Pest Megyei Hírlap, 1969. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-10 / 7. szám

PMf MEGYEI ^Mírlap 1969 JANUAR 10.. PENTEK SÚLYOSBÍTÁS — És ezentúl csak magyar pipadohányt szívhat...! (Kertész László rajza) KÖNYVESPOLC Hazánk tájföldrajza Egyedülálló, nagy tudomá­nyos és társadalmi jelentőségű új sorozatot indított el az Akadémiai Kiadó. Hazánk ter­mészetföldrajzi viszonyairól, a népgazdaság számára haszno­sítható adottságokról, a leg­újabb kutatások eredményei­re támaszkodva nyújt alapve­tő értékelést, korszerű táj­földrajzot a magyar geográfia és rokontudományai régi adós­ságot törlesztő sorozat. A szerzők az ország tájföld­rajzát nagy tájakra bontva természetföldrajzi tájértéke­lést végeznek. „A dunai Al­föld” című sorozatindító kötet az egész Alföld természeti, : földrajz}, jeljpj^éscyel. a gaz­dasági adottságok értékelését tartalmazza. -Az Alföld öt Du­na melléki középtája a Duna menti síkság, Duna—Tisza kö­zi hátság, Bácskai hátság, Me­zőföld, Dráva menti síkság fel­színének, éghajlatának, vizei­nek, természetes növény- és állatvilágának, valamint tala­jainak elemzését nyújtja. A mű tudományos és gya­korlati jelentőségét emeli az a tény, hogy ilyen mélység­ben elsőként tárja fel és érté­keli társadalmunk természeti földrajzi környezetét. Hasznos kézikönyv is lesz a földrajz- és társadalomtudományok mű­velőinek, tervezőknek, peda­gógusoknak nélkülözhetetlen adattára és a földrajz iránt ér­deklődőknek gazdag ismeret- anyagot bemutató tárházául“ Jarniczky: A gyanú árnyékában Lengyelország felszabadítá­sa a német fasizmus igája alól ran zárult le a második világháború befejezésével. A különböző fasiszta szerveze­tek, valamint az angliai el­lenkormány hívei bandákba tömörültek, rettegésben tar- • tották a lakosságot véres gaz­tetteikkel és fegyveres cso­portjaikkal állandóan veszé­lyeztették a békés, termelő élet megindulását. A banditák külföldről kaptak támogatást. Pénz és fegyver bőven állott a rendelkezésükre. Soraikban kipróbált katonai szakértők voltak, ismerték nemcsak a fegyveres harc, de a felderítő munka minden csínját-bínját is. Épp ezért az ellenük folyta­tott küzdelem igen hosszadal­mas és keserves volt, nagy kö­rültekintést, óvatosságot és hősies bátorságot követelt. A lengyel belbiztonsági szolgálat koimnHjnistái szinte napról napra veszélyeztették é’etüket a bandák felszámolá­sa folyamán. Harcukat elein­te kevés siker koronázta. De szívós, elkeseredett küzde­lemben, kemény harcok árán végül is térdre kényszerítet­ték hitvány ellenfelüket. Az 1946-ban játszódó izgalmak­ban bővelkedő regény az egyik legnagyobb bandának, Vöröshajú csapatának fe gö i- gyölítéséről és ártalmatlanná tételéről szól. Gren nyomozó tiszt alakulatával e1 keseredett harcot vív a garázdálkodó ter­rorista csoportokkal, de ezek különös módon mindig kifúj­nak az elhárítás gyűrűjétől. Mígnem a tehetséges nyomozó rájön a titok nyitjára és lelep­lezi az álcázott ügynököt. A történet második része Varsóban játszódik, ahol az egész diverzáns szervezet fő­nöke tevékenykedik a főváros „előkelő” társaságától tobor zott inga ag egzisztenciák se gítségével. Ö sem kerülheti el sorsát, de az ellene folytatott harc áldozatot is követel: a bűnügy női főszereplője életével í.zet könnyelműségéért és illegális kapcsolataiért. A könyv a Zrí­nyi Kiadónál a Reflektor-soro­zatban jelent meg. Nagy Zoltán A társadalmi cselekvés új mechanizmusa MINT MINDEN újat, las­sanként az új mechanizmus módszereit, légkörét, szakmai és politikai jellemzőit is kezd­jük — előbb érteni, aztán meg­szokottnak tartani. Az élet rendje ez, jó rend. Ami január előtt meglehetősen gyakran váltott ki ideges vitákat, most másfajta izgalmakat kiváltó hétköznapi tennivalóvá szelí­dül. Az új gazdaságirányítási rendszer tehát kezd átalakulni újdonságból megszokássá — s ezzel be is fejezhetnénk a gon­dolatsort, ha ... Ha nem jutna az ember eszébe, hogy a mechanizmus bevezetéséből még többet is „profitálhatunk”. A lehetősé­gek — nyitva állnak. Milyen lehetőségek? Hogy a mecha­nizmus bevezetésének mód­szereit, tempóját, körültekintő stílusát... megismételjük. Bármilyen területen, ahol nagy feladataik vannak. Ilyet pedig könnyedén fel tud sorolni jó néhányat mindenki, aki a köz­élet különböző problémáinak ismerője. Gondoljunk csak a társadalmunk életében, fejlő­désében oly nagy szerepet ját­szó művelődési forradalom irányításának mind bonyolul­tabbá váló feladataira; alkot­mányos állami intézményeink, szerveink munkájának, műkö­désének fejlesztését kívánó megannyi igényre; az ifjúság és a nők sajátos társadalmi szerepével, helyzetével, problé­máival kapcsolatos ezernyi kérdőjel eredményes megvála­szolására. VALÓBAN TÚL SZÉLES A KÖR, amellyel pedig csak pél­dázni akartam, hogy van ten­nivalónk elég — tennivalónk, amelyek végrehajtása közben nem is nélkülözhetjük az új mechanizmus bevezetésének tapasztalatait. Nem állnak-e távol egymás­tól ezek a fogalmak? Elvégre az. .új.mechanizmus a gazdasá­gi élet mozgásának új elemeit „táplálta be” a gyárak, mi­nisztériumok, trösztök, válla­latok vezetésének tudatába. Mi az, amit társadalmi kérdések­ben át lehet venni ebből a sokak számára merőben szer­vezeti hatású, teljesen átfogó változásból? A bevezetés előkészítésének módszerét. Azt, ahogy a me­chanizmus nem egyik éjszaká­ról a másik hajnalra „zuhant rá” egy álmodó országra, ha­nem bevezetése, szakemberek ezreinek szinte már az aprólé­kosságig menő előkészítő mun­kája, vitatkozó elemzése, ezer­nyi kis részlet, tudományos ki­munkálása után kezdődött meg fokozatosan, több évre szóló, lépcsőzetes, az értelem­re építő, szisztematikus, mun­kával. Azt, gondolom, nem kell külön hangsúlyozni, hogy gazdasági, vezetési tudományt gépiesen , „lefordítani” a tár­sadalmi kérdések nyelvére nem lehet. De a megoldás szel­lemét lehet érvényesíteni! EZ A SZELLEM pedig az előkészítés első percétől a megvalósítás befejezéséig csak egy lehet: a tömegekre, véle­ményükre, észrevételeikre építés módszere. Egyszerűb­ben és gyakran használt szó­val: a demokratizmus. Az új mechanizmust méltató és elem­ző írások kissé megfeledkez­tek annak hangoztatásáról, mennyire általános óhaj, a színházak nyelvén szólva „közkívánat” jelentkezett a gazdaságvezetés új rendszeré­ben, mert még emlékszünk ar­ra, mennyit kínlódott, mérge­lődött ezer meg tízezer ember a régi kötöttségek és béklyók miatt, hány igazgató, főmér­nök, miniszterhelyettes és tsz- elnök tárta szét tehetetlenül a karját számtalan esetben, amikor a teljesen reális, ru­galmas, mindenki számára hasznosabb megoldást lehetet­lenné tette egy elavult, de mégis fegyelmezett végrehaj­tást kívánó központi utasítás, amikor az is megesett, hogy a pazarlás volt a törvényes és a józan takarékosság a tervtől való eltérés... De a gazdasági vezetők — különö­sen az önállóan gondolkodni szeretők — előbb csak a lel­kűk mélyén, aztán mind nyíl­tabban kezdték feszegetni a merev és elavult kereteket — s kívántak maguknak és mindanyiuknak valami újat, modernet, a mi világunkra és a realitások világába valót. Az új mechanizmus előké­szítői türelmesek voltak és ezerféle véleményt hallgattak meg. Hogy mindegyiket érvé­nyesítsék? Nem, hogy általános tendenciájukat — az előreha­ladás irányát — érzékelni tudják és kivonják a vélemé­nyek tengeréből a „sót”. TALÄN NEM TÜL OPTI­MISTA a remény, hogy esz­tendők múlva magától értető­dőnek tartjuk a tennivalók közös feltárásának, a megol­dás előkészítésének és a meg­valósításnak új mechanizmu­sát. Közgazdászok úgy is fel­foghatják, hogy szakmájuk tudományos alaposságának, a fejlődés teremtette realitások elismerésének be kell vándo­rolnia a politikai, művelődési, államigazgatási munkába is, általában mindenüvé, ahol tö­megek nélkül, véleményük de­mokratikus érvényesítése nél­kül nincs előrehaladás. Baktai Ferenc Vendéglő a Halászbástyán A felújított budapesti Ha­lászbástya északi tornyát a „Hermes” Értékesítési és Fo­gyasztási Szövetkezet vendég­lőnek alakítja át. A munkát még az idén befejezik. Cigányzene-kutatás Indiában Indiában kutatja a cigány­zene eredetét Vig Rudolf nép­zene-tudós, aki csütörtökön utazott el Budapestről öthó­napos tanulmányútra. Foly­tatja azt a kutató- és gyűjtő­munkát, amelyre már az el­múlt évben is fél évet szen­telt India különböző tájain. Morfondírozok Piakát a csehóban Nem tudom, a szent kereszt- ségben hányas számú italbolt nevét kaphatta az a csehó ott a szomszédunkban, mi magunk között csak tébolydának be­cézzük. P. Howard könyvében olvastam hasonlóról, ám az nem Zuglóban, hanem Sidi bel Abbesben prosperált, A három röhögő hullához címezve. Nemrégiben esett meg ve­lem, hogy vizitáltam a téboly­dában. Az ok, amiért bemen­tem, a szódásüveg volt: az egész környéken csupán itt lehet üveges szódavizet kapni. Az ok, amiért zofort kijöttem, szintén a szódásüveg volt: az egész környék alkoholistái ez­zel ütötték agyon az időt és egymást odabenn. Dicstelen visszavonuláso­mat egy kicsit dagadt és na­gyon részeg pasas fedezte: közvetlen mögöttem repült ki az utcára. Ma is szeretném hinni, hogy nem szándékosan vágták utánam, puszta vélet­len lehetett, hogy éppen ak­kor dobták ki: sok rúd — disz­nót győzött. Rolóhúzó rúd — gé??eg .disznót. .-■.> Mindössze néhány másod­percet töltöttem odabenn, a füstöt is vágni lehetett — ha jól láttam, éppen vágták is ru­gós bicskával —, mégis* azon­nal szemembe tűnt a pla­kát. Sokadmagával borította a légypiszkos falakat, ha nem csalódom, festék helyett. Volt ott padlóra köpni tilos, ittas embert és egyenruhás ipari ta­nulót ne,m szolgálunk ki, zseb­kendőbe köhögj, tüsszents, mi­egymás. És fölöttük a pla­kát: Forintjaiddal támogasd a testvéri vietnami nép har­cát! Utoljára akkor döbbentem meg így, amikor Réti nagytisz­teletű úr 14 éves Ibolya nevű leánykája aranyvasárnapkor sírva fakadt, mert megtudta, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát, januárban pe­dig kimaradt a gimnáziumból, mert mialatt ő a bordásfalon lógott, a gyerek kétkapus ed­zést tartott a szíve alatt. Mindig tiszteltem a plaká tok agitatív-felvilágosító sze repét. Nekik köszönhetem, hogy édességet az édességbolt ban vásárolok, és nem' a Bu­dapesti Közvágóhídon, tőlük tanultam meg, hogy a Salvust nyugodtan letegezhetem, szer­vusz, Salvus, s hogy a tüdő- röntgen — belügyminiszteri engedéllyel — nevét ernyő- fényképszűrésre magyarosítot­ta. Szeretem a plakátokat. Hoz­zátartoznak a városi utcakép­hez, az életünkhöz. Szeretem a plakátokat, a maguk helyén. Megfelelő plakátot — a meg­felelő helyen. De nem szívesen látnám p központi házasságkötő terem főfalán, hogy .egészséget rend­ben tartja, jogosítvány nél­kül hajtja a Mira víz, a sírkő­üzlet kirakatában, hogy meg­vette már az e hetit?, vagy a Farkasréti temető kolumbá riumában, hogy kössön sertés­hizlalási szerződést. Ugye, milyen ízléstelenül hangzik? Legalább annyira, mint egy rossz hírű talponálló­ban megrögzött alkoholisták, priuszos munkakerülők inter­nacionalista érzületére apel lálni! Nyíri Éva Esőben Abban biztos volt, hogy itt nem láthatják meg. Ilyen esőben senki nem gondolna arra, hogy ő a csö­pögő eresz alatt, a korhadó fészer mögött bujkál. Maga alá terítette or­kánkabátját, a fal mellett lecsúszott a földig, körülnézett: az utca üres volt, az eső szilánkokban hullott. Tegnap, mikor apjánál volt, na­gyon rosszul nézett ki az öreg. Fony- nyadt volt az arca, sebes a szája, fel akarta köhögni a slejmot, de nem ment. Felállt, kiment, hívta a nő­vért. Nem bírta nézni, ahogy az un­dorodva lehajol apjához. Anyja most a házban van. A kály­ha mellett kötöget, áttetsző körmű, valószínűtlenül hosszú ujjaival. Ide­gesítő otthon a csend, a máié láng, ahogy egykedvűen' duruzsol, és ész­re sem veszi, hogy ma sem apja, ha­nem ő gyújtott be. Gurul a szobában a gombolyag, egyre kisebb az átmé­rője, begurul az asztal alá, a sezlon mögé, az ujjak motollaként mocorog­nak a kötőtű körül. Talán nézi a te­nyerét, kinyitja, beleolvas a rán­cokba, nincs bőrkeményedés az uj­jak tövében, nincsenek kérgek, csak caolaszag. Köd szivároghat át mos.t a váro­son, a kirakatok között, a villamo­sok peronjain — az áruházak ár­kádjai alól melegre húzódnak a pe­recesek. Itt, ebben a rohadt faluban csatornabűzt lehel a kanális, az eső salakot, kavicsokat görget maga előtt, és térdig ér a sár. Megmere­vednek a fák, rezzenés nélkül, eset­leg tengelyük körül megpörrenve csapódnak a levelek a mocsokba: barnák, sárgák, vörösek. Szatyrok­ban letakart befőttek, tojások és a kiló liszt mellé aggódó stráfokat fest a gázlámpa. „Ülök. Szeretem az esőt. öntöz, le­hűt, áztat és nyugtat. Az eső meta­morfózisa: könnyeden*cseveg, vagy dühösen hadar, csak érteni kell — koppanva beszél. Egyesek szerint őrült vagyok. Van, mikor meztelenül kiállók a nyári zivatarba. Nem ér­tenek meg. Visszasüllyedtek a civili­záció négy üteme közé. A benzingőz­be, a csavarmenetek réseibe, a hang­hullámok közé, a ruhák birodalmá­ba. Szeretem az esőt. A gólyákat, az állatokat, a természetet, magamat. Korlátot emelek magam köré. Rit­kán ugorják át — aki átugorja, a barátom: az ismer. Anyám nem, apám sem. Ök a szüleim. Van, ami­kor felülök egy vonatra, s két napig nem jövök haza. Csavargók a Duna­kanyarnál, felmegyek Pestre. Egy­szer a rendőrök hoztak haza. Rán- gatódzik az arcom. Kisgyerek- korom óta, mikor mosdatás közben leejtettek a konyhakőre. így mesél­ték. Már megszoktam.” Fekete haját ragacsos csomókba forgatta az eső, ingén átütött bőre színe. Nézte a kavicsokat, olyanok voltak, mint a gömbölyű csontda­rabok, mint holmi térdkalácsok, vagy hőségtől összeaszott koponyák. „Éhes vagyok. Ferdén látom a há­zakat, töröm a fejem, vajon a test­tartásom miatt, vagy talán rosszul vagyok. Jobb lenne, ha hó hullana. Fehér pettyekben maradna meg a kút letakart tetején, a mángorlón, a zsíros hajú asszonyok kendőin, a há­zakon. Apám nem szeretett, anyám még úgy sem. Az arcom rángatódzik, szégyellnek, színes pulcsikban já­rok, hogy ne nézzenek a fejemre. Én nem szoktam az osztályban beszél­ni. Anyámmal sem szoktam. Soha nem szoktam Magammal vagyok el­foglalva. Goromba vagyok magam­mal.” Az este és a fagyos levegő téli romantikát görget a hegyre. Sárga ablakok. Kórházak. Az emberek vi­rágcsokrokat markolnak, kezük iz­zadtságát beszívja a vékony selyem­papír. Apja két öregember között fekszik. Éjjeliszekrényén összera­gadt mézcukor, ő hozta a múltkor. A lázlapján görbe piros vonal, kék »tintájú, érthetetlen latin rövidíté­sek. — Anyáddal mi van? — kérdezi az apja félkönyökre támaszkodva. — Köt. — Vigasztald. — Nincs miért. — Nagyon gorombán beszélsz — tudom, hogy rákom van, mondhatsz most már, szokásod ellenére is, va­lami meleget. Soha nem szerettél? — Hagyjuk ezt. Nem elég, hogy mindennap itt ülök az öklendezők között? — Te barom! Meghal az apád! Bejön a nővér, kikergeti a szobá­ból. Az öregnek megigazítja a feje alatt a párnát. Nyugtatgatja. „Érzelmet nem szabad mutatni. Visszaélés történhet. A cinizmus alapszabálya a kő. Gurul, de csak évszázadok múlva változik a mimi­kája. Belül attól még élhet. A sej­tek érzékenyek, téglákkal kell vé­deni őket. Anyám köt. Ruhákat. Van vagy ötven. Ebbe temetkezik. Apámhoz csak azért ment, hogy el­tartsa. Fonalakat vesz, minden szín­ben, a kályha mellé ül, a kötőtűivel mocorog egész napokat.” Az ereszről lassú cseppekben poty- tyant ölébe a víz. Megunta az esőt, becaplat a fészerbe. „Ki kéne egy­szer itt takarítani.” Pókhálók, kerti bútorok, régi ládák. Leül egy cirá- dás petróleumlámpa alá, mely egy sublódon tehénkedik. Abba verte egyszer kiskorában a fejét... ... Az öregnek a nyáltól egészen elszínesedett a törülközője. Aprólé­kos kis ember, mindig gondosan, gyakran kínosan elegáns, most sem hagyta, hogy a nővér mosdassa: iz­zadt homlokkal mászott a fürdőig Ott esett először össze. Az ágyába: tért magához: addigra már a fi; mellette ült. — Mi van anyáddal? — Köt. — Vigasztald. Az ablakon indulót dobol a nap­sugár. Veri, ész nélkül. El kéne men1 ni. A hegyekbe. — Engem csak anyád szeret. Ahogy felugrott, a fehér szék hát­raesett, hosszan reccsent a mozaik' kövön... A mezőkön páraorsók tekerednek végig. Gondozatlan, gyomos a teme­tő, .egyszerű, fafaragásos Krisztusok' kai, lepattogzott, fényes lakkú, ki domborított betűkkel. Apja sírjának középpontjában, kör alakú fémlap alá szorítva, homályos mosolygású arc néz tétova szemekkel, erős, szín te cinikus szempár, mégis — mintha a látószög lassan hullámzana, irányt- vesztett a tekintet. Az orr alatt, vé gig az alsó ajkon, az állig seb, mely — még a megsárgult fényképén is jól kivehető — nem lett kikezelve rendesen. Az esős napokon leül az eresz alá apjára gondol. A fészerbe megy utá­na, úgy, mint most. Aztán feltápász- kodik a földről, hátára dobja az or­kánkabátot, és bemegy a házba Anyja köt. Nem gyújtja fel a vil lányt, csak a rádió szól. Sötétben i) gépiesen forgatja a pamutszálakat i kötőtű körül. — Hol voltál? — kérdezi, mint mindig. — Esőben — mondja és tudja, anyja már oda sem figyel. Elfogja valami érthetetlen ideges­ség, látja a gombolyagot, apja fény­képét a falon, hallja a fa nyugodt pattogását a cserépkályhából Oda lép a szekrényhez, kinyitja, és csend­ben, józan kiszámítottsággal kezdi a földre dobálni anyja ruháit. Tamás Ervin

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom