Pest Megyei Hírlap, 1968. december (12. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-22 / 300. szám

r*a<

me

1908. DECEMBER ZZ.. VAS AKNAI*

Hogyan védekezzünk a beiglimérgezés ellen?

A közeledő ünnepek — hagyományos szokás szerint — komoly erőpróbát jelentenek a szervezetnek a táplálékfelvétel mennyiségét illetően. Érdemes tehát figyelembe venni Sós József professzornak, az Akadémia levelező tagjának véleményét a túltáplálás és a hiányos táplálás összefüggő problémaköréről.

— Az ünnepek alatt megnövekedett tészta- es édességfogyasztás — gondoljunk a „beiglimérgezésre” — csak fokozza azt a veszélyt, — amit az amúgy is túlzott szénhidrátfogyasztást jelent egészségünkre. Az ilyen jellegű túl- tápláltság ugyanis növeli a szervezet B, főleg Bi vitamin- szükségletét. fgy ezekben

a vitaminokban viszonylagos hiány jelentkezik, és ez főleg az idegrendszerre hat kedvezőtlenül, az ember fáradttá és ingerlékennyé válik.

Éppen ezért nagyon helyes, La az édes tészták után kellő mennyiségű gyümölcsöt fogyasztunk. Ez nemcsak a vitaminok, ásványi sók egyensúlyát állítja helyre szervezetünkben, hanem a cukornak a fogakra gyakorolt ártalmas hatását is kivédi. Egyáltalán, nagyon lényeges, hogy ne csak fehérje-, zsír- és szénhidrát- szükségletünket elégítsük ki különféle húsok, zsírok és tésztafélék fogyasztásával, hanem gondot fordítsunk a kiegészítő táplálékra is. A vitaminokban és ásványi sókban gazdag zöldségfélék, mint a hagyma, a paprika — a zsíroskenyérre hintett őrölt fű- szerpaprika például A- és B- vitaminokat tartalmaz — a savanyúkáposzta, a karalábé nemcsak ízesítők, hanem táplálkozásunk fontos kiegészítői is.

— Nagyon előnyös a változatos, sokféle anyag fel- használásán alapuló táplálkozás.

Jó példa erre a valódi pusztai bográcsgulyás, amely íz és tápérték szempontjából egyaránt messze felülmúlja a házilag készített vagy a vendéglőben kapható bográcsgulyást. Ennek az a magyarázata, hogy

az Alföldön többféle — marha, sertés és birka — húsból a legkülönbözőbb zöldségfélék és tészta hozzáadásával készítik a bográcsgulyást. Nem is versenyezhet vele az egyféle húsból bármilyen hozzáértéssel főzött gulyás.

— A jó magyar konyhának számos terméke határozottan előnyös a táplálkozás egyensúlya szempontjából. A rétesek nemcsak ízüknél és tápláló voltuknál fogva kiváló ételek, hanem elsősorban azért, mert sokféle anyagból készülnek. A mákos rétesbe tett reszelt alma például nemcsak a tészta szárazságát csökkenti, hanem ízesebbé és egészségileg is értékesebbé teszi a rétest.

— A változatos, kiegyensúlyozott táplálkozás nemcsak az ünnepi táplálkozás túlterhelését csökkenti, hanem egész évben követendő fontos egészségügyi szabály. Saját érdekünkben cselekszünk, ha erre mindig kellő gondot és időt fordítunk.

Az sem közömbös, hogy nyugodtan, avagy kapkodva, idegesen eszünk-e, vagy ami az egyik leggyakoribb ilyen hiba — elhagyjuk vagy megrövidítjük a tulajdonképpen fő étkezésnek szá mító reggelit és ennek ellen- súlyozására este tömjük meg magunkat, mert akkor, már munkánk végeztével van rá időnk.

kikor tizenhét nyelven beszéltek Budán

Régi idők krónikásai jegyezték fel a bázeli zsinatról 1437-ben, hogy ott 33 nép nyelvén beszéltek. Korábban, 1412 márciusa idusán hét országra szóló ünnepségsorozattal pecsételte meg II. Ulászló lengyel királlyal való békekötését Zsigmond, a magyar uralkodó. A június 23-ig tartó budai fejedelmi találkozón a lengyel királyon kívül részt vett II. Tvartkó István bosnyák király, István, a szerb déspota, „egy török herceg” s számos más külföldi főember. Ahogyan az egykorú,

Frankfurtban megőrzött napló, keresetlen sorrendben írja: „nagy sok fejedelem, lovag és szolga sereglett össze a magyar udvarban, mégpedig 3 király, 3 fejedelem, 13 herceg, 21 őr gróf és gróf, 26 főnemes s a magyar urak, 120 lovag, 3000 szolga, 1 bíboros, 1 pápai legátus, 3 érsek, 11 püspök, 86 trombitás, 15 he- rold és 40 000 ló...” Tizenhét ország nyelvén beszéltek ezek az emberek — folytatja a krónikás —, mégpedig magyar, cseh, lengyel, porosz, orosz, litván, görög, tatár, török, román, bosnyák, szerb, vend, német, francia, angol és albán nyelven ...” A szemtanút, aki német ember vala, kiváltképpen a Nyu- gat-Európában ritkán látott keleti vendégek ragadták meg: „voltak ott szentföldi sirusok — írja — és más, csúf, hosz- szü szakállú

nagy hasú, magas süveget viselő po- gányok is”.

A budai ünne' pékét lovas torna- játékok tarkították. Egy szép napon pedig Zsigmond király a pesti Rákoson, „hol tíz mérföld- nyire sem fa, sem bokor nem töri meg a látóhatárt” hatalmas körvadászatot rendezett. Estére a budai palota nagy- udvarán 1600 vaddisznói szarvas, őz és nyúl tetemére hullott a fáklyafény. A vendégek, a király meghívására — immár mint nézők — részt vettek egy — országos halász-eseményszámba menő — dunai vizafogáson is. A vizafogó halászok ezúttal is tucatjait ejtették el az egyenként 5—6 mázsás tengeri kóbor óriásoknak.

A 209-es szoba

^sssssss/yy/ssss/sssssss/ssss

l

Slágerkoktél

ÍSSSSSSSSSS/fSSSSSSS///rSS/SS///SSSSSSSSSSSfSS/S/S/////SS/ySSSSSSf/SS/SSSSSSffSSSfSSSSSSSSSSf/S/SS.

Megint elmúlt egy hét. Hogy mi volt a slágere ennek a kissé hosszúra nyúlt és meglehetősen összekavart hétnek? Kétségkívül a vásárlás. A háziasszonyok —, akik mellesleg dolgoznak is valamikor — napok óta járják a csarnokokat és piacokat, hogy teljesítsék a költő útmutatását: halat, vadat s mi jó falat... És ez még nem minden! Demoklesz kardjaként lebeg a fejük felett, hogy a finomságokat el is kell készíteni, többek között a különféle beigli- ket...

Apropó beigli! Nem kell félni többé a beiglimérgezéstől. A héten egyik laptársunk fontos feladatának tartotta, hogy megóvja az egész magyarságot ettő' az átkos ünnepi-nemzeti betegségtől. Fáradtságot nem sajnálva, az egyik neves professzort, az Akadémia levelező tagját kérték fel arra, hogy mondja el a nagyérdeműnek: hogyan védekezzék a beiglimérgezés ellen. Minő figyelmescég és előrelátás! Aki ennek ellenére az ünnepekben mégis felfedezi magán az ismert tüneteket, magára vessen, rajta már a Magyar Tudományos Akadémia sem segíthet.

Természetesen nemcsak élelmiszert vásároltunk az elmúlt héten. Sok minden mást is. Hogy olykor az örömbe némi üröm vegyült? A nagy tolongásban előfordul az ilyen. Például az, ogy míg az újságok hirdetik: vásároljon karácsonyra televíziót, addig az áruházak és szaküzletek vezetői panaszkodnak: nem tudják az igényeket teljesen kielégíteni. Nemcsak a fővárosban, vidéken sem. Persze, televíziót azért kapni. Mint minden mást is. Legfeljebb a választékkal akad némi baj. A kereskedelem még ma is gyakran ragaszkodik a régi elmélethez: veszi, nem veszi, nem kap mást. Dohányzó asztalkára lenne szüksége a kedves vásárlónak? Vegyen helyette vitrines kombináltszefcrényt. Az van. Mert nem fér be a modern lakásokba. Kevés a tv-asztal? Miért is lenne több, amikor az egyes televízió-típusok is a hiánycikkek közé tartoznak. Változatlanul, öles betűkkel hirdetik a legkülönfélébb típusú tranzisztoros rádiókat? Vásárolják csak nyugodtan, elemet úgysem kapnak hozzá.

Azért így is sokat vásároltunk ezüstvasárnapon. Hogy pontosan mennyit is? Arról sajnos nem szól a krónika. Nem a krónikások hibájából. Néhány üzletben kurta-furcsán elutasították a kíváncsiskodó újságírókat: van a központtól engedélyük? Erre valóban gondolniuk kellett volna a kíváncsi kollégáknak, mielőtt a körúti játékboltba vagy az Öra- és Ékszerboltokba bekopogtattak volna. Mert ugyebár mégis csak furcsa lenne, ha egyes játékboltvezetők kifecsegnék, hogy hány darab, kétszázhúsz forintos elemes sípolómozdonyt, hány darab kétszázharminchat forintos telefonépítőt vagy ötszáz forintos villanyvonatot adtak el egyetlen nap alatt! Ebből messzemenő következtetéseket vonhatna le az ellenség, például arra vonatkozóan, hogy honnan van az apukának ennyi pénze játékra.

S ha már az ünnepi vásárlásokról beszélünk: a hét slágere volt többek között az a nagyszabású vita is, miszerint, akar-e a fogyasztó vasárnap is vásárolni az üzletekben vagy sem? A Belkereskedelmi Minisztérium illetékese — ahol szükség van rá — feltétlenül hasznosnak tartaná, a fogyasztókról nem is beszélve. Ám a KPVDSZ illetékese éppen az ellenkezőjét bizonyítja, miszerint: „... a fogyasztók érdeke, ha vasárnap nincs nyitvatartó üzlet, mert hétköznap könnyebben, gyorsabban vásárolhatnak”. Hát, ami a hétköznapi köny- nyebben és gyorsabban való vásárlást illeti, csak annyit mondhatok:

úgy tűnik, az illetékes osztályvezető nagyon régen nem vásárolt semmit az üzletekben ...

Sláger-cikk volt az elmúlt héten a hó isi Az már nem, hogy a közlekedés szinte egyik óráról a másikra akadozni kezdett. Ezt már megszoktuk. Hó van, hideg van, esik az eső, nyomban akadozni kezd a közlekedés. Talán ezért is üdvözöltük kitörő örömmel azt a kicsinyke újsághírt. miszerint rövidesen kipróbálják új hó- és jégolvasztó anyagként a kálciumkloridot. „Az új módszerrel télen is használhatók a locsolóautók. A huszonöt százalékos, vízzel kevert kálciumkloridos oldat nagy előnye: mínusz 33 Celsius fokig megolvasztja a havat, megszünteti az utak síkosságát és permetezés után a megolvadt hó- és jéglé 6—12 napig nem fagy meg újra”. Ez már döfi! — kiáltana fel az ember a gyönyörűségtől, ha a hírecske utolsó mondata nem venné el a kedvét tőle. ,,Négyszer többe kerül, mint az ipari só s így csak nagyobb hidegek, hóesések, és rendkívüli síkosság esetén használják" Püff neki! Most aztán honnan tudja a dolgozó, mikor van nagyobb hóesés? Ha bokáig jár majd a hóban vagy ha térdig? S mikor lesz rendkívül síkos az úttest? Ha csak elesik vagy ha nadrágféken becsúszik egy autó alá? Persze, négyszer annyiba kerül! Azért mégis csak ágaskodik bennem a kisördög. Ha legalább egy hétig nem kell újra szórni az utakat, talán mégis csak ez lenne az olcsóbb, mintha naponta szórjuk, naponta fogadunk fel hómunkásokat, s naponta törjük ki a nyakunkat az utcán. De ha ez nem lenne logikus s mert ettől még szegény marad az eklézsia, meg lehetne talán próbálkozni útadóval. Hogy az micsoda? A téli hónapokban minden autótulajdonos (és ez a vállalatokra és intézményekre is vonatkozna!) havonta, mondjuk tíz forintot fizetne be erre a célra. Így már szert tehetne az úttisztító vállalat néhány millió forintos többletbevételre, ami fedezné a kálciumkloridos oldatra fordított nagyobb kiadást és biztos vagyok benne, hogy az autó- tulajdonosok sem vennék zokon az ilyesfajta zaklatást. Szóval csak töprengeni kellene a dolgon ..,

A MOKÉP például már töpreng azon, hogyan tölthetné mag közönséggel a filmszínházakat, melyek jelenleg félig még parlagon hevernek. „Ingyen mozi!” harsogja a reklám s a továbbiakban azt is megtudhatjuk, hogy a nagyobb mozik előcsarnokában kedvezményesen vásárolhatnak könyveket az emberek. Az így megtakarított forintokon pedig jegyet válthatnak azon nyomban az éppen pergő filmekhez is. Ez aztán a sláger! Egy dolog azonban nem egészen világos előttem. Mi van akkor, ha bemegyek a mozi előcsarnokába, vásárolok kedvezményes áron könyveket (ami nem rossz dolog!), de a megspórolt forintokat nem az éppen pergő gyengécske film megtekintésére fordítom, hanem például veszek belőle egy pár fuszeklit, féláron, a Bizományi Áruházban? Nem lenne célszerűbb dolog, ha nem ilyesfajta reklámmal, hanem inkább jó filmekkel próbálnák moziba csábítani az embereket?

Csábítás ... Olvasom az egyik külföldi újságban, hogy Londonban magyar idegenforgalmi sajtóértekezletet tartottak s a hatás kedvéért elvittek két valódi csikóst is a Hortobágyról, akik aztán pompás bemutatót tartottak a Hyde parkban. És természetesen nagy érdeklődést keltettek tarka dolmányukkal, bő szárú gatyájukkal. Az újság nemcsak a hírverő hírt közölte, hanem a két, karikását forgató csikós képét is, a következő címmel: Hungarian cowboys. Ez aztán a reklám!

Szó, ami szó, sláger akadt bőségesen az elmúlt héten is, annak ellenére, hogy nem hozták előre a jövő évi táncdal-fesztivált. A hét legnagyobb slágere azonban kétségkívül a kedd este lesz, amikor is berepül majd az ablakon a kis... azaz, bocsánat, bekopog az ajtón Télapó. Persze, nem a név a fontos és nem is az, hogy ki milyen névre kereszteli saját zsebét. Az a lényeges, amit abból karácsony estére — ajándék és meglepetés címén — produkálni tudott. S mivel ezt szeretném tenni jómagam is, befejezem heti csipkelődésemet s ezúton kívánok mindenkinek nagyon kellemes karácsonyi ünnepeket.

Prukner Pál

i

J

övő hónapban nyugdíjaznak. Még nem szóltak, de tudom. Hatvanéves múltam, és a törvény szerint itt az ideje. A személyzetistől is hallottam, az egyetemről sok fiatalt ajánlottak. Kitűnően végeztek. Nálunk pedig gyűlnek a feladatok.

Tériké szól majd:

— Bíró kartárs, legyen szi- í vés bejönni. Kovács igazgató > elvtárs hívja.

; Azt mondja: „legyen szíves” 1 és azt, hogy „Bíró kartárs”, ’ meg azt, hogy „Kovács igazgató elvtárs”. Máskor milyen másképp megy ez:

— öreg, jöjjön, a góré keresi.

; Ilyenkor tudom, hogy vala- ' milyen hiba csúszott a jelentésbe, a főnök nem ért valamit az összeállításban. A hangsúlyból azt is meg szoktam ’ érezni, nagyon dühös-e a gó- ' ré, vagy elnéző kedvében ta- i lálom. De így, ilyen tisztelettel, ilyen hivatalosan, ahogy még a mosoly is eltűnik Tériké arcáról:

i — Bíró kartárs, legyen szí- - vés ...

Szinte megfagy a levegő. ’ Lassan becsukom majd a map- s pám, hátrábbtolom a székem, a cvikkert otthagyom az asztalon és úgy teszek, mintha észre sem venném, hogy valami vibrál a levegőben, milyen csend ül a szomszédos öt íróasztal fölött. Senkire nem nézek, nehogy meglássam Miklós arcát, milyen nyíltan sajnál. 1 Talán nem is engem, hanem i saját magát. Tudja, mi követ- i kezik: egy év múlva újra jön Tériké, hogy „Miklós bácsi...” ' Bodorra sem nézek, mert amúgy sem tekintene vissza. ’ Mereven bámulná az árkuspapírt, Akronjával vonalakat , huzigálna összevissza, mintha ; elmerülne a sok munkában. ■ Pedig látom, hogy értelmetlen, • amit ott firkál.

Julika pipacsvörös arca is . áruló: tudja, mi vár rám odébb 1 két ajtóval. Terikével már ; megbeszélték, Terikének el kellett újságolnia, nem tart- ■ háttá magában. Frici, ’ az új 1 fiú, akinek még meg sem szá- ; radt az aláírás a diplomáján, l szégyellné magát, mintha , miatta... Pedig nem. Az én . hatvan esztendőm az oka az . egésznek. Nem is értem, miért fúrdalja a lelkiismeret Fricit?

Azért jólesik, hogy nem mindegy neki egy öreg ember sorsa.

H

onnan sejtem, hogy így lesz? Azt hiszik, én mindig hatvanéves voltam? Eszükbe sem jut, hogy én is ültem Frici asztalánál? Nem éppen ennél a vállalatnál, hanem a Dréher- sörnél. Harmincöt évvel ezelőtt, alig lepecsételt diplomával. Enyém volt a világ! Akkor dehogy sejtettem, milyen rövid pillanat a harmincöt év. Olyankor senki nem 'gondol arra, hogy jobban kellene sietni. A sok-sok álomból legyen idő valamit is megvalósítani. Tegnap néztem épp a könyv- szekrényem. Eleinte két. majd később nyolc polcot jelöltem ki az el nem olvasott könyvek számára. Elhitettem magammal : először ezeket veszem sorra, és csak azután kerülnek a betűrendes helyükre, össze sem lehet számolni, mennyit tévedtem. Még ebben is. Csak gyűlnek, gyűlnek az új írások, szakmai, szépirodalmi újdonságok. Megjelölt cikkek, hogy ezeket okvetlen el kell olvasni. Van, amelyik várakozásában meg is sárgult. Majd most lesz elég időm.

Harmincöt évvel ezelőtt ott ültem az asztalnál, mint most Frici. Kínosan feszengtem helyemen, amikor Gál bácsit szólította Boriska:

— Gál bácsi — és az osztály- vezető ajtaja felé bökött — menjen be, kérem.

Boriska sírt. Végig sem mondta, amit akart, bőgni kez- dettN Gál bácsi mindig kedveskedett neki valamivel. Egy szál virágot hozott, kis Teddy- csokoládét, a fűszerestől földi- mogyorót. Boriska árva lány volt, nem beszélt erről soha, de a hetvenéves Gál bácsihoz úgy ragaszkodott, de úgy... Amikor Gál bácsi, nem rejtve keserves fájdalmát, nyugalomba vonult, Boriska napokra megnémult.

M

it föfődtéiri éri akkor még Gál bácsival? Elintéztem bölcsen az egészet:

— Az az élet rendje, hogy mindenki megöregedjen és aztán pihenjen.

— Igenis, az öregek adják át a helyüket a tehetséges fiataloknak.

— Kell a hely az ifjúságnak?

Ha kell, csak az öregek helyére léphetnek.

— Szükség van a fiatalokra, azok többet mernek, nem gyö- pösödtek még be.

így bölcselkedtem. Persze, csak magamnak. Amikor az osztályvezetőtől visszajött Gál bácsi, hamuszürke volt. Vizenyős kék szeme mintha megüvegesedett volna. Tokája remegett. A kezét az asztalon nyugtatta. Néha végigsimított a zöld mappán, amely ezen az asztalon öregedett meg — ki tudja, hány éve rojtosodott ki olyan cifrára.

Hallgattunk. Ö is. Aztán egyszer felém fordult és kifakadt:

— Azt hiszi, fiam, be tudja tölteni az én helyemet? Mit gondol, hány évtizede ülök ebben a szobában? Sok ilyen magafajta taknyos megfordult már itt. Egyetemi végzettséggel! — ccc. Papírjuk az volt, de gógyijuk? Miért vagyok útban magának? Kinek fáj az én helyem? Nem végeztem pontosan, amit kell?

Szegény öreg sírt. De akkor én gyűlöltem. Gyűlöltem, mert engem okolt, aki néhány napja még nem is ismertem, nem is tudtam róla. A többiek vigasztalták, de az csak olaj volt . a tűzre.

E

gy hónap múlva láttam a Rózsák terén. Akkor is rengett a tokája, de az arca mintha felére fogyott volna. Amikor meglátott, elfordította a fejét. Egy galambbal volt elfoglalva. Köszöntem, de választ nem is vártam.

Bolond öreg. Mi közöm hozzá? Aztán rántottam egyet a vállamon, és többé rá sem gondoltam.

Csak most, hogy összerezzenek minden ajtónyílásra, hátha Tériké az:

— Bíró kartárs, kérem... Nem, én senkinek se sírok. Azt sem kérem, hogy néha belátogathassak. Csak ha hívnak, ha belül is megérzem, hogy tényleg hívnak. Akkor bejövök, csak azért, hogy lássam ezt a sárga, rozoga íróasztalt. Talán azt a bárány alakú tin- taíoltot is lesúrolják utánam. Igen, bárány alakú, én látom. A szekrényből majd akkor viszem haza a mellényem, ha hívnak. Ott lóg vagy egy éve, csak télen veszem fel, mert húz az ablak a derekamnál. Ott lóg a szekrényben. A második emelet 209-es szobájában.

Egy-két nap, és már semmi jelentősége nem lesz a 209-es számnak. Szám lesz- és nem szoba. Annak addig volt értelme, amíg reggel nyolc órakor pontosan az ajtó elé értem, és benyitottam a szobámba. Egykét nap, és megszűnik az egyes szám első személy. Nem az én szobám, hanem csak szoba. Ahol megszokott kollégáim helyett idegenek ülnek, akik már nem hívnak minden reggel:

— Bíró bácsi, kész a kávé.

— Jaj, nem kérek, már ittam. »

— Tessék csak jönni, maga nélkül nem iszunk.

Es minden reggel megittam a löttyöt. Máig rossznak tartom ezt a kávét, holnap pedig egy világot adnék érte.

Nem mutatom, hogy nehéz. Mosolyogva búcsúzom, ne fájjon nekik. Még hazudni is fogok:

— Rengeteg dolog vár otthon, ideje lesz megcsinálni, a feleségem úgysem hagy nyugton.

Frici hátát pedig megveregetem :

— Dolgozz jól, öcskös. Tehetséges fickó vagy, sokra vi- heted. így van ez rendjén, az öregek után jönnek a friss erők.

Nem akarom, hogy Frici haragudjon rám, vagy azt higgye, irigylem.

Egyszer, sok év után úgyis rájön, hogy nehéz napok ezek, és csak aki az asztal túlsó oldalán ül, hiszi mindig szentül: így kell lenni. Aztán, ha elrepül az a néhány munkás év, elszáll vele a józan ész is. Csak azt látjuk, hogy csodálatos világot zár magában a 209-es szoba, a tintabárány, Piriké, aki soha nem törli le rendesen az asztalt.

A

ztán összekuporodunk a széken, amikor Tériké mégiscsak benyit az ajtón, és tudjuk, az arcáról olvassuk, hogy a hívás most visszavonhatatlanul már nekünk szól. Sági Ágnes