Pest Megyei Hírlap, 1968. október (12. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-03 / 232. szám

A 1968. OKTOBER 3. CSÜTÖRTÖK A kiskereskedelem kapcsolatai KÖNYVESPOLC Két kötet krimi Aligha lehetne jellemzőbb illusztrációt találni a kereske­delem megváltozott kapcsola­taira, mint a budapesti „kéthe­tes áruház” történetét. Bizo­nyára sokan emlékeznek rá, hogy néhány hónappal ezelőtt a Női- és Gyermekruha Nagy­kereskedelmi Vállalat úgy sza­badult meg felhalmozódott raktárkészletétől, hogy az egy­kori Kilián laktanya egyik szárnyában „új áruházát” nyi­tott, mindössze néhány hétre. Az irodai alkalmazottaktól a nagykereskedelmi ügyintéző­kig mindenki a „pultok” mögé állt és árusította az eredetinél jóval olcsóbb áron forgalomba hozott női ruhákat. Amikor a nagykereskedelmi vállalat ille­tékeseitől megkérdezték, miért folyamodtak ehhez a megol­dáshoz, a többi között azt vá­laszolták, azért, mert a kiske­reskedelem csökkentette meg­rendelését, nem vette át a ru­hákat. Mint köztudott, ez év január 1, az új gazdaságirányítási rendszer bevezetése óta meg­szűntek, illetve az ellátás vé­delme szempontjából indokol­tan a legszűkebb körre korlá­tozódtak az áruforgalom kény­szerpályái. A vállalatok a kü­lönféle árukapcsolatok formáit szabadon választhatják meg, következésképpen jelentő­sen bővült az árubeszerzés forrásainak köre. Megszűnt a rayon-rendszer, a kiskereske­delmi vállalat már nemcsak a „területileg illetékes” nagyke­reskedelmi vállalattól szerez­heti be áruját. Szabadon vá­laszthat a nagykereskedelmi, külkereskedelmi és termelő vállalatok között. Természete­sen vásárolhat szövetkezetek­től is, egy a lényeg: azt a be­szerzési forrást válassza, amely számára a legkedve­zőbb. Bár az eltelt háromnegyed év tulajdonképpen még nem alkalmas végső konklúziók megállapítására, annyi már is látható, hogy a kiskereskedelem a ru­házati cikkekben kerek 80 százalékkal, a vegyes iparcik­kekben és az élelmiszercik­kekben egyaránt 60—60 száza­lékkal növelte a nagykeres­kedelmen kívüli beszerzéseit az elmúlt évekhez képest. Jól mutatja a növekedés mérté­két, hogy a ruházati kiskeres­kedelem teljes beszerzéséből a nagykereskedelmen kívüli beszerzés a tavalyi 12 százalék­AZONNAU BELÉPÉSSEL FELVESZÜNK • villanyszerelő, • hegesztő, • hőszigetelő, • épület-asztalos szakmunkásokat, • kubikosokat, • kubikos brigádokat, • betonozókat, • útépítőket, • csatornaépítőket, • betanított munkásokat és • férfi segéd­munkásokat. FIZETÉS: teljesítménybérben, kiemelt munkahelyi pótlék. Napi háromszori étkezés, szállás, szabad szombat. Jelentkezés személyesen, vagy levélben: DUNAÚJVÁROS, Kenyérgyár út 1. 26. sz. Építőipari V. ról 20 százalékra, a vegyes­iparcikkben a tavalyi 4 száza­lékról 6 százalékra emelkedett. Az olyan kereskedelmi válla­lat, mint a Centrum Áruhá­zak, amely sokoldalú üzleti te­vékenységet folytat (még sa­ját ipari üzemekkel is rendel­kezik), érthetően nagy volu­menben köti le a különféle fajta árukat a konfekcióüze­meknél, a kisipari cipész­szövetkezeteknél, a kötött­árukat előállító tanácsi válla­latoknál. A Habselyem Kö­töttárugyár közvetlenül a Di­vatáru Kiskereskedelmi Vál­lalattal létesített kapcsolatot; méghozzá nemcsak a rendelé­sek lebonyolítására, de pél­dául közös üzlet fenntartására is. Budapesten a Rákóczi út egyik forgalmas boltjában csak a Habselyem Kötöttáru- gyár termékeit hozzák forga­lomba és az árusítás mellett állandóan közvéleménykuta­tást is végeznek, mind az új, mind a régi árucikkekkel kap­csolatban. Nem vitás, hogy a legtöbb közvetlen kapcsolatot a nagy forgalmú kereskedelmi üzletek, vállalkozások terem­tették meg, hiszen ez — első­sorban éppen a nagyságren­dek miatt — számukra a leg­kifizetődőbb. Meg kell azon­ban azt is említeni, hogy a kiskereskedelem alapvető be­szerzési forrása előrelátható­lag továbbra is a nagykeres­kedelem lesz, hiszen a nagy­kereskedelmi vállalatok ren­delkeznek a kiskereskedelem részére szükséges cikkek leg­nagyobb választékával. Arról nem is beszélve, hogy a ter­melővállalatok ugyancsak szí­vesebben szerződnek a nagy mennyiségű árut vásárló nagykereskedelemmel, amely termelésük legnagyobb részét gyakran előre leköti. Mikor igyekezett a kiskeres­kedelem az eddigi tapasztalatok szerint „kikapcsolni”, megke­rülni a nagykereskedelmet? Elsősorban, amikor a nagyke­reskedelem nem tudta a kí­vánt mennyiséget, az óhajtott választékot biztosítani. Nyil­vánvalóan a fogyasztók érdekében törekedett a kiskereskedelem például arra, hogy korszerű, szintetikus, a legújabb divat- igényeknek megfelelő kötött­áruk, cipők, konfekcionált al­só- és felsőruházati cikkek ke­rüljenek az üzletekbe. Ugyan­ez a törekvés másféleképpen mutatkozott meg például a vegyipari cikkeknél, hiszen itt a hiánycikklista megszüntetése, illetve csökkentése, a válasz­ték bővítése volt az elsődleges cél. A kiskereskedelem eddig például cipőből 122 százalék­kal, konfekcióból 66 százalék­kal, fehérneműből 82 százalék­kal szerzett be többet,. mint tavaly — a nagykereskedelem kikapcsolásával. De megemlít­hetjük, hogy vas- és fémtö­megcikkekből 53 százalékkal, üveg- és porcelánfélékből 58 százalékkal, sport- és játék­áruból 22 százalékkal, háztar­tási vegyicikkekből 43 százalék­kal több olyan áru került a vásárló elé, amelyet a keres­kedelem szövetkezetektől, ta­nácsi vállalatoktól, vagy köz­vetlenül az ipari üzemektől vásárolt. Mindez, úgy véljük, jól bi­zonyítja, hogy mind a keres­kedelem, mind az ipar egyre inkább él azokkal az újfajta lehetős égekkel, amelyeket az új gazdasági körülmények kí­nálnak. Mondani sem kell, hogy a fogyasztók várják és remélik a még jobb folytatást. (h—gy) — Kétfogatú lovas kocsi­val vágtában kanyorodott Hatalák György 41 éves hajtő, szigethalmi lakos Bu­dapesten, a XIX. kerület­ben, az Ady Endre utca és a Vörösmarty utca keresztező­désében. Bakon ülő utasa, Harnos Vince 41 éves segéd­munkás a kocsiról leesett és súlyosan megsérült. Könnyű úgy szerzőnek len­ni, hogy a szereplők maguk csinálják a történetet, meg­tűzdelik hajmeresztő, vagy ép­pen kacagtató fordulatokkal, meglocsolják az izgalommal, s ízesítőül a dráma borsát avagy a komédia szegfűsze­gét szórják bele. Hát nem vicc, hogy felhívom a bör­tönigazgatót a telefonon, s utasítóm, engedje ki a bará­tom a dutyiból? Mire ő — kiengedi... ! Vagy kitalálok egy új, vadonatúj középkori bútorstílust és több millió értékben el is adom ezeket a ma készített antik bútoro­kat? Igaz, nemcsak ilyen „ke­délyes” események fordulnak elő a bűnözők világában. Fegyver dörren, kés villan, s a helyszínen csak az áldozat marad, a tettes már... Hol is jár? Dolgozni kezdenek a nyomozók, s a bűn mindig magában hordja a büntetést; néhány napi elzárást, hosszú évekig tartó börtönt, vagy éppen a kötelet. Ezt a bűnt és a bűnhődést tűzte tollára két jól ismert szerző: Bajomi Lázár Endre Fő a bizalom címmel egy évszázad fran­cia szélhámosságainak kró­nikáját írta meg, Szabó László pedig Bűnügyi panopti­kum címmel a hazai alvilág cselekedeteinek érdekesebb- jeiből válogatott. Két kötet krimi, de a té­ma szabta határokon belül környezetrajz is. Mert bizo­nyos bűncselekmények csakis adott társadalmi alakzathoz kapcsolhatók. Horváth Me- nyus és Sugár Vili, a két, tagadhatatlanul dús fantá­ziájú szélhámos csakis abban a világban lelhette meg él­tető elemét, ahol mindennél többet számított a nemesi név, a huszártiszti uniformis. Cap­tain Cap csakis francia pol­gártársai közéleti csömörére alapozhatta fantasztikus vá­lasztási programját a század végén. A kitartott férfiak tö­kéletesen szervezett „geng”- je csakis a harmincas évek Budapestjének világában he­lyezhető el, s így tovább. A két szerző ugyanis nem ta­lálomra emelt ki egy-egy ügyet. Tudatosan keresték a jellemzőt, az egyediben is tipikusát, s így tudtak való­ban panoptikumot felállí­tani. Bajomi panoptikuma — a témához, s a földrajzi hely­hez illően — franciásan, könnyed, szellemes, gúnyos fintorok, az ostobák fölötti hahoták légköre tölti meg, a Szabóé pedig a meghök- kentéstől sem riad vissza. A blöffnek beugró fran­cia honatyák, a szittya ki­rály tiaráját zseniálisan ha­misító aranyműves, Stavisky, a „század szélhámosa”, a kü­lönítményes Kmetty őrnagy, az IBUSZ-panamát „fejősre” felhasználó Turchányi tiszte­lendő, a rászedettek és csa­lók, gyilkosok és fölbújtók a szereplői a két kötet kri­minek. Olyanok, akikről in­kább olvas az ember, mint­sem találkozzon velük... Mindkét könyvet a Mi­nerva adta ki. Győztesek hangversenye A 10. Budapesti Nemzetközi Zenei Verseny díjkiosztó ün­nepség után a győztesek hangversenyt adtak a MÁV Szim­fonikusok közreműködésével. Vezényelt: Németh Gyula és Fejér György. Képünkön: Bársony László. Személyes névmások először mindenért lelkesedtem. Tizennyolc éves koromban havat la­pátoltam egy télen át. Kellett a pénz, ruhÉjt, meg fényképezőgépet vettem rajta. Vöröslött a kezem, mert kesz­tyűm kilyukadt. Ahogy markoltam a göcsörtös lapátot, az ujjaim töve felhólyagosodott. Hideg tél volt a tavalyi: megfagyott a gondolat. Éj­szaka volt a leghidegebb, de tíz fo­rinttal többet kaptam, mintha dél­után dolgoztam volna. Tanulni is kellett. Érettségi előtt mindig kell. Sokszor napokig nem aludtam, aztán rámzuhant az álom, és két napig feküdtem egyfolytában. Anyám adott igazolást. Amikor elmeséltem neki a téli pirkadatot, sírt. Pedig ő is elégszer látja — leveleket, meg újságokat hord a faluba kora haj­naltól. Azt mondta, szépen mon­dom — élvezet hallgatni. Most ősz van: itt ülök a hokkedlin, előttem az asztalon kacskaringós oszlopban párolog a tea. Nemrég kezdődött az egyetem: ösztöndíjas kollégista va­gyok, most jöttem haza először Pest­ről. Itt már hideg a lehelet, ott még melegek az italok. Anyám büszke rám és arra, hogy egyedül tartott el, egyedül — idáig. Ráncos arca símogatásra vár, szeme fejemet ci­rógatja. Nem simogatom, csak ülök a hokkedlin, kezemet a forró bög­rére tapasztom. Morfondírozok, miért átlátszó a legyek szárnya és miért van anyámnál ilyen sok még ősszel is. Ö a sámlin ül, mélyen a szemhatárom alatt. Lusta vagyok le­hajolni. Mit mondjak neki? Ct ele­mit végzett, abba kellett hagynia a jószágok miatt. Én ülök a hokked­lin, én fogom két kezembe a bög­rét, én járok egyetemre, ÉN ... ^e"-’ te más vagy. Karcsú vagy, nem, nem neveztelek sohasem nád­szálnak, az közhely, egyszerűen kar­csú vagy. Szép a szemed. Kitágul a pupillád, felemészt. Fekete hajad keresztezi a vállam; a vállamra ömlik, ha csókollak. Mi volt anyám­nál? Sárgultak ott is a fák levelei, cihelődnek a madarak, úgy mint itt, csak egészen kicsiben ... parányi­ban. Más semmi. Ja, beszélgettünk, persze, hogy beszélgettünk. Hideg ez a telefon. Fekete mas­kara, diódákkal, egy fehér kiskörű számlappal. Lassan te is csak hat számjegy leszel, amit le kell tár­csáznom mindennap. Hogy te? Te édes vagy. Szeretlek. Minden apró porcikádat. Tanulnom is kéne, de nem, majd holnap, ma elmegyünk valahova. Nem hallom, tessék? Hogy tudsz egy jó helyet? Házibuli? Nagy­szerű. Pénzem van. Kaptam anyám­tól kétszázat, megtiltotta, hogy most télen lapátoljak. Azt mondta, még majd megszólnák. Pedig sokszor ta­valy ezzel az ürüggyel jöttem Pest­re, hogy láthassalak. Most már nincs ilyesmire szükség. Tanuljak? A, ma nem, úgyis mindegy hányas rendű vagyok, ösztöndíjat kell kap­nom a szociális helyzetem miatt. Ak­kor hétkor a szokott helyen... te édes, te drága, te aranyos... csó­kollak ... O — nagydarab, fekete hajú, dro- medárpalánta. Nem az a filozófus termet. Csak izma van, esze kevés. A lábai görbék, az arca tűrhetet­len, a szeme összeszűkül, ha rádnéz, mint a pápuáké. Pofoznivaló. Ver­jem meg? Minek? A zoknija min­dig lecsúszik egészen a bokájáig. Konfekció zakóban jár, háta állandó jelleggel gyűrött, két oldalt slicceit, és ha megy, fityegnek utána a szö­vetdarabok. Inge elálló nyakú, hosz- szúcsíkos nyakkendőjét három­szögcsomóra köti. Egyszer táncolni is láttam. Akkorát lép, mintha futni akarna. Inni nem iszik, csak málnát, vagy narancslét. Büszke csupán arra lehet, hogy mindennap mos fogat. Semmi másra. Nadrágja ki­térdelt, fényes, szára kályhacső sza­bású. Ezt nevezi ő eleganciának. Még általános iskolában sem néz­tem így ki. Büszke vagyok arra, hogy a legújabb divat szerint öl­tözöm. Havonta négyszázból ez nem jönne ki, de csurran-cseppen. A srác árva, azért topis, de miért jár egyetemre, menjen dolgozni, akkor lesz neki is párhuzamnadrágja, en­ciánpulóvere. Ö, aki elszerette elő­lem a fekete hajú szirénemet. Az a hálátlan dög, az a jó alakú admi­nisztrátorlány, aki itt dolgozott az egyetemen, elhagyta magát csábít- tatni. Kettejükből már csak egy egyes szám harmadik személy ma­radt. Hogy most így egybejöttek, maximum egy többes szám harma­dik, de azt azért kivárom. Mi egyetemisták. Az „elit”. Nya­kunkba vesszük majd az öregek gondjait, Városokat építünk. Két kézzel mindenki tud. Fejjel keve­sebben. Mi mindent megérdemlünk. Azon belül is egy kis csoport — a barátaim. Merem állítani, a legértel- mesebbje. Alapigazságaink vannak. Ilyenek például: a fa azért van, hogy árnyékot adjon az embernek, s az ember azért, hogy a fának legyen kinek árnyékot adnia. Másnak ez egy önmagába visszaforduló hülye­ség. Nekünk fogalom. így élünk. E szerint. Mindent a maga rendelte­tési helyére. Habzsoljuk az életet. Nem kell állandóan attól félni, hogy az ember elrontja vele a gyomrát. Mert ha erre gondolunk, jönnek a gátlások és a gátlásokból elég volt. Csámcsogni is lehet. És kézzel enni. Ez nem hippi-dilemma, hanem a modern tilos-világ reakciója. Nem szabad? Olyan nincs kicsiben. Csak a nagy „nem szabadokat” tisztel­jük. Sokan féltenek, hogy elzüllök. Szó sincs róla, a „dolce vitának” is vannak korlátái. Élni tudni kell. Ügy, mint mi. A barátaim szülei nagy fejek: orvosok, miegymás. Sokat keresnek, sok pénzt kapnak a srácok. Alig furakodhattam közé­jük. Most végre itt vagyok. Bor- és rumszag között. Lányok mellett, kiknek arcáról ágySzag lendül. A kollégiumi szobámban ülünk és gint iszunk. Már egészen hozzá szoktam, érzem, ahogy átfúrja a csontjai­mat, melegíti a gyomromat, az egész testemet. Beszélgetünk sem­miségekről. Emberekről. Elhatároz­zuk, hogy elkapjuk a dromedárpa- lántát és addig verjük, amig meleg. Régen tervezem. Most került napi­rendre. Cserében én finanszírozom anyagilag a következő bulit. Rég­óta nem volt. Mi — egy brancs az egyetemisták között, az elit, elitje. TI' Az ellenségeim. Padban sün- dörgők, a professzor alá széket du­gók, könyveket lapozgatok, áltu­dománytól fertőzöttek, stréberek. Akik, ha lánnyal láttok, nagy tu­dósán összehúzzátok szemöldökötök, mosolygósra siklik az arcotok, mi­közben fancsali-irigyen egymásra pislantgattok. Akik szeretnétek va­lahova tartozni, de látványosan ké­ritek ki magatoknak az ilyen nemű gyanúsítgatásokat. Akik nagyké­pűen lépkedtek az egyetem folyo­sóin és egymást froclizzátok, mi­közben igyekeztek a magatok fe­jére csörgősipkát húzni, hogy má­sok azt higgyék, jó fejek vagytok, nem stréberek. Sznobok, akik a Sartre-darab utolsó felvonásáról a büfébe osontok majonézt szopogat­ni, „barnára sült” Coca Colával, Remegő agyúak. Féltek, ha gon­dolkozni kell, csak szorgosan épí­titek homokbástyáitok, melyet csak nedv köt meg, odabújtok a viták elől, hogy ne lehessen rátok is­merni. Rettegtek a naptól, a széltől, mert zugotok szétporlad, mint a hús-vér ember egykoron. Trágár vagyok, ha az jut eszembe, hogy félévben tiszta jelesen vizsgázta­tok. Ők — ketten. A volt szerelmem meg az a tahó. Itt sétálnak az orrom előtt kéz a kézben. A vékony ujjak belekovácsolódnak a hatalmas te­nyérbe, engedelmesen, mint régen,' mikor én fogtam... nem csak a gyű­rűsujját — finoman, légiesen. Nem marokra. Az ablakomból látom, hogy csókolóznak. Az egyetemen azt re­besgették, hogy ez egy igaz szere­lem. Olyan nincs. Hazudnak. Csak az egyik szerethet. Igazán pedig sen­ki. Mindenki eladható. Másért. Át­ölelik egymást ideig-óráig, aztán a mágnespontok megpörrennek, más­hoz tasztíják mind a kettőt. A há­zasság egy kalap az egészre. Az alól nem lehet, csak: a földre nézni. Ott meg nem történik semmi. Egymás száján sztrájkolnak. Hol­nap, ha minden jól megy, szétver­jük a gyereket. Nem lesz kifogása az ellátás miatt. Most búcsúzkodnak. Itt a kapu alatt, ahova minden szem odalát, legjobban az enyém. Csak egy kicsit jobban ki kell hajolnom az ablakon. így... Én, Te, Ő, Mi, Ti, Ők... ; Sze_ mélyes névmások, melyek átcsapnak egyikből a másikba, összefolynak, mindenfajta katalizátor nélkül. Az életben ritka a katalizátor. A kata­lizátorok nagy emberek. Személyes névmások, vágyaim bújnak meg mögöttük: ilyen sze­retnék lenni: lenéző, ordenáré, bru­tális fickó. A szüleim élnek, orvo­sok, mindenem megvan. Havat még nem lapátoltam, senkinek nem ver­tem szét a fejét, és csak egy lányba vagyok reménytelenül szerelmes, aki fiúval jár. Egyetemre járok, ki­tűnően végeztem az első félévet. Most fáradt vagyok egy kicsit, kifá­rasztott az önámítás. Két botom szorosra fogom a ke­zemben, lábamon megcsikordul a járógép. A könyvtári fotelok kényel­mesebbek. B. Tamás Ervin

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom