Pest Megyei Hírlap, 1969. február (13. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-09 / 33. szám
1969. FEBRUAR 9., VASÁRNAP 9 SZENVEDÉLY kihúztam egy könyvet. Szerencsém volt, épp azt a könyvet kerestem már hetek óta. Szomjasan, mohón belelapoztam, aztán lehunyt szemmel megszagoltam. Kellemes dohos szaga volt. , Éreztem, hogy az agyam lassan elbódul, a szívem pedig könnyű lesz, mint a pille. — Ezt megveszem ... — motyogtam, de aztán megnéztem az árát, és rögtön kijózanodtam. Szótlanul visszatettem a könyvet a helyére, és magabiztos léptekkel, nyílegyenesen megindultam az ajtó felé. Könyvkukac utánam szaladt. — Hová mész? — suttogta. Mindkét keze tele volt könyvekkel, és a szeme keresztbe állt a gyönyörűségtől. Gúnyosan mosolygott, poros orrát közeldugta az arcomhoz, és megvető hangon azt kérdezte: — Megyünk haza a mamához? — Gyere te is! — könyörögtem. — Míg nem késő!... — Te csak ne félts engem! — mondta durva, rekedt hangon. — Te mehetsz, ahova akarsz. Én maradok. Én nem félek a feleségemtől. Én nem számolok el minden fillérrel, mint te. Én nem sétálok cilinderben az ágy alatt, mint te. De ha akarsz, csak menj, senki sem tartóztat. Juszt se mentem. Majd én megmutatom a haveroknak, gondoltam, hogy nem félek én senkitől és semmitől. Visszamentem a könyvespolchoz. Könyvkukac utánam jött, és most már barátságosan azt A pák napja volt. Kabátom felső zsebében szívmele- gítően lapult a fizetési boríték. Éppen hazafelé indultam, amikor hirtelen elém toppant Kemény, más néven Könyvkukac, és rám kiáltott: — Na, megyünk az antikváriumba?! Könyvkukacról tudni kell, hogy megrögzött könyvvásárló. Minden pénzét könyvekre költi. Rongyos az inge, a kabátja, a nadrágjának fényes és átlátszó az ülepe, de ő mit sem törődik ezekkel a dolgokkal. A szeme karikás a sok olvasástól, a bőre sárga, mint a régi könyvek lapjai. Már elvonókúrán is volt, ahol Beniczkyné Bajza Lenkét és Földi Mihályt olvastattak vele, de nem értek el semmi eredményt. Fél évig szolidan élt, csak rumot ivott, aztán ismét elkapta a régi szenvedély. — Nem megyék, Könyvkukac! — mondtam büszkén és határozottan. — Hiába is csalogatsz, nem megyek könyvet venni. Odahaza vár a feleségem és várnak gyermekeim. Nem megyek és punktum. Uj életet kezdtem... — Na, ne izgulj! — lökött oldalba Könyvkukac. — Csak egy brosúrát, az én egészségemre. Ma van a születésnapom. Fizetem, A vendégem vagy! — A múlt héten is születésnapod volt. Mondom, hogy nem megyek, és ha én egyszer azt mondom, hogy nem megyek... Aztán mégis elmentem vele, de mielőtt beléptünk volna a boltba, felemeltem intő szavamat: — Csak egy brosúrát! B arátom bólogatott, és esküre emelte a kezét. Amikor átléptem a küszöböt, megfogadtam magamban, hogy utoljára jövök ide, ez tulajdonképpen egy búcsúlátogatás. Ezentúl még a tájékára sem jövök az antikvárium- inak. Az üzlet, mint minden fizetésnapon, tele volt. Züllött csend fogadott, csak a könyvek lapjai zizegtek. A haverok, a törzsvendégek felemelték a fejüket a könyvekből, és halkan köszöntöttek; de szép számmal akadtak olyanok is, akik már annyira mámorosak voltak, hogy meg sem ismertek. Zavaros tekintettel bámultak rám a szemüvegük mögül, és aztán gyorsan visszadugták fejüket a könyvekbe. Barátom lázasan turkálni kezdett a könyvekkel teli ládában, és teljesen elfeledkezett rólam. Én meg tétova léptekkel odamentem az egyik polchoz, és, találomra sugodta a fülembe: — Csak? egy-két könyvecskét veszünk. ? Bízisten. Aztán aló mars haza! ? Bízisten! & Fél óra múlva már nyolc ^ könyv hevert előttem, és meg-^ bújva egy hűvös, pókhálós sa-? rokban, a régi szép időket em- $ legettük Könyvkukaccal, ami-^ kor az egyik antikváriumból? mentünk a másikba, amikor az^ egész fizetésünket ellumpol- ^ tűk egy teljes sorozat Pallas-^ lexikonra vagy egy ritka, első ^ kiadású könyvre. Könyvkukac? még azt is felelevenítette meg- ? hatottságtól remegő hangon, ? amikor egy közös barátunktól? elloptuk a százkötetes Jókait. § ? Z áróráig maradtunk. A jó? öreg antikvárius többször? is felszólított minket, hogy tá-? vozzunk, be akarja zárni a|5 boltot, de mi még mindig a ^ könyvek között bóklásztunk, és § válaszképpen elénekeltük a ? „Nem, nem, nem, nem me- ? gyünk mi innen el..című ? dalt, természetesen piano, a? helyhez illően. ? Az üzlet előtt csókkal bú-? csúztam el Könyvkukactól, aki $ állandóan testvérkémnek ne-? vezeti, és könyvekkel megra- ? kodva, jókedvűen elindultam ^ hazafelé. A feleségem már várt. — Szabad tudnom, hol vol- ? tál? | Ez a néhány szó hideg zu-? hányként hatott rám. Először? csak hebegtem-habogtam, ? majd így mentegetőztem: ? — Az úgy volt, anyukám,^ hogy az a marha, könyvbo- ? lond Kemény, tudod, a Könyv- ^ kukac, becsalt az antikvárium- ^ za egy brosúrát venni... & y Mikes György § AZ ÉLET KATONÁI s $ S HRACSJA HOVHANESZJAN: | I * Különös kertész Élettelen, sok százados sziklára építettem kertem. Kígyó sütkérezett mohos kövén, nyári-déli napmelegben. De én, mint őseim, konok kéMéV törtem, túrtam szüntelen: hogy forrásvíz fakadjon ott, s a szürke szírt életre keljen. Csákányom sújtott, és a hang a szurdokokban messze csengett. Palántám sorra megfogant, a föld selyménél selymesebb lett, kertem szétterjedt, felvirult. Ki volt erősebb hát: a szikla, vagy az, aki beléje túrt, s a zord követ életre hívta. (Radó György fordítása) HOL VOLT, HOL NEM VOLT, volt egyszer egy szegény ember és a szegény embernek egy életrevaló fia, aki nekivágott a világnak, hogy szerencsét próbáljon... Akár így is kezdhetném Pásztor Béla veresegyházi tanácselnök életének történetét, aki harminc esztendővel ezelőtt született Ipoly- baloson, Ráckevén érettségizett, KISZ-titkár volt Erdőkertesen, a szerszámkészítő szakmát a fővárosban tanulta ki, onnan került Dunakeszire üzemdiszpécsernek, majd művelődésiház-igazga- tónak Veresegyházra, azután pedig... ö azonban másként kezdi a bemutatkozást. — Nyugatra szélesen nyüó völgylapály. Északra és keletre szelíd hajlattal vonuló szőlőhegy. A kettő ; között a mi falunk: Veresegyház. Fél évezrednél is öregebb, hal- rnazos település, széles főutcával. Déli részén új lakóházak sora. Nyugati részén a Folyás patak rétjei, öt és fél ezer ember otthona ... Három esztendeje múlt, hogy a falu tanácselnökének választotta művelődési házának akkor huszonhét esztendős igazgatóját. Miért éppen őt? Még szinte gyerekember volt, meg aztán ... — Amolyan ló nélküli huszár ... — mondja nevetve. — Amikor kineveztek itt mű- velődési ház-igazgatónak, már bontották a régi, düledező épületet. Az új pedig csak a képzeletünkben élt. A kérdés akaratlan: — Miért kellett akkor mégis igazgató? Tűnődik. — Igaz, művelődési házunk nem volt, de azért a falu nem mondott le a kultúráló- dáisróL Nagy volt az igény rá hosszú esztendők óta... — jelenti ki alig titkolt büszkeséggel. — A népi tánccsoport például ez idő alatt szerzett aranyérmet Az énekkar ezüstkoszarús együttes lett Az iskola épületeiben próbáltunk, akárcsak a fúvószenekar. Az irodalmi szakkör a presszóban tartotta összejöveteleit Ismeretterjesztő előadásokra megint csak az iskolát vettük igénybe... Olyan alapossággal számol be mindenről, mintha még mindig csak művelődésiház- igazgató lenne. Amikor mondom, mosolyog — Nincs benne semmi rendkívüli. Szeretem a művészetéket, azon belül is elsősorban a színházat, az irodalmat. Ha akarja, megírhatja, nem szégyellem: színésznek készültem. A főiskolán három rostavizsgán átjutottam, de a negyedik nem sikerült Biztosan nem lettem volna jó színész. De azért az irodalomról, a színházról nem mondtam le. Elvégeztem a kétévi színjátszó-rendező tan- folyamot, ma is érvényes működési engedélyem van ... — És a tanácselnökség? — SOKKAL NEHEZEBB, mint ahogyan gondoltam. Pedig megválasztásom óta már elvégeztem a Tanács Akadémiát is. Egy kicsit mindenhez érteni kell. A tervezéstől a kivitelezésig De legfőképpen az emberekhez, és ez a legnehezebb. Talán, ha majd túljutottam a tízesztendős jubileumon ... Ha már nagyon sok embert megismertein. Akkor sem biztos, hogy mindenkinek tudom majd a nyelvét. Pedig az nagyon kell. Anélkül nehezen boldogul az ember. Nem tőle tudom, veresegyházi emberektől: hány napja, hete, éjszakája ment rá a művelődési ház építkezésére. Ha kellett, beállt a munkások sorába, ha kellett, építőanyagot fuvarozott vagy anyag után talpalt. Mindenhol ott volt, ahol lendíteni kellett az építkezésen, ahol szebbé, otthonosabbá lehetett varázsolni az épülő ház valamelyik termét. Mondom, amit az emberektől hallottam, de a szavamba vág s más érv híján arról beszél: — Regényt lehetne írni abból a nagy összefogásból, melynek nyomán felépült a PÁSZTOR BÉLA művelődési ház! Papíron kéfmillió-nyocszázezer forintba került. Arról a millióról azonban, nincs írás, annt társadalmi munkában adtak hozzá a veresegyházi emberek. Neveket ne kérdezzen, estére sem érnénk végére a felsorolásnak. Beszéljünk inkább csak úgy az építőkről, mint a falu lakóiról. A tóineg- szervezetektől az iskolásokig a bejáróktól a termelőszövetkezeti csoport tagjaiig mindenki részt vállalt ebből a munkából. Ingyen, szívességből, igaz, hogy a maga hasznára. Ha az emberek megértik egymást, _ összefognak egy közös cél érdekében, aíkkor szinte nem lehet lehetetlen ... A szavait példák hosszú sorával bizonyítja. — Tavaly, szeptember 12- én végrehajtó bizottsági ülést tartottunk. Ott panaszolták többen: kicsi az óvoda, harmincnégy gyereket helyhiány miatt nem tudtak felvenni a pedagógusok. Még ott, azon az ülésen megszületett a határozat az óvoda bővítéséről, egy hét múlva pedig a munka is megkezdődött, az új épületrész alapjainak kiásása. Tavaly még kilencven gyereket ^ tudtunk elhelyezni az óvodában, az idén szeptember egytől már százharmincat... Említem, hogy december elején felavatták a községben az új benzinkutat. — SZÜKSÉG VOLT RÁ. Az ÁFOR csak 1970-re akarta. A községben azonban százhúsz autó-, és kétszáznál is több motprtulajdonost tartunk számon. Aztán az olajkályhák... Szükség volt rá. A község összefogott. Így vált a terv alig több mint két hónap alatt valósággá ... — És a szolgáltatóház? Elneveti magát. — Látom, mindent tud rólunk ... ■ — Ez azért túlzás... — mentem magam. — Csak éppen beszélgettem az emberekkel — Az jó... — bólint rá komolyan. — Beszélgetni az emberekkel. Itt a hivatalban éppen úgy, mint az utcán, vagy éppen a művelődési házban. Kimondom, bár magam is tudom, hogy frázisnak hangzik, pedig akkor is igaz: a mindennapi, élő kapcsolat a legfontosabb. Csak így tudhat mindenről az ember, és így segíthet már a kezdet kezdetén. — Tehát, a szolgáltatóház? — kanyarodok vissza a megkezdett témához. — Nagy szükség van rá. Ezt nemcsak a lakosság tudja, meg a tanács vezetői. Ezért sikerült másokat is megnyernünk az ügynek. Társberuházókra találtunk. Az építkezésben részt vállalt a gödöllői Javító és Szolgáltató Ktsz, a MÉSZÖV, a MEKOFÉM, sőt, még a MÉK is. Hogy mi minden kap helyet majd a felépült szolgáltatóházban ? A helyi takarékszövetkezet, a MEKOFÉM üzlete, cipő javító, szabóság, rádió-, televízió- és kisgépjavító, férfi- és női fodrászat, zöldségbolt... Az építkezéseket szinte kivétel nélkül a saját építőbrigád végzi. — Az óvoda új épületrésze így hatvanezer forintba került. Előtte árajánlatot kértünk az egyik vállalattól: negyedmillióért építették volna fel... És nem is csak erről van szó. Ha házi kezelésben építkezünk, könnyebb mozgósítani az embereket Ez érthető. Ha vállalat építkezik, joggal mondják: a vállalat dolgát könnyítik csupán ... Órák óta beszélgetünk. Szeretném tudni, mi hajtja, mi lelkesíti ezt az embert, hiszen a község még Csak nem is otthona, sem szülőfaluja. — Ha elvállal valamit az ember, vagy teljes szívvel végezze a dolgát, vagy vegye a kalapját, és köszönjön nagyot. Élni csak így érdemes .. Valóban, élni csak így érdemes. Az már más kérdés, hogy ma hányán élnek így. — Szeretném, ha nem hinne nekem — fordít a beszélgetésen váratlanul. — Ha személyesen győződne meg arról, amiről eddig csak beszélgettünk. Mégis csak úgy az igazi ... Ilyen invitálást nem lehet visszautasítani. Felkerekedünk, járjuk a falut, keresztül-kasul, látszólag minden különösebb cél nélkül. Csupán a látvány kedvéért. S ahol megállunk, nyomban magyarázni kezd. — ARANYBÁNYA LEHETNE a falunak ez a strand. A vize nyáron huszonhat-huszonhét fokos. Az idei nyáron huszonötezer idegen fordult meg itt. Volt olyan vasárnapunk, amikor kétezer-ötszázán jöttek a strandunkra. Az étterem szinte felmondta a szolgálatot. Rövidesen parcellázzuk a tó környékét. Nyolcvan darab százötven négyszögöles telket kínálunk eladásra. Nem messze, a sportpályánál újra megállunk. — Sok vihart kavart az elmúlt időben ez a sporttelep. A MEKOFÉM Ktsz jelentkezett, hogy üzemet létesítene a faluban, ha helyet s megfelelő épületet tudunk számukra biztosítani. A döntésre kevés idő jutott, így aztán, más megoldás híján a sporttelep egy részét és az öltözőt adtuk át a ktsz-nek negyedmillió forintért. Miért? A földjeink rosszak, örülhetünk, ha a rozs négymázsás holdankénti átlagot ad. Iparra van szükségünk, a faluból reggelenként két és fél ezer ember utazik, többségük a főváros üzemeibe. Ha teljesen elkészül a MEKOFÉM üzeme, kétszáz édesanyának tudunk helyben munkalehetőséget biztosítónk — És a sportolók? — Lényegében nem károsodtak. A labdarúgópálya megmaradt, új kézilabdapályát építünk, és az új öltözők is tető alatt állnak már. Megyünk tovább, közben már az iskolagondokról beszél. — Jelenleg öt különböző helyen van iskolánk. Jövőre kezdjük el egy új, nyolctantermes iskola építését, s a tervek szerint 1971 őszén már abban taníthatnak pedagógusaink ... Három esztendeje a falu tanácselnöke. Azóta szinte alapjaiban megváltozott a község képe. Majd mindenütt járdák, új épületek egész sora. REGGEL HÉTKOR MAR OTT ÁLL a tanácsháza udvarán a százhuszonötös Danuvia, amivel Erdőkertesről jár át naponta. S hogy mikor megy haza? Este nyolc-kilenc óra előtt csak nagyon ritkán. Nem jó dolog, tudja ezt ő is. Felesége, két gyermeke van, akik igénylik, hogy köztük is legyen, velük is törődjön, hiszen nemcsak tanácselnök, hanem férj is, apa is. — Igaza van — bólint komolyan. — Ellenérvem csak annyi: a tanácselnök munkája sokféle, szerteágazó feladat. Partnernek kell lenni minden tárgyaláson. Gyakran kivitelezőként tárgyalni akkor is, ha beruházók vagyunk. Most például próbafúrásokat végeznek a faluban, A tervek szerint itt épülne fel egy téglagyár. Lehet ilyen lehetőséget elszalasztani? Annyiban igaza van: Veresegyház most van fellendülőben. Ezekben az években dől el, milyen lesz a holnapja. S ahogy ő fogalmazta: „Ha elvállal valamit az ember vagy teljes szívvel végezze a dolgát, vagy vegye a kalapját, és köszönjön nagyot.. Élni valóban csak így érdemes. Prukner