Pest Megyei Hírlap, 1969. április (13. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-17 / 86. szám
«M unni y^rlap 1969. ÁPRILIS 17., CSÜTÖRTÖK Virágba borultak a barackfák Érd határában is színpompás viráglepel bo-ítja a lankákat. A kertek barackfái feltartóztathatatlanul jelzik már a tavaszt, s szép panorámával gyönyörködtetik az arra utazókat. 28 ORSZÁGBAN SZABADALOM Célegyenesben a görgőseke Sorozatgyártás — Teljesítménynövekedés - Feleslegessé válik a tárcsázás, boronálás \ A svéd gyárigazgatói lelke- i sedésében egy egész táblát j felszántott. Kíváncsi volt az■ új gépre, maga próbálta ki. j Amikor leszállt a traktorülés- ' BECS Hézagpótló újuonság Egy bécsi cég hézagpótló újdonsága: napsugár-áteresztő fürdőruha. Reklámozói szerint a különlegesen impregnált pamutanyag a barnító ultraibolya sugarak 45 százalékát átengedi, tehát a fürdőruhával eltakart testrészek is lesülnek. Az egyetlen bökkenő: az új anyagban csak napozni lehet, fürödni nem — a víz hatására ugyanis átlátszóvá válik. Meteorológus — Mit gondol, eláll az esőt — Feltétlenül. Eddig még mindig elállt. Traktor üzemeltetők! Több éves javítási tapasztalattal DT—54-es, DT—413-as és ÓT—75-ös típusú traktorok főjavítását (felújított vagy gyári új motorral) átalakítását és mindennemű javítását vállaljuk Cseretraktorként DT—412-as traktort is elfogadunk. Traktorcsere vagy jav.tási szerződéskötés esetén díjmentesen szállító k. Átfutási idő 12 nap, vagy azonnali cser Időt, pénzt takarít meg! Új DT járóláncot komplett Szerelve — árengc inténnyel, felújított fődarabokat és szerkezeti egységeket raktárról azonnal szállítunk. A selejt, vagy javításra alkalmas DT traktotc' fődarabjait magas áron megvásároljuk. (íAttAXOA. SZERVIZ! ügyintéző: Németh M., Vígh J. Telefon: 29—35, 29—89 MGV. 1. SZ. GÉPJAVÍTÓ ÁLLOMÁS SZOLNOK. BESENYSZÖGI ÚT. ről, szinte hitetlenkedve csóválta a fejét: „Egy kincs ez a gép. Elvezet vele a szántás, megvan a jövő új ekéje”. A svéd igazgató nem áll egyedül ezzel a véleményével, hiszen, már idestova egy évtizede tartja izgalomban a mezőgazdasági . gépgyártó szakembereket Szabó Istvánnak, a neves feltalálónak új ekéje, amely körül oly sok vihar zajlott. Kovács András „Nehéz emberek” című alkotásában drámaian ábrázolta ennek a különleges fantáziával megáldott embernek tízesztendős kálváriáját. Most végre fordult a kocka, s egy termelőszövetkezet, a csataszögi Szebb Élet megfelelő Ipari szakemberek bevonásával üzemet létesített, s itt láttak hozzá e nagyszerű munkagép sorozatgyártásához. Szabó István űj mezőgazda- sági szerszáma, a görgőseke gyökeres változást hozhat a talajművelés több évezredes módszereiben. A találmány lényege: a hagyományosnál kisebb munkabefektetéssel, tehát termelékenyebb munkával kedvezőbb talaj termőképességet biztosít. Az új eke a talaj forgatásával és porhanyósabbá tételével egyetlen munkafázissal kész vetőágyat készít a magnak. Feleslegessé válik: tehát a tárcsázás, a boronálás, a hengerlés. Ezáltal nemcsak a költségek csökkennek, hanem a talajszerkezet is javul. Nagy előnye még a görgősekének, hogy a súrlódás és a tapadás csökkentésének eredményeként ugyanannyi idő alatt a hagyományos ekéknél körülbelül 60 százalékkal nagyobb területet képes felszántani. A vontató traktor üzemanyag-fogyasztása is körülbelül 50 százalékkal csökken. A görgőseke nagyban hozzájárul a talaj kulturáltságának fokozásához is, mivel a szervetlen műtrágyát egyenletesen keveri és a tarló maradványokat tökéletesen beforgatja. A korábbinál lényegesen jobb minőségű műveléssel a szántóföld talaját porhanyósabbá teszi, nagyobb szellőzést biztosít ezáltal a földnek, s így lényegesen élénkíti a talaj mikrobiológiai életfeltételeit. Kísérletek bizonyították be, hogy ezáltal például a gyér gyökérzetű növények is gyorsan gyökeret eresztenek, hamar megerősödnek és jobban szétágaznak a talajban. A görgőseke nagy érdeme még, hogy megoldja a gyorsszántással járó eddigi problémák nagy részét is. Segítségével ugyanis lehetővé válik a tíz kilométer óránkénti gyorsszántás a változó felszínű, például meredek szántóföldeken is. Ily módon a nagy teljesítményű traktorok is gazdaságosan alkalmazhatók. Nem véletlen tehát, hogy a magyar feltaláló konstrukciója világszerte nagy visszhangot váltott ki. Az utóbbi 40— 50 évben ugyanis e témakörben legalább 30 jelentősnek ígérkező javaslatot szabadalmaztattak, de végül mindegyikről kiderült, hogy a gyakorlati alkalmazásban nem váltak be. Nos, a magyar találmányról éppen az utóbbi években bizonyosodott be, hogy gyakorlati alkalmazásban is kitűnően megállja a helyét, s így már nincs akadálya a sorozatgyártás megindításának. A múlt évben mintegy 60 ekét állítottak elő Csataszögön, idén pedig a már befutott megrendelésekre körülbelül kétezer darabot gyártanak. A külföldi cégeknek a görgősekék iránti figyelmet tanúsítja, hogy már az első sorozatból exportáltak norvég, NSZK, osztrák és kubai megrendelésekre. Eddig mintegy 30 ország cégei jelentkeztek érdeklődésükkel, köztük svéd, argentin, egyiptomi, iráni, görög, jugoszláv, NDK-beli, francia és angol cégek. A találmányt ezidáig 28 országban szabadalmaztatták. Nagy Lajos f __ P ataki szobrok Sárospatak ősi iskolakertjében a volt pataki diákok baráti körének kezdeményezésére és társadalmi segítséggel szobrot állítanak mindazoknak a híres embereknek, akik a kollégiumban tanultak vagy tanítottak. Így — többek között — már az iskolakertet díszíti Lo- rántffy Zsuzsanna, II. Rákóczi Ferenc, Tompa Mihály, Kazinczy Ferenc, Kazinczy Lajos és Móricz Zsigmond (szobra. Készülőben van és még az idén felavatják Csokonai Vitéz Mihály mellszobrát. Jövőre a jelenlegi tomaház előtti téren szökőkutas díszparkot alakítanak ki. Ebben a parkban helyezik el a főiskola leghíresebb diákja, Kossuth Lajos életnagyságú szobrát. A szoborsétányon pedig Comenius Ámor Jánosnak állítanak emléket halálának 300. évfordulója alkalmából. A nagyhírű humanista pedagógus négy évig tanított a főiskolán. A mikor beiratkoztam a gimnáziumija, mintegy felvételi vizsgaként két kérdésre kellett válaszolnom. Az egyik így hangzott: reál, 'avagy humán tagozatra óhajtok-e járni? Erre én a reált választottam, mivel azt mesélték, hogy az a könnyebbik. Humánba osztottak. Hogy akkor még5s miért kérdették meg tőlem, mit is szeretnék, az máig is rejtély előttem. A második kérdésre már egyszerűbb volt a válasz. Afelől érdeklődtek ugyanis, hogy ki- vánom-e műveltségemet fejleszteni a tánciskola terén? Ez kissé meglepett akkor, de később megtudtam, hogy az intézetben a tánc és illemtan a .,következő szabadon választott" tantárgyak közé számított, mivel az órákat az iskola igazgatójának felesége vezette. Természetesen jelentkeztem. Éreztem ugyanis, hogy egy kultúrember számára elengedhetetlenül szükséges a társastáncok tudományának középiskolai fokon történő elsajátítása. Persze nehézségek azért akadtak. Otthon, számomra elég fájdalmas módon, tiltakoztak ellene, node hosszadalmas rábeszélések után végül megkaptam a szülői beleegyezést, illetőleg ami még annál is fontosabb volt, a tandíjat, így aztán elérkezett végre a várva-várt nap. Késő délután, öt órakor kezdődött az oktatás a tánciskolában. Az öltözködést persze már jóval előbb el kellett kezdeni Ami azt illeti, a legcsinosabb estélyi ruhámat öltöttem fel erre az alkalomra. Az estélyi ruha elnevezést — most már bevallom — kissé önkényesen alkalmaztam, azzal az indoklással, hogy másnak úgysem lehet nevezni, hiszen este viseltem ezúttal. A ,,legcsinosabb” jelzővel kapcsolatban viszont tényleg minden rendben volt. Komoly hosszúnadrágos öltöny volt, anyám szerint ilyert nőseit a walesi herceg, igaz hogy a századforduló táján, node ezt a kis apróságot nekem nem említette. Hát még a nyakkendőm? Olyan gyönyörű halványzöld pöttyök díszítették, hogy egy sötétkék zakóhoz ennél szebbet csak néhány éve tudok elképzelni . A készülődésről azonban ennyi elég is. Több mint fél órával a meghirdetett időpont előtt érkeztem az oktatás színhelyére. Elkésni sem akartam, no meg jó helyet is szerettem volna kapni. A jó helyet akkor én nagyon is komolyan értettem, ugyanis a tánciskolát tanteremnek képzeltem, ahol Magyarország hegy- és vízrajza helyett történetesen a tánc tudományának oktatása folyik. Mondanom sem kell, hogy ez okozta első csalódásomat. Padokkal teli osztályterem helyett egy óriási helyiségbe irányítottak, ahol csak a falak mentén lehetett elvétve egy két ülőalkalmatosságot látni. Második csalódásom nagyságát még érzékelni is csak éppen hogy tudom. Ha hiszik, ha nem, lányokat is láttam a folyosón. Óh, bocsánat, nem is lányok voltak azok. Hölgyek. Tűsarkú cipő, szűk szoknya, hófehér blúz, hódító tekintet... Hát kik ezek? Mit keresnek itt? Hiszen ez fiúgimnázium. Igen, fiúgimnázium, s ha algebrát, földrajzot, meg egy sereg más tudományt tanulhatunk nélkülük, akkor a táncoktatáshoz miért kellenének? Az volt egyetlen reményem, hogy tévedtem, rossz helyre jöttem, de hát az nem lehetséges, hiszen ott állnak mellettem osztálytársaim, hasonló meglepetéssel a szemükben, s az meg lehetetlen, hogy mindnyájan eltévedtünk volna. . S valóban nem volt tévedés. Megérkezett a tánctanárnő, s ezzel kezdetét vette az oktatás. Valami utálatos hangú kereplőt tartott a kezében és folyton csak azt csattogtatta. Sorbaállítottak bennünket: egyik oldalra a fiúkat, a másikra a lányokat. Velem szembe egy hosszúhajú lány került. Piros ruhája volt, s a derekán egy óriási masni díszelgett. Gondoltam, ha már így összekerültünk, azt azért megkérdezem tőle: hol. vette azt a micsodát, de akkor ismét csak felhangzott a kereplő és a tánctanárnő hangja. Nem értettem mit mond, mert elég hátul álltam, de amit láttam, az annál jobban-meglepett. Megindult a sor, s az elől álló férfiú — a tanárnő erélyes biztatása nyomán — kezét nyújtotta a vele szemben álló lánykának. Valamit motyogott is a legényke, de közben, gondolom, valami érdekességet láthatott az egyik sarokban, mert kitartóan csak arra bámult. — Hát ez meg mi?, — kérdeztem a mögöttem sompolygó fiútól. » — Most bemutatkozunk a lányoknak — mondta, s neki hinni kellett, mert osztályismétlő lévén a tánciskolát is újra kezdte. Nem sok időm volt a csodálkozásra, mert közben mentünk előre, s már oda is értem a sor elején álló lányhoz. Az volt a szándékom, hogy óvatosan megkerülöm a lányok csoportját, de sajnos másként történt a dolog. A tánctanámő ugyanis kitalálhatta szándékomat, mert hozzám lépett és a lány elé tuszkolt. — Na! Mutatkozzál be szépen! — mondta, s ez még nem is lett volna baj, csakhogy továbbra sem engedte el a káromat. Kinyújtottam a kezemet. A lány rámnézett, kezet fogtunk, mire én azt mondtam, hogy „abarabi ibige”, vagy valami ilyesmit de ő T ánciskola ezen cseppet sem csodálkozott, hanem csak ennyit mondott: Marika vagyok, s ezzal meg ir. történt a bemutatkozás. Mindenesetre azt meg kellett állapítanom, hogy tényleg érdekesen fest az a kis sark: ócska, ahová sorstársaim bámultak, mert én is nagy érdeklődéssel figyeltem arra. Ezek után, ismét csak a tanárnő biztatására, tovább léptem a következő hölgy elé. Nem is olyan bonyolult ez az egész — gondoltam. Kézfogás, motyogás. Katika vagyok, és már meg is történt a dolog. A hetedik-nyolcadik bemutatkozás után már arra is rájöttem, hogy a motyogást is el lehet hagyni. Inkább mindig mondtam valami érdekességet. Például ilyeneket; Egy hegy nem megy, vagy; ánégyzet plusz bénégyzet. - Az egyik kislány még nevetett is ezen. — Hogy neked milyen furcsa neved van — mondta. Az a piros ruhás, nagymasnis lány volt. Válaszolni akartam valamit, de az utánamjövők továbblöktek. Ekkor azonban már nem is bántam olyan nagyon, hogy lányok is járnak a tánciskolába. És egyszercsak a bemutatkozásnak is vége- szakadt. Nos, miután már mindenki ismerte egymást, rátértünk az érdemi tanulásra. Előbb elmagyarázták, hogy mit kell mondani az embernek, ha felkér táncolni egy hölgyet, meg hogy merre kell forogni, majd megmutatták az első elsajátítandó tánc lépéseit. Mondhatom, csuda egyszerű volt. Kettőt balra, egyet jobbra. Eleinte egyedül próbáltuk .a mozgás művészetét, de csakhamar felszólítottak bennünket, hogy kérjük fel szépen a mellettünk álló kislányok egyikét. Szólt a zene és ott állt mellettem a tánctanárnő is. így hát meghajoltam a hozzám legközelebb álló valaki előtt, de a tánctanámő el- ráncigált onnan. — Fiúk nem szoktak egymással táncolni — mondta. Ezek után már egy valódi hölgyet kértem fel. Hogy milyen volt, arra sajnos már nem emlékszem, de azt tudom, hogy jól összetapostuk egymás cipőjét. Egyedül jobban ment a dolog. A legjobban az zavart, hogy nem tehettem zsebre a kezem, pedig úgy sokkal kényelmesebben tudtam volna táncolni. Aztán vége lett a számnak, mire azt mondták, hogy hajoljunk meg és kérjünk fel egy másik lányt. (Erre a módszerre a későbbiekben még sokszor visszagondoltam. Óh, ha ezután is ilyen egyszerű lett volna elköszönni egy nőtől!) Aztán eljött az a pillanat, amikor annyira összeszedtem a bátorságomat, hogy felkérjem azt a pirosruhás lányt. Táncoltunk. Azokban a percekben egy táncversenyre is beneveztem volna. — Hová jársz iskolába? — kérdeztem nagymerészen. — Gimibe — mondta ő. — Elsőbe? — Ühüm. És még így társalogtunk volna sokáig, de vége lett a számnak, s nekem a szabályok szerint új partnert kellett keresnem. A következő számnál aztán ismét felkértem. Rámnevetett. Talán ez volt az eljegyzésünk. A szünetben már együtt sétáltunk a folyosón. A kislány megmondta a nevét, Marikának hívták, s azt is elárulta, hogy utálja a sulit. Én viszont arról kezdtem beszélni, hogy nagy gondban vagyok, mert jelenleg a nőgyógyász és a bádogos szakma között tétovázom. Mind a kettő tetszik nekem, melyiket válasszam? Erre Marika azt mondta, hogy szemtelen vagyok, s ott akart hagyni. Nem ment-el, mert nem is tudom, hogy jutott ez akkor az eszembe, a ruháját kezdtem el dicsérni, örültem, hogy ott maradt, bár kicsit fájt, hogy ő a nyakkendőmről egyetlen dicsérő szót sem ejtett. Aztán vége lett a szünetnek. Ismét tanulmányainkba mélyedtünk. Kettőt balra, egyet jobbra. Még táncoltam egyet Marikával, de aztán mondták, hogy mehetünk haza, így búcsúzni kezdtünk. Megígérte, hogy a jövő héten is eljön. Ezután férfiasán megszorítottam a kezét, majd elváltunk. Késő este volt. Legalább nyolc óra. Ahogy mentünk lefelé a lépcsőn, az osztálytársaim azt mondták, hogy ilyenkor haza kell kísérni a hölgyeket. Én szívesen megtettem volna, már csak azért is mert akkor már elég sötétek voltak az utcák, de Marika a mamájával ment, s ez annyira kellemetlenül érintett, hogy inkább tisztes távolságban követtem őket. így kísértem haza Marikát, első táncosomat. Amikor eltűntek végül egy ház kapuja mögött, megálltam, s körülnéztem. Ott álltam egyszál magamban, s azon töprengtem, micsoda igazságtalanság ez az egész. — És engem ki kísér haza? — néztem körül elkeseredetten, s aztán futásnak eredtem, mert mit is tagadjam, kicsit féltem még egyedül a sötét utcán. (S.)
