Pest Megyei Hírlap, 1968. szeptember (12. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-29 / 229. szám
'"■«?/£»’Hap = ■■■■■■ - DÉKISS JÁNOS: .... K ÉK PONYJsEMMIBEN .—------;----------——; noha I Ismerős ez a tájék, | tu----------------------------- dóm, h ogy soha ezidáig nem jártam itt. A térképen kék pont alá írták: Űjerdö. A jelmagyarázat szerint a kék pont: „Egyéb lakott hely (ahol iskola van). Utakat nem tüntet fel a térkép semerről, vagyis: se Ocsa, se Inárcs felől. Kék pont a semmiben, s alatta — Üjerdő. Hogy mégis ismerős a táj, amikor már itt túrja a mély homokot a gépkocsink? Igen, aki járt már a Szabolcs-Szat- már megyei homoki erdők tanyavilágában — annak ismerős. Pontosan olyan ez az Üjerdő, mint a legszegényebb Nyírség. Nyurga, sovány akácfák közt szóródik szét az őszi napfény, roggyant tanyák egymástól távol, amelyeknek sár- falán csak foltokban látszik a valamikori meszelés nyoma, a gerincetört tetőkön zöld moha. Apró kis korcs kutyák vakkantgatják meg az embert, sovány, bátortalan házőrzők; mint amelyeknek tulajdonképpen nincs is mit őrizniük ... Szóval: egy darab Nyírség, Budapesttől mintegy 20—30 kilométernyire. Egy tanyánál megállunk, ahol végre valami életet találunk. Riadt kis öregasszony vezet az udvaron egy tehénkét. — Herczegh Istvánnét keressük — mondom, mire az öregasszony még jobban megriad, s csak néz maga elé kifejezéstelen tekintettel, fogatlan szája nem nyílik szóra. Azon gondolkozik, hogy miféle bajt csinálhat azzal, ha megszólal, s közben átkozza a sorsát, hogy éppen egyedül van, amikor idegenek jöttek. Megismétlem: — Nem tudja né- ném, hogy merre lakik - Herczegh Istvánné? Tudja, csak értjük is, nem Is, hogy hol, merre kell még itt erre-arra kanyarognunk. Elindultunk hát vakra, illetve követjük az irányt, amerre a mama mutatott, aztán tanyától tanyáig érdeklődve jutunk végül is a Herczeghné portájáig. Gyanakvó, kiváncsi tekintetek követik a homokon imbolygó, nehéz gépkocsinkat, de sehol sem merik megkérdezni, hogy mi járatban vagyunk.----------:—-----; Lehet | Pedig nem titok... | itt----------------------------- hasonló baja másnak is, mint amiről Herczeghné panaszkodik. Nézegetem a panaszoslevél ákombákomjait: „Én egy tanyán lakom hat családdal, tehát nyolcán vagyunk.. Arrébb: „Nekem, a családanyának fél tüdőm el van meszesítve..Nagy család, betegség; régi homoki jelenség... Majd azt olvasom: „Nyolcadik éve tartok tehenet, mert kell a tej, honnan vennék itt másutt tejet, ha nincs tehenem .. A gépkocsink éppen fordul a csendes, nagy kietlen erdőben, s a kocsivezető egyszerre elneveti magát. — Mi történt? Mit nevetsz? — nézek rá. — Kitettem az indexet, hogy jobbra kanyarodunk — nevet tovább. Valóban nevetséges itt ez a szabálytisztelet. Az itteniek nem is szoktak szabályokhoz. Hiszen éppen ez a baja Her- czeghnének is, hogy szabályok kezdik szorongatni; tudniillik — amint a leveléből kitűnik — az erdész nem engedi a tehenét legeltetni, szabályt hoztak, hogy nem szabad ... Pedig, ahogy írja: „...sajnos nekünk nincsen egy falat földünk sem, és az egyik oldalon a tszcs szőlőt telepített, másfelől meg mindenütt erdő van.. Kopasz homokdomb tetején találjuk meg végre a Herczeghné tanyáját, tőszomszédságban éppen az iskolával. Szóban ugyanazok a panaszok, mint a levélben. A tehénke bekötve a ház végében található istállóban, amott két növendékmarha szunyókál a gyér árnyékot adó kis akácfák alatt. Disznóól is van, benEnre csak ne három süldő; aztán néhány liba, s itt-ott csirkék, tyúkok. A dombról jól látni: erről a j „téeszcsé” szőlőjét, amely ! hosszan, végeláthatatlanul j nyúlik el; arról pedig körben, mindenütt legelő. — Azelőtt itt legeltettünk a I szőlő helyén — mutatja az ember —, ez, ugye, megszűnt. Mennénk az erdőbe, onnan meg elzavar az erdész. Pedig a lábas erdőbe mennénk, ahol már semmi kárt se tehet a jószág, de ezt sem engedik... Megértjük mi, hogy a fiatal erdőbe nem mehet az ember a jószággal, de ahol nem teszünk kárt, legalább ott engednének boldogulni... — Persze, van itt akinek lehet legeltetni — mondja az asszony és villog a tekintete. — Van... Azt mondják, hogy I azok az erdészetnél dolgoznak, aztán azért lehet nekik ... j De, ha kárt tesznek, akkor azok is kárt tesznek... Nem? Csak az akaraton múlik minden ... Most menjék az erdészethez? — mutat az emberére. — Most, amikor már nem is tudom, hány esztendeje, hogy az ócsai malomban dolgozik? Most hagyja ott a helyét, hogy itt élni hagyjanak bennünket? — Tavaly — mondja az ember —, még minden jobban volt. Vállaltunk itt hét hold kukoricát, aztán úgy nézze meg itt ezt a szőlőt: 15 és fél holdat műveltünk belőle! Most meg ez sincs, az sincs... még legeltetni se lehet... Szóval, nem élet már ez itt... bólogatni lehet, hogy hát---------------- igen, való, am i való; csakugyan nem élet ez itt. Kezd ugyanis beteljesedni a tanyavilág sorsa — szűkül az élettér. Az erdőgazdaság is vigyáz az erdejére, a szövetkezet is hasznosítja a földjét: mi marad annak, aki se ide, se oda nem tartozik, csupán itt él bezártan, s egyre jobban érzi, hogy magára hagyatott? Mert amíg éltek itt a senki földjén; legeltettek, jószágot tartottak, — nemigen figyeltek, hogy menynyire vannak a faluktól... Most már méregetik a távolságokat, vagy követelik visz- sza a régi, megszokott, jogtalanul szerzett, vélt jogaikat. Elérkezett az idő, amikor szorít a kérdés, hogy mi lesz velük... Mutatják a tanyát, hogy belül nem volna ez rossz. Az épületben van két kis szoba, s egy konyha. Ennyi a lakótér. Az egyik szobában jóformán csak ágyakat látok, a másikban van más bútor is. — Hányán laknak most itt? — Már csak heten — mondja az asszony, aztán magyarázza, hogy egy fia tizenhét évesen elköltözött tőlük, be Inárcsra egy lányhoz, aki idősebb is nála. — Mert mit tudja még az a gyerek, azt könnyű megfogni... ! — Majd visszajön ... — mondom. — Ide aztán nem! — mondja az asszony, hogy szikrázik a szeme. Aztán egyszerre sír- dogálni kezd, majd szó nélkül sarkonfordul, s hoz egy fényképet a szebbik szoba faláról. — Ezt a fiamat elütötte a vonat, biztosan tetszik emlékezni... Tizet szültem, egy apró korában halt megvolt — mondja —, amikor tizenhármán laktunk ebben a tanyában... — Most már nem élet ez itt — mondogatja közben az ember, s magyarázza, hogyan jár be Ócsára naponta, a munkahelyére. És a kislány, aki 19 éves, és Kőbányán dolgozik; hogyan jön haza az állomástól ezeken az irdatlan erdőkön át, ha éjszakás? — Szóval, nem élet éz itt, én mondom, hogy nem — hajtogatja. — Csak a két kicsivel nincs baj, akik ide járnak az iskolába — mutat az asz- szony a domb alatti hosszú épületre, hogy az ott az iskola. De már megint dühös: — Azt is kérvényeztük, hogy legyen itt rendesen nyolc osztály, mint régen volt. Most csak négy osztály van, s egy fiunk oda jár kilométerekre Alsópakonyba, mert az már ötödikes. Van itt baj, kérem — mondja, s egy kicsit kifújja magát. Magas, vékony, szőke lány támasztja arrébb a falat. Az asszonynak odatéved a tekintette. Mindjárt folytatja: — És itt van ez a gyerek ... Elvégezte a nyolcat, adnánk be Öcsára, a varrodába, de nem veszik fel, mert még csak tizenöt éves... — Nem élet, mondom! — hangoztatja az ember újra, majd elgondolkozik: — És mennénk innét mi is ... — De hogyan menjünk? Ho- ] va? — kérdezi az asszony. — Ha meg maradni kell, hagyjanak élni ...------—------j mindössze egy | AZ iSkOla I terem, de az---------------- tiszta, levegős, világos. A tanító, Szagri András elébem jön, ahogy belépek, láthatóan örül a látogatásnak. Fiatal ember, már Herczeghnétől tudom, hogy ő itt Ujerdőn a tanácstag is. Hogy mi járatban vagyok, nem tudnék hirtelen válaszolni a kérdésre; csalt úgy bejöttem. Persze, azt meg lehetne mondani, hogy valami kiút után kutatok, vagyis az után, hogy miképpen juthatnának ki ezek a tanyaiak innen az erdőségekből. De ez meg így egyből, igen furcsán hangzanélt. Tehát kezdjük az iskolánál: — Hány gyereket tanít? — Huszonötén járnak elibém — mondja a tanító, majd végignéz a gyerekeken, mintha számba venné őket. Nehezet sóhajt: — Szegények... Éppen most gyászoljuk egy kis társukat. — Mutat egy szélső, üres padra, amelyen kis csomag hever: könyv, füzetek átj kötve fekete szalaggal, s a szalag alatt néhány szál hervadt, száradt virág. — Ott ült. — De hát mi történt? — Nem olvasta az újságban? Tulajdonképpen játszott. A tanyájuk mellett, valami gödörben, oldalt beásott magának egy barlangot, és befeküdt oda. Aztán rászakadt a homok, s mire meglelték, halott volt. Ez történt. — A gyerekek némán hallgatják tanítójuk elbeszélését. — Álljanak fel a testvérei! — vezényel a fiatalember. Erre felugrik két fiúcska s egy picike lány az első padban. — Ezek a testvérei. — Négyen voltak? — Itt, ebben az iskolában — mondja a tanító. Sokgyerekes, szegény sorsú család. Mondd csak szépen, fiam! — int az egyik gyereknek, aki mereven, látható indulatok nélkül néz maga elé —, mondd csak! hányán vagytok ti testvérek? — Tízen, mert kettő meghalt, egy most, egy meg..., egy meg kicsi korában — szavalja, a fiúcska, mintha leckét mondana. — Ez az utóbbi csecsemőhalandóság — mondja a tanító. — Az hány éves volt, aki most meghalt? — Tizenhárom. — És még ide járt, az alsóba? — Igen. Harmadikos volt — tájékoztat a tanító. — Itt tanyán előfordul az ilyesmi. De most már egészen szépen haladt, és nagyon őszinte gyerek volt. Különben állami gondozásban voltak ezek a gyerekek, ő is, aki meghalt; most hozták őket haza nemrég ... — Kár volt... Mit kapnak itt ezek a gyerekek? Mászhat- ják a fákat, bujkálhatnak a homokgödrökben, aztán tessék; itt van ... — Hát — gondolkodik a tanító —, azért az nem igaz, hogy nincs itt semmi... Az iskolának vannak játékai, labdái... Van könyvtár; én vagyok a könyvtáros is ... — Ebben az épületben van a könyvtár? — kérdem. A fiatalember rámmered csodálkozva, s a tanterem egyetlen kétajtós szekrényére mutat: — Természetesen. Ott, abban.