Pest Megyei Hírlap, 1968. november (12. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-17 / 270. szám

1968. NOVEMBER 17., VASÁRNAP n*t «EC TRI K/Cirlap » AZON A HÉTEN már ne­gyedszer evezett át a folyón. Komótosan merítette az eve­zőt, alig csobbant a víz. A csónakot egy fához kötötte, felkapaszkodott a töltésre, majd a/másik oldalán leeresz­kedett, s megbújt a csatorna betoníve tövében. Most már a negyedik alkalommal leste Bé­res Gábort. Eddig hiába jött minden alkalommal, ha meg­látta is Bérest, sohasem volt egyedül. Mérgelődött, de csilla­pította is magát. „Türelem — gondolta. — Az időt nem mer­heti ki az ember a csizmája szárában”. Korán volt még, de a falu felöl szállingóztak az embe­rek, Kerékpáron jöttek, ál­mosságtól rekedtes hangon beszélgettek. Surrogtak a gu­mik, s egy-egy döccenőben csilingelve pityegett a csengő. Már a hangokat is figyelte, s ha úgy vélte, Béres közeledik, felegyenesedett, óvatosan kile­sett. Hiába. Kettesével, hár­masával kerekeztek, neki pe­dig négyszemközt kellett Bé­ressel beszélnie. A köd miatt rosszul látott, ezért még feszültebben fülelt. Elhaladt egy nagyobb csoport, utána sokáig senki sem jött. Aztán egy magányos kerékpá­rost vélt felfedezni. De az egy asszony volt. Arcát, ruháját belepte a pára, didergett. Vég­re ismét közeledett valaki. Megunta a lapulást, bátran feljebb nyomult. Hirtelen megtorpant. Béres közeledett. Visszafelé szaladt, hogy a ka­nyart megrövidítse, s jóval előbb ért fel a töltésre, mint Béres. Most már megnyugo­dott, mélyeket lélegezve csil­lapította a rohanás okozta li- hegést. Beállt egy fa mögé, s amikor Béres közelített, rá­szólt: — Egy szóra, tekintetes uram! — Élvezte a hangját, csaknem elnevette magát. Béres hirtelen meglepetésé­ben lefékezett, s fél lábát le­téve megállt. — Nekem szóltak? — A másik hallgatott, azért újra kérdezte: — Ki van itt? — Most már mind a két lábát le­tette, s a kerékpárt maga elé állította. — Csak egy ember, a túlsó partról! BÉRES ÖNKÉNTELENÜL is a folyó felé nézett, s egy­szerre az jutott eszébe: nincs is túlsó part! A köd megszakí­totta a látást, lustán höm- pölygött a víz felett, s alakját folyton változtatva kúszott a parti fák között. — Akárki, ne szórakozzon velem! — mérgelődött Béres. A másik előlépett a fa mö­gül. s talán két lépésnyire Bérestől, megállt. — Jó reggelt — mondta csöndesen. — Maga az? — csodálkozott Béres. — Ennyi idő eltelt? — Bizony el. Két és fél esz­SIMON EMIL: KÖD tendő. Letudtam, így a múlt héten kiengedtek. — Nehéz volt? — Nem mondhatnám. Azt is meg lehet szokni. — Hát persze — mondta Béres. — Most erre járt? — Igen. Magával akartam beszélni. — Velem? Mi értelme van? — Maga volt a döntő tanú. A tárgyalás óta még nem is beszélgettünk. — Szóval ezért? Én az igaz­ságot mondtam! Ma se mon­danék mást! Még azt is hoz­záteszem : ha egyszer engem kapnának rajta, velem szem­ben is mondják ki az igazsá­got! — Mit akar ezzel a sok be­széddel? — kérdezte a másik. — Az igazságot! — Igazság sokféle van! — Bosszulni jött? A másik nem szólt. Valami­vel még közelebb jött, kinyúj­totta a karját. — Csak egyet mondjon meg: az ítélet után járt-e a felesé­gemnél vagy sem? — Jártam — mondta Béres. — Azt kérdeztem tőle: nem akar-e nálunk dolgozni. — Miért volt az fontos? — Gondoltam, segítek rajta. Nem könnyű egy magányos asszonynak. — Maga mindig ilyen jósá­gos? — kérdezte a másik. — A munkámhoz tartozik, hogy gondoskodjam az embe­rekről ! — Újra megválasztották? — Igen. — Ezek pipogyák! Tudja? — Aligha! Mindig meg­mondják, ha valami nem tet­szik! Csak úgy szikrázik a szavuk! — Most csak ketten va­gyunk, ugye? — nézett körül a másik. — Úgy vélem — válaszolta Béres, kissé szorongva. — AKKOR MEGMONDOM, mire kellett a pénz! De csak magának mondom meg! — Elhallgatott, a két kezét a zsebébe süllyesztette, Béres látta, hogyan dudorodnak ki az öklei. — Volt egy nőm a városban. Régen nem kellett már a feleségem. Elhiszi? — Nem tartozik az énrám! — mondta mérgesen Béres. — Ha csak ezért jött, minek jött? — Úgy illik, hogy mindent tudjon rólam! — Na, engedjen a dolgomra! — Eddig se tartóztattam! — Váratlanul kést rántott elő, s böködött maga elé. — Látja, szurkálom a ködöt! — mond­ta. — Tegye el azt a szerszá­mot! — mondta keményen Béres. Maga elé húzta a ke­rékpárt, s éberen figyelte a másikat. Távolabbról beszédfoszlá­nyokat lehetett hallani. — Jönnek — mondta Béres. — Aha — mondta a másik. — De még messzire vannak. S amíg ideérnek, sok minden történhet! — Meghajolva kö­zeledett Béreshez. — Ha megteszi, rögtön ma­gát fogják gyanúsítani! — j mondta Béres. A másik megtorpant. A töl- i tésen közeledők hangja erősö­dött. Már alakjuk is kibuk-i kant a ködből. A másik vá-i ratlanul eltette a kést, aztán j eltűnt a töltés oldalában. Béres bevárta a többieket, j Amikor már közöttük kereke- j zett, vágyat érzett arra, hogy; elmondja, kivel találkozott. De i már annyi mindent kérdeztek \ tőle, s úgy belemerültek a be- \ szélgetésbe, hogy lassan el is i felejtette az egészet. Javasoltam az öregasszonynak, hogy forduljanak a járásbíró­sághoz. Azt mondta: ez jó lesz... Most meg visszamen­tek. A kopogásra a testvérasz- szony lépett ki a konyhából az előszobába. A panaszlevelet ő másolta le idős testvére és só­gora helyett, és ez a tény most világosan kirajzolódott az ar­cára. A fiatalasszony utánalé­pett a konyhai melegtől piro­sán, mit sem sejtve, majd ér- tetlen zavarral pillantott az el­nökre és Márkusra. A konyha­ajtó szinte ki sem nyílt, úgy léptek ki rajta. A konyha üvegajtaján mintákkal áttört vászon függöny lógott, az áttö­réseken a két idős ember moz­dulatlan körvonala sötétlett át. Az asztalnál ülnek, állapította meg Márkus magában, de az öregeknek se hangjuk, se moz­dulatuk nem volt, csak ültek, és az ölükből t a kis unoka hangja hallatszott ki. A fiatalasszony vissza­nyerte az egyensúlyát. Kitárt Márkusék előtt egy szobaajtót, timely a szőnyegek közé veze­tett — Tessék ide bemenni — mondta. — Rögtön szólok az uramnak. A testvérasszony » toporgott. megvárta, míg a fia­talasszony kiért az udvarra. — Csütörtökön, visszahívták őket — mondta a konyha felé pillantva. A férfi kötényben, feltűrt ingujjban jött elő az udvar mé­lyéből. A karja gőzölgött a meleg töltelékhústól. Összeszo­rított szájjal hallgatta Már­kust és a tanácselnököt, lát­szott, hogy nehezen fojtja el haragját. — Senki se küldte el őket innen — mondta végül. — Csü­törtökön meggondolták magu­kat, és önszántukból visszajöt­tek. Márkus csöndesen nézte a férfit, figyelmeztetően fénylő arcát. Be kellene menni az örgekhez. gondolta közben, de tudta, hogy ez most egysze­rűen lehetetlen, nincs rá ma­gyarázat, csak lehetetlen, mint túljutni egy leküzdhetetlen akadályon. A tanácselnök kilépett az előszobába. — Jó mulatóst estére a disz­nótorhoz! — mondta, és össze­gombolta a kabátja két szár­nyát. — Nem lesz kivel — hang­zott mögötte kissé fagyosan a Az elnök Visszafelé a kő­bánya sorsáról beszélt, azután a patakról, amelynek a med­rét rendezni kellene, mert a nagyobb nyári zivatarok ide­jén színültig telik vízzel, és a mélyebb kerteket elárasztja. Tulajdonképpen mind a ketten örültek, hogy nem kell most az öregekről beszélni. — Figyelemmel kísérem őket — mondta az elnök bú­csúzóul. — Ha szükség lesz rá, majd jegyzőkönyvileg is fi­gyelmeztetem a fiatalokat. Ezt megígérem. Márkus bólintott. Az autó ide-oda csúszkált az úton. A gépkocsivezető, aki egész kö­zel volt már a nyugdíjhoz, a kocsi legkisebb csusszanását is azonnal érzékelte. Márkus azt gondolta: Elmondhatnám ne­ki, mit láttam. De nem, nem szólok most az öregekről, és tudom, ő se fogja kérdezni, hogy mi lett velük. Ha mégis elmondanám, s megkérdezném, mit szólna hozzá, azt felelné, anélkül, hogy a tekintetét le­venné az útról: az ember vagy meghal, vagy megöregszik. Vonat közeledett, majd fel­nyílt a sorompó, és indulhat­tak tovább. Márkus pedig ál­landóan maga előtt látta a két öreget, akik ott ültek a végte­lenben, amit ebben az esetben konyhának neveztek. DEVECSERI GABOR Három csendélet í. Egy fa alatt karosszék. A karosszék fölött fa. Köröttük kert. Mindez a kert közepén. Itt egykor emberek éltek. Ez az egykor most van. Tiszteljük magunkat. 2. A gondolataim fehér libák, mik szétszórva, zöld égen legelésznek, mert pihenek és szabadságot adtam gazdájuknak, az észnek. 3. A bimbó oly kevéssé vár, akár a nyomda, míg nézem és töprengek, ő magából az elhatározott formát kinyomja, mely illatos és szép, akár az álom: kár volna korrigálnom. AZ ÉLET KATONÁI TÖBB ÓRÁS, nagyon őszin­te és baráti beszélgetés után úgy búcsúzom dr. Varga Lászlótól, hogy életem egyik nagy élményét jelenti ez a ta­lálkozás, de ennek ellenére nem tudom, mit is írhatnék róla. Ügy érzem magam, mint­ha nem is egy hatvanhárom esztendős, diplomás emberrel beszélgettem volna, aki mö­gött nagyon gazdag életút áll, hanem egy nagyon szerény, komoly, tiszta lelkű gyerekkel, akivel csak azért nem történ­hetett semmi eddigi életében, mert még nagyon keveset élt. Az élettörténetét akár egyet­len mondatba is összefoglal­hatnám : négy évtizede szer­zett orvosi diplomát Pécsett, s három és fél évtizede a rácke­vei emberek gyógyítója. Nincs háza, autója, sem ka­landos élete, csak nagyon nagy becsülete. Ez utóbbit nem tőle tudom, a betegeitől, amikor soromra vártam a rendelő várószobájában. Itt, a rendelőben gyakori az idegen, sok a községbe települő, más­honnan jött ember, nem szen­záció tehát, őszintén beszélnek előtte, így szokik leghamarabb közéjük, s hasonul hozzájuk. „Nyugodj meg, észre sem ve­szed, már túlleszel rajta ...”, „a doktor úrban megbízhat, harminc éve ismerem ..„én mindig olyan őszinte vagyok hozzá, mintha az apám len­ne ...”, „csak semmi izgalom, pillanatok alatt megmondja, mi a baj... — ilyen és eh­hez hasonló mondatok, fél­mondatok mutatták be, ami­kor még nem is találkoztam vele. — Rossz helyre tévedt — szabadkozik fiús szemérmes­séggel, amikor bemutatkozom. — Hacsak arról nem akar ír­ni, hogy milyen nagyszerű do­log ez a néhány esztendeje felépült rendelő. Ez megér­demli az írott szót: százak ösz- szefogásából született és ezrek látják hasznát. Ez érdemes doiog arra, hogy közhírré te­gyék, de egy öreg .prypg életg,, aki lassan már búcsúzkodik a rendelőtől, higg3'e el, nincs abban semmi érdekes, nem ér­dekel az másokat. Feláll, kitekint az ajtón, s mert odakinn pillanatnyilag senki sem várakozik (úgy tű­nik, csendes napunk van ma), kávéval kínál, leveszi a szem­üvegét, megtörli és néz. rám szelíd-félszegen, vajon kitar­tok-e továbbra is szándékom mellett, aztán megadja magát s ő kezdi a beszélgetést. — Ugye, tetszik a rende­lőnk? Azelőtt egy kis falusi házba zsúfolódtak a betegek Harminc éven át, hogy ide kerültem. Akkor még mindent csinálnunk kellett, a nehezebb szülések levezetésétől kezdve a könnyebb sebészeti beavat­kozásig. Ketten voltunk hoz­zá ... Ma négy körzeti orvos van (jövőre meglesz már az ötödik is) és hozzá egy kor­szerű szakorvosi rendelő. S, ha ez sem elég, jön a mentő, a hátunk mögött van Budapest. Régebben az asszonyok nyolc­van százaléka itthon hozta vi­lágra a gyermekét. Most már évek 'óta egyetlen gyermek sem születik a faluban. Miért is? A kórház biztonságosabb, kényelmesebb. Nemcsak az anyának jobb, a gyereknek is. A mi munkánk azóta nagyon leegyszerűsödött... Piroska, a csinos írnoklány közbekottyant, arról árulko­dik, mit is jelent a doktor úr szerény megfogalmazása, az, hogy a munka leegyszerűsö­dött. — REGGEL NYOLCTÓL tizenegyig és este hattól hétig rendelés. Napi hatvan-hetven beteg, ha nincs semmiféle járvány. (Járványos időszak­ban száz-száztíz). Délután másfél óra a bölcsődében, aztán a fekvő betegek meg­látogatása. (Tíz-tizenkettő). Hozzájuk kerékpárral jár a doktor úr ... Háromezerhat- száz ember tartozik hozzánk, mintegy háromkilométeres körzetben ... Aztán a sürgős alvások, hetenként néhány­szor éjszaka is ... Tovább nem állja a szava­DR. VARGA LÁSZLÓ kát a doktor, megmagyaráz és helyreigazít: — Tizenöt esztendeje volt egy kis baj a szívemmel. Né­hány hónapig kórházban fe­küdtem. Akkor kismotorral jártam, igaz, a körzetem is a duplája volt. A motor elké- nyelmesít. Kell egy kis test­mozgás az embernek. Nem igaz? — kérdezi, miközben kisfiús mosollyal néz rám. — Persze — bólogatok. — A sport valóban frissen tart­ja az embert. A kérdés in­kább az: a magam jószántá­ból kerekezgetek vagy pedig mert kell? S akkor sem min­dig én diktálom a tempót, hanem az ügy sürgőssége?! — Megszoktam — tér ki a válasz elől. — Tudja, nekem a turistáskodás volt életem nagy hobbyja. Ki, a szabad levegőre, hegyet mászni, jár­ni az erdőket Remek kiegé­szítője az orvos munkájának. A jó levegő felfrissít, a csend megnyugtat. Egy jó kiadós túra után hétfőn reggel úgy ébred az ember, mintha ki­cserélték volna. Nem tudom megállni a kér­dést v — Hatvanhárom évesen is? — A hosszú gyaloglás már fáraszt — ismeri be csende­sen. — De a fiamnak van egy Trabantja. Azzal kirándulunk majd minden vasárnap. De hegynek fel vagy erdőbe be, ezt csak gyalogosan érdemes. Különben ne is menjen ki­rándulni az ember. S mert hallgatunk sokáig, P.ir,pska oldja fel- a csendet. — A doktor úr fia is orvos. A csákvári kórházban ... — Igen, igen ... — kap a szón a doktor. — Nagyon örü­lök ennek. Hogy van, aki a családban tovább éli ezt a nagyon szép hivatást. Tudja, orvos volt a nagyapám is. Én tőle örököltem a gyógyí­tás szenvedélyét. Hárman vol­tunk testvérek: az egyik öcsém műszaki ember, a má­sik pedig egyetemi tanár Deb­recenben ... És elhallgat megint, mintha túl sokat mondott volna már önmagáról. Kérdezni kell. — Fejér megyében szüle­tett, Pécsett szerzett diplo­mát, hogy került akkor ép­pen ide, Ráckevére ? — A DIPLOMAOSZTÁS UTÁN a pécsi Ángyán-kii- nikára kerültem. Díjtalan gya­kornoknak. Tudja mit jelen­tett az? Koszt és kvártély. Fizetés semmi. Három évig bírtam. Apám küldözgetett néha-néha zsebpénzt. Tudja, mit jelent fillér nélkül élni egy legényembernek? Aki tár­saságba vágyik, akit vonza­nak a lányok és még csak egy csokor virágra valót sem keres? Persze, nagyszerű is­kola volt az a három év. Hí­res professzorok dolgoztak akkor a klinikán. Sokat, na­gyon sokat tanulhattam tő­lük. És ez sem lebecsü­lendő dolog! Néha ... — tűnő­dik kis ideig, vajon mondja-e, merje-e mondani, amit szeret­ne — néha a mai fiatalok­nak sem ártana eltölteni egy kis időt egy olyan „régimó­di” klinikán. Csupán annyit, amíg megértik, hogy az orvosi munka elsősorban hivatás. El­hivatottság ... Hogy miért éppen ide jöttem, Ráckevé­re? Itt kínálkozott éppen ál­lás. Meg ... bevallom őszin­tén, a főváros közelsége is vonzott. A színházat, a ze­nét nagyon szerettem. A fe­leségem is. aki itt volt ta­nítónő. Ide jöttem, itt ma­radtam, ennyi az egész ... — Pedig nemegyszer hívták már nyugodtabb állásba, vá­rosba is a doktor urat... — ezt megint a kis írnoklány jegyzi meg. de a doktor leinti. — Ide jöttem és itt befo­gadtak maguk közé az embe­rek. Hogyan mehetnék el innen? Közülük? Annyi sok mindent megértünk közö­sen ... Ez már csak így van. Az akaratlanul kimondott félmondat: annyi sok min­dent megértünk közösen ... sokat sejtet. Ok a kérdezésre. — Például? — 1941-ben épült az első egészségház a községben. Va­lahogy úgy adódott, hogy ösz- szegyűlt egy kis pénz a köz­ség vezetőségénél. Szobrot akartak állíttatni rajta az első világháborúban elesett hősök emlékére. Érthető szándék lett volna akkor, ha nem hiány­zik még annyi minden más, az emlékműnél sokkal fontosabb dolog ebből a faluból. Ahogy említettem, mostoha körülmé­nyek között folyt a rendelés. Elhatároztuk néhányan, hogy másra kellene fordítani azt a pénzt. Nem volt könnyű dolog, elhiheti. Egy egészségház még­sem olyan impozáns dolog, mint egy emlékmű. Hogy mégis sikerült? Nehogy azt higgye, hogy a mi érdemünk. Az embereké, akik meilénk- élltak és kikövetelték a dol­got a község vezetőinél. Ha akkor nem mentem el, amikor még sokkal nehezebb (nem úgy mondja, hogy nagyon ne­héz, csak egyszerűen: nehe­zebb) volt a dolgunk, miért mennék el most, amikor már olyan egyszerű? És amikor egyedül maradtam? A fiú tá­vol, az asszony meghalt sze­gény, ugyan hol lenne szükség egy hatvanhárom esztendős öregre? Itt megvagyok, ve­lem is megvannak az emberek. Tudja, egy kicsit összeszok­tunk és talán ... tálán még szükségük is van rám, amíg nem jön 'helyettem fiatalabb;..' Ez az élet rendje. És az is (Varga doktor sze­rint), hogy az orvos nemcsak a beteg emberek gyógyítója, hanem a jellemük, a gondola­taik formálója is. (Ezt nem szavakkal mondja, tetteivel bi­zonyít.) Tizennégy esztendeje tagja a tanácsnak, az egészség- ügyi állandó bizottságnak. Hogy fárasztó héha, munka után (vagy éppen munka köz­ben) meghallgatni a hozzá forduló emberek panaszait? — Az orvosnak az a. dolga, hogy meghallgassa a panaszo­kat és megtalálja hozzá a leg­jobb gyógymódot... — ez a véleménye. AMIKOR DÉLUTÁNON­KÉNT járja a házakat, felke­resi a betegeit, mindig talál módot arra, hogy elbeszélges­sen velük. A helyes öltözkö­désről, az egészséges életmód­ról. a magánélet gondjairól és problémáiról, a gyerekneve­lésről, a csecsemőápolásról, a szobák berendezéséről, könyv­ről, televízióról, politikáról, házasságról, szerelemről, csa­ládtervezésről. mindenről, ami­ről csak emberek beszélget­nek. Beteggel és egészségesek­kel egyaránt. Pedig nem köte­lessége. — Tudja, egyedül vagyok, jólesik beszélgetni — menti magát. Megint csak Piroska egészíti ki a magyarázkodást: — Meg szeretik, bíznak ben­ne, bizalommal vannak a dok­tor úrhoz, őszintén elmondják neki legintimebb gondjaikat is. Megismerték és kiismerték harmincöt év alatt. S ez na­gyon nagy dolog ... Hallgatnak' rá. — Nem az én érdemem, hogy még hatvanhárom évesen is dolgozni tudok. (Bárcsak dolgozhatnék még legalább a hetvenedik születésnapomig!) Nincs háza, autója, sem ka­landos élete, csak nagyon nagy becsülete. És ez többet ér, mint a ház, az autó. a kalandos élet együttvéve. Prakner Pál

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom