Pest Megyei Hírlap, 1969. március (13. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-07 / 55. szám

1969. MÁRCIUS 7., PÉNTEK í MC6 vXiV/fiíJ Motríngos nagy család LESZ-E SZÜLETÉSNAP? Ülnek a hófehérre sikált deszkaasztalok mellett. Egyik kézzel a fogantyút tekerik, a másikkal a csillogó rózsaszín, piros, arany, fekete és kék fo­nalak útját irányitják. Egy ügyes mozdulat, egy csavarás és máris kész a pamutmotring, az ötdekás „baba”. Nemcsak fonalbabák, egy teljes brigád van itt szü­letőben. Sorrendben a tizen­ötödik szocialista gyermeke a Kistarcsai Szövőgyárnak. Az üzemrészt nemrég hozták, lét­re, hogy a gyár rátért az Acrill fonalak teljes skálájának gyár­tására. Ez a 24 nő Kovács Istvánná vezetésével szorgos­kodik. Közismert ember itt, de még feljebb is súlya van a szavának: legutóbb a par­lamentben állt fel, hogy képvi­selőként fejtse ki véleményét választói érdekében. A lányok-asszonyok külön­böző műhelyekből kerültek ide. Könnyű munka, ezért az egészen fiatalokat és a bete­geket válogatták össze. Mond­hatni, szerencsés kézzel, mert hamarosan kialakult az a bi­zonyos „légkör”, amit erőltet­ni nem lehet, de feltétlenül megteremtődik egészséges kö­rülmények között. így történt, hogy néhányan megkérdezték Kovácsáét: Rózsiira, nem dolgozhatnánk mi brigádban? Most arról beszélgetünk,! ki, mit vár ettől és mit tesz hozzá, hogy a kézimunkafonal üzemrész Vö­rös csillag brigádja — mert végül ezt a nevet választották — valóban szocialistává vál­jon. A sok-sok elgondolást, tervet végül Ohad Istvánná próbálja egybefogni. — Ügy gondoltuk, jó lenne, szocialista címet szerezni. Tud­juk, hogy ez nem olyan egy­szerű. Sokat kell tenni érte. Az ember természete olyan, ha feltételeket kell teljesíte­nie, jobban csinálja. Töri ma­gát, mindig feljebb emeli a mércét. Persze, ez így általá­nosság. A napi nyolc órára le­fordítva: sok munkát Várunk. Precíz, tetszetős csomagolást, hogy ne legyen minőségi ki­fogás. Még néhány évvel ez­előtt is örültek a nők, hogyha valami fonal akadt a boltok­ban, amiből horgolhattak. IVIa nemcsak mi, mások is jó árut adnak. A több kereset mellett a mi üzemrészünk is segíti majd az egész gyárat a gazda­sági versenyben. És az mindegy, milyen sem munkásokat nevelünk az ide beosztott fiatalokból. — Nyolc gyerek van köz­tünk — kapcsolódik a beszél­getésbe Vargáné. — Ősszel jöttek az iskolából, azt sem tudták melyik lábukra állja­nak. A rend — a tiszta mun­ka —, az önmaguk iránti igé­nyesség még nincs ■ meg ben­nük. Sokszor nevetünk a bo­londozásaikon, de ez nem me­het a teljesítmény rovására. Egy újszülöttről nincs sok mondanivaló, örülünk, hogy él és reméljük, zavartalanul lépked a felnőtté válás útján. A Vörös Csillag kiszerelő bri­gád egv éves születésnapjára majd visszajövünk. Reméljük, lesz mire gyertyát gvújtani. k. — m. Erdősáv a csatorna partján Másfél évtizeddel ezelőtt kezdték meg hazánk legna­gyobb mesterséges folyója, a csaknem 100 kilométer hosszú Keleti főcsatorna partjain az erdőtelepítést. A rendkívül változó talajösszetételnek megfelelően szakaszonként választották meg a fajtákat. Többségében gyorsan növő nyárt, továbbá akácot és töl­gyet telepítettek. Ma már 10— 12 méter széles erdősáv díszíti a csatorna mindkét partját, megváltoztatta a Hortobágy környékének korábban egy­hangú arculatát is. A gyorsan növő erdőkből ez évben több mint 3 ezer köbméter fát ter­melnek ki a Tiszántúli Víz­ügyi Igazgatóság erdészeti szakembereinek irányításával. Javaslat nemzetközi irodalmi folyóirat indítására ÉRDEMI VITA, ŐSZINTE LÉGKÖR A SZOCIALISTA ÍRÓSZÖVETSÉGEK VEZETŐINEK TANÁCSKOZÁ SÁN Hatékonyabbá kell tenni a szocialista országok irodalmá­nak kölcsönös megismerését, az eddiginél is gyümölcsözőbb kapcsolatok fűzzék össze az alkotói műhelyeket, szélesed­jék az írók, olvasók tájéko­zottsága a testvérországck könyv: érmédéről, irodalmi eseményeiről — ezek voltak a főbb gondolatai a csütörtöki tanácskozásnak, amellyel foly­tatódott az európai szcc;a'ista írószövetségek vezetőinek munkaértekezlete. A Magyar Írók Szövetségének Bajza ut- . cai klubjában ezúttal Debczy j Imre főtitkár, a magyar de'e- I gáció tagja mondott vitaindí­tót az értekezleten részt vevő országok két- és többolda’ú irodalmi kapcsolatainak soka- sításáról. — Minden nemzeti iroda­lomnak, ha a világirodalom értékes részévé, gyarapító fe­jezetévé akar válni, aktív kapcsolatban kell lennie a kortársi nemzeti irodalmak­kal — hangsúlyozta Dcbozy Imre. — E tekintetben a ta­nácskozásra összejött Írószö­vetségek már jelentős ered­ményekről adhatnak számot. A továbbiakban elsősorban az a feladatuk, hogy írószövetsé­geink együttműködésében, az irodalmak átültetésében mind­inkább levetkőzzük a forma­ságokat; tényleges informá­ciókat közöljünk egymással, szabadítsuk meg a kapcsolato­kat a tartalom nélküli forma­litásoktól. Dobozy Imre, a Magyar Írók Szövetsége nevében a tanács­kozás részvevői elé terjesztet­te azt a javaslatot, hogy hoz­zanak létre közösen egy olyan nemzetközi folyóiratot, amely folyamatosan információkkal szolgálna a szocialista nem­zeti irodalmak helyzetéről, eredményeiről és behatóan foglalkozna a műfordítás mű­fajával. szakmai kérdéseivel és műhelyproblémáival. A ja­vaslatot mindenképpen életre­valónak tartották az értekez­let küldöttei. Megerősítették a javaslatot azzal, hogy minél hamarabb alakuljon nemzet­közi bizottság a tanácskozáson részt vevő írószövetségek kép­viselőiből a folyóirat megindí­tásának előkészítésére. Kilencen szólaltak fel a csü­törtöki munkaülésen: a len­gyel delegációból W. Cuk- rowsky, J. Putrament és L. Lewin, a bolgár küldöttségből P. Vezsenov, a szovjet írószö­vetség részéről A. Koszorúkon és H. Voronkov, az NDK-beli küldöttek közül dr. Ben Neu- bert és G. Stein, a román író­szövetség képviseletében J. Szász. Dobozy Imre elismerőleg nyilatkozott az értekezlet lég­köréről, hangulatáról, ame­lyet — mint mondotta — a nyíltság az érdemi vita, a szót kérő küldöttek felelősségérze­te jellemez. Pénteken az értekezlet utol­só munkaülésére kerül sor. Vas és Zala megyében „ELTŰNT4 A PETŐFI ADÓ A Kossuth rádió hangminősége sem kielégítő A szombathelyi rádióerősítő kikapcsolása után „eltűnt” a Petőfi rádió hangja több mint 160 ezer Vas és Zala megyei rádióelőfizető készülékéből. A balatonszabadi adó, amely je­lenleg az erősítést ellátja, úgy látszik, nem elégséges. A nap­pali órákban alig, este pedig egyáltalán nem vehető a nép­szerű Petőfi rádió műsora a két megyében. Ráadásul még a Kossuth rádió adása is erő­sen kifogásolható hangminő­séggel vehető. „FEL VÖRÖSÖK, PROLETÁROK...“ ELMONDJA DEMETER JANOS... (H „Bogyós kooperáció“ Vácott A kertészeti egyetem mel­lett működő munkaközösség és a „Bogyós kooperáció” el­nevezésű bizottság Vácott, a járási tanács nagytermében tart ma tanácskozást a bo- gyósgyümölcsűek termesztésé­ről és növényvédelméről. Az egyetem kutatói, dr. Kováts Sándor docens és dr. Tóth György tudományos munka­társ számol be a legújabb ku­tatásokról. Az ankéton megvitatásra kerülnek a szamóca, málna, pöszméte, a piros- és fekete­ribiszke jövőjével, és termesz­tésével, valamint növényvé­delmével kapcsolatos problé­mák. A tanácskozáson az Észak-Pest megyei Termelő­szövetkezetek Területi Szö­vetségéhez tartozó, bogyós- gyümölcsűeket termelő gaz­daságainak szakemberei vesz­nek részt.------------- csak nem lett a | Aztán I fogságból pihe­----------- nés. Kagyijevká­b a vittek az oroszok. Szénbá­nyába. Ez már 1916-ban volt, télen. Az ember szeme nem bír el mindent. Előbb azt a sok halottat, meg a sok vért, gyilkolást, aztán azt a sötétsé­get a bányában. Ilyen farkas­sötétség jött a szememre. Nem engedtek le a bányába. Így azonban nem kaptam pénzt, pedig egy sichtára két rubelt fizettek különben. Az oroszok­nak többet, nekünk, hadifog­lyoknak ennyit, két rubelt. Jól esett a kis pihenés, de nem volt pénzem. Volt nekünk egy magyar orvosunk, egy zászlós. Mondtam neki; „Zászlós úr, legyen szíves már engemet ki­írni a munkára, hadd me­gyek!” „Még nem mehetsz le a bányába, csak ide mehetsz a lifthez, kezelőnek” — ezt mondta. De a liftkezelők mind oroszok voltak, nem is­mertek, vagy nem tetszett ne­kik, hogy elveszem előlük az úri munkát. Dühösek voltak. Egyszer azt mondja nekem az egyik előmunkás: „Dolgozz gyorsabban, te! Az anyád sze­mét istenit!” Akkor már tud­tam oroszul. „Mit mondtál te az anyámra?” — ezt kérdez­tem, de az agyamat úgy elön­tötte a vér, hogy felkaptam egy lapátot és neki a mejjinek. Magas rakodón álltunk, hát ahogyar^ a mejjibe vágtam, lebucskazik a töltésről. Nem sóig megy. A menetideje két óra ötven perc, a távolság 32 kilométer. Mégis örülök, örü­lök a visszatérésnek, de a fa­lut nem tudom felejteni. A falu élni akar. Kilátás a halomról A TETÉTLENI HALMON az emlékoszlopot 1896-ban, hazánk ezeréves fennállásának ünnepére, a millenniumkor építették. Egyik oldalára ezt vésték: „ .. .E halmon verette sátrát / Honunk szerzője, dia­dalmas Árpád!...” A halom tövében öt föld­birtok terpeszkedett: az Inár- csy-Farkas, a Fáy-Halász, a Beretvás, a Kalocsa Balázs és a Tanárky Árpád-féle, és nyo­morultul, de szemérmesen ott szerénykedtek a cseléd- és jobbágyházak is. Három-négy szobának közös konyhája, három-négyszáz cselédnek egy ura, közös sorsa volt. A ro­bot évszázadok óta velük szü­letett, velük élt, és túl is élt minden jobbágyi