Pest Megyei Hírlap, 1969. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-12 / 9. szám

1969. JANUÁR 12., VASÁRNAP PEST MEG 9 AZ ELET KATONÁI \ ; ***%}.■$'* Új; A.y. <^L ♦ lrn.it mmwMm TEL A HEGYEN ffSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS^ | BORBÉLY TIBOR: I Felnőttem apám \ Felnőttem apám Felnőtt lettem, apám. A táruló világ, szívemben összezárult. Engem a mindenség fojtogat. A félt halál már nálam otthonos, és minden éjszaka, barátként látogat. Súlyos gondjaim fitymálva lenézik a bölcs fizikát, s fittyet hányva szabályra, lebegnek súlytalanul Az egykor könnyű, szép szavak pedig, mint kígyók vedlenek. A közhelyek lenézett ezreit — kibújva átkos régi bőrből — megtöltik értelemmel, s a titkok titkai kibomlanak. A súlytalan — mindennél súlyosabb. A perzselő nap elszívta élet-tengeremnek utolsó csöpp vizét, s a mély tenger helyén — ■ csillámló só maradt. Séemem, mint csiszolt kristály a tiszta papírra a fényt — bennem felbontva vetíti agyamnak sejtjeire. S így látva és élve a mindent, megszabadulva salaktól a szó — száll szabadon. Es verssorok végén a rím, csupán a bog, hogy széthulló sorok között kapocs legyen — s kézenfogva vezesse azt, kinek a végtelen út idegen, mert hisz e verset néki is érteni kell. Édesapám — felnőtt lett a fiad! ELSŐ ÜTJA SZOKÁSO­SAN ma reggel sem az irodá­ba, hanem a gazdaságba veze­tett. A központi tanyán ellen­őrizte a munka- és erőgépek hatórai rajtolását, bekuk­kantott a szerelőműhelybe, megnézte, miként halad az is­tállóépítés, beszámoltatta a sertéstelep két állatgondozó­ját, s csak mindezek után ült be, nyolc óra előtt né­hány perccel, az íróasztala mögé. Mialatt vártam rá, a du­ruzsoló, kis olajkályha mellé húzódva, szétnéztem szobá­jában. Nyomban észrevettem az állvány legalsó polcán a csaknem alsókar nagyságú és vastagságú petrezselymet. Pasztinák, mondták róla az adminisztrátorok. S hozzáfűz­ték: a 66. országos mezőgaz­dasági kiállítás eredménybe­mutatóján a III. díjat nyer­ték el vele. Bizonyságul ott volt a bekeretezett oklevél is a falon, együtt más ok­levelekkel, melyek azt tanú­sították, hogy paradicsom­mal, ceeei és bogyiszlói pap­rikával is díjat nyert már a délegyházi Egyesült Tö­rekvés Termelőszövetkezet. Aztán a traktoros szocialis­ta brigád oklevelét is szem­ügyre vehettem: „...I. helye­zést ért el az 1967. évi já­rási versenyen”. Leltároztam tovább: a tsz távlati fejlesz­tési tervrajza, időjárás jelen­tések dossziéja, nyitott to­kokban négy plakett, váza kákával, s műanyagpohárban ecetes torma. A tsz legújabb terméke, mutattak ez utób­bira az adminisztrátorok, s úgy fordították meg, hogy a címkéjét is lássam. Közössé­gük nevét nyomtatták rá valóban. Jókora szál férfi toppant be. Bármelyik kosárlabdacsa­pat azonnal szerződtetné, volt az első gondolatom. Sű­rű, barna haja a homlokába hullt. Jellegzetessé formált, nagy arcát kicsípte a hi­deg. Molnár elvtárs, mutat­ták be. Hozzám jött? Igen. S nyomban kiböktem azt is, hogy miért. A RÁCKEVEI JÁRÁS leg­fiatalabb tsz-elnöke. Kerek négy éve vezeti az Egyesült Törekvést, harminchat éves kora óta. Dunavarsányi pa­rasztszülők gyermeke. Or­vosírnok feleségével és két fiával — az egyik harma­dikos, a másik hetedikes, és mind a kettő jeles tanuló — ma is Dunavarsányban lakik. Az életútja? Dunaharasz- tin járta ki a polgárit, 1950- ben a budapesti, Egressy úti mezőgazdasági gimnázium kertészeti tagozatán érettsé­gizett, majd az Agrártudo­mányi Egyetem kertészeti tagozatán, 1955-ben védte meg diplomáját és szerzett agrármérnöki oklevelet. Két évig Dunaharaszti és Tak­sony, aztán megint két évig Dunavarsány és Délegyháza községi agronómusa volt. 1959 május elsején a járási tanácshoz került, először já­rási kertészeti felügyelőnek, majd járási főmezőgazdász­nak. 1964. november 15-én foglalta el jelenlegi beosztá­sát. Párttag? Igen, 1963 óta. El­nöke a járási pártbizottság tsz-politikai, valamint a Bu­dapest Környéki Termelő- szövetkezetek Területi Szö­vetsége termelésfejlesztési bi­zottságának, tagja a községi pártcsúcsvezetőségnek, a tsz- ben a pártalapszervezet ve­zetőségének, a járási tanács végrehajtó bizottságának, a Középdunavölgyi Vízgazdál­kodási Társulat intéző bizott­ságának, no meg a Tak­sony és Vidéke Általános Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet igazgatóságá­nak ... Csekélység! Most már tényleg csekélység, mert több funkciója is volt, de azokat lemondta. íme, egy levél, melyben arra kérik, hogy társadalmi vezetőként vegyen részt a Vöröskereszt járási elnökségében. Sajnos, nem vállalhatja... S amit vál­lalt, győzi? Nem könnyű. Az a szerencséje, hogy saját ko­csija van, azzal mindenhova eljut, anélkül, ha megfeszül­ne, akkor se boldogulna. He­tenként háromszor-négyszer így is tizennégy-tizenhatórá- zik. Kitüntetése?... Kár, hogy nem hoztam magammal hara­pófogót. Kis hallgatás után kö­tődöm így. Ki beszél magáról szívesen, replikáz... Tehát a kitüntetései? Három van. Egy árvízvédelmi, azt 1956-ban kapta, 1963-ban a mezőgazda­ság kiváló dolgozója lett, 1968- ban megkapta a Munka Ér­demrend bronz fokozatát AMIKOR MINT ELNÖK át­vette az irányítást Délegyhá­zán, egy tsz-tag, egyébként hajdani iskolatársa, odahajolt a füléhez. Sajnálom, hogy te kerültél ide, súgta, mert itt csak elvérezni lehet. Valami olyasfélét akart válaszolni, hogy azt, aki látja a célját, a nehézségek, a kudarcok csak megedziK, de túl laposnak, köz­helyszerűnek érezte a gondo­latát, inkább nem mondta ki. Majd meglátjuk, vonta meg a vállát, ennyi volt csupán a fe­lelete. Az biztos, hogy rosszul áll­tak a dolgok. A tsz, melynek 2400 hold földje, 187 tagja s mindössze 6 erőgépe volt, hasz­nálható munkagépe pedig ta­lán egy se, 500 ezer forintos mérleghiánnyal küzdött. Ti­zennyolc forintos munkaegy­séget fizetett, egy-egy ember évi jövedelme nyolcezer fo­rint körül mozgott. De ami még nagyobb baj volt, a tag­ság nem is bízott a közös vál­lalkozás jövőjében. Ráadásul a kedve vesztett sereg túlnyomó- részt asszonyokból állt, már­pedig köztudomású, hogy az asszonynéppel a legnehezebb szót érteni. Ö azonban csak­hamar megtalálta azt a han­got, amely imponált nekik. Megesett, hogy ki kellett men­nie hozzájuk a tarlóra, meg­nyugtatni őket, lesz pénz, csak ne hagyják abba a trágyahor­dást, dolgozzanak tovább szor­galmasan. Utólag tudta meg, hogy a brigádvezetőjük azzal biztatta őket, az elnök meg­ígérte, hogy „úrimód fizet”. Különösen az első félév, az volt kutyanehéz. Annyira pénztelenek voltak, hogy ő hat hónapig nem is vette fel a fi­zetését. Azt mondta, inkább azoknak a tanyaiaknak adják oda, akiknek a családtagjai nem dolgoznak üzemben, akik­nek nincs tartalékuk. Hej, de sokat törte a fejét dr. Tilly Béla főkönyvelővel, hogyan fi­zessék ki rendszeresen a havi munkaegység-előleget az üres kasszából! Sikerült az első hónaptól kezdve kifizetniük. Még negyed év se telt el, meg­szerezték a tagság bizalmát, és hatására megszilárdult a munkafégyelem is. A járásban 22—24 aranyko­ronás földek is vannak, ők 7 aranykoronás földön gazdál­kodnak. A terület egy része víz alatt állt, a másik része tápanyagban szegény homok. Megelőzve az új gazdasági me­chanizmust, segédüzemeket hoztak létre, s rögtön elkezd­ték a vízállásos részek csator­názását. Tizenhárom kilométe­res csatornával mintegy 400 nesen a szárazra, és kezefejé- vel már ott törli a verítéket homlokáról. A csónakot visz- szaköti a covekhez, majd el­foglalja ismét helyét az öreg széken, a bokrok tövében. On­nan szemlélgeti a szerzeményt. — No, de most? — adja föl önmagának a nehéz kérdést, hiszen egymaga mindenkép­pen kevés ahhoz, hogy száraz­ra vonszolja a nehéz fát. Né­zegeti hát szüntelenül, és csak most fedezi föl, hogy ott, ahol elágazik a törzse, valami kóc- madzag foszlányait lebegteti a gyönge szél. Tűnődve vakarja meg kajla kalapja alatt a tarkóját éppen akkor, amikor túl a töl­tésen, a faluban, kondi tani kezdi a delet a harang, és a bokrok között kanyargó ös­vény utolsó fordulójában fel­tűnik az asszony, a Róza, ke­zében a kendőbe kötött kor­mos fazékkal, abban az ebéd­del. Rögtön meglátja a fát a vízben. — Hát az? — kérdezi kí­váncsian. — Hozta a víz, én meg ki­fogtam télirevalónak. — Jó is lenne, ha bírnánk vele. — Megpróbálhatjuk. Mind a ketten a csónakba lépnek, megközelítik a fát, rántanak egyet-egyet rajta, de az bizony meg sem mozdul, inkább a ladik billen meg alattuk, mire az asszony na­gyot sikít. — Vigyön ki, de rögtön, mert még belefordít. De azért sóvárogva nézi a fát ő is, és félős mozdulatok­kal letördeli néhány vékony­ka ágát Visszakecmeregnek tehát is­mét a partra, Róza kibontja a kendőt, előveszi belőle a még meleg fazekat és a görbe alu­mínium kanalat. — Inkább ögyön, mert egé­szen elhül az étel. Vince falatozni kezd, Róza letelepszik mellé, a földre, de olykor-olykor mind á ketten a víz felé kémlelnek, a fára, amelynek vastag törzse kívá­natosán ágaskodik kifelé a vízből. — ízlik-e, egykomám? — dördül meg mögöttük váratla­nul egy mély, borízű hang, Miskáé, a hajdani bakacim­boráé, aki együtt járta meg Vincével az első világháború frontjait. — Kóstolj bele! — invitálja Vince úgy, ahogyan azt a falu illemszabályai előírják. A kínálás elfogadása nem szokásos errefelé, de Miska kü­lönben is már túl van az ebé­den, neki, úgy látszik, koráb­ban harangozzák a delet. In­dulóban a rétre csak került egy kicsit, hogy megnézze, jól ügyel-e régi pajtása a Tiszá­ra A zsákmányt, persze, ő is meglátja tüstént, és némi irigység érződik a hangjában, amint megkérdi: — Te fogtad ki? Akkor hát a tied. De bírsz-e vele? Hogy az ördögbe húzod szárazra, és hogy viszed haza? — Ez az! — sóhajtja Vince, aki közben elkészült a papri­kás krumplival, a kanalat egv darab kenyérrel törli le, és nyújtja az asszonynak. Most már hármasban néze­getik a fát. — Segíthetnél — mondja bi­zonytalanul Vince —, hátha ketten többre megyünk. Mind a ketten a ladikba lépnek, körüljárjak vele áfát, hol ezen az oldalon rántanak egyet-egyet rajta, hol a mási­kon. Miska még mindig bika­erős legény, hát a fa mozdul is kicsit, néhány centivel minden rántásra közelebb kerül a parthoz. De aztán végképp el­akad. — Fejsze kéne meg fűrész — véli Miska —, föl kéne da­rabolni itt, a vízben. Mégpedig minél hamarabb, hogy más, ügyesebb gazdát ne keressen magának. — Róza, te! — szólalt meg Vince —, hazaszaladhatnál a fejszéért meg a fűrészért. Az asszony pjár kapja is a kendőbe kötöttüres fazekat, és indul vele. Szaladásnak ugyan nem mondaná senki a haladá­sát, de azért iparkodik, ameny- nyire maradék erejéből telik. A két ember a parton marad. Vince ül a széken, Miska meg áll mellette. — ötven esztendővel ezelőtt könnyebben elbírtunk volna vele — mondja Miska, majd évődve hozzáteszi még: —Elég kicsire aszalt téged is már az idő. — Engöm? — veszi át a han­got Vince. — Soha ilyen ha­talmas nem voltam, mint most. — Az ám! — Ügy bizony. Kérdezd csak mög Rózát, ő is mög- mondhatja. Tizenkilencbe, amikor elvöttem és hazavit­tem, sokkal kisebb voltam. Kettőnknek is sok volt egy ágy. Most pedig már két ágy is kevés. Így tréfálkoznak, közben várják vissza az asszonyt, aki hamarosan elő is kerül a kis kézi fűrésszel, meg a görbe nyelű, nehéz fejszével. A két ember most is a ladikon megy a fához, most sem lépnek ki belőle, csak úgy, a billegő csónakból látnak munkához. Vince a kis fűrésszel bíbelő­dik, néhány vékonyabb ágat le is választ a fáról, Miska meg két kézre fogva a fejszét, oda-odasújt a kemény törzs­höz. Ilyenkor nagyot billen a csónak, Vince pedig ijedten kap a pereméhez. Alulról, parányi kajakon, széles vállú, ismeretlen fiatal­ember, nyilván városi, közele­dik feléjük. Megáll a közelük­ben, figyeli egy darabig őket, aztán kilép a vízbe, kajakját a partra tölja, ő meg a csó­nak mellé lép Mosolyog ma­gában a két öreg hiábavaló erősködésén, látszik rajta, hogy megkívánta a fejszét. — Talán én — nyúl érte. Miska végigméri, némileg megsértődve, de aztán meg­enyhül. — Megpróbálhatja, ha ért hozzá — mondja csöndesen, és átadja a szerszámot. A fiatalember kinéz magá­nak alkalmas helyet a tör­zsön, szétvetett lábakkal meg­áll a vízben, keményen meg­markolja a fejsze nyelét, és odasújt. A második ütésre már jókora forgács röppen a magasba, majd vissza a vízbe, és könnyedén úszni kezd le­felé. A csapások sűrűsödnek, szinte sikolt a fa a fejsze alatt, és hangja szabadon fut a víz fölött. A fatörzs fehér sebe pedig egyre mélyül. Róza áhítattal nézi az izmos fiút a partról, Vince kezében meg­pihen a kis fűrész, Miska meg a ladik végébe húzódik és egy szót sem szóL Folyik a birkózás a makacs fatörzssel, amely nehezen en­ged, de a fiatal izmok végül mégis diadalmaskodnak fölöt­te. A törzs nagyot reccsen és derékban kettéválik. A fiatal­ember folytatja tovább a szabdalását. Vince pedig a partra taszigálja a ladikot és róla bökdösi az evezővel a le­választott, jó másfél méteres rönköt. — Ez is több egy mázsá­nál! — véli Miska. — Ha két­felé hasítod a parton, már viheted is biciklin haza. A nagy izgalomban senki sem veszi észre, hogy új ven­dég érkezett a tetthelyre, és csöndesen megállt a part pe­remén. Csak akkor fordulnak feléje, amikor megszólal: — Kár erőlködni avval a fával. Én fogtam ki az este, az enyém. Vince rámered, mint aki­ben megállt az ütő. Most is­meri meg Andrist, a halászt, akinek valamivel a kanyar fölött van az állása. Az pe­dig hozzáteszi még: — A szél tépte le az éj­szaka az én cölöpömről. Vincének nincs szava, de van Miskának. — És csak annyit mondok, hogy nem azé a madár, aki elszalasztja. A halász egy lépést tesz a víz, felé, igen keményen, de aztán megáll. Kicsit töpreng, majd igen csöndesen morogja. — Igaz ... igaz ... Ez a tör­vény. holdat sikerült lecsapolniuk. Ahol négy évvel ezelőtt még a bibic járt, most holdanként 17 mázsás búzatermést takarí­tottak be. Évről évre tőzeggel, istállótrágyával, vegyes • mű­trágyával és zöldtrágyázással javították a homokterületeket is. Eddig összesen 350 holdat tettek használhatóbbá, úgy, hogy közben a bevételük is nö­vekedett. Ugyanis 50—60 hold őszi káposztát termelnek, a kö­vetkező évben pedig holdan­ként 40—50 mázsás kukorica- termést takarítanak be a ja­vított területen. Van sóderbányájuk, beton- elemgyártó részleggel, van gomb- és fémtömegcikk-gyár­tó üzemük, foglalkoznak lég- technikai és fűtéstechnikai be­rendezések gyártásával, javí­tásával, nemrégiben szervez­ték meg a tormafeldolgozó üzemet, amely 35—40 asszony­nak biztosít téli foglalkozást. MA MÁR 20 ERŐGÉPÜK VAN, kombájnjuk kettő is, megfelelő munkagépekkel ren­delkeznek. Tavaly a Cornwall fajta sertésből törzstenyészetet hoztak létre, 240 szarvasmar­hát gondoznak. 150 holdon ker­tészkednek, 30 hold pasztiná- kuk holdanként 160 mázsás or­szágos rekord termést hozott. A búza, amelynek négy évvel ezelőtt 7 mázsa volt a termés­átlaga, az idén holdanként 17 mázsát termett. Az 1964 őszén telepített 150 hold gyümölcsös­ből ebben az évben 3 vagon körtét értékesítettek, jövőre 10 —15 vagonra számítanak, és ugyanannyi kajszibarackot is várnak. Az imént harapófogót emle­gettem. Most, hogy a tsz-ről van szó, inkább egy magnóké­szülék kellene. Ki győzne min­dent feljegyezni? A sertéstele­pet, 950 ezer forintos költség­gel, korszerűsítik, új koca- és süldőszállást, takarmány-elő­készítőt, a gondozóknak fürdőt, zuhanyozót, öltözőt, a tehenek­nek, 2 millió forintért, 100 fé­rőhelyes istállót, mellé 100 férőhelyes borjúnevelőt építe­nek, a hízómarha-istállót úgy bővítik, hogy 50 állat helyett 100 férjen el benne... Jelenleg 285 tagja és 120 al­kalmazottja van az Egyesült Törekvésnek. Átlagéletkoruk: 43 év. 1965-ben 56 év volt. Az év eleji zárszámadáskor a já­rásban nekik volt a legmaga­sabb az egy napra jutó mun­kadíjuk: 128 forint. A tagi ré­szesedés tehát 1964 óta meg­négyszereződött. Az összeget a jövőben sem kívánják csök­kenteni. Büszke az eredményekre? Semmi jelét sem észlelem. Hát nekiszegezem a kérdést, büsz­ke-e? Igen, büszke. Arra, hogy kezdettől fogva ugyanazzal a gárdával dolgozik, a szakveze­tésben cserét, változtatást nem hajtott végre, ugyanazok a brigádvezetők ma is, akik négy évvel ezelőtt voltak. Velük sze­retne dolgozni továbbra is. Az eredmények pedig annak köszönhetők, mondja, hogy a szakapparátussal kezdettől fogva jó a kapcsolata, s az emberek közt is teljes az egyetértés, egy célt akarnak el­érni valamennyien. No, meg annak, hogy a segédüzemek élére is olyan személyek ke­rültek, akik a tsz-szel tudnak küzdeni. Molnár Antal úgy érzi, Dél­egyházán találta meg a hiva-' tását. Sokan kérdezték tőle, jobb-e itt, mint a járási taná­cson? Mindig igennel felelt. A legválságosabb időszakban is azt mondta, vagy belepusz­tul, vagy tsz lesz itt. Csak egy gyomorműtéte volt. A tsz pe­dig megvan. A KITÜNTETÉSEI FELÖL érdeklődtem, emlékeztet. Fel­sorolta őket. Az egyikről azon­ban még nem beszélt. Az ut­cán az emberek előre köszön­nek, amikor meglátják. Egy­szerűen képtelen megelőzni őket. Legjobb esetben egyszer­re emelik a kalapjukhoz a ke­züket. Polgár István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom