Pest Megyei Hírlap, 1969. március (13. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-09 / 57. szám
TTO9. MÁRCIUS 9., VASÁRNAP 9 HALAK ANNUS JÓZSEF: Két sült krumpli Az Öreg most is akkor jött át hozzánk, amikor vacsorához ültünk. Apám jó szóval invitálta: — Tartson velünk, István bátyám! — Csak isten áldásával — húzódott meg hátrább a kopott konyhaszékkel —, az enyém már megvolt. Mi ettünk, 6 beszélt: — Kicsit húz a vállam. Kinyomtam máma a nagy akácot ott a farmezsgyén. Tizenegy guriga lett a derekából, kilenc a vastagabb ágakból, meg tizenöt kéve gally. — Hű, a mindenit — rándított a nyakán apám két kanál között, t— Jó nagy volt! — Hát a£t még az apám bátyja ültette. Alighanem ki- lencvenhét őszén, amikor az új portát is megvettük. — Akác jó tüzelő — szólt közbe anyám is. — Az igen — bólogatott az öreg. — Reggel kivágja az ember, délben már főzhetsz vele. Ügy ég, mint az olaj! Anyáim kibontotta az asztalkendőbe bugyolált . héjában sült krumplit. Forgattuk, fújtuk, hámoztuk. Sót, paprikát hintettünk rá, azzal ettük. Közben hallgattuk az öreget. A sült krumpliról jut eszembe — mondta az öreg —, én fogoly vótam, amikor ott kint elkezdődött a zenebona. Vagy két-három magyar társunk, akik körül vótak aggatva lőszerrel, meg pisztolyokkal, bejött egyszer a lágerbe. Azt mondják, aka- runk-e harcolni a burzsujok ellen? Felcsapunk-e Lenin katonájának? Ki az a Lenin? Az az orosz Kossuth Lajos, azt mrmdja az egyik társam, a halasi tanító. Na, mondom, akkor menjünk, ha már üzent! És mentünk. Szuro- nyos puskát kaptunk, hat tölténnyel. Azt mondják, ha elfogy, ott a bajonét. A fóra- dalom katonája nem mismá- sol. Nagy szükség persze nem Vöt a puskára. Leginkább strázsát álltunk. Ha néhány gyerek vagy asszony arra kódorgott, elég vót kiabálni. Nacsak, elég az hozzá, égy jó fogós hajnalon Lenin palotája előtt álltam posztot. Hárman virrasztottunk kint a ház előtt, kettő a kapuban, a többiek bent a gangon. Ormótlan nagy gang vót ám az! Pontosan ötven oszlop tartotta az ereszt, csupa vörös márványból! Mondom, hideg volt. Nem hűvösecske, mint itt januárban. -Hahó! Ott olyan időben még kis- kabátban járkálnak. Hanem akkor a köpönyegben, de még a bundában is össze kellett húzódni. Kutya hideg volt! Ha az ember köpött egyet, hát az koppant a földön. Megfagyott, mire leamlkor nászútra mentünk Egerbe és egy nyári helyettesítés honoráriumából jegygyűrűt vásároltunk.” — El kellett jönnöm a klinikáról is, pedig nem tartottak tehetségtelen szemésznek, a feletteseim szerették volna, ha maradok. De nem bírtuk már az albérletet és amikor Gyöngyösön állás kínálkozott lakással — mentünk. Mindebből amit elmondok, úgy néz ki, hogy utólag „megideologi- zálom” a lecsúszásomat... Mikrobiológusként kezdtem, a szemészeten klinikusként f oly láttám, aztán szakorvosként dolgoztam Gödöllőn, s mégis elkívánkoztam a legalacsonyabb orvosi szakterületre — körzeti orvosnak. — Megalkuvásnak érzi ezt? — Nem. En az elégedettségemet mindig magam teremtem meg. Nem hárítom át senkire a felelősséget. Mindig az adott lehetőségek közt keresem meg