halált, ural­kodni látszott az idők végez­téig. A halom tetején, az oszlop mellett állok, alattam a táj. Fehérbőrű nyírfák, szálkáshú­sú akácfák. Valami bizsereg a szívemben ... elhunyt dalok­nak lelke tán ? ... vagy a hely szelleme incselkedik? ... Mi az, amit látok, Alpárnak. hol a kevély Zalán földönfutóvá lesz... mi az, amit hallok? ... megszólal egy kürt napnyugat felé, csatára hívó, a Lehelé ... itt ősi dal zeng, bújdosó Csa­bám! .... Mi sz. ami távolból zúg? Aha... Tisza jenő -ől Szolnoknak tarió autóbusz. Mert sokfelé vivő és sok hegy­ről jövő ut találkozik itt, a Gerje patak hídjánál: Nagy­kőrös, Tiszajenő, Törtei. Szol­nok, Kecskemét és Cegléd. Az utasok felszállnak, a busz már messze dübörög. Csönd. Sem­mi nem állja útját a játszi képzeletnek. Hogy is volt az? CSONKA MÁRTON szám­adó gulyás 100 évet élt meg, híre messze ment, egy szót nem ismert soha: az alázatos igenis-t. Válaszolt ő rendre- módra, méltósággal, ahogy il­lik: máj’ mögcsinálom, vagy, úgy lögyen. Soha r.em nézte a bocskor orrát, mert szembe­nézett, úgy igézett. Sámán hí­re volt az öregnek. Tala Te, Tala Te — mondta s a gulya rögvest rendre állt, mintha csak esze vón’ a baromnak. De hiába vöt a sámánság, ki­nyúlt ő is. Az volt ám a te­metés ... Harminchat ökör van fogya a járomba ... máj’ csak bé- vontatják a paradicsomba. Hát még a kíséret! az egy­szer a fényes: előtte gulya, mögötte a ménes. A lágy­szívű barmok, mintha búsul­nának, mind olyan ostoba ké­peket csinálnak ... Haj, nya­kas ember, Marci bátya!... Béke födje hamvát... fátyol az emlékét. — Gyüjjön mán — térít magamhoz Győri Jánosáé, az­az Ilon néni, mert hogy igen nagy barátságba kerültünk. — Meleg már a konyha, ott be- szélgeténk... — Jó főd ez, homokos — mondja a pattogó tűz mellett — jó nép ez, nyakas. Közös­be van mind. Mink es. Az em­berem meg én. — Tizenhét­ezer vót a jövedelem, meg a háztáji. Hajjaj... nem az a ritka, ha fürdőszoba van a házban, hanem az, ha nincs. — Ilon néni, Arany Já­nosról meséljen. — Arról? Hát, jd. Az „ösz- szesben” kétszer is szerepel Tetétlen. „A tetétleni halmon” 1855 áprilisából való, „A vén gulyás temetése” meg ugyan­azon év májusábul. Ügy mondják, sokat járt ide a köl­tő, pihenni — a lelkét gyó- gyítgatni... — Ilon néni, drága, de szé­pen mondta. — Szépen-e? Csak úgy, ahogy tudom. A SZABADSÄGHARC elve­szett. Sötét, borongós, válsá­gos, balladás évek és a költő nem lett walesi bárd, nem tud­ta kiáltani: éljen Eduard! Az égbolt hajlatáig nyújtózó róna, Csonka Márton elárvult gulyá­ja és az oszlop jelezte régi dicsőség emléke enyhítette a költő fájdalmát. Ilon nénit most a napokban ajándékozta meg kis unokával a Kecskeméten tanárkodé lá­nya. A fia meg Cegléden vias­kodik a tudománnyal, idén fog érettségizni. Győri Mária tanácstitkár el­mesélte, hogy a községben na­gyot fordult a világ. Tíz autó is porol az úton és 95 ház te­tejéről meredezik a tv-anten- na. A 200 személyes kultúr- házba szívesen jön a színház a városból. — Mindenki elégedett ? Nincs baj? — Baj? — mondják a kö­rülöttem állók — baj ?, hát hogy a fenébe ne volna. Van a... csak nem olyan nagy. — Baj? Van. Két napot vár­tam a fránya szerelőre, mer hogy valami dugulás vót a kádlefolyóban... — Baj? Van a, ha nem sze­reti az egyik embör a másikat. Mink es itt, mögvagyunk ... A hídon állok, a Gerje sej­telmesen susog a lábam alatt. A kis házak hamvas szempil­lái már hunyorognak, lakói kikapcsolják a rádiót, a tv-t. Magamban jó éjszakát kívá­nok Csonka Márton számadó gulyás kései unokáinak: Ilon néninek, meg a férjeurának, a tanácstitkárnőnek, meg a téesz múhelyfőnöknek, Pallagi Já­nosnak, Koncsik Balázs feiős- nek és mesemondó idős Ma­gyar Istvánnak. Az estjhajnal rásüt a tetét­leni dombra, szívemben a me­legség virrasztva mécsei... „szeretni kék az embört...” A KISVASÚT mindjárt in­dul Ceglédre, onnan meg már a villanymozdonyos szerel­vénnyel robogok haza. Nem örülök a visszatérésnek, a fa­lut nem tudom felejteni, a falu él... Karácsonyi István kell több sem, kirohan az iro­dából három kozák. Egyene­sen nekem. De nem nyúlnak hozzám, csak azt mondják: „Gyere velünk!” „Nem me­gyek”. „Gyere csak — mond­ják. — Nem bántunk”. Hát el­mentem velük. Messzi volt a bánya a táborunktól, ahol laktunk, egyenes út vezetett hozzá, sehol semmi az út szé­lin. Egyszercsak a három ko­zák közül az egyik élibém ke­rül. Mejjbe vágtam azt is és elfutottam. Futottak utánam, de én voltam a gyorsabb. Egyenesen be a kiserdőbe ... Aztán beosontam a barak­kunkba. Éppen este volt, már mindenki lefeküdt. Levetkőz­tem gyorsan, azt lefeküdtem. De jöttek ám! Elöl jött, akit mejjbe vágtam és hanyatt esett az úton. Rögtön rámis­mert. Az mondják: „öltözz gyorsan és gyere!” Nem volt mellébeszélés, menni kellett. Bevittek a fogdába. De nem nyúltak hozzám egy ujjal sem. „Ülj le” — mondják. Le­ültem. Leültek ők is. Így ül­tünk egy ideig. Figyeltem, mi lesz. Egyszer azt mondja az egyik: „Vedd le a bakancso­dat” Levettem. Megint ül­tünk. Azt mondja a másik: „Most vedd le az ingedet is.” Levettem azt is. Erre rámug- rottak. Három marhanagy em­ber volt. Ügy megvertek, ahogy még soha. Az arcomat, az oldalamat taposták, míg nem kezdett folyni belőlem a vér. Én meg csak üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért: „Megállj, te! Megkapod ezt még!” ;—- voltam a fog- I Két hétig | dában. Ke- ----------------- nyeret kap­tam, meg hideg vizet. Amikor kijöttem, már nem néztem ki olyan csúfosul. Éppen vasár­nap volt, nekünk húsvét. Ná­luk ugye máskor van a hús­vét. Gondoltuk, meg kéne va­lahogy ünnepelni a húsvétot. Azt mondja az egyik komám: „Ide hallgass koma! Van a szomszéd faluban hinta, meg ringlispil, menjünk át, úgyis rég láttunk ilyet.” Megléptünk szépen és átmentünk. De nem volt rendes ruhánk, csak a magyar bakaruha, már ami addigra maradt belőle. Ott állt a ringlispil mellett egy kozák. Azt mondja nekünk: „Taka­rodjatok innen”. A többiek meg nézik, mi lesz a dologból. „Az annya istenit ennek a ko­záknak!” — mondom én, per­sze magyarul. És elkezdtem vele kötözködni. De csak fi­noman. Közben meg egyre hátráltam, de a kötözködést nem hagytam, csak jöjjön el innen egy kicsit... Ez volt a célom. Elértették a dolgot a többiek is. így csalogat­tuk magunkkal