Pest Megyei Hírlap, 1969. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-05 / 3. szám
I'LSl Mt ‘ic/úrsap 1969 JANUAR 5., VASÁRNAP Nehezen csillapíthaté éhség A hazai gazdasági élet fő jellemzőinek sorában kétségkívül megkülönböztetett helyet foglalt el a csillapíthatatlannak tűnő beruházási éhség, a beruházási javak utáni, nem egyszer tülekedő versengés, illetve a beruházási igények és a pénzügyi lehetőségek, a meglevő pénzforrások [ és a kivitelezési kapacitások közötti ellentmondás. A múltidő használata csak részben indokolt. Ma is láthatók ezek a vonások a gazdasági élet arculatán, bár már megkezdődött a gazdaságirányítási rendszer diktálta átrétegező- dés. A vonások átrendeződése egyben annak kezdőpontja is, hogy maga az egész kép más legyen, harmonikusabban tükrözze az igényeket és lehetőségeket Az 1968-as, adatok érthetően még nem állnak rendelkezésre, az azonban már most megállapítható, hogy az elmúlt Esztendőben a beruházások hatvan százalékát még mindig a „nagy zsebből” finanszírozták, azaz állami anyagi eszközökből. 1969-ben a terveknek s a reform célkitűzéseinek megfelelően ez az arány mintegy hét-nyolc százalékkal mérséklődik, előtérbe kerülnek tehát a vállalati beruházások, a saját fejlesztési alapból megvalósított bővítések. Az arányok ilyen egészséges változása mellett a beruházásra fordítható összeg maga — 73—74 milliárd forint — hét—kilenc százalékkal több, mint amit 1968-ban beruházásra fölhasználtak. A szocialista szektorban megvalósított beruházások összegét tekintve évről évre lényegében arányos fejlődés volt tapasztalható, az arányosság azonban nem fedte el azokat az ellentmondásokat, melyek elsősorban a fölhasznált összegek megoszlása — építés, gép, egyéb — között, másodsorban pedig az üzembe helyezett, s az üzembe nem helyezett beruházások között voltak. Pest megyében négy esztendő alatt mintegy másfél milliárd forinttal emelkedett a beruházásokra fordított ösz- szeg, míg 1964-ben három és fél milliárd forint volt, addig 1968-ban meghaladta az öt- milliárdot. Az olyan közismert nagy beruházások, mint a százhalombattai erőmű és finomító, a volt DCM bővítése mellett1 mind a termelőágazatban, mind a nem termelő ágazatban, új létesítmények sorával gazdagodott szűkebb pátriánk. A papírvágó kapa-’ citás bővítése Szentendrén, a ferritantennagyártás létrehozása a Híradástechnikai Anyagok Gyárában, a Lenfonó és Szövőipari Vállalat filmnyomó kapacitásának bővítése, a Csepel Autógyárban a szervokormány-gyártás bevezetése, a Rákos—Üjszász közötti vasúti fejlesztés, a ceglédi nyolctantermes gimnázium, a szentendrei túrista- szálló, Gödöllőn az agráregyetem nagyarányú fejlesztése — egy-egy lépcsőfok a beruházási javak felhasználásában éppúgy, mint a nemzeti vagyon növelésében. Panaszra tehát, már ami a fölhasználható pénzösszeget illeti, különösebb ok nem volt. Aggodalomra inkább az adott okot, hogy — egyrészt — míg a termelőágazatokban országosan is kiemelkedő beruházások valósulhattak meg a megye területén, addig a kommunális beruházásoknál a megye még áz átlagos szintet sem tudta elérni, illetve, hogy — és másrészt — a fölhasznált anyagiak nem minden esetben kamatoztak jól és gyorsan, .márcsak azért sem, mert nem minden esetben ott használták fel a beruházási összegeket, ahol azokra leginkább szükség lett volna. Azok a nehézségek és akadályok, melyek minden beruházásnál, akár a Dunai Kőolajipari Vállalatról, akár a váci kenyérgyárról volt szó, egyaránt tapasztalhatók voltak, igazolták azt a fölismerést, melyet először a gazdaságirányítási rendszer reformjának irányelveiben fogalmaztak .meg, nevezetesen, hogy rendet kell teremteni a beruházási javak fölhasználásáért viselj felelősségben, s elsősorban nem adminisztratív eszközökkel, hanem a közgazdasági eszközök alkalmazásával, tehát á beruházásban való közvetlen anyagi érdekeltség erősítésével. A tények eléggé közismertek. A beruházási összegek „kikövetelése”, majd pocsékoló fölhasználása, az eredeti ösz- szegnél jóval több beinvesz- tálása a befejezésig, a kapacltásszerződések körüli visszásságok, a kötbérek dzsungele, a rendkívül hosszú ideig tartó kivitelezések nemcsak újságcikkek témái voltak, nemcsak gyűléseken beszéltek róluk, hanem — s ez a legfontosabb — erőteljesen éreztették hatásukat az egész gazdasági életben, megteremtve azokat a feszültségeket, melyek végülds a beruházási éhség krónikusságához vezettek. A béruházások új rendszere, s ami ezzel szorosan ösz- szefügg, az állami hitelpoliti- lca változása 1968 január elsejétől, majd most, 1969 január elsejétől újabb intézkedések, így például a termelőágazatban az állami hozzájárulás visszatérítési kötelezettségének bevezetése, elvben nagy egyetértésre talált, a gyakorlatban azonban sokféle aggo- dalmaskodásba ütközött. Az aggodalmak fő forrása az a valóban alapvetően új helyzet, hogy nincs „ingyen” beruházás, hogy a fejlesztési alap kitermelése valóban helyi feladat, s nem elég hozzá néhány .ügyesen megfogalmazott irat, mint volt korábban, amikor a beruházási összegeket — jól-rosszul — kiosztották. Napjainkban a beruházásoknál s természetesen a hiteleknél az első helyre lépett a gazdaságosság, a .megtérülési idő hossza, s ezzel — bizonyos fokig már ma Is, s a későbbiekben egyre inkább r, — a verseny jó értelemben vett kibontakoztatása. A párt Központi Bizottságának legutóbbi ülésén, ■ a gazdaságirányítási rendszer eiső esztendejének tapasztalatait összegezve, megkülönböztetett hangsúllyal foglalkoztak a beruházások kérdéseivel, s ez, valamint az azóta életbe léptetett intézkedések, a hitelfeltételek megszigorítása például, aláhúzta az egész problémakör fontosságát, kiemelt jelentőségét gazdasági fejlődésünkben. Elsősorban a gazdaságtalan beruházások, s a készletnövekedés az a két terület, ahol nagyobb megszorításokra van' szükség. E megszorítások elsősorban nem adminisztratív jellegűek, hanem — s éppen ezért hatásosságukhoz is jogos reményt fűzhetünk — gazdaságiak. A vállalatoknak maguknak kell állniuk a „eechet”, akár meggondolatlan beruházásról, akár készletre termelésről is van szó, s ezt azért szükséges hangsúlyozni, mert a kelleténél még kisebb a visszhangja az említett intézkedéseknek. A múlt esztendő, ha lényegesen nem enyhített a beruházási éhségen, megkezdte azt a hosszabb ideig tartó munkát, aminek következménye az éhség Zássá csillapítása, majd végül egészséges mértékének létrejötte lesz. Erről azonban a vállalatoknál többet kell beszélni, mégpedig úgy, hogy mindenki, akire tartozik, megértse: a panaszkodók ideje lejárt, s azok napja virradt fel, akik tudják, hogyan és miből csillapíthatják — éhségüket. Mészáros Ottó A gyermeki jogok éve AZ idén lesz tíz éve annak, hogy az ENSZ közgyűlése elfogadta a világszervezet egyik jelentős alapokmányát, a gyermekek jogairól szóló nyilatkozatot. A 10. évforduló alikalntaból a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség égisze alatt tevékenykedő gyermakmozgalmak nemzetközi vezető szerve — a CIMEA — az 1969-es esztendőt a gyermeki jogok évének nyilvánította. A szervezet elnöksége a közelmúltban Berlinben, az NDK fővárosában tartott kibővített ülésén felhívást fogadott el. A felhívás a szülőkhöz, az ifjúsági vezetőkhöz és a pedagógusokhoz fordul, hogy az új esztendőben szerte a világon vessék latba minden erejüket a gyermekék jogainak érvényesítéséért és védelméért. Egyben felkéri a haladó tudósokat, művészeket, írókat, törvényhozókat és publicistákat: nemzetközi tekintélyükkel lépjenek fel a gyermekeket több helyütt még sújtó társadalmi igazságtalanságok felszámolásáért. A felhívás arra szólítja a világ közvéleményét, hogy még fokozottabban nyújtson segítséget a vietnami gyermekeknek. A CIMEA elhatározta azt is, hogy ebben az évben megrendezi a gyermekek jogaival foglalkozó I. nemzetközi konferenciát, továbbá központi úttörőtábort szervez a vietnami nép iránti szolidaritás jegyében. Túrák a Mátrába és Dunántúlra A Pest megyei Idegenforgalmi Hivatal újfajta, társasutazásokat tervez. A hosszútávú Mátra-túra résztvevői például három tájegység nevezetességeivel is megismerkednek. Ellátogatnak a többi között Gyöngyösre, Kékestetőre, s megtekintik Eger várát. Másik újdonságuk az Álba Reglia túra, amelynek az útvonala: a Velencei-tó, Székesfehérvár és Mór. Az egynapos kirándulások résztvevőit buszokkal szállítják, s az elképzelések szerint elsősorban üzemek dolgozói részére szervezik majd. Móré Mihály metszete: KOFA Leltároznak az üzletekben MEG EGY HÉT A megye boltjaiban most van az év végi leltár, ám a kiskereskedelmi vállalatok ügyes szervezésének eredményeként nagyobb fennakadást a vásárlásban ez nem okoz. A vállalat 24 iparcikket árusító boltjában, a lehetőséghez képest, úgy leltároznak, hogy valamelyik közeli társüzlet ugyanakkor a vevők rendelkezésére álljon. Azokban a községekben, ahol .csupán egyetlen boltjuk van, például petróleumot, a leltározás alatt is kiszolgálnak. Érdeklődtünk a Pest megyei FÜSZÉRT áruforgalmi osztályán is. A leltár még novemberben megtörtént. Az áruszállítás tehát' folyamatos és zavartalan. A Pest megyei Ruházati Kiskereskedelmi Vállalat 80 boltjában csupán a szokásos havi leltározások folynak. Ez csak néhány napos zárvatar- tást igényel. — Elkészült az új betonjárda a tököli főutcán, az új lakóteleptől a tanácsházáig. Albérleti emberek „Az ember sülcetnéma itt, nem látja csak a határt.” Itt a falu vége. Hártyásodó felszínű, vízzel telt vályoggödrökkel, szemétkupacokkal és egy árokkal. Az árkon túl pusztaság húzódik, a végtelenbe. Valahol nagyon messze, kopasz jegenyék foltjait látni; itt a falu végén sem fa, sem bokor nem tagolja a tájat, s jegyezzük meg azonnal hogy a szeleket sem akadályozza. Pedig a szél itt —, ha a város felől fúj, akkor kormot —, ha a pusztaság felől, akkor homokot hajt maga előtt. Itt a dunaharaszti faluvégén egy furcsa ház áll. Egészen pontosan a Bercsényi u. 35-ös * számú házról van szó, amely az utcában az utolsó és kikönyököl a pusztaságba. Az utca felől nézve befejezetlen villának, a pusztaság felől áttekinthetetlenül bonyolult nyomortanyának látszik. Pontos képét, furcsa kétar- csúságát az olvasó elé idézni lehetetlen vállalkozás. Elégedjünk meg hát a felületes leírással. Annak az épületrésznek, amely az utcáról félig- kész villának tűnik, két, hivalkodóan széles ablaka van, a teteje azonban még nem készült el, ócska bádog, kátránypapirdarabkák és falemezek takarják be, s óvják az esőtől ideiglenesen. Ehhez a készülőiéiben levő házhoz csatlakozik, mint egy L betű szára néhány ösz- szeragasztott viskó. Az egykori, egymáshoz lapuló cselédházak mintájára, de olyan minőségben, amely az egykori cseléd házaknak inkább karikatúrája, mint másolata. Az udvaron szomorúi űz lógatja csupasz ágait, a közös illemhely és egy kamra, valamint mérhetetlen meny- nyiségű, egymásra hányt lim-lom, deszka, tégla, rozsdás szerszám, és homályos rendeltetésű vasszerkezet és építkezési anyag fölé. A szabadon maradt térségeken sáros pocsolyák befagyott tükre fénylik: papírfoszlányokkal, szeméthalmokkal és rongydarabokkal tarkítva. 0 Az utcáról kapu nyúlik és beton- utacska visz a következő kapuig. A külső és belső kapu között egy középmagas, vékony férfi matat — A háztulajdonost keresem ... Felemeli a fejét. Dús, fekete szemöldök alatt áttetszőén kék, szelíd szemek, erősen őszülő, háírafé- sült fekete haj, összesodort zsebkendővel hátrakötve. — Én vagyok... — mondja bizonytalanul. — Szeretnék beszélni magával Kinyitja a kaput. Kezet fogunk. Végigmegyünk a betonutacskán a villára hasonlító ház homlokzata előtt... A bejárat fölött kör alakú esővédő, mint az elegánsabb mulatók bejárata felett, alatta, fehérre lakkozott, kétszárnyú lengőajtó, mint egy japán teaházban. A férfi szelíd mosollyal követi tekintetem. — Az még a színházból való ... mutat az esővédőre. Nem kérdezem, hogy milyen színházból, megyünk befelé. Istállóra emlékeztető fészer, néhány lépcső, aztán egy tágas és világos szobában vagyunk. Régi barokk garnitúra szétfoszlott mocskos bárscnyhuzat- tal, kiálló rugózattal. Az egyik fotel szélére leereszkedem. — A házat engedély nélkül építette — mondom. — Igen. — Miért? Hosszan néz. Hangja lágy, a kelleténél valamivel jobban elnyújtja és finom mozdulatokkal kíséri szavait. Lezüllött művész, vagy levitézlett arisztokrata — gondolom. — Bizonytalannak láttam, hogy össze tudom hozni ezt a házat, úgy gondoltam, nekifogok, aztán majd csak kapok engedélyt is rá. Utólag. — Anyagilag látta bizonytalannak? — Anyagilag is. Fizikailag is. Nem is gondoltam rá, hogy ekkora ház lesz belőle. Amit itt lát, ezen a telken, az mind az én kezem munkája. — Ez a házrész is? — Ez is. Drótozott sár! De senki meg nem mondaná! — könnyedén átnyúl a barokk dívány felett és megkopogtatja a vakítóan fehér falat. — S mit szól a vakolathoz? Elismerően bólintok. — Tehéntrágyát kell keverni a sárba. Persze, tudni kell, hogy mennyit... Aztán szépen egyenletesen elsimítja az ember. Ez még ötven év múlva sem malik le innen. — Hány albérlő van a házban? — Három család. Mindegyik szo- ba-konyhás lakásban ... — Ezeket a lakrészeket is ön építette? — Én. Nekem káros szenvedélyem nincs, úgy mondják. Nem iszom, nem dohányzom. Már nem vagyok fiatal ember és itt az ideje, hogy fedél legyen a fejem fö’ött. Tizenhárom éve építem ezt a házat, aztán majd talán asszony is kerül belé,.. Tárgyilagosan nyers akarok maradni, hiszen akivel szemben ülök, előzetes információim szerint magas albérleti díjaival, ahogy mondani szokták, a szegénység vámszedője. De nyugodt, személyes jellegű mondataival, tiszta tekintetével mindig barátságosabbra hangolja a kérdéseimet, mint az szándékomban lenne. — Nőtlen? — kérdezem. — Nem. Csak tíz éve különvál- tan élünk. Van egy kislányom is. Tizenhárom éves. Rendesen fizetem utána a gyerektartást, bírósági határozat nélkül, amennyit tudok. így egyeztünk meg a féleségemmel. — És miből él? — Alkalmi munkából... — És az albérleti díjakból... — Az rámegy a házépítésre. De dolgoztam is. A Vígszínházban voltam díszletező. Csak olyan problémák merültek fel, hogy ott kellett hagynom. — Milyen problémák? — Személyes viták, személyes jellegű viták. Én szeretem a békességet, eljöttem. Azóta csak alkalmi munkán dolgozom. • — És azelőtt mivel foglalkozott? — Azelőtt? Mindig munkás voltam. Az apám községi pásztor volt Zalában. Az ám a szép vidék. Itt .nem szeretek lenni, itt olyan barátságtalanok az emberek. Heten voltunk testvérek. Én is kondás voltam, aztán arra gondoltam, hogy ez nem nekem való élet és mint a mesében a szegény gyerek, eljöttem szerencsét próbálni... 1948-ban jöttem fel Pestre, de csak nem talált el a szerencse, csak mindig a munka. Aztán három év múlva vettem egy harmonikát __ A sarokba mutat, a barokk kanapé mögé, ott áll földre terített újságpapíron a harmonika. — Két évig tanultam a Hidasi János művész úrnál harmonikázni, már jól is ment volna, csak akkor lemerevedett ez az ujjam ... Látja ... . Mutatja a merev ujját. — Orvoshoz nem ment? — Nem. Gondoltam, majd csak helyrejön magától. Magától romlott el, nem az orvostól! — jóízűen nevet. — És a szerencse? Nevetése huncut mosolyra vált, mint aki azt akárja jelezni, hogy akárhogy hadakozott ellene a sors, kifogott rajta. — Még egy év — mondja ezzel a ravaszkás mosollyal — és kész lesz a lakásom. — Ne haragudjon, hány éves ön? — Negyven. 0 Mivel a ház engedély nélkül épül s nem felel meg a tűzrendészei követelményeknek, a villanyt beve zetni nem lehetett. Sz. Jánosné pet róleumlampát gyújt a sötét szobá ban. Szobában?! A háromszor hár más helyiségben, amely csak konyhából kap némi fényt, mele van és krumpliszag. A petróleum lámpát felcsávarja az asszony, arcs alakja, s körülötte a bútorok, las san kibontakoznak a sötétből. Csalá
