Pest Megyei Hírlap, 1968. december (12. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-31 / 306. szám
8 /»est MEGYEI 1968. DECEMBER 31., KEDD Féléves lehettem, amikor megboldogult Fáni néni kijelentette: e gyerekből költő lesz, akárki meglássa. Az évek teltek, s amikor felcseperedtem, nyomban elhatároztam, hogy betörök az irodalomba. Verseim igen tetszettek családi körben. Ezek közül való egyik legkedvesebb, amelyben ugyan még fellelhetők a kamaszkor gyengéi: Elmegyek a házunk előtt Mindennap vasárnap délelőtt Aki laija csárdás léptem, nem akarhat rosszat nékem — soha. Lehet, hogy a „nékem” egy kicsit talán furcsa a szakemberek számára, de örökös elhatározásom volt; csakis újat fogok alkotni. Hőskorszakomban az élet lendületének hatalmas ritmikája fejlesztette tovább versművészetem. A lektor ez időAZ ÉLET K Új séf kerestetik Jolánka, üzemi éttermünk üdvöskéje terítékem mellé egy kis zöld kartont tett. A kartonon rubrikák, mellettük kérdések: kora, neme, munkaköre, családi állapota stb. Nagyon elgondolkodó — magyarán szólva: bamba — képet vághattam, mert Jolánka sürgősen felvilágosított. Az új séf az adatok alapján fogja megállapítani lényem újratermelésének szénhidrát-, kalória- és egyéb tápanyagszükségletét, igényli és utalványozza a nyersanyagot. Minket pedig — ugyancsak ennek alapján — kategóriákba osztanak aszerint, ki mit kap enni. Az ebédlőben kijelölik a helyünket — kategóriánként —, hogy valóban mindenki az előírt táplálékhoz jusson. Nagyokat nyeltem, Jolánka gyorsan a tányérba öntötte a levest, hogy mondanivalómat víz helyett azzal nyeljem le. Ügy könnyebb. Egyben legyek szíves aláírni a mellékelt rózsaszín cédulkát: Igazolom, hogy a 120 kalória tápértékű, 60 gr szénhidrátot tartalmazó 2 dl forralt vizet — azaz: levest — némi sóval, Kiss Petemétől (mármint Jolánkától) fogyasztásra átvettem. Ugyanis a konyhán az új séf tételes elszámolást vezetett be. Nyeldek- lőm rendkívül gyorsan dolgozott. Szerencsére Jolánka éppen térült a második fogásért, így nem hallotta a nyeldeklésem ellenére feltörő mon- dókámat. A második fogás — az új séf jóvoltából — vízben ázott krumpli, félig nyers, félig szénné égett bifsztek — mellé egy kék cédulát kaptam. 800 kai... 200 gr szénhidrát... 2 gr só ... Nyeldeklőm nem bírta tovább. Visszafelé dolgozott: feltört belőle a jó, kaporszakállas dicsérete. Felugrottam — és bevertem a fejem 4 fS.'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/ Publikálok! ben készült verseimre azt mondta: túlságosan modem, túllépte saját koromat. így teljesen érthető, hogy nem láthattak napvilágot Lendületem ennek ellenére nem hagyott alább, tovább költöttem. Hamarosan nagyobb lélegzetvételű eposszal jelentkeztem. Témája egy modern Trubadúr, akit azonban gyerektartási perbe fognak, aztán mégis részt vehet a háztömbkörüli úszóversenyen. Twistéin! igen, De úszi nem igen tud Csak a nők után Azok után tud futni. A lektor erre a versemre azt, mondta, hogy megkésetem, • mert már más tánc a divat. ! Rendkívül elkeseredtem,! mert éreztem, igen nagy szűk- i ségem van a nyilvánosságra, j A Lektor viszont hajthatatlan; maradt. — Nosza — mondtam a lek- ! tornak —, majd meglátjuk. ; És megírtam első publikált! költeményemet: Szolid, csendes, rendes ember. ; Albérletet keres kérem, Nem oly vacak ágyra járót, J Fürdőszobást, különállót. Kalandorok kíméljenek. Van kihez írni versemet. * Sajnos, egyelőre még nem ! tudok megélni a honorárium- : ból. Ellenkezőleg: nekem kel-i lett fizetnem, mert a hirdetés \ soronként háromötven. De végre publikálhatok! Vincze György \ PÁLYADÍJAK ^ A Központi Sajtószolgálat szerkesztősége által meghirde- ^ tett hírlapi tárca- és novellapályázat eredményét vasárnap ^ hirdették ki a Hírlapkiadó Vállalat klubjában. A zsűri dön- ^ tése alapján az 1. díjat, 6000 forintot Bertha Bulcsu: A csütör- ^ tökre virradó hajnal című novellájának ítélték oda. A 2. díjat ^ 4000—4000 forintot, Dávid József : Majd holnap és Jávor Ottó: ,5 Bekerített nyaralók című munkái nyerték el. A három 3. díjat, § 2500—2500 forintot, Csontos Gábor: Kötelek a víz felett, Sza- § konyi Károly: Főidőben és Kamondy László: Színésznő a tár- ■ ;■ salgóban című novelláinak ítélték. További tíz művet dicsé- . *5 retben részesítettek. :s __________________________ $ A ttis isten szobra , | AZ UTOLSÓ? | Alighanem az év utolsó ré- $ gészeti lelete került napvilág- $ ra szombaton az Óbudai Tex- ! tilértékesítő raktárának Zay; út és Kunigunda útja sarkán S levő telepén. Somorján Sán- j dor, a tmk vezetője, jelentette . a Budapesti Történeti Múzeumi szakembereinek, hogy villany- • oszlop gödrének ásása közben ! szilárd tárgyba ütköztek. A • « földből egy majdnem ember j > nagyságú, kőből faragott szó- • bor került elő, amely a régé- ] szék szerint az időszámításunk : utáni II. évszázadból szárma- ] zik, és Attis istent ábrázolja, j Attis egyébként kis-ázsiai is- j tenség volt, a feltámadást és! az örök ifjúságot jelképezte, si ezért alakja gyakorta díszítette a római kori temetők síremlékeit. Beszélgetés a dédunokámmal Ha a sors úgy akarja, és ha sikerül leszoknom a dohányzásról, vagy legalábbis napi 20 alá szorítani az adagot, ha az orvostudomány gyorsan fejlődik, a haditechnika pedig lassan — akkor talán megérem a nyolcvan, a kilencven, vagy üsse kő, a századik életévemet. Ma ugyanis még igen messze vagyok tőle, s ilyenkor még élénk az ember képzelőereje... Szóval, ha megérem azt a bizonyos századik, száztizedik, vagy mondjuk százhuszadik s életevemet, egy szép napon 5 majd ölembe ültetem legifjab- $ bik dédunokámat, aki akkor $ éppen negyvennégy éves lesz,! és beszélgetni kezdek vele ... J — Emlékszel, dédnagyapó —j mondja a kicsike —, amikor; tizennégy éves lettem, egy he-; likoptert vettél nekem aján-; dékba? ; — Úgy volt bizony — ha-j gyom rá. — És te mit kaptál, amikor> tizennégy éves lettél? — Oh, kedvesem, amikor én! tizennégy éves voltam, akkor: $ bizony én nem kaphattam he-i $ likoptert ajándékba. Mert ak-i $ kor a repülőgépek mással vol- • $ tak elfoglalva. Akkor éppen > $ kitört egy nagy-nagy világhá- j 5 ború ... ^ — És mit csináltál, dédapó,: ^amikor húszéves voltál? ^ — Hogy mit csináltam? Be-i S bújtam a pincébe, mert bom-i $ bázták Budapestet... íj — Csakugyan, dédikém? De; ^később, amikor mondjuk úgy; ^ húsz-huszonkét éves lettél, ^ akkor már ugye jól ment a sorod, akkor már pénzt is ke- ^ restéi? ... ^ — De még mennyit... Több S mint kétmilliárdot. Meg bil- S pengőt. § — Dédapó, ezek szerint ^ igencsak különbözött a te éle- ^ ted az enyémtől. Hiszen, ha ^ elgondolom, hogy én harminc- ^ három éves koromban éppen ^ turistaúton voltam a Vénu- j szón ... Vissza tudsz-e vajon § emlékezni harminchárom éves ^ korodra? ^ — Hogyne. .. Viszonylag § nem történt semmi különös. ^ — Oh, csak apróságok: ku^ bai válság, vietnami háború, ^ Kennedy-gyilkosság I, Ken- i nedy-gyilkosság II, közel-ke- I leti válság, aztán meg... ^ — Ne is folytasd, dédapó, ^ mert meghalok az irigységtől, i Hogy neked milyen szórakoz- s tató életed volt...! N. S. TAVASZIG PIHENŐBEN § egy táblába, amit ed- ^ dig nem vettem ész- \ re. Ugyanis éppen fe-^ lettem lógott. Madza- ^ gon. Felírása: „II. ^ kategória, 1150 kai...” ^ Az asztalról lesöpör- ^ tem a terítéket. Cső- römpölt... — feléb- redtem ... Lelöktem 5; az éjjeliszekrényről a ^ hamutartót. Csikkes- \ töl. Félrebíllent fe- \ jem felemeltem ked- ^ véne lapom decem- ^ béri számának apró- ^ hirdetési oldaláról, ^ ahol munkavállalókat s keresnek. Szemem az§ egyik apróhirdetésen ^ révedezett: „Nagy-§ üzemi konyha felvesz^ adminisztrációban és ^ anyagkiadásban jár- ^ tas főszakácsot.” Fő- ^ zésről egy fia szó \ sincs. i-a -s I AMIKOR AZT MONDTAK: rhatnál már egyszer egy út- örőtitkárról, miniszoknyás ányt képzeltem magam elé, :supa tűz, tizenéves fiatalt, /agy alig több mint tizenévest, iki egy csapatnyi úttörő lettes, odaadó vezetője. Amikor megkérdeztem, mégis, ki legyen az, akiről írjak, azt tanácsolták, menjek el Monorra, s itt keressem meg Magócsi Ká- rolynét, aki már tizedik esztendeje vezeti töretlen lendülettel a járás úttörőit. Tizedik esztendeje? — csodálkoztam. — És még mindig úttörőtitkár? S most itt ülünk egymással szemben, a kicsi irodában. S ha Magócsi Károlyné már nem is tizenéves, s a szoknya sem egészen szupermini, mégis pontosan olyan, ahogyan elképzeltem: csupa tűz fiatal, aki nem is egy, hanem negyven- három úttörőcsapat lelkes, odaadó vezetője. — Anyám mesélte egyszer — mondja derűsen —, már négyéves koromban magam köré gyűjtöttem a szomszédok gyerekeit és iskolást játszottam velük. Én voltam a tanító néni, a többiek pedig a diákok. Hogy kitől örököltem a tanítás szenvedélyét? Apám asztalos volt, tőle biztosan nem. Csak annyit tudok: mióta az eszemet tudom, tanító néni akartam lenni mindig. Sikerült, bár nem a legsimább úton. 1942-ben vettek fel az egyik pesti tanítóképzőbe. Bejáró diák lettem, éppen a háború esztendeiben. Nemegyszer megtörtént, hogy menet közben félreállították a vonatunkat s csak délre értem be az iskolába. Haza pedig éjfél körül. Nem panaszként említem ezt. Tizenévesen az ember mindenbe könnyen beleszokik. Meg aztán, ha kedvesek az utazótársak ... Mintegy végszóra nyílik az ajtó. Dús hajú, de már dere- sedő halántékú, zömök férfi lép be az irodába, az egykori kedves utazótárs: Magócsi Károly, aki akkor, mint szintén pedagógusjelölt, szép szóval tartotta Pestig és vissza Virányi Erzsikét. S aki húsz esztendeje már (hogy szalad az idő!) Virányi Erzsiké boldog, elégedett férje, s a Kijevben tanuló, első éves egyetemista Zoltán fiú édesapja. Szintén pedagógus, iskolaigazgató Mo- noron. Néhány szót váltanak s már búcsúznak is egymástól s ígérik, este kilencre otthon lesznek mind a ketten, előbb sajnos nem lehet, megbeszélés, értekezlet, kisgyűlés, tanácskozás, szóval amolyan igazi hétköznap mindkettőjük számára. — 1947-BEN KAPTAM MEG a tanítói diplomát. S a jutalom hozzá: eljegyzés Károllyal, aki akkor már Mono- ron tanítóskodott. Hogy mégsem volt maradéktalanul boldog számomra az az esztendő? Állást sem Monoron, sem a környező községekben nem találtam. Csak be-bejárogat- tam helyettesíteni, ingyen, lázért, hogy gyakorlatot is szegezzek a diploma mellé. így í ment ez álló esztendeig. Köz- i ben összeházasodtunk. Akkoi jelhatároztam (a férjem tudta ; nélkül), ha nem kapok, majc i szerzek magamnak állást, ösz- jszeszedtem minden bátorságo- j mat, s beállítottam a tanfel- I ügyelő előszobájába. Látni so- : se láttam, csak a nevét tud• tam: Háros Antal. Az előszó- •bábán szálfamagas ember áll- ; ta utamat. Azt mondta szigorúan: bejelentés nélkül nett • beszélhetek a tanfelügyelővel I Márpedig én addig innen nerr ! tágítok, mondtam az ajtót őriző Cerberus szemébe, amíg ál- 5 lást nem kapok a tanfelügye- ; lótól. Hát, ha ennyire sürgős Sakkor menjen be — enyhül !a hangja, s nyitotta előttem a: ; iroda ajtaját, s aztán belépet ! ő is utánam. Odabenn neír • volt senki, az én emberem pe- I dig otthonosan leült a fotelbe ; aztán derűsen megkérdezte Jtehát addig nem tágít innen • amíg állást nem adok magának... Ö volt a tanfelügyelő. Azzal elém tette a járás térképét, rábökött egy névre, s azt mondta, kinevez a nyáregyháza—csévharaszti iskolába ... Tánclépésben futottam egészen hazáig, s újságoltam a nagy hírt Károlyomnak. _ S vártam, mikor kap fel, s táncol velem boldogan, de helyette csak annyit kérdezett: aztán hogyan jársz majd ki oda? Természetesen vonaton ... Értem, bólintott rá, majd az állam épít neked oda azonnal egy vasútvonalat... Szóval így kezdődött, s három nap múlva megkaptam a kinevezésemet, s újabb három nap után előlegként kéthavi fizetést hozott a postás, pedig még nem is láttam ezt az iskolát. Ebből a pénzből vettünk egy kis motort, s attól kezdve hajnalban a férjem vitt ki a tanyai iskolába, s jött értem délutánonként, ötvenkét gyereket bíztak rám, harmadiknegyedik osztályos gyerekeket. Addig négy osztály tanult együtt, most, hogy kikerültem, már csak kettő. Talán ezért is ragaszkodtak hozzám ennyire a gyerekek. A tél beálltáig nem is volt semmi baj, de akkor már vártuk a gyereket, a motorral sem nagyon lehetett a hófútta utakon közlekedni, csak hetenként egyszer-kétszer jártam haza, a hét többi napján ott aludtam Margit néninél, aki a másik két osztályt tanította. Haza meg leginkább csak gyalog mentem, hét kilométer nem olyan nagy út... Júniusban levizsgáztattam a gyerekeket, júliusban megszületett a fiam ... LEVELET VESZ ELŐ, abból fényképet, tegnap kapta Kij évből, a fiától, aki kibernetikusnak készül. — A napokban rámköszön Nyáregyházán egy fejkendős asszony, mellette tíz-ti zenkét éves forma lány. Csókolom, tanító néni... így mondta az asszony s utána a lány: Csókolom, Erzsi néni. így elszállt az idő! — sopánkodik, s hozzá derűsen mosolyog a szeme. — Közben orosz nyelvből tanári diplomát szereztem s Tápió- szecsőn (oda nevezték ki igazgatónak 1953-ban a férjemet, a felavatott új iskolába) én tanítottam először orosz nyelvre a gyerekeket. Tizenegy osztályban kezdtem, kicsikkel és nagyokkal ugyanazt a tananyagot. Az az esztendő egyébként is nevezetes számomra. Akkor léptem be a pártba és akkor lettem félfüggetlenített úttörővezető is. A faluból mégis nagyon keserű szájízzel távoztunk három esztendővel később. Elhallgat, kávéval kínál, s csak sokára, akkor is komoran folytatja tovább az emlékezést. — Október vége volt. Az egyik délelőtt megyek be a tanáriba, síri csend fogad. Leülök a helyemre, a csend még fagyosabb. Mi történt — kérdezem halkan a szomszédomtól, Klauber Margittól. Rámnéz csodálkozva, aztán lassan lehajtja a fejét, úgy mondja: leváltották a férjedet.. Csak ültem, minit akit fejbe vertek. Aztán, nem is tudom, honnan volt hozzá erőm, bátorságom, felálltam, szinte kiáltottam a kollégák felé: ki merte ezt tenni? És sorolni kezdtem a neveket. Az egyik kolléga válasz helyett lerántotta az asztalról a piros térítőt. Felvettem, visszatettem, újra csak ledobta. Akkor azt mondtam neki: menjen haza és dobja ki otthon a konyhaszekrényből a Lábosokat is, mivelhogy mind piros... Nem tudom, mit 1 akart válaszolni rá, mert belépett a férjem, hóna alatt a 1 könyveivel és helyet keresett magának a tanári asztal mellett. Negyvenötös párttag, nem esett kétségbe azon, hogy „csak” tanítania kell. Másfél , hét után vehette át újra az iskola vezetését. És néhány nappal később jöttek a megyétől: kezdjük el a párt újjászervezését ... 1957-ben saját kérésünkre jöttünk vissza Monorra. Azóta élünk s dolgozunk újra itt, mind a ketten ... — Külföldön járt már? — kérdezem, hogy újra derűs legyen az arca. — 1958 TAVASZÄN hivattak a járáshoz, s közölték velem, hogy úttörő csapatvezetői munkám jutalmaként két hétre az NDK-ba utazhatok. Otthon újságolom a férjemnek a nagyszerű hírt, mire ő: jutalomképpen én is két hetet tölthetek az NDK-ban. Képzelheti az örömünket, s_ néhány nap múlva a csalódásunkat is, amikor megtudtuk, hogy, a férjem csoportja három nappal előbb indul. De azért így is szép volt, s mert ugyanazt az útvonalat jártuk mind a ketten, Drezdában, Lipcsében, Weimarban mindig ott várt a szállodában a férjem levele. Talán éppen ugyanabban a szobában lakott, amelyben én. A negyedik napon a csoport vezetője magához hivat s megkérdezi: igaz-e, hogy mindenütt a férjem levele vár? Mutattam neki a leveleket, persze, hogy igaz. Erre faggatni kezdett, tudok-e németül, mire költőm a pénzemet és így tovább. Mint később kiderült, gyanúsnak tűnt kettőnk levelezése, azt hitték rólunk, hogy disszidálni akarunk... Szóval, voltak még hibák... De úgy is mondhatnám: minden kezdet nehéz. És néha nemcsak a kezdet. Azóta járt már Bulgáriában, Csehszlovákiában, Lengyelországban és újra az NDK-ban, csapatvezetőként, de mindig úgy sikerült a dolog, hogy a férje nélkül kellett utaznia. — Eddig mindössze egyszer sikerült együtt külföldre mennünk. Szlovákiát és a Tátrát barangoltuk be. Az ősszel a Szovjetunióban is jártam. Meglátogattam a kisfiámat... A tizenkilenc esztendős, egyetemi hallgató kisfiát. S hogy hangsúlyozom a kisfiú szót, derül rajta. — Nekem mindig is az marad ... — És nem hiányzik? — Üres a ház nélküle. Talán csak az csititja bennem az anya szomorúságát, hogy az egy gyerek helyett több ezer gyerekem van. Amikor 1959. december 16-án kineveztek járási úttörőtitkárrá, még csak huszonhárom úttörőcsapat volt a járásban. Ma negyvenhárom __ — Boldog? Vagy legalábbis elégedett eddigi életével? — Amikor kineveztek úttörőtitkárnak, egy hétig sírtam. Nem az örömtől. A katedrát sirattam, hogy meg kell válnom tőle. — Megbánta? — A GYEREKEK KÖZÖTT maradtam, nem váltam meg tőlük. Sőt, volt egy esztendő, amikor megbízott járási KISZ- titkár is voltam, mert a titkár iskolára ment Nagyon szeretem a gyerekeket. A családom után nyomban ők következnek. — Mi volt élete legnagyobb meglepetése? — Amikor az országos spartakiádon sakkbajnok lettem. — A férje biztosan nagyon örült. — Elém tett egy fényképet. Éremmel a nyakamban egy fiatalemberrel csókolóztam. — Kedves meglepetés az ilyen! — Az volt — mosolyog. — A fiatalember ugyanis az öcsém volt, aki ugyanazon a spartakiádon az asztalitenisz bajnoka lett. Prukner Pál MAGÓCSI KÁROLYNÉ
