Pest Megyei Hírlap, 1969. március (13. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-08 / 56. szám

1969. MÁRCIUS 8., SZOMBAT ™'&Círlat> .1 Ünneplők — ünnepeltek Ülést tartott a Minisztertanács — Nem fáradtam bele... — Mindig az igazat — Közösen hordjuk a — Legfontosabb az — Megtettem a maga­mondom ... kalapot... együttérzés... mét... A kormány Tájékoztatási Hivatala közli: A Miniszter- tanács pénteken ülést tartott. Tímár Mátyás, a Miniszter- tanács elnökhelyettese tájé­koztatást adott a Magyar— NDK Gazdasági és Műszaki Tudományos Együttműködési Bizottság munkájával kapcso­latos berlini megbeszéléseiről, továbbá a lipcsei tavaszi vá­sáron részt vett magyar kor­mányküldöttség tapasztalatai­ról. A kormány jóváhagyólag tudomásul vette Szurdi Ist­vánnak a szocialista országok belkereskedelmi miniszterei­nek Budapesten folytatott ta­nácskozásáról, valamint Kiss Árpádnak a KGST-be tömö­rült államokban működő mű­szaki fejlesztési bizottságok elnökeinek moszkvai értekez­letéről szóló beszámolóját Az igazságügyminiszter az Országos Találmányi Hivatal elnökével együttesen a talál­mányok szabadalmi oltalmá­ról szóló törvény, a művelő­désügyi miniszterrel közösen pedig a szerzői jogról szóló törvénytervezetet terjesztette elő. A Minisztertanács a ja­vaslatokat megvitatta és úgy határozott, hogy azokat az or­szággyűlés elé kell terjeszteni. A kormány meghallgatta és elfogadta dr. Dimény Imre je­lentését a tavaszi mezőgazda- sági munkákra való felkészü­lésről, majd egyéb ügyeket tárgyalt. A TAVASZ1GERET A VIRAGOS ÉVSZAK NYITÁNYA, évről Évre az ö napjuk, a sok millió közül a NŐNAPOT MEGELŐZŐEN AZ IDÉN ÖT ASSZONYT MUTA­TUNK BE. AKIK VALAMILYEN VEZETŐ POSZTON ÁLL­NAK. Kovács Antalné, a nőtanács Pest .megyei titkára: — Nem fáradtam bele, ta­lán soha nem is fáradok el, míg élek. Szüntelenül hirdetni kell, hogy ha a családi gondok­tól nehezen is tudnak szaba­dulni, mégis okosodni, mű­velődni kell az asszonyoknak, és mindenekelőtt önmagukkal tisztázni: mit is akarnak elérni az életben. A nőket megillető posztokra senkit se kelljen akarata ellenére hívni: aki ne­kiindul, szívvel, meggyőződés­sel tegye. mokban beszélni, a legneme­sebb emberi érzéseket nem le­het az összegyűjtött vér literé­vel, a segítőkész emberek szá­mával kifejezni. Azt mégis el­mondhatom, hogy esztendők alatt több ezer embert nyer­tünk meg az ügynek, közöttük olyanokat, akik maguk is a Vöröskereszt tevékenységének köszönhették a legszentebbet, életük megmentését. Szuetta Erzsébet, a nőtanács ráckevei Ritkára: — Nem irigyelheti senki a munkánkat: néha embertele­nül nehéz. Voltam már úgy az életemben, hogy nem csinálom tovább. Végre is mezőgazdasá­gi technikus vagyok, a gazda­ságok ma már tisztességes kö­rülményeket biztosítanak er­kölcsileg, anyagilag egyaránt. Mégsem tudom abbahagyni: nagyon szeretem az embereket. És megtanultam, hogy az élet­nek nemcsak szép, de keserves oldala is van. öt kis testvére­met neveltem és taníttattam, így hát ebben is megtettem a magamét, mégis fáj, hogy én magam nem adhattam életet. Talán a nőkben élő anyai sze­retet is itt tart. Szuetta Erzsébetet tegnap kitüntették a Parlamentben. t. gy Foto: Gárdos Kovács Istvánná, a kistar- «sai fésűsfonó csoportvezetője: — Nem vagyok mindig ilyen szigorú ember, mint amilyen­nek a fényképen látszom. In­kább jókedvű asszonynak is­mernek, akit — nem tagadom — néha elfut a pulykaméreg. Ez olyankor van, ha valami nem úgy megy odabenn’, mint ahogy szeretnénk. És mégsem haragszik rám senki. Hogy ezt 13 ee-ztendős''itteni szolgálat után elmondhatom, annak egy titka lehet: szemtől szembe, mindig az igazat mondom. Az emberek még a rosszat is szí­vesebben elfogadják így. S még egy: nemcsak beszélek, dolgozom is, többet, mint má-. sok. Egy igaz, az unokámhoz már nem vagyok katonás, na­gyon is lágyszívű, de az unoka az más ... Béki Ferencné, az üllői Kos­suth Tsz brigádvezetője: — Hetvenkét asszonyra van gondom, de még férfi is van, aki hallgat a szavamra: foga- tosok, traktorosok. Nem taga­dom, férfinek való az ilyen, de eddig még jól megvoltunk egy­mással. Pedig nem is olyan régen mindenki esküdött ar­ra, hogy asszony nem valóidé. Otthon két fiút kormányzók. A harmadik férfivel, a férjem- men közösen hordjuk a kala­pot. Hanem azt nem tagadom: otthon engedékenyebb az asz- szony... Német Veronika, a Vöröske­reszt megyei titkára: — Mióta itt vagyok, 54 óta, végigéltem árvizet, földren­gést, jeges árt. Itt tanultam meg igazán, hogy túl a kézzel­fogható segítségen, a tragédiák orvoslásánál legfontosabb az emberi együttérzés és segítő­készség. Nem tudok most szá­FELVESZÜNK 4 és 8 órás munkaidőre, betanított munkára nőket és férfi segédmunkásokat sződügeti telepünkre. Bér: megegyezés szerint. JELENTKEZÉS: Autójavító Vállalat, Vác Dózsa Gy. út 53. Kitüntetések a Parlamentben Határozott a Benta-völgye: március 8-án férfiak női poszton A nemzetközi nőnap.,.alkal­mából pénteken a Parlament M u nká csy- tér méhen a nőmóz- galomban kifejtett eredmé­nyes munkássága elismeréséül negyven nődolgozót tüntettek ki. Az ünnepségen megjelent Pullai Árpád, az MSZMP KB titkára, Jakab Sándor, a KB osztályvezetője, Erdei László- né, a Magyar Nők Országos Tanácsának elnöke és Kiss Károly, a SZOT alelnöke. Ott voltak a nemzetközi nőnap al­kalmából hazánkba látogatott külföldi nőküldöttségek tagjai. Losonczi Pál, az Elnöki Ta­nács elnöke, az MSZMP Köz­ponti Bizottsága, az Elnöki Tanács és a forradalmi mun­kás-paraszt kormány nevében köszöntötte a magyar nőmoz­galom legjobbjait. Losonczi Pál ezután átnyúj­totta a kitüntetéseket. A Nép- köztársaság Elnöki Tanácsa a Munka Érdemrend arany fo­kozata kitüntetést adomá­nyozta Szabó Piroskának, a Budapesti Nőtanács elnöké­nek, Takács Mihálynénak, a Tolna megyei Nőtanács titká­rának és Vágvölgyi Ilonának, az Orion Rádió- és Villamos- sági Vállalat gyártáselőkészítő csoportvezetőjének, a vállala­ti nőtanács tagjának. Húszán kapták a Munka Ér­demrend ezüst fokozatát (köz­tük Szuetta Erzsébet, a rác­kevei járási nőtanács titkára), tizenheten pedig a Munka Ér­demrend bronz fokozatát. Az ünnepség után az Elnöki Ta­nács fogadást adott a kitün­tetettek és a vendégek tiszte­letére. ★ Százhalombattán, a Benta- völgye Termelőszövetkezetben — meghívott szovjet és ma­gyar vendégek jelenlétében — vidáman ünnepelték a nem­zetközi nőnapot. A tsz nődol­gozóit színes kerámia emlék- plakettel, szegfűvel ajándé­kozta meg a férfitársadalom. De a legnagyobb ajándék Dé- kány István tsz-elnök beszéde volt: elismerte, köszönte az asszonyok szorgos munkáját. Kijelentette, hogy az idén to­vább kell lépniük. Űj eljárá­sokkal, jobb munkaszervezés­sel könnyítik az üzemegysé­gekben az asszonyok termelő­munkáját. Nagy tetszés, köze­pette bejelentette: a jövőben március 8-án, a nemzetközi nőnapon a termelőszövetkezet ünneplő nőtagjait a férfiak helyettesítik. A Budapesti Gépjavító Vál­lalatnál 750 asszony volt hiva­talos a péntek délutáni ünnep­ségre. Itt Pesta László igaz­gató köszöntötte őket. Vala­mennyi asszonyt pénzjutalom­ban részesítették: 5—4—3 vagy kétszáz forintban, attól- függően, hány éve dolgoznak az üzemben. Befejezésül ne­ves fővárosi művészek fellép­tével ünnepi műsort rendez­tek. k. m. MINT Füti a kemencét, énekel. A lángok is énekelnek. Rágják a kukoricaszárat. A tűz megvilá­gítja arcát, felkapja árnyékát, körbetáncoltatja a falon. Rakosgatja a kenyereket. Beszélget velük. — Na! Mutassátok a szép kis pofátokat. Így ni! Hm! Jobban is felhasadhattatok volna! A kerttel is beszélget. Meg­dicséri a fákat. — Milyen szépek vagytok ilyen virágosán! Csak tudjá­tok-e, hogy nem tart soká? Szétfújja a szél fehér ruhátok és nehéz lesz a sok éretlen gyümölcs. De ne búsuljatok, majd én segítek. Karókat tá­masztok ágaitok alá. Kukoricát morzsol. Közben mesét mond két gyerekének. Nem könyvből, csak úgy... kitalálja. Segítenek a kis kezek is. Szemeket pötyögtetnek a kosárba. Tavasszal, visszeres lábára fáslit tekerget, féltérden pa­lántát ültet, locsolóval vizet hoz, megpihen a kútkávának dőlve, túlnéz a kertek végte­lenjén. Aztán mosogat: kis- kanalat bögrét villát. Port tö­rölhet, padlót kefél, szőnyeget ráz. Boltba megy, paprikát hoz, sót, ecetet, vizet önt a jószág­nak, lesöpri az utcát, ebédet főz... és mosogat. Kiskanalat, tányért, lábost, fazekat. Csípőjére ültetett lavórral nyekergeti a padláslépcsőket, föl-le, föl-le, a vizesruhától „FEL VÖRÖSÖK, PROLETÁROK...» ELMONDJA DEMETER JÁNOS...-------­-----------T~,-------i hogy | - % gondolom , [minden Nem volt nekem semmi bajom az orosz gazdámékkal, csak nem akartam a gazdagságát védeni, meg elárulni sem akartam. Amikor nekikészü­lődtünk, mondták, hogy adnak térképet. De csak nevettünk rajta. „Nem kell nekünk tér­kép, eltalálunk mi a nap után is haza!” — ezt mondta a ko­mám. Magas tetejű kenyeret kaptunk, meg szalonnát, kol­bászt, süteményt. A szép asz- szony egy éjszaka alatt varrt nekem két inget, két gatyát. A postamester meg egy öltö­zet ruhát adott. Mert szeret­tek ott minket, csak azt nem hitték, hogy magyarok va­gyunk. Volt, aki nem is tudta, hogy van olyan. — Két hónapba' telt,’■ mire hazaértünk. Itthon éppen ara­tás volt, learattunk. Aztán me­gint be kellett vonulnom az ezredemhez. Már az első na­pon felsorakoztattak. Kijött egy alezredes, Budainak hív­ták, és azt mondja: „Nyújtsa ki a kezét, aki önként ki akar menni az olasz frontra?! Ka­tona kell a császárnak, a ha­zának!” Hát senki se nyújtot­ta a kezét. Én sem. Nem me­gyek én már sehová harcolni! Pedig mentem. Csak az ké­sőbb volt. De nem volt mese, az ezredünknek menni kellett a frontra. Erre összebeszéltem én egy komámmal, úgy hív­A FÁK roskadó kötelet még szoro­sabbra feszíti, a padlás szellö- zönyílásához lép, messzire néz­ni. A gyerekeit látja tanköny­vek között a füvön. — Csak tanuljatok kölyköcs- kéim, nektek megadatott ...Ti csak tanuljatok, nincs ennél fontosabb. Drótkefével takargatja a fá­kat, kotlát ültet és virágot, megpuszilgatja a kopasz nyakú kiscsibéket, cseresznyét szed, mosogat. Nyáron, visszeres lábára fás­lit tekerget és hajnalban arat­ni indul. Az égő nap a fejére ül, a tarló szélén kis butykosá- ban melegszik az ivóvíz. A kertben nagyra nő a gaz. Ka­pál. A fásli megoldódik, fehé­ren kígyózik utána. Észre sem veszi. Alkonyaikor locsolgatja a virágokat, este mosogat. Kis­kanalat, bögrét, villát, kanalat. Vasalja a gyerekek ruháit, ágyuk mellé rakja a kitisztított cipőket. Vasárnap délutánonként pi­hen. Sötétkék csomagolópapírt takar az ablakra, kirekeszti pár órára a forróságot, lesimít­ja kötényét, hátul kicsomózza, fáradt kézzel a fogasra ejti. Alszik. Jóízű álmát a párnára csurgatja. Riadtan ébred, ba­kancsát keresi, már fel is húz­za, de az elsötétített ablakról eszébe jut a vasárnap. Hát miért nem szóltok? Ad­játok csak ide gyorsan a tük­römet, meg a vékony haris­ták, hogy Bakos Kálmán. El­mentünk mulatni. Jött velünk egy hadnagy is, annak is ele­ge volt az egészből. A had­nagy rendelte a bort, de olyan rossz bor volt az, hogy inkább betegek lettünk tőle, mint ré­szegek. Hazamentünk hát és csak feküdtünk. Az ébresztőre se keltünk fel az ágyból. Csak akkor keltem fel, amikor a reggeli kávét osztogatták. Ak­kor meg beleszórtam a ká­vénkba egy marék sót. Meg­ittuk. Nekem jobban hasz­nált, mint a komámnak, mert amikor feliratkoztunk maródi­vizitre, engem rögtön lepedő­be csavartak és bevittek a kórházba. De őt csak három napig írták ki. i voltam a kór­— Pécsen | házban, amikor jöttek már a katonák vissza és már ledo­bálták a sapkájukról a császá­ri plecsnit. Mondták, hogy ki­ütött a forradalom. Gyalog jöttem haza Monörra és rög­tön jelentkeztem a nemzetőr­ségbe. — Akkor hallottam Kun Béla elvtárs nevét. Nem volt ismeretlen, mert az apja a földink volt, jegyző Albertir- sán. Aztán az apám is szociá- lista volt mindig, a Népszavát járatta, pedig amíg meg nem nősült, addig egyszerű cseléd volt. A nyolc hold földhöz úgy jutott, hogy az anyám ka­pott örökségbe négyet, a má­sik négyet meg összegürcölték szegények. Hát így történt, hogy bárhogyan is határoz­tam el, hogy én többet nem nyámat is... Jaj! Milyen buta a kezem! Segíts nekem fésül- ködni kölyköcském, azokkal a finom ujjaiddal. A tükörből kirajzolt arc­csontok merednek rá. A mosástól kérges keze ha­mar megpuhul, a hajlatoknál beszakad. Csípőjére ültetett la­vórral nyeltergeti a padlás­lépcsőket, föl-le, föl-le, föl... Aztán mosogat. Kiskanalat bögrét, villát. Port törölget, padlót kefél, szőnyeget ráz. Sót hoz és ecetet, lesöpri az utcát... Ősszel pénzesutalványon fel­adja a kollégiumi díjakat. Leveleket ír ,nehéz betűkkel. — Ti csak tanuljatok és könnyebb lesz nekem is. Ha­mar elrepül az a négy év. Borsót nyű, babot fejt, gyü­mölcsöt szed és azt hiszi ter­hűktől megkönnyebbülve jobb a fáknak. Lekvárt főz, duny­hák között befőttet dunsztol, csípőjére ülteti a lavórt, mo­sogatás előtt feltekeri a fásli- ját. Télen elsöpri a havat, sze­nesvödröket cipel, a kollégiu­mi díjat sietve viszi a postára. Kenyeret süt. Táncolnak a lángok és énekelnek. Rágják a kukoricaszárat. A korom sö­tét foltokat rajzol az arcára. Nem ér rá letötörölni. Este kukoricát morzsol egyedül. Nem dúdol közben. ★ Lázasan fekszem itthon. Senki nem ad egy csésze teát. — Úristen! Az anyám azóta is egyedül morzsol! Önody Éva harcolok senkinek, mégis Je-í lentkeztem tavasszal vörös­katonának. Megint a Mária Terézia laktanyába mentem, onnét Egerbe, de ott már min­den egészen más volt. Ott a Marx-laktanyában fogadtak bennünket, és ahogyan belép­tünk, az udvaron cigánybanda húzta az Internacionálét, aztán addig táncoltunk, míg bírtuk. De másnap már mentünk is felfelé. Sajószentpéteren, Fel- sőhangonyon, Bánrévén, aztán mentünk Özdra, Tornaijára —, ezt végigharcoltuk. Put- noknál háromezer cseh katona várt ránk, mi meg még százan sem igen voltunk. Nem messze a falutól volt egy major, aho­vá bevették magukat a csehek. Azt kellett elfoglalni. Minden­kinek volt puskája, meg az övében négy kézigránátja. Ilyen mocsaras helyen kellett előrenyomulnunk, de ahogy kidugtuk a fejünket a káka meg a .nád közül, a csehek már lőttek is. Nem volt messze már a major. Mondom ma­gamban, itt csak a kézigránát segít. Csakhogy a tizenhat em­ber közül csak ketten értet­tünk a kézigránáthoz. A jár­őrparancsnok, meg én. Csak úgy igaz, ahogy mondom — a parancsnok azonban eltűnt, így én hajigáltam el az összes kézigránátot egyedül. Olyan robajt csináltam, hogy azt hitték a csehek, az egész szá­zad támad. Amikor kúszva közelítünk a major felé, lá­tom, hogy egy alak iszkol az istálló irányába. Ráordítok: „Állj, ki vagy?!” Megáll, az­tán futni akar: „Ne fuss, mert lövök!” Erre megáll. Hát nem a járőrparancsnokunk volt?! Meg akart iszkolni, át a ese­tiekhez. Nagyot káromkodtam. „Most itt fogsz menni, előt­tem! A parancsnokságot meg átveszem én!” Ezek az embe­rek egyszerre akarták megro­hanni a tanyát, mert ott nem volt mozgolódás. „Állj! A ku­tyaszentségit!” — ordítom. Na végre, katonásan rajvonalba fejlődtünk, csak két öreg resz­ketett a pincében és el sem tudták képzelni, hogy mi történt. telt el ez­— Néhány nap után, én már meg is feledkeztem r doiogról, ami­kor halljuk, hogy jön hozzánk Kun Béla elvtárs. Gyalog jött, nem volt messze az állomás —, engem meg hivattak a pa­rancsnokságra. Felsorakoz­tunk, igencsak feszítettünk. A parancsnokunk mondott va­lamit és rám mutatott Erre odajött hozzám, a vállamra tette a kezét és azt mondta: „Ilyen katonának kellene len­ni százezernek, akkor biztosan kivernénk az ellenséget az or­szágból”. Megveregette a vál- lamat, rám msolygott és kezet nyújtott. — Hát így van. Ferenc Jós­lta háborúba hajtott, sose lát­tam. Kun Bélának önként mentem katonának, pedig ak­kor már negyedik éve voltam katona és bizony a legényem- bernek nem jó dolog az, de nem bántam én meg ezt az utolsó katonáskodást, akármi jött is utána. N. P.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom