Pest Megyei Hírlap, 1968. október (12. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-08 / 236. szám
4 1968. OKTÓBER 8., KEDD “"SZÍNHÁZ- ÉS KORNYÉKE Megütötte a bankot Vitéz Kovách Jánost kirúgták a színházból. Érdekes módon nem a vitézi rang örökségéért, azt elnézték neki, .még azt is, hogy már régen kiégett, tehetségtelen ripacs. — Marha! — mondták neki szemébe és a háta mögött. Ezzel, passz, a téma el volt intézve. Jött azonban a társulathoz egv új fiú, szegény kis könyökvédős ördög, afféle bürokrata. Titkár lett, szellemi mindenes. Először nehezen ismerte ki magát az új helyen. • Naiv volt, a bohémvilágban csetlett-botlott, mint Borcsa Amerikában. De kártyázni nagyon szeretett és tudott is. Egy éjszaka, amikor vitéz Kovách Jánostól elnyerte a gázsiját, valamint a gatyáját, vitéz Kovách feltette az utolsó lapjára a színház felét. — Hogyhogy? — kérdezte a titkár. — Felestárs vagyok, stró- mann. Én finanszírozom minden bukásunk felét... De az állam szégyelli, mert vitéz vagyok, apám horthysta ezredes volt. Hivatásos! — Bank! • mondotta még nagyon határozottan, de finoman, á la Monte-Carlo. A titkár megszámolta az asztalon nagy halomban összegyűlt bankjegyeket. — Kétszázmillió millpengő! — rebegte és látta, még inkább érezte, a körülállók is mind elsápadtak. „Egy ebéd á la carte a Koronában és két cigaretta. Ki látott már ennyi pénzt mostanában ?” — Állom! — mondta a fiú és osztott. Fél perc múlva a színház fele a titkáré volt. — Micsoda pech! — mondotta nevetve vitéz Kovách János és hazament eludni. Másnap reggel a titkár, jószívű fiú, a színház felét visz- szaadta jogos tulajdonosának, vitéz Kováchnak. Későn, a diri mindent tudott már, a színészt azonnal kirúgta. — Te szélhámost.—mondotta ő is finoman búcsúzóul. — Ezt odaát megteheted! Ott eladhatod nem létező tulajdonodat. De itt nem. Nálunk más a helyzet — amikor ezt mondotta, bal kezével nyugat felé mu- 1 tatott, hogy esetleg a színész az odaát szót félre ne értse. — Te vén ripacs, öreg, szenilis barátom, nem veszed észre most is játszol, öt éve éppen Ferenc Jóskát alakítottad így. Tudom, tudom, a szöveg más volt — búcsúzott vitéz Kovách és bár hajadonfőtt volt, azért bal kézzel szalutált. Útját dr. Konkotayék fele irányította. A feketénél a következőket Hagyta, hogy vendégül lássák. A feketénél a következőket mondotta: — Az a vén hülye, az igazgatóm, játssza a komcsit, azt mondta, egy főhadnagy a színpadon sem vághat hátba egy strázsamestert. Márpedig én a. szerző utasítása szerint a strázsamestert hátba vágtam. — Népi kádert ütöttél meg! — mondotta a diri és kirúgott. Mindenki nevetett. Ittak még egy keveset, azután vitéz Kovách elbúcsúzott. Kisvártatva a konyhaajtón visszalopód- zott, bement a cselédlánynoz és ottmaradt éjszakára, arra gondolván, hogy nem lesznek könnyű napok az elkövetkezők. A kritikus A fiatal újságíró lelkes volt, túlságosan is lelkes, ahogyan az akkoriban illett. Leleplezett mindent és mindenkit, különösen, ha a főnökei kérték, szólították erre. „Nyüzsög az ellenség, a Cipőfűző Nemzeti Vállalatnál... meddig tűrjük még?”