jó messzi­re. Akkor azt mondom a ko­máknak: „Nem megyünk egy­re hárman, én majd elinté­zem.” Nem akartam úgy, ahogy ők. Hát jól megvertem. I gaz, nem az a kozák volt ez. aki engem megvert, meg nem is az, aki miatt az egész kez­dődött, mert az anyámat szid­ta, de én megvertem. De ak­kor már sok volt a vaj a feje­men. Gondoltam, jobb lesz. ha nem megyek vissza. A komák is jöttek velem. Átmentünk egy másik faluba. Ott ilyen va­sárnapi vásár volt éppen. Tele volt a tér menyecskékkel, lá­nyokkal és sok öregasszonnyal. Férfi meg alig akadt ott. Néz­tek egy ideig minket. Aztán odajöttek és megkérdezték, hogy nem vagyunk-e éhesek? „De bizony, éhesek vagyunk!” — ezt mondtuk. Alig telt bele kis idő és ahogy mondom, kö­tőszámra hordták oda nekünk az ennivalót. Nézték, hogyan esszük. Aztán odajött egy gyö­nyörűszép asszony. Olyan szé­pet én még nem is láttam. Festeni sem lehetett volna szebbet. Odaáll az asszonyok elé és engem néz. Sokáig néz, megnéz engem tetőtől talpig, „Mi vagy te?”, — kérdezi. „Magyar vagyok” — mondom neki. Erre megrázza azt a gyö­nyörű fejit: „Nem jó, az nem jó, az nem szeret dolgozni”. Hiába volt olyan szép, erre csak megdühödtem: „Dehogy­nem szeret, a magyar szeret dolgozni”. Megint csak nézett. Az asszonyok meg őt nézték. Erre azt mondja: „Várjál itt. Majd küldöm az uramat.” ■ egy keveset, lig vártunk | hát jön egy------------------ember, de­r ékig lóg a szakálla. Na, gon­dolom, ilyen szép asszony, azt’ ilyen öreg férje van ... A sza­kállas megnéz minket. Kérde­zi, hogy akarok-e dolgozni. Mondom, hogy igen. Erre ki­vitt. A két komának is akadt helye. De én kerültem a leg­gazdagabb oroszhoz. Ügy hív­ták a falut, hogy Petnarod. Nagy falu volt, a szakállasnak volt benne négy háza, egy cso­mó üzlete, műhelye. Az emele­tes házba mentünk. Ahogy be­nyitunk a konyhába, egyszerre olyan tört-magyarul szól hoz­zám valaki: „Hová való vagy?” — kérdezi. „Pest megyébe. Hát maga?” „Én, Mármaros megyé­ből vagyok.” Hát biztos azért hitték, hogy a magyarok nem szeretnek dolgozni, mert ez az ember nem szeretett. De azért jó ember volt. Ügy hívták a gazdámat, hogy Zinik Zakar Antonovics. Annyi volt a pén­ze, mint a pelyva. És fukar sem volt. Olyan fürdőházuk volt nekik, miben három kád is állt. Egy nekik, egy a női személyeknek, egy meg ne­künk. Minden héten kellett fürdeni. Két egyetemista fiuk is volt Rosztovban. Egy meg katonatiszt volt, főhadnagy. Ez akkor érkezett meg, amikor kitört a forradalom. Az én gaz­dáim nagy bajba kerültek, ök fehérek voltak, és mindig vár­ták, mikor jönnek a vörösök. Akkor már azt is hallottam, hogy itthon is nagy a mozgo­lódás, elege volt a népnek a háborúból. Nem volt nekem ott semmi bajom, még azt is akarták, hogy elvegyem a lá­nyukat. Csúnya se volt, hozo­mányt is adtak volna. Aztán a vörösök megüzenték neki, hogy az ezüstöt, meg mindent ké­szítsenek össze, akkor felfegy­verkeztek. hogy azt nem ad­ják. Nekem is kellett volna. De én nem. Nem párté!tam én a gazdagokat soha. idegenben sem teszem tgv hát elh-Mroz- tuk, hogy hazajövünk. N. P.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom