a hol derűs, hol szomorú eseményekről. A munka gondjairól, amely végül összekovácsolta az eléggé heterogén falut, az oly sokféle életformából kilépő asszonyokat. — Emlékeznek rá? Nem ígértem gyors munkát! — Április végéig várni azért mégiscsak sok — replikáznak vissza. Róluk fogok írni! — buzgól- kodom és máris új lapot csavarok az írógépbe. Nem. Mégsem lehet. Ennyi év, ennyi asszony, ennyi sors nem fér ilyen szűkreszabott keretbe. Elnézést kérek. Magukat is hajtja az idő, mindig a napi feladatot, a legsürgősebbet kell elvégezni. Tudom, most kinn vannak a határban, bontják- metszik a szőlőt. Ezután jöhet minden más. Én is így futok versenyt az idővel. Az eseményekről kell elsősorban hírt adni. lehetőleg mindenütt ott lenni, ahol történik valami. Az olvasó ezt kéri számon. Maguk is mind, a szocialista brigád tagjai. ÍRNI LEHETNE például az üllői melegvízfúrásról. Lassan húsz éve tudják, ott rejtőzik a kincs a falu határában. Az évek azonban oly sok port szitáltak rá, eltűntek a régi feljegyzések ... .. .Kiszabadítottam a szellemeket a palackból. Itt kelletik magukat előttem a pilisligeti fejlesztési tervek, Szentendre város kereskedelme, az albert- irsai régi kalapgyűjtő, ötlet- napra csábítanak Kiskunlac- házára, ízes mondanivalóval vár a diósdi gazdakör. Fenyegetően int ágaival a nagykőrösi íjjas-fijjas fa: velem mi lesz? Vár egy nagyon nehéz körülmények között élő család Gal- gahévizen. Szociális telepek ügye. Iratselejtezés és okmánytár a Levéltárban. Megyei .Beruházási Iroda, népfront. Vöröskereszt __ N EM KELL TOLAKODNI, kedves témák, mind sorrake- rültök. Most azonban nem érek rá. Vasárnap „megjelenek” a lapban, tehát valami szépet kell írni... Komáromi Magda A macskaprémből készült olcsó bőrkabátok legújabb divatja nagy riadalmat keltett egész Angliában, ahol körülbelül 100 millió macska él. Egy-egy háztartásban gyakran három-négy macska is van. A nyugtalanságot az a Londonban megtartott nemzetközi aukció okozta, ahol a Szovjetunióból érkezett 15 ezer macskabunda került árverésre. Míg tavaly egy ilyen bunda 15 shillingbe került, addig most 64 shillingért kelt el. — Elkészült a negyedik szolnoki kulturális hetek programja, melyre májusban kerül sor. Spárga-primőr V Tíznapos késés — Export Pest megyéből is Országok és receptek Tíznapos késéssel megérkezett az első, még csak néhány mázsás spárgaszállítmány a napfényes Dél-Bács- ka ültetvényeiről a MÉK kecskeméti telepére. A következő napokban azonban már vagonszámra szállítják a friss főzeléknövényt a termelők. A telepen feldolgozzák, kötegelik. a hófehér csöveket. A legtöbb árut az idén is a Bács megyei spárgatermelőktől várják, de ide érkezik a környező megyék, köztük Pest megye ültetvényeinek termése is. összesen 50 vagon áruval számolnak. A zömét exportálják. Az első szállítmányt az NSZK-ba továbbítják. Ezenkívül 10 országba jutnak el a márkázott spárgakötegek. A hazai piac még mindig keveset igényel a vitamindús gazdag főzieléknövényből, pedig húszféle recept szerint készíthető el. — Jubileumi olvasómozgalmat indít a Magyar— Szovjet Baráti Társaság hazánk felszabadulásának 25. évfordulóba tiszteletére. Lovasiskolában - iskolalovaglás Talán mert már tavaszodik, vagy mert mégiscsak lovasnemzet vagyunk ...? Ámbátor még inkább a Sebastien-soro- zat hatására egyre nagyobb az érdeklődés a nagykőrösi lovagló iskola iránt. A Nagykőrösi Állami Gazdaság híres méneséből válogathatták ki a lovakat. És mivel magasan van a nyereg, nagyot is lehet onnan pottyan- ni, a nyugodtság, a megbízhatóság volt a pacik belépőjegye. Persze, szépek is ezek az állatok, tessék csak a képre nézni. Ez a csödör a Rahó. Kecses, nemes formájával szobrászt ihlet. Ugye, szép? És hadd áruljuk el, híres is. Két olimpia első helyezettjét csodálhatjuk benne. Nyergében Dőry Miklós, aki a lovasiskola vezetője. Az imént a spanyol iskola látványos lépéseit gyakorolták: ennek a nehéz művészetnek ugyanis egyaránt mestere ló és lovasa. Nos, a lovasiskolára jelentkezők ne reménykedjenek abban, hogy rövid néhány óra ■ alatt iskolalovaglásban is re- 'mxméfnek. Elégítesz az egyszerű kis ügetés, netán a rövid vágta. Vagy akiknek az is sok, legfeljebb bakra ül. A legifjabbak kedvére ugyanis szolgálatba lép egy ponifogat is a nagykőrösi lovasiskolában. I. DÉMESC TPM jdnapojk ros vagonokban nagy fehér- gyapotbálák érkeznek, s a földszinten levő gépek fonalat csavarnak belőlük. A termek parkettosak, a falak betonból és üvegből vannak. Éjjel kékesen világítanak a neoncsövek. Két évvel ezelőtt a peremváros szélén — ahogyan mesélik — még kukoricát szedtek a parasztok. Tavasszal megjelent egy társaság, méregettek, s furcsa távcsöveikkel a vidéket kémlelték. Aztán exkavátorok jöttek, s akkora gödröket ástak, a megyei tanács épületét el lehetett volna bennük temetni. Akár a vadludak ősszel, kubikosok „húztak” errefelé az Alföldről, lóvontatású tragacsokkal, kőművesek, vasasok érkeztek. A pesti szerelők voltak a legelőkelőbbek, ők buszokkal tették tiszteletüket. Maga a felvonulási tér egy külön kis város. Első nap mindjárt kopogtató lettem. „Bizalmi beosztás” — mondta gúnyosan a társ, de erről majd később. A főépület hat emelet magas oszlopokon nyugszik, ezeket megtöltik betonnal, de az örökké mozgó acélfejet, a vibrátort nem lehet olyan mélyre ereszteni amint kell és ezért a deszkát kívülről én ütögetem. Ülök az oszlop deszkapárkányán és mint egy címzetes harkály kopogtatok. Első nap délben azt hittem eltörik a kezem, annyira fárasztott a munka. A betonozó brigád tagjai ugrattak: — Nem halljuk a kalapácsot! Alszunk ott lent? — Nem alszunk! — kiáltottam föl és Hamar tovább vertem a deszkát nagy buzgalommal. A társ viszont megunta a dicsőséget és itthagyott. — Kell a bigyó édesapám. Átkérem magam a vasasokhoz —közölte velem tegnap a másik oszlopról, s nyomatékképpen nagyot vágott a zsaluzásra. A társ, rendes nevén Kárász Jani, vékony, cingár legény, azt hiszem egy súlycsoportban boxolnánk. Dolgozott már Kazincbarcikán, Komlón, Inotán s csoda tudja még hány helyen. — Megismerkedtem egy cuki nővel! — kiabálta tegnap felém. — Itt dolgozik a gyárban. — Hogy néz ki? — Állati kassa nő, öregem. Koromfekete hárival, pisze kis heftivel és olyan cickói vannak ... Megfordította a kalapácsot és nyelével felfelé mutatott. — Esküszöm, így felállnak!... — Elhiszem. Jó nő lehet. — Este megyünk csörögni — mondta végül. A „Kék bagolyban” találkoztam velük. Kárász Janin vékony ceignadrág és egy interkontinentális ing volt, az összes fővárosok festett képével. Az állati kassa nő kicsit vénecskének látszott és a cic- kók is... Na mindegy, nem azért mondom. Kárász Jani meglepődött, zavartan pislogott, amikor ráköszöntem. — Szia — suttogta csendesen és továbbvonszolta a nőt. Ma reggel már nem jött kopogtatni. Elment a vasasokhoz, mert ott több pénzt lehet keresni. Remélem én sem öregszem meg itt. Holnap szombat lesz, sokáig altiatok, mért az építőiparban minden második szombat szabad. Délután olyan tolakodás van a buszoknál, mint Pesten a hatos villamoson. Inkább gyalog megyek a városba. Fáradt vagyok. Naponta elátkozom a főszerkesztőt, bár ez most jóleső fáradtság. Munka nélkül is el lehet fáradni de az rosszabb. (Folytatjuk.) lapnál dolgoznak. Két embert még kérjenek Sóstól, mert kevesen lesznek. Háromszor kell a betont karolni. — Egyes betomozóbrigád! Maguk a csarnok északi részén maradnak... Előkészítők? ... Hármas falazóbrigád!... Még vagy tíz csapat nevét olvassák. Lassan kiürül a térség. Már csak egy ember marad a színen. — Kopogtatóbrigád!? — Jelen! — kilépek a helyemről, egyedül, hónom alatt két nagy fakalapáccsal, mint amilyenekkel otthon anyám a húst vékonyítja. — Társa hol van? — Elment ajtókon kopogtatni, hogy helyezzék más munkára. — Nem baj. Egyedül is verni tudja a deszkát. Ma is a kettes betonozóbrigád alá megy, mert ott nem tudnak vibrátort használni. Ott kopogtasson! — Igenis, mindjárt indulok. Megszorítom a szerszámokat, aztán megkeresem a ti- zennyolcas oszlopot. Jó magasra kell másznom, mert az alját már kitöltötték betonnal, talán már meg is kötött. Az oszlopról jól látom a nap arany fényében fürdő várost. Gerberék háza a „mama szoknyája” alá bújt, eltakarják a testes épületek. Jobb is! Már égy hete építem itt a szocializmust, közelebbről ezt a kolosszális méretű gyárat. A főépület háromszáz méter hosszú. Fele már készen van, ott már dolgoznak a Szovjetunióból importált gépek. Piút, amelyen megyek vasúti átjáróhoz vezet. A sínek mellett kődobásnyira folyócskát pillantok meg, amint ezüstösen kígyózik puha, omlósföldű ágyában. Az utcai lámpák fölött fehéren süt a hold, s rohan a domb teteje felé. A folyó partján öreg fák állnak, alattuk padok. A távolból friss növényszagot hoz az enyhe nyári szél. Néha autók motorjai törik meg a csendet, a pályaudvar felől mozdonyfütty hasít a levegőbe. Jól kivehető a gőz sistergése és egy parányi remegés, amely vonat közeledtét jelzi. Megfordulok és lassan hazafelé baktatok. Szeretném tisztázni helyzetemet a földön, de nem nagyon sikerül. Gondjaim ellenére viszont kitűnően alszom új ágyamban. Másnap állás után szaladgálok. Sikerrel. ★ Bíborszínű reggelen tejfehér pára úszik a város fölött. A gyáracskák kürtjei egyszerre szólalnak meg, éles hangjuk az építkezéshez ér, ahol most indul a munka. Az óriási oszlopcsarnok mellett mindenhol cement, mész, terméskő, műkőlapok irdatlan tömege. A hatalmas, több emeletes, de féligkész épület aljában vagy háromszáz munkás várja az indulást. Ki hová megy, melyik részére az égig érő betonkolosszusnak. A munkavezetők ceruzával, notesszal kezükben szólítják a hozzájuk tartozó munkacsapatokat. — Kettes betonozóbrigád?! — Megvagyunk — válaszolják egyszerre többen is. — Ma a tizennyolca® oszA város csupa fény. Sétálok a forgalmasabb utcákon, nézegetem a kirakatokat, amelyek tele vannak szép holmikkal. De ehhez pénz kellene, sok-sok pénz. A szerkesztőséggel szembe a nyomda ablakai világítanak. A szedőteremben kopognak a gépek, a kis réz zsetonok végiggurulnak a síneken, a forró ólom párát csap a mennyezetre. Hallom a rotációs gép dübörgését. Találomra másik utcába fordulok. Nem ismerem Somvárait, bár munkanélküliségem alatt elég sokat járkáltam. De este minden városnak más képe van, s mintha mások lennének az emberek is. Nappal a környék fejkendős parasztasszonyai sietnek vásárolni, meg a piacra, overallos munkások vonulnak pótkocsis vontatókkal átszelve a tereket, estére jólöltözött emberek népesítik be az utcákat. Mielőtt idejöttem volna prospektust láttam: a megyeszékhelynek 30 ezer lakosa van, de sok új üzem lesz itt és ezért gyarapodni fog a lakosság száma. A felszabadulás előtt a városnak csak cukorgyára volt, kisipari műhelyei, kicsinyke boltjai, egy bankja, három mozija és egy színház, amelyben soha nem volt állandó társulat. A környék gazdag polgárai, jobb módú tisztviselői építettek a kertvárosban villákat, a sötét, szürke bérházakat a munkások és kispénzű alkalmazottak lakták. Céltalanul bolyongok s az