... „Csokoládét vásárolt a szeretőjének az osztályáruló bankigazgató”.,. „Bazsó Nagy Gergelyék szerdán cukorral ették a káposztás málcsikot — gyanús!”, „Bertalanéknál 50 liter bort találtak, álnokul elrejtve egy hordóban!” A címekért, amiket írásainak adott, külön dicsérték. Világos, az olvasók habzsolták cikkeit. És mindennap érkeztek a gratulációk. Nemsokára titkos álma is bejött. A főszerkesztő észrevette tehetségét, harcias, bátor, félelmet nem ismerő szókimondását és akkor megbízta élete első színházi kritikájának megírásával. — Menj el fiam, aztán szépen, kultúráltan, okosan, de nagyon keményen szögezd le véleményünket A János vitézt adják. Marhaság! Avitt anakronizmus! Royalizmus! Tudod a francia királyról van ott szó. És az egész darab egy elvtélen kozmopolitiz- mus . . . Francia érdekekért ... Es álnépieskedés! Mi az, hogy vitéz? Magyar vitéz? János vitéz? Azonkívül a darab metafizikus, idealista! Mit idealista?! Kimondottan spiritiszta! Iluska kijön a tó vizéből. Hát mi ez? Az öreg, sok vihart látott szerkesztő, ezekkel a sejtelmes, pucolt szempontokkal bocsátotta útjára a fiút. Ö azonnal, az első szónál értett mindent. Persze, hogy hülyeség ez a János vitéz, na- rodnyik téma! És amit ebből Heltay és Kacsóh Pongrác csinált, az maga a bűnös Budapest. Maga a Váci utca. Megnézte a darabot az újságírópáholyból, de aznap nem írt egy sort sem. Másnap is végigülte az előadást, hogy alapos legyen, tévedés, elírás kizárandó. Nem olyan olcsó fickó ő, hogy egy nevet összetévesszen és ezzel kirúgják esetleg a kissámlit a feneke alól. A második éjszaka előadás után elment a nyomdába és állva megírta a kritikát. A nyomdászok azon nyomban ki is szedték és már kora reggel értesülhettek a kisváros újságolvasói, hogy a színházukban egyetlen normális, becsületes, tehetséges ember sincs. Azonkívül mindahány politikailag is, ugyebár ... Nos, egy-két szeminárium nem ártana magának a színházigazgatónak sem. Délelőtt bement a kisváros nagypresszójába és ott mindenki gratulált. Érezte, az első színházi kritikája kellemes sikert hozott. — Tudod, amit a francia királyról írtál, no meg Iluská- ról — hahotáztak az emberek. — És a címe!? Micsoda szellem, micsoda könnyedség: „A mi színházunk szamársága nemcsak híres volt, de az is maradt. És ha nem változtat politikai alapállásán a jövőben is az marad, amíg le nem sújtunk”! Ebben van szellem, ebben van bátorság, ebben van perspektíva! — Ez az írásod sokkal jobb volt, mint a múltkori! Tudod .az igazgató, meg a csokoládé... Boldog volt. Visszament a szerkesztőségbe. Késő estig verte az írógépet. Éjjel féltizenkettőkor lépett ki_ a redakció kapuján. Kissé hűvös szél járta. Kabátja gallérját felhajtotta. Tíz lépést ment, akkor kapott egy nagy pofont. Kissé meglepődött. Verseinek borongós hangulata még fogva tartotta szívét, amikor a sötét kapu alól kilépett egy alak és szó nélkül képen vágta őt. — De, uram, ön téved .. — akarta mondani, de nem volt kinek, mert eltűnt az illető. Gondolkodva tovább ment. Tíz lépésre a második kapu feketén tátongd száján egy vasmarok berántotta, és az előbbinél sokkal borzalmasabb pofont kapott, kettőt. Itt sem jutott szóhoz, bár már derengett valami, jóllehet azt hitte: ezzel letudott mindent. Pedig hol volt még a kicsúfolt mostoha és Iluska? A megbélyegzett királykisasz- szony, a hülyéknek nevezett vitéz statisztákkal. Az áruló rendező, a fals hallású karnaggyal. És valamelyik kapu alatt ott szorongott a zenekar is. Nem volt hosszú az utca, nem jutott mindenkinek egy jó, sötét kapualj. Egy sötét lyukban többen is megpofozták tehát a kritikust. A hatodik kapu előtt meggondolta magát és lefeküdt a fal tövéhez. Ezt a zenekar tagjai sajnálták a legjobban. I Dolgozik az új 1009 vagonos hűtőházban +2 C°-on A Hűtőipari Országos Vállalat új győri hűtőháza is bekapcsolódott az őszi élelmiszer-tárolási akcióba. Képünkön: az tárolják a nyírségi almát. Pont az ő kapualjukat hagyta ki. Másnap reggel röhögött a város. A szerkesztőségben fapofával fogadták. Egy cinikus kolléga azért fogadásból any- nyit mert neki mondani: — Látod, öregem, milyen peches fickó vagy. Pont a János vitézt húztad le. Közel száz szereplő. Tudod mennyi| vei olcsóbban úsztad volna I meg, ha a Gogol őrültjével debütálsz, mint színikritikus? — Egy szereplő, egy pofon! No, sag schon: két pofon. Nem törődött a beszélővel. Szórakozottan megtapogatta az arcát. Tudta, hogy az irigység beszél belőle, hiszen a kolléga akart a darabról írni. Vadvirágos tarka rét Az urilányt gazdag szülei hegedülni taníttatták egy házitanítóval, akit mesternek kellett szólítani. A szegény fiút szülei beíratták Budapesten a Konzervatóriumba. A szegény fiú éveli múltán a sok tanulástól és éhezéstől és mindenféle nélkülözéstől keszeg lett. És közben a vidéki színház karmestere. Az urilány időközben csúnyán elhízott. (És csak a nőkkel szembeni kötelező udvariasság tartja visz- sza a szerzőt a hasonlattól; elhízott, mint a disznó.) És a karmester felesége lett, valamint a színház elsőhegedűse. Csak a házitanító, a mester maradt a régi, illetve ő sem egészen a régi. Ö lett a színház másodhegedűse és közben kissé elkopott a haja. Tipikus helyzet: a tanítvány elhagyta mesterét. A színház az éves programnak megfelelően nyáron a környező falvakban tájolt, terjesztette a kultúrát. Díszletek, színészek, nagybőgők fel az Ilcarusra, irány N. község. Azon a fülledt nyári estén hazafelé jövet a busz ki tudja hány lóerős motorja megmakacsolta magát, szuszogott vagy kettőt, aztán végleg bedöglött. A sofőr megnézte a motort, jobbról is, balról is és beszólt. — Legalább egy óra... — a szóra mindenki lekászálódott. A kakukkfű szagú sötétben tapogatózva leültek az árok szélére, mert a sofőr, irigy fráter, kikapcsolta az országúti fényt. — Amikor Csortos Gyula bácsi... — meséltek, meséltek-a színészek, aztán majdnem egy óra múlva a sofőr közbeszólt. — Készen vagyok. — És abban a másodpercben bekapcsolta az országúti fényt. A bolytól 15 méterre, majdhogynem az orruk előtt a vadvirágos tarka rét teljes fényárban úszott és a szép, színes virágok között állva vadul csókolózott a második és az első hegedűs. — Premier plan... — mondta az első primadonna, némi kis irigységgel a szopránjában. — Totál... — válaszolta a bonviván, stílszerűen, kissé már kopott baritonján. A második hegedűs, mert ő volt a férfi, azonnal elszaladt, ki a fényből, ezzel jelezvén, hogy a hölgy és az eset nem hozzá tartozik. Az elsőhegedűs, mert ő volt a nő, szintén feltalálta magát és vadul nekiesett a vadvirágoknak, tépte azokat es egy szép nagy csokorral jött vissza a buszhoz. Férjét azonnal arconcsókolta. — Puszi az én kis bogaramnak — és átnyújtotta a hatalmas tarka virágcsokrot. Közben a második hegedűs, a mester is megérkezett ' és kissé csukló hangon bejelentette a társaságnak, hogy a gyomra nem bírja a buszt, az utazást már gyermekkorában sem bírta. „Vadvirágos tarka rét...” — fütyülte a sofőr, de a férj, a karnagy, akinek tökéletesen kifinomult hallása volt, ezúttal is rászólt. — Hagyja abba, kérem. Hamis. — Azután a már mellette ülő feleségéhez: — Meg ne történjék kérem, ez az eset még egyszer . .. — Hogy képzeli, drágám? ... A pénzügyi népbiztos Nyolc esztendeje tanárkodon az egyik budapesti kereskedelmi iskolában — ma, ötven év múltán a Lengyel Gyula Közgazdasági Technikum felirat olvasható azon az Alkotmány utcai épületen —, amikor magával ragadta a forradalmak forgószele. A fiatal, alig 30 éves matematikus, aki már diákkorában felismerte a tőkés társadalom ellentmondásait, reményekkel és bizakodással telten csatlakozott az új viszonyokért országszerte kibontakozó harchoz. Eleinte csak a tanítók és tanárok ismerték, mint szakszervezetük egyik vezető emberét, de 1919-ben hétről hétre ezrekkel növekedett követőinek, tisztelőinek száma. Március 21-én, a Tanács- köztársaság kikiáltásának_ napján a Kommunisták Magyarországi Pártja megbízásából az Osztrák—Magyar Bank élére került. Az összeomlott monarchia nemzeti bankjának magyarországi vezetője, majd a forradalom pénzügyi politikájának irányítója lett. S ha arra gondolunk, milyen volt a több mint négy évig tartó háború után az ország helyzete, világossá válik, milyen emberfeletti feladatra vállalkozott. A Tanácsköztársaság pénzügyi népbiztosa, a forradalmi kormányzótanács tagja, amikor az imperializmus fegyveres erői megtámadták az országot, felhívást tesz közzé: Jelentkezzenek volt tanítványai, lépjenek be önként a Vörös Hadseregbe, siessenek hazájuk védelmére! És az egykori diákok, közgazdászok, nagyrészt bank- tisztviselők, a „Tanár úr” felszólítására olyan nagy számban jelentek meg a sorozó bizottság előtt, hogy a belőlük szervezett egységet „bankzászlóalj” néven indították a frontra. A Tanácsköztársaságot követő ellenforradalmi terror az életét fenyegette, mégis vállalkozott rá, hogy itthon marad, részt vesz az illegális pártszervező munka megindításában. De a párt, éppen mert olyannyira ismert személyiség volt, hogy bárhol, bármikor felismerhették volna, úgy látta, jobb ha külföldre megy, ott hasznosítja hatalmas tudását a magyar nép és a nemzetközi munkásmozgalom javára. Menekülésekor, ugyanaz, ami itthon vesztét jelentette volna — közismertsége —, segítette át a legnagyobb nehézségeken. Volt tanítványa, egy vasutas tiszt segítségével jut át a határon. Bécsbe, Berlinbe, majd Moszkvába kerül. A Szovjetunióban a szovjet kereskedelmi kamara főtitkárává nevezik ki. A külkereskedelmi akadémia professzora, a magyar forradalmi emigráció köztiszteletben álló tagja, aki 1941-ben bekövetkezett tragikus haláláig — a törvénytelen eljárások áldozata lett — maradandó értékű közgazdasági, tudományos tevékenységet fejtett ki. 1888-ban született, most lenne nyolcvan esztendős. A ma élő nemzedékre vár a feladat, hogy mint más gazdag életű forradalmárok hagyatékát, Lengyel Gyula életművét is feltárja, közkincsévé tegye, megőrizze a szocialista jövő számára. — válaszolta az asszony és beljebb taszította a férjét, mert igen kényelmetlenül ült. Franciasaláta Gyöngy György éppen állás nélkül maradt, amikor a vándorszínház kéthónapos vendégjátékra a városukba érkezett. Gyöngy György jókiállású, karakterisztikus arcú férfi volt. Azonnal fel is vették statisztának napi harmincért. Kellett a pénz. Mindent elvállalt volna az öt gyerekért, meg azért a kis italért. Azt is, hogy kiröhögje a nép. — Nézd, ott van a Gyöngy Gyuri... — ez minden este felhallatszott a színpadra a nézőtérről, és ő nem szólt visz- sza, csak gondolta: — No és aztán?... Nálunk a munka nem szégyen, de becsület és dicsőség... És minden este bukfencet vetett, fehér kesztyűben behozott a tálcán egy pohár vizet, vagy elsétált kétszer otr hátul, a „kertek alatt...” — ahogyan éppen a rendezői utasítás előírta. Az előző munkáhelyén sem kapott több fizetést, pedig ott igazán nem sétálnia kellett. Amikor az első szombaton, délben megkapta a gázsiját, elment a csemegeboltba. Előtte éppen a bonviván állt, aki franciasalátát kért, mindössze tíz dekát. Gyöngy György statiszta, civilben segédmunkás, időnként munkanélküli, azt is hallotta, hogy tíz deka francia- saláta kettőnyolcvan. Rágondolt az öt gyermekére, amikor rákerült a sor, így szólt a segédhez: — Franciasalátát adjon... — Mennyit parancsol? — Tizenöt dekát. Tudja, nagyon szeretik a gyerekek — tette hozzá és csak nézte, meredt a szeme arra a kerek, ök- lömnyi kulimászra, amit a segéd a papírra vágott. Elódalgott a másik pulthoz, visszanézett, nem lesik-e, akkor kért egy kiló sózott szalonnát és két veknit. Az utcán, amerre kevesen jártak, a franciasalátát a földhöz vágta. Csak otthon jutott eszébe, tán mégis meg kellett volna kóstolni azt a kulimászt... „Perecet, Bambit tessék!" Egyszerre rúgták ki őket a színházból. A sors különös iróniája, hogy az egyikük sovány volt és tehetségtelen, a másikuk kövér és tehetséges. Szóval, a sovány színészt, Sümegit azért rúgták ki az utcára, mert tehetségtelen volt, a kövér színészt, Gácsot azért rúgták ki, mert éjjel-nappal ivott. Az utolsó előadáson a sovány Sümegi kétszer a primadonna lábára hágott, közben lebilincselő mosolyával itallal kínálta az udvarhölgyeket. A nemzetes nagyasszonyt alakító primadonna sikított egyet, és hanyatt vágta magát a színpadon. A függöny természetesen legördült. A második felvonás elején a kövér Gács tökrészegen berontott a színpadra, kirántotta kardját, és a Rákóczi Ferenc előszobájában audienciára váró Ocskay brigadérostól meglehetősen borízű hangon azt kérdezte: — Nem látta kigyelmed Ocskay brigadérost, azt a vén huligánt? Ocskay brigadéros, egy borzalmasan hiú és rátarti színész a fogai között a következőt sziszegte válaszként: — Én vagyok az, te állat!. .1 Tizenöt perc múlva gyere visz- sza... A másik színben keress ... Akkor fogok elveszni. — Ne rezeljen be, "bátyuska! Van itt velem néhány kuruc a Garay piacról, megbízható jó kis galeri... — Gács, a tehetséges kövér, de alkoholista színész, ezt nem a fogai között sziszegte, hanem hangosan mennydörögte. A függöny megint összecsapódott, pedig a közönség nagyon kellemesen szó-; rakozott. Ahogy az utcára kerültek, Sümegi, a sovány és tehetségtelen, de józan életű férfiú, azonnal elszegődött a szomszéd városba a büfévállalathoz. Otthon minden szombaton azt mondta, hogy Kaposvárra szerződött. És szombaton kimenős. Két hónapig senki sem bántotta. Akkor egy szombat este ismét belekezdett a törzskávéházában: ö alakította Arman- dot. És hogy milyen fárasztó ez az állandó intenzív játék, a sok utazás. Az egyik haver ártatlan képpel megszólalt: — Perecet, Bambit tessék. ÍJ Sümegi vette a lapot. — Az a rohadt Gács, az az alkoholista ripacs. Hát igen, a múlt héten ivott nálam két féldecit hitelben. ■» Suha Andor