a hozzám közelállót, s ha kényszerítő körülmények is visznek, szerintem az újabb körülmények mindig egy következő lehetőséget is jelentenek. Élete nem más, mint az egyre szűkülő lehetőségek története. Keserű, kiábrándult ember is lehetne. De nem lett az. Bizonyára közrejátszik ebben az is, hogy idegsejtjeiben ott él elraktározva a fiatalkori lendület, a kritikai szellem és a közösségvállalás az emberekkel. öt éve élnek Sáriban. Sári most Dabas egyik kerülete. Háromezer ember egészsége, betegsége, gyógyulása, élete... — nagy felelősség. Napi tíz-tizenlcét órát dolgozik. Éjjel is sokszor megzörgetik az ablakot. Türelme, munkabírása végtelen. Az éjszakai kihívások felől faggatom, elmond egy történetet, amit nagyon jellemzőnek érzek. • LéteksKskadva hívtak ki éjjel egy asszonyhoz. Megvizsgáltam, láttam, hogy nincs különösebb baj, felzaklatott idegállapotban volt. Nyugtatót adtam és mondtatni, hogy másnap jöjjön be a rendelésre. Másnap kiderült, hogy a bajok forrása a házaséletükben van. Ha adott esetben dühös is érte, az „indokolatlan hívás” fogalmát nem szereti. Nem szereti, hiszen a beteg mindig súlyosnak érzi a betegségét, s lehet, hogy valóban súlyos is. „Aki ezt a foglalkozást választotta, az emiatt ne sírjon!” — jelenti ki többször, kategorikusan. Ismeri a község gondjait, egyik hobbyja is összefüggésben van a községgel. Szociográfiai filmet készít arról a külső és belső változásról, amit mint orvos, mint a községi párivezetőség, népfrontbizottság tagja, maga is elősegít. De van magánjellegű hobbyja is: rajzol, fest. Bár erre a szenvedélyre kevés idő marad. MAR A BESZÉLGETÉS VEGE felé járunk, amikor szégyenlősen, mosolygósán hallgat egy ideig, mint az az ember, aki nagyon el akar mondani valamit. Aztán kivágja: — És most jön a poén! Tavaly ősszel behívtak a megyei pártbizottságra. Kérdezték, hogy mit csináltam 1944-ben, 1956-ban, általában. Aztán nagy meglepetésemre kormánykitüntetést kaptam. Munka Érdemrendet. Ez a kitüntetés megerősítette komfortérzésemet a társadalomban és megerősített abban a tudatban, hogy talán nem csináltam rosszul és ha újra kezdeném, most sem kéne másként csinálnom. Amikor búcsúzunk, azt mondja, nagyon kíváncsian várja Jancsó Miklós „Fényes szelek” című filmjét... És eldúdolja a régi dal első sorát: „Sej a mi lobogónkat fényes szellők fújják ...” Molnár Imréből, az ácssegéd fiából háromezer ember orvosa lett. Talán nem Is változott az arca olyan sokat... Nádas Péter És bizony voltak, nem is kevesen olyanok, akik belerokkantak a nagyon tág lehetőségekbe. ö is, Molnár Imre is utat téveszthetett volna, hiszen mint mondja, mindenhová felvételt nyert, ahová jelentkezett, s csak azért lett medikus, mert amikor először belépett az Apáti István népi kollégiumba, úgy érezte, ott a helye ... — Miért érezte így? — KITŰNŐ SZELLEM uralkodott ott. Mindenre jutott időnk. Falujárásra, tanulásra, népitáncra, választási harcra, politikai vitákra... És a kollégiumokban jobb volt a tanulmányi átlag, mint azoknál, akik otthon vagy albérletben laktak. Az a szellem ami ott uralkodott, képessé tette az embert minden munka elvégzésére. És ebből a szellemből át kéne menteni valamit a mai egyetemistáknak is! Mi nem zárkóztunk az egyetem falai közé, mi összejártunk a munkásfiatalokkal — nem az egyetem, hanem elsősorban a társadalom fiai voltunk. Gondolja el, ha hiányzik egy ifjú generációból a tájékozódás szelleme, akkor az egyetemi anyagban is nehezebben tájékozódik, s úgy kezelheti csak, mint holt anyagot. Bennünket segített a tájékozódás szelleme és a lendület, amely átviszi az embert a holtpontokon, lendület, amely csak akkor létezik, ha egyén is, társadalom is, tudja, hogy mit akar. A húsz évvel ezelőtti képen sima az arca. Most két barázda fut a szája körül; ha nem mosolyog, elmélyülnek ezek a barázdák és keserűvé teszik az arckifejezését. Lehetne éppen keserű ember is. Mikrobiológusnak készült, és nem lett mikrobiológus. Nem lehetett, pedig kitűnően, summa cum laude végezte el az egyetemet. De előbb, 1952-ben történt még valami. Demonstrátor volt az egyetem Mikrobiológiai Intézetében, s mivel a kutatási terület nyelvtudást követelt, elkezdett angolul tanulni. Ma már hihetetlennek tűnik, ak- ' kor nem volt más, csak egy mindennapi eset: angolszász orientációval vádolták, s azzal, hogy elhanyagolja a politikai munkát... Egyik szigorlatának előestéjén kizárták a pártból és kitették az egyetemről is. Hárman ültek a „vádlottak” padján. A három fiatalember közül kettő eljutott az akkori egészségügyi miniszterhez, s engedélyt kaptak a további vizsgákhoz. „De másfél évig leprásnak számítottunk az évfolyamtársaink között.. ö hallgat róla, a felesége meséli el, hogy diáktársai titokban keresték fel akkoriban Molnár Imrét, mondván: „Ne haragudj, mi szeretünk, becsülünk, de megértheted, hogy nyilvánosság előtt nem állhatunk szóba veled ..Megértette. Csakhogy mint minden dologban, itt is az a lényeg, hogyan értette, értékelte akkor és hogyan értékeli most ezt az eseményt. — Nem azonosíthatom magam a nagy perek áldozataival — mondja — úgy éreztem, és úgy érzem most is, hogy nem történt más, csak az, hogy egy korszak túlkapásait és hibáit jellemileg gyenge emberek kihasználták. Az a társam, akivel együtt szerepeltünk az „ügyben”, nem heverte ki ilyen könnyen a dolgokat. 1956-ban disszidált, Svájcban él, és most is áldozatnak képzeli magát... KÉSŐBB VISSZAVETTÉK a pártba is, de a „fekete folt” elkísérte, a bizalmatlanság tovább kísérte még néhány évig. Nem lehetett mikrobiológus. Amikor 1954-ben ledoktorált, a szemészeti klinikára helyezték. Akkor már nős volt, megszületett a fiúk. Albérletben éltek, keveset kerestek. Hónapszámra töpörtyűt ettek kenyérrel. „Amikor beléptem a henteshez, az eladó már nyúlt is a nagy halom töpörtyű felé és mérte...” — mondja nevetősen emlékezve Molnárné. — „Kilenchónapos volt a fiunk, AZ ÉLET KATONÁI DR. MOLNÁR IMRE | — AZ APÄM TÖBBET ^ VOLT börtönben, mint sza- ^ badlábon. És ha kiszabadult, ^ akkor sem maradhatott ott- ^ hon. Hódmezővásárhelyen S nem kapott munkát. Oda | ment, ahol nem érte utol a ^ priusz. Ácssegéd volt. ^ A fiú, akinek az apja a $ harmincas években több időt ^ töltött börtönben, mint az ott- $ honában, tiszta tekintettel, ^ mosolygósán néz rám az ^ egyetemi indexbe ragasztott ^ képről. Húszéves a kép. Több, mint húszéves. S mi- S lyen fontos ez a húsz év. ^ Azoknak is, akik már nem a „fényes szellők” hátán ér- | keztek. ^ Nézem a képet és nézem ^ azt a férfit, aki velem szem- ^ ben ül a dabasi orvoslakás ^ mély foteljában. összeha- | sonlítom őket. Keresem az $ azonosságában a különbséget. ^ Mert azonos ez az arc egy- ^ kori önmagával, mégis meg- ^ változott És nemcsak az ^ őszülő haj, a megráncoso- ^ dott homlok teszi ezt a vál- ^ tozást. Nemcsak a kor, na- > nem az a kor is, amit átélt. 8 Ami az övé lett, ami összeté- § veszthetetlenné teszi az ifjabb ^ nemzedékekkel épp úgy, mint ^ az idősebb nemzedékekkel. ^ Egyelőre ne tegyük neve ^ mellé a doktori címet, ne- ^ vezzük csak úgy, ahogy ak- ^ kor, tizennyolc éves korában nevezték: Molnár Imrének. S Ennek a dús hajú, sűrű $ szemöldökű, szép mosolyé ^ Molnár Imrének eszébe sem ^ jutott, hogy belőle diplo- ^ más ember lesz valaha. Mun- ^ kásnak készült. Iparosnak. ^ Kőművesnek vagy ácsnak. ^ Minek is készülhetett volna ? ^ És egyszerre, egészen ponto- ^san, 1944-ben, megnyílt előtété a világ... Amikor a dá- $ tumot mondja, meglepődöm... ! ^ De valóban, 1944-ben, amint . ^ felszabadult az ország déli I ^ része, Molnár Imre tagja ^ lett a Magyar Kommunista § Pártnak. Mint az apja, aki a | ^ harmincas években, illegá- ^ lis tevékenységéért elítélve több időt töltött a börtönben, mint az otthonában. $ Molnár Imre, a kőműves- . ^ segédnek készülő Molnár $ Imre, orvos lett. Dr. Molnár § Imre lett. Az édesapja, az ^ ácssegéd pedig rendőr alez- ^ redes és a Szocialista Ha- ! ^ záért Érdemrend tulajdo• ^ nosa. $ AKKOR EREZZÜK IGA^ ZÁN annak a történelmi , ^ fordulatnak az értelmét és , ^ értékét, amikor olyan em- . $ berekkel találkozunk, mint dr. ^ Molnár Imre. Mi lett volna ^ képességeivel, tehetségével a 1 ^ fordulat évei nélkül? Bizo• ^ nyara elsikkadnak... Ahhoz S a nemzedékhez tartozik tei í hát, amely a „fényes sze- § lek” hátán érkezett, anhoz a $ nemzedékhez, amely előtt, 1 ^ mai szetnmértékkel mérve, ^ irreálisan tág kapuk nyil- ^ tak. Jöttek a parasztfiúk, a ^ munkásfiúk, a paraszttányok ^ és munkáslányok és... $ — Igen! A kollégium! A ^ mi kollégiumunk nem egy- $ szerű diákszálló volt! Ma- $ gunk foglaltuk le rnagunk- ^ nak. Ügy nevezték ezt: kol- § légiumf oglalás ... Szegeden, a ^ Dóm téri épület egyik szár- ^ nyában papnevelde volt, a § másik felében a Szent Imre 5 kollégium, ahol összesen hár- ^ man laktak. Odamentünk és ^ megszálltuk az épületet. Ilyen ^ sorsra jutott Szegeden egy ^ zárda is, amelyből ápolónő- ^ képző lett. De a kollégium- i foglalás nem anarchikus, ál- S forradalmi megmozdulás volt, $ hanem céltudatos munka. ^ Szükségünk volt rá mert ad- ^ dig tizenöten, húszán szo- $ rengtünk egy szobában, ezek ^ az épületek pedig üresen All— ^ tak. Kellett nekünk a hely, kellett a tér... A munká- ^ hoz! ^ Jöttek, elfoglalták helyü- ^ két, amire már évszázadok ^ óta jussuk volt. Egyszerre ^ akartak elfoglalni mindent. A ^ tizennyolc éves Molnár Im- ^ re is. Minden lehetett volna ^ belőle. Egyszerre jelentke- i zett közgazdásznak, textil- S mérnöknek, katonatisztnek és $ orvosnak. Mindenhez ké- ^ pessége lett volna ennek a § nemzedéknek? Nem. Csak ^ természetes étvágyuk, forra- % dalmi lendületük volt nagy. — Aztán nem fázik itt, István? — Jobban csak a kezem, meg a lábam. Na, fogja! Avval a zsebibe nyúlt, oszt kivett két olyanforma sült krumplit, mint az ott a szélin. A markomba nyomta. Jó meleg volt még. — Köszönöm, de akkor meg magának nem marad ... — Tegye csak el, nekem van még vagy tíz. Rakott az asz- szony ... Hanem a lába ettől még megfagyhat. Na, jöjjön! Belülkerültünk az ajtón, leültetett egy sámlira. Oldozni kezdte a bakancsát. '— Hányos lába van? — kérdezte. — Negyvenegy — mondom. — Nagyszerű! Akkor ez pont jómagának. Cseréljünk! — No, de... — Gyerünk tovaris, gyerünk! Tanulja meg, hogy mindig annak kell a jobb bakancs, aki nehezebb strázsát áll. El is cseréltük a lábbelit. Lenin az én drótozatlan bakancsomban ment föl az irodájába ... Nem tudom, István bátyám látta-e valaha Lenint. Ha erősen rágondolok, én látom. De mindig az István bátyám drótozatlan bakancsában ... ért. Nemegyszer láttuk, hogy röiptiben lefagyott a veréb! Nacsak, elég az hozzá, ott to- porgok a drótozott bakancsban, amikor valaki mellém lép. Lenin volt. Annyira álltam tőle, mint ez a stelázsi. Azonnal megismertem. Kihúztam magam, összeütöttem a bokámat. Kerestem a puskaszíjat, hogy szabályos legyen a hapták, de Lenin nem engedte. Ügy nyújtotta parolára a kezét, mintha csak földszomszédok lennénk. — Hova is való maga? — kérdezte. — Én, kérem Vásárhelyre, Gorzsára. Az öregapám Orosházáról gyütt oda annak ide- jén. — É'g^al magyár? — Igen. Pópityi István, szolgálatára! — Jól van, István. De akkor lesz igazán jó, ha maguknál is a paraszté lesz a föld, aztán az hordja padlásra a búzát, aki learatta. — Milyen nyelven beszéltek? — kérdezte a húgom. — Hát magyarul! — Lenin tudott magyarul? — Lenin? Hát hogyne tudott volna! Tizenkét nyelven tudott. Ennyi országban búj- dosott a cári pandúrok elöl. Mert félt ám tőle a cár! De a nép sehol nem adta föl. Nocsak, elég sz hozzá, hát beszélgettünk. Azt kérdi tőlem: DEMÉNY OTTÓ: Sisak és karabély Korosztályokra bontva itt a lista sok ezer amerikai Nevada Kansas Texas Colorádó tizenkilenc-húszéves fiai Meghaltak a gyűlölet mezején elsiratta őket az anyjuk Sírjuk fölött sisak és karabély bezárta testüket a vak lyuk Volt köztük sofőr farmer beat-zenész békeharcos és örömkatona De fegyvergyáros egy sem volt közöttük se szenátor se miniszter fia Kitanulták a dzsungelharcot s lószörbábukon a kézitusát Nem sikerült mégsem a vizsga nem hallgatnak több tábori imát Emléküket a Nagy Társadalom majd kőbe vésve felmutatja lm ők voltak a mi Bárányaink bolond is mind aki tagadja Tanú r„ tízezer falu ami kezük nyomán leégeti Tanú minden megmérgezett kút és felperzselt rizsvetések Tanú minden ledobott napalm s a dombok tépett oldala Tanú riadt kegyetlenségük ami nem ér célhoz soha.