Pál felálltam. Kint utolért bennünket az öregasszony: — Át akarna menni a Sándor, csak át- őtözik — mondta. — Megvárjuk? — Nem köll várni, odaér a Sándor — mondta az öregasszony. Nem mentem föl a dobogóra. Megálltam az ablak mellett, így a lámpa éppen megvilágította az arcomat. Az iskolában ekkor már legalább tizennyolcán ültek. A könyvekről beszéltem. Arról, hogy a betű, a szó út embertől emberig, sok mindent megtudhatunk a világról és egymásról is. Arról, hogy a szép emberséget adó gondolatoknak olvasással elébe mehetünk. Néha nyílt az ajtó, de a gyér lámpavilágnál a terem végéig nem láttam el. Így azt sem tudtam, hogy az ajtó nyikordulása érkező, vagy távozó embereket jelzett. Jobb arcomra hűvös levegő párállott a sötét ablakokról. Kint a kunsági éjszaka dermedt árnyai jártak. Az arcom, s a bent ülőké, talán két- háromszáz méterre is látszott... „A könyv nemcsak szórakoztat, nemcsak a szépség felé kalauzol, de a munkánkban is segít” — mondtam, és néztem a tanyai emberek arcát... Azok meg az én arcomat nézték... „A szakkönyvekből megtudja az ember, hogy melyik talajra milyen alany való, vagy megtudja, hogy bizonyos évben ez vagy az a dátum milyen napra esett... Például megtudható, hogy 1919. november 19-ről 20-ra milyen nap virradt?” Az alma- és bakancsszagú iskola utolsó padjában megszólalt egy mély férfihang: — Csütörtök ... Nagy csend maradt a nyomában. Az emberek mozdulatlanul ültek a helyükön. Megborzongott a hátam. Ügy éreztem, hogy Francia Kiss Mihály kint áll a fák alatt és benéz az ablakon. Aztán váratlanul nevek jutottak eszembe, Vértse Gábor, Kosa László, Nemes Gusztáv, majd egy tanya neve: „Belsőnyír 138” ... Aztán a dinnyék ... A dinnyék is szép pirosak belülről, mint a vér ... Meghajtottam magamat, és tétován odább- léptem. Közelebb a félhomályban üldögélő tanyai emberekhez. resznyét... Valaki sört... Hajma Sándor azt mondta, hogy a vegyes gyümölcs a legjobb. Leültünk a söntés előtt az első asztal mellé, s a kutya közelebb jött hozzánk ... — Az öné... ? — kérdeztem, aztán lehajtottam a pálinkámat. — Igen, nagyon jó kutya. — Maga is vadászik? — Szenvedélyesen _ mondta és megtöltötte a poharamat, amit közben átnyújtottam neki. A háttérben megjelent egy alacsony öregasszony. Haj ma Sándor felesége. A sön- téspult túlsó oldalán állt, és engem nézett... Talán egy ajtó lehetett mögötte. Ügy tűnik ... Tévedhetek is ... Rokonszenves asz- szonynak látszott, és félt valamitől,.. Hajma Sándor is fáit valamitől, és a tanácselnök is... Mindenki. Attól féltek, hogy megkérdem Hajma Sándortól, mint már annyian, annyiszor, hogy miként történt az apjával az a Szörnyűség 1919 novemberében ... — Sándor bácsi nagy vadász ... Halász, vadász, madarász... És a szövetkezet kocsmá- rosa — mondta az elnök. — Én is halászom... A halak, az igen... — mondtam. — Van itt valami tó? — Két jó nagy tó van itt... Főleg ponty, compó, csuka. Kárász is akad ... — Compó az igazi... Az adja az ízt... Voltak nekem kisszerszámos barátaim a Dráván ... — mondtam, s ekkor már tudtam, hogy nem kérdem meg. Semmit sem kérdezek ... Csak ülök, beszélgetek vele a halászatról, és megiszom a pálinkámat. Azt hiszem, Hajma Sándor is tudta már, hogy nem kérdezősködöm... — Mi is kisszerszámmal dolgozunk... Most ugyan, éppen szétmentünk ... Nem való mindenki halásznak ... Aki türelmetlen, ha nem fogunk, az jobb is, ha máshoz kezd... Az igazi halász akkor mutatkozik meg, ha nincs fogás ... Amikor újra kell indulni ... Várni... Megérezni a haljárást... — Igaz... — mondtam. — Az is előfordul, hogy júliusban semmi sincs ... — Elő — mondta Hajma Sándor. — Van úgy, hogy elűnek a halak. Megittam a második pálinkámat is, aztán