------------------. az arcomon, | Talán látja | hogy meny------------------ nyíre nem si került megnyugtatnia, vagy maga is kevesli, amit mond; mindenesetre kiengedi a gyerekeket az udvarra, s aztán magunk is utánuk ballagunk az őszi napra. Hosszabb téma ez, hogy mi van itt a tanyán. — Ügy vegye — kezdi némi hallgatás után a tanító —, itt én vagyok az egyetlen hivatalos ember, az iskola az egyetlen hivatalos hely, s egy telefon az egyetlen hivatalos eszköz. Az erdőben, itt a környékben szerte, él vagy ötven család, Közigazgatásilag Ocsához tartozunk, ami innen, az iskolától körülbelül hét kilométer. Különben én is onnan járok ki a faluból 1959 óta. Most már van egy kis Trabantom meg egy robogóm is ... Hol ezzel jövök, hol azzal, ahogy az idő engedi... Télen például gyalog ... De nem ez a lényeg. Régen volt itt egy bolt: most nincs semmi. Bezárták. Aztán valami kultúrotthonféle is volt, de az állítólag összeomlott; elég az hozzá, hogy amikor én ide kijöttem, az már nem létezett. Kijárt azonban évekig a ceglédi járás művelődési autója, amit azóta is visszasírunk. Ezen ugyanis volt aggregátor, hoztak mozigépet, filmet; tehát tudtunk vetíteni. Nagy szó ez ilyen helyen, ahol nincs villany, nem nézhetnek televíziót. Néha 150 ember szorongott a tanteremben... Rendeztünk ismeretterjesztő előadást vetítéssel, mindegy, hogy miről — jöttek... Most meg? A dabasi járás művelődési autója jön, de nincs aggregátor- juk,' nincs semmijük; csak a könyveket cserélik, semmi többet. — A fiatalember elhallgat, rámnéz: — Ebben az ügyben, ha tudna segíteni... Megígérem. Helyesebben: megígérem, hogy szóvá teszem a dolgot... Mert így felszámolni mindent, idő előtt... — Járt idekint egy bizottság — szólal meg újra a tanító, miközben egyre töprengek magamban, hogy mennyire nincs már itt semmi létfeltétel. — Szóval, megvizsgálták a tanyákat, hogy milyen állapotban vannak — magyarázza a fiatalember. — Az lett a vizsgálat eredménye, hogy az épületek 80 százaléka romos, nem is való emberi lakásra ... — És? — kérdezem. — Ez csak vizsgálat, nem eredmény. Hallgat. — Többet nem tudok. Higy- gye el — mondja aztán némi gondolkodás után —, sokan elmennének innen, mint ahogy már sokan el is mentek... Csak segítség kell ezeknek az embereknek... Persze — tűnődik —, az is igaz, hogy akik elmentek, azok helyett jöttek mások. — Ezzel oda int hozzánk egy fiúcskát: — Ti honnan is jöttetek? — Szabolcs-Szatmárból ■— válaszol a gyerek, s mond valami nyírségi tanyafélét, hogy egészen pontosan honnét valók. — Onnét miért jöttetek el? — Mert összedőlt a házunk. — Látja? — néz rám a tanító. — Eljöttek, mert összedőlt a házuk. És pontosan ide jöttek. Elmehetsz, kisfiam — int a gyereknek. Aztán még ennyit mond: — Ezek kérem, ilyen elesett emberek, de véleményem szerint annál többet kellene törődni velük. Addig is, amíg itt a tanyákon vannak. Szagri András általános iskolai tanítóban éppen úgy tüzel a segíteni akarás szenvedélye, mint a legjobb elődeiben, akik valaha a magyar tanyavilágban tanítottak. Igaz ugyan, hogy olykor tanácstalan maga is; nem szólva arról, hogy töretlen jó akaratában kissé naiv is. Eszébe sem jut, hogy aki nem tud megélni a Nyírségben, s elhagyja azt; miért keresi meg 300 kilométerrel arrébb ugyanazt a Nyírséget. Miért jön erre a homokra, amely csak tenyérnyi az igazihoz ké- , 1968. SZEPTEMBER 29., VASAI*. NAP pest, de ez rosszabb, mint az ottani legrosszabb, s megtalálni se könnyű, csak annak, aki nagyon akarja. Szóval nem figyel arra, hogy ezekben az emberekben is lehet hiba ... Megteszi azonban, ami rajta múlik, hogy kitart.--------——- hozzánk időköz| Odajön | ben egy idős em-------------- bér, aki Nagy S ándornak mondja magát, s volt itt már Ujerdőn: postás, boltos, tanácstag, sok minden. — Maga hány esztendeje él itt, Sándor bácsi? — kérdi tőle a tanító. — 1928 óta — mondja, majd egy kicsit tájékozódik, hogy miről beszélgetünk és maga is hozzászól. — ügy voltak már itt a régi birtokosok is — magyarázza —, hogy jöttek nagy tervekkel, aztán elmentek, hogy nem csináltak semmit. Akadt olyan is, aki bambusznádat akart itt termelni. Ezek elmentek, csak a szegénység maradt itt mindig. Hiába, rossz ez a homok, nagy része nem jó csak az akácnak; az megterem benne. Dehát az akácból meg nem él meg az ember... Hát igen ... Megint belevetjük magunkat az akácosba, mert az erdészt azért meg kellene keresni. Jön velünk a Herczegh kislány, aki varrodába szeretne kerülni Ócsára, csak nem veszik fel, mert még nincs 16 éves. Ö mutatja az utat. Ahogy ül a kocsiban, a derekát mereven kihúzza, néz előre, s ha szólítjuk összerezzen. Magától nem mondana egy szót sem, közben az isten a megmondhatója, hogy mire gondol. Karisztolunk az erdőben; hol itt, hol ott találkozunk egy-egy emberrel, akik látták az erdészet terepjáróját, mert annyit már tudunk, hogy kint vannak a főnökök is, s ezek terepjáróval cserkésznek valahol. A gépkocsivezető bosz- szankodik, hogy eszi a homok a benzint; sok lesz a fogyasztás és ez neki ráfizetés. Csakhamar úgy tűnik, mintha egy tűt keresnénk a szalmakazalban, de azért megyünk. Egy- helyt egy asszony igazít el bennünket, mert erre már a kislány sem tudja a járást. Az asszony kosara félig gombával. — Te ennél abból a gombából, amit ez az asszony csak úgy összeszedett itt az erdőben és aztán megy is, hogy megfőzze? — ugratom a kocsivezetőt. — Isten őrizzen — mondja és nevet. A kislány később, néhány kilométerrel arrébb valahogy mégis elkottyantja, hogy az a gombaszedő asszony volt az, akinek a fiára egy hete rászakadt a homok. Szóval, így élnek azok...----------- egy irtáson megI Vegre j pillantjuk az er----------- dészeket. Csakugyan itt vannak a főnökök; ölvedi Menyhért erdészetvezető, s két fiatalabb ember, akik műszaki vezetőnek mondják magukat. Ezek hárman állnak, a fakitermelő munkások a földön ülve ebédelnek. — Legeltetni valóban nem /lehet — mondja az erdészetvezető, miután elmondtam neki a Herczeghné panaszát. — Az 1961-es erdőtörvény tiltja, s ez annyira szigorú, hogy még rendkívül indokolt esetekben is csak a minisztérium adhat engedélyt. Nekünk kell javasolni ugyan, de megmondták, hogy ne is javasoljuk ... — Az erdész tehát teljesítette a kötelességét — vélekedik az egyik műszaki vezető. Az emberek csendben esznek, nem szólnak bele a beszélgetésbe; nekik különben is járandóságuk a legeltetés, hiszen az erdészetnél vannak. Rájuk nem vonatkozik a törvény. — Az idén azért lehetett volna valamit csinálni — mondja végül az erdészetvezető, s egy kicsit elgondolkozik. — A szárazságra való tekintettel ... Állami gazdaságok, szövetkezetek az idén bérelhettek erdei legelőt... Talán ez az asszony is kaphatott volna, ha hozzánk jön a hivatalba... Ügy értem; a szociális körülmények miatt... De hát nem az erdésszel kell vitatkozni... — Ez se megoldás — legyint a műszaki vezető. — Ha oda jön, ha nem; jövőre mit csinál? Az erdő többet nem csákiszalmája; az idén megkapta volna a legeltetést, jövőre úgysem kapja meg. Ezen tovább nincs is mit vitatkozni. Irány Ócsára, a tanácsházára. Itt Virág Ká- rolyné, a tanácstitkár, fogad, s amint leülök vele szemben, az íróasztala innenső oldalán; kezdem máris, hogy miért jöttem, s észre sem veszem, hogy szinte számon kérem tőle a tanyaiak jövőjét. Rámragadt ugyanis a tanító lelkes ügybuzgalma, s csak mondom, mondom, hogy itt valamit tenni kell... Az asszony meg hallgat, s egy kicsit mosolyog. — Nézze — mondja végül, s kitesz az asztalra egy sereg aktát —, ez mind a tanyaiak ügye. Nem segítjük őket? Tessék! — Elibém teszi a papírokat. — Tíz házhelyet adtunk nekik a faluban használatra, itt csak annyi volt a feltétel, hogy két éven belül építenek rá. Mit gondol, hogy hányán építkeztek? — Nem tudom. — Egyetlen család. Pedig akkor még nem kellett elő- takarékosság az OTP-nél, hogy az induláshoz szükséges kölcsönt megkapják. Volt olyan is, akinek elintéztük a pénzt, aztán elköltötte másra. Azt megtettük, hogy életveszélyességi bontást rendeltünk el; hadd szedjék szét az ócska tanyát és használják fel az új házhoz, ami jó anyagot találnak. Ez sem használt... — Akkor nincs mit tenni? — kérdezem. | Nem mondom, | mncfy..------------------------De higyg ye el, nagyon nehéz emberek. A tanyákról be kell jönniük, mert ott előbb-utóbb nem tudnak megmaradni. Hogy mi lesz velük? — néz rám a titkárasszony tanácstalanul. — Az az igazság — mondja végül —, hogy egyre nehezebb a dolog. Lehet, hogy most már jönnének onnan befelé többen is, de a hitelezési feltételek is nehezedtek, ötvenezer forint előtakaré- kosság szükséges; úgy ad az OTP hitelt az építkezéshez. — Vár egy kicsit, gondolkozik, majd azt mondja, mintha csak most jutott volna eszébe az ötlet: — Hanem, tudja mit? Ha a cigánykölcsönt megkaphatnák ... — Mi az a cigánykölcsön? — Amihez nem kell előta- karékosság — magyarázza az asszony. — Ezt tegye szóvá, ha egyáltalán ír majd valamit... \r//SfSSS/S/SSSfffS/S//SS**/SWfSS/SSSSS/i X X x x X Jankovich Ferenc: _ . . 1 Hiába van hús kertje, tűz bora: ha oly istenmegverte modora... Emez bora, noha ó — savanyú! De a „góré” finom jó modorú Ezt gyalog is hamar őst elérnéd: de ebben meg sok a rossz fehérnép. — így hát, rózsám, édesem, / <
