Pest Megyei Hírlap, 1968. szeptember (12. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-17 / 218. szám

1968. SZEPTEMBER 17., KEDD rear mietet hírlap 3 Vezetőségválasztás előtt Lassan azért Csak aki rászolgált a bizalomra Azt hiszem, abban, egyet­érthetünk Kiss Emillel, a gö­döllői Agrártudományi Egye­tem Gazdasága pártbizott­ságának első titkárával, hogy nem könnyű a pártmunkások dolga egy olyan munkahelyen, amelynek egyes kerületeit 30—50 kilométer választja el egymástól! Hat kerület — hat pártszer­vezet. Hat pártszervezet — három megyébe szétszórva ... A teljesség kedvéért hadd legyem hozzá, hogy a 27 főnyi pártbizottság egyetlen függetlenített tagja az első titkár. S mert ő a függetle­nített ember, leginkább hoz­zá mennek üggyel-bajjal, mondván : ráér utána járni. Félreértés ne essék: ebben á pártbizottságban élő gya­korlat a kollektív vezetés, ilyen szétszórt területen, ak­kora feladatok mellett, mint ami rájuk hárul, nem is bol­dogulhatnának másképp. Kérdésemre, hogy készülnek á pártvezetőségek újjáválasz- tására, Kiss Emil a telefon- kagyló után nyúl. Kondor Ottót, a pártbizottság szer­vező titkárát és Winkler Fe­rencet, a gödöllői kerület alapszervezeti titkárát hívja segítségül az „ostromhoz”. Több szem — többet lát. Négyesben indul tehát a beszélgetés a kissé hűvös pártirodán, de a „létszám” ál­landóan változik. Hol a fő­könyvelő szalad be, tisztázni valamit, hol egy-egy dol­gozó, hol pedig a járási KISZ-bizottság titkára. Ez a 14 ezer holdas tangaz­daság 1963-ban alakult, két állami, két cukorgyári és egy kísérleti gazdaságból. A heterogén profilnál már csak a dolgozók összetétele volt tarkább. Állattenyész­tők és traktorosok, cukor­répa-termesztők és admi­nisztrátorok, gépészek, ker­tészek, tisztviselők, raktáro­sok, egykori cselédek és mai kétlakiak, állandó dolgozók és idénymunkások, szorgal­masak és „ügyeskedőit'’, hű­ségesek és vándormadarak, cinikusak és bizakodók ke­rültek együvé az összevonás­sal. Belőlük kellett azt az emberi közösséget kiformál­ni, amely képes megfelelni a gazdasággal szembeni hár­mas, nagy követelménynek: biztosítani a tanterv szerinti gyakorlati oktatás feltételeit az Agrártudományi Egyetem két karának; bekapcsolódni az országos mezőgazdasági kí­sérletekbe, az eredményes kisparcellás kísérletek nagy­üzemi kipróbálásával, alkal­mazásával és propagálásával, és részt venni az áruterme­lésben a népgazdaság szá­mára. Időközben a profil szűkült, specializálódott: állattenyész­tésre és növénytermesztésre. •Ezenkívül még néhány se­gédüzemük s egy építőrész­legük van. ★ I A párttagság összetétele hí­ven tükrözi a tangazdaság keresztmetszetét: 75—80 szá­zaléka fizikai munkás, 13—20 százaléka műszaki dolgozó, a többi adminisztratív munka­erő. — És a pártvezetőségeké? A három kommunista ösz­szenéz. Winkler Ferenc hang­jában egy kis mentegetőzést érzek, amikor válaszol: — A gödöllői kerületben a vezetőség negyven százaléka fizikai dolgozó, ugyanennyi a műszaki, és húsz százaléka adminisztratív munkaerő. Kar­talon az öttagú vezetőség titkára és termelési felelőse fizikai munkás, hárman mű­szakiak. De a háromból kettő, fizikai dolgozóból lett — jó munkája eredményeként — brigádvezető, s így került át a műszaki állományba. Kiss Emil közbeszól: — Szerintem nem kell men­tegetőznünk. Igaz, hogy a fi­zikai dolgozók aránya maga- sabp a párttagok között, mint a pártvezetőségekben, de en­nek is megvan az oka. A párt­tagság egyre nagyobb követel­ményeket támaszt azokkal szemben, akikre két esztendőre rábízza az alapszervezet veze­tését, a kerületek politikai éle­tének irányítását. Amikor párt- vezetőséget választunk, előtte azt vizsgáljuk: megvan-e a je­lölt jártassága a pártmunká­ban, megfelelő-e a politikai felkészültsége, szívesen áldoz- za-e szabad idejét a közösség­re, a politikai munkára, s szak­mai képzettsége alkalmassá te­szi-e arra, hogy partnere le­gyen a gazdasági vezetőknek. Azt hiszem, nem is lenne he­lyes, ha lejjebb ergednék a mércét. ★ — Az a hír járja, hogy pél­dás alapossággal, aktivitással készítik elő az alapszervezeti vezetőségválasztásokat. Meg­tudhatnám részletesen, mit tet­tek eddig, és mit terveznek ez­után? A választ megelőzi a telefon. Winkler Ferencet keresik, aki gazdasági munkája os párttit­kári funkciója mellett tűzren­dészed felelős is. Izgatott hang kéri, jöjjön azonnal, mert a kartali kerületben villám csa­pott egy szalmakazalba... A kérdésre Kondor Ottó vá­laszol: — Az előkészületek még jú­nius tájt kezdődtek amikor megbeszéltük a Göcöllői Já­rási és a Hatvani Városi Párt- bizottsággal ' kerületeink egy része ugyanis Heves megyében fekszik —, hogy föle rajzi ho­vatartozástól függetlenül, az egész vezetőségválasztást ami pártbizottságunk tartja kézben. Ezután részletesen kidolgoz­tuk az ütemtervet, tijelöltük azokat a végrehajtó bizottsági tagokat, akik személyesen fe­lelősek az egyes alapszerveze­tek választási munkájáért, a vezetőségi beszámolói: elkészí­téséért, a taggyűlések lebonyo­lításáért. Ezután, július 31-én, az alapszervezeti titkárokkal tanácskoztunk: javaslatukat kértük az új vezetőségi tagok személyére vonatkozóan. E ja­vaslatokat aztán a part bizott­ság megvitatta. — Az első, tisztségválasztó taggyűlést a gödöllői kerület­ben tartottuk auguszt is 27-én. Az itt megválasztott tisztség- viselőkkel — a jelölő és sza- vazatszedő bizottsági agokkal, elnökökkel stb. — ezután is­mertettük feladataikat, s meg­kértük őket: minden kommu­nistával beszélgessenek, kér­dezzék meg, kiket látnának szívesen az alapszerv ;zet ve­zetőségében. Kiss Emil veszi át a szót, s így folytatja: — Erre különös súlyt helye­zünk, hiszen személyzeti és káderkérdésekben, a felvétel, elbocsátás, fegyelmi, ; utalma- zás ügyében a kerületi vezetők igazgatói jogkörrel rendelkez­nek, s döntéseiket az alapszer­vezeti pártvezetőséggel, szak- szervezeti bizottsággal szokták megtárgyalni. Nem mindegy tehát, hogy akik a dolgozók ügyében döntenek, bír;ák-e a bizalmukat, vezetésre alkal­masnak ítélik-e őket?! ★ — Lesznek-e változások az alapszervezeti vezetőségek­ben? — Lesznek, részint ssemély- cserék, részint pedig — három alapszervezetnél — két-két taggal bővül a vezetőség. — Szeretném megkérdezni... — Hogy beszéltünk-e azok­kal az elvtársakkal, akik va­lószínűleg nem kerülnek be az új vezetőségbe? Mindenki­vel! Nézze: a mi gazdaságunk nagy feladatokra vállalkozott. Ebben az évben csaknem 170 millió forint értéket termel. S nekünk a termelés me lett — említettem —, más felada­taink is vannak, s azok sem kisebbek! Ekkora követélmé­nyeknek csak összejön ott, jó kollektívával, kiegyensúlyo­zott munkakörülmények kö­zött tudunk eleget tenni: te­hát nem engedhetjük meg n. túliknak azt a luxust, hogy megbántsunk, elkeserít­sünk embereket. Viszont azt sem engedhetjük meg, hogy álhumánumból támogassuk olyan párttagok újjáválasz- tását, akik vezetésre — ilyen vagy olyan okból — nem al­kalmasak. — Egy példával szeretném indokolni. A gazdaság az el­múlt évben tíz, az idén tizen­két lakás építésére kapott ke­retet az állami gazdaságok lakásépítési akciójában. A kü­lönböző kedvezmények révén egy-egy kétszoba-komfortos családi ház nyolcvanezer fo­rintba kerül. Ehhez a gazda­ság lakásonként húszezer fo­rintot fizet be az OTP-be, s építő kapacitással, bontásból kikerült építőanyaggal, fu­varral, tervdokumentációval segíti az építkezőket. Már­most, azoknak a kommunis­táknak, akik a kérületi szak- szervezeti bizottságokkal kö­zösen javasolják, hogy ki ré­szesüljön — a sok igénylő kö­zül — ebben a jelentős ked­vezményben, olyan korrekt, feddhetetlen embereknek kell lenniük, akiknek becsületéhez, jószándékához, emberismere­téhez nem férhet kétség! Kiss Emilt telefonhoz hív­ják, én pedig a legutóbbi pb- ülés jegyzőkönyvében lapoz­gatok. A többi között ezt ol­vasom: „A pártbizottság ja­vasolja, hogy a gazdaság igaz­gató ja, valamint a szakszer­vezet titkára negyedévenként tartson jogadónapot a kerüle­tekben, a dolgozók problémái­nak meghallgatása céljából.” Alább pedig, hogy a javasla­tot a pártbizottság tagjai meg­szavazták. Idáig jutok az olvasásban, amikor kopognak. Egy férfi lép be, a gazdaság egyik dol­gozója. Arra kéri az első tit­kárt, intézze el, hogy gyerme­kének ne kelljen a gödöllői alvégről Besnyőre járnia isko­lába, ha már egyszer elköltöz­tek onnan. A kérés bekerül a határidő naplóba, a többi elintézendő mellé. Abból pedig jócskán akad. Pedig — még nincs is foga­dónap ! Nyíri Éva A hegyre fölfutó, szép vo­nalvezetésű út mellett, muta­tós nyaralók sorakoznak. Mo­dernek, többségükben. Még a hivalkodóan terpeszkedők is, a szerényen meghúzódok is. A kinek-kinek zsebe szerint épült házak nagy többsége — a Mátyás király út fölső ré­szén — nem állandó lakás; hétvégi pihenőhely. E házak egyike előtt elhaladva csípem el a félmondatot: lassan azért megy eget. Mármint Visegrád fejlesztése. A tulaj Trabantját glancolja, s a szomszéddal cseveg közben. Kiugrott Pest­ről, jó levegőt szívni, élvezni a tulajdonosság, számára nyil­ván részegítő érzését, nagy gonddal lcihúzgálta a paréjo- kat a házat ölelő telkecskén és — kidobálta az utcára. Oda, a panoráma-út mellé, ahol idő­ről-időre elfut a pirosra fes­tett busz, föl, a fellegvárig. Viszi az utast, aki ultramo­dern házakat lát, s utcára do­bált szemetet, száradó fehér­neműt, a legintimebb darabo­kig ... Üdülőhely. Minden átokkal, áldással. Lassan azért megyeget. No, én nem írom alá ezt a lassant. Sok minden történt itt. Meg­épült a panoráma-út — őszin­tén szólva, én magam még ma sem akarom elhinni, hogy úgy épült az út, ahogyan épült, annyira rendhagyó ez nálunk —, kész a strand, a kompát­kelésnél ott az új vendéglő- bisztrói, víz folyik a fellegvár­nál, sőt, takarítanak is stb. stb. A megyegetet azonban aláírom. Csakhogy nem olyan egyszerű ez. Mert ide is, meg oda is kell döfni egyet, ha a megyeget okait keresgéli az ember. Például, a szemetet az utcára dobáló tulajnak is ki­jár egy döfés; csak a porta kerítésen belüli része az övé? A többihez semmi köze? A többi az állam, a tanács gond­ja? Azután: döfés jár a sokat emlegetett, reprezentatív — áraiban is ehhez igazodó — Vár-étteremnek. Háromszor jártam ott a nyáron, s három­szor kértem, de nem kaptam hideg gyümölcslevet. Hanem undorítóan langyosat. Továb­bá: csak tisztelni tudom azo­kat a turistákat akik festéket, táblákat cipelnek magukkal, jelölik az utat, útbaigazító táblákat raknak ki. De mit szóljak azokra, akik letépik a táblákat összerondítják? Foly­tatom: a Panoráma-presszó előtt magam hallottam a mél­tatlankodó autósok szavait mert fél tízkor nyoma sem volt annak, hogy ott kaphat­nának valamit. Holott ők Esz­tergomba indultak, fölugrottak ide, s nem vigasz, ha később majd kinyit a presszó. A má­sik oldal: hiába állnak a sze­méttartók, nem azokban, ha­nem szerteszét hever az eldo­bált papír, doboz, minden. Ap­róságok? Szabad legyen meg­jegyeznem, hogy a mindennapi élet ilyen és hasonló aprósá­gokból áll. Főként egy üdülő­helyen. Megyeget. Az alsó palota föltárási munkái ma sem szü­netelnek, dolgoznak a Sala- mon-toronynál is, de ki győzi helyreállítani mindazt, amit a vandalizmus, valami érthetet­len rombolásvágy okoz? Mély karcolások, — „itt jártam...” —, lefeszegetett kövek; a lá­togatók emlékjegyei., Tessék elhinni: ugyanez a látogató méltatlankodik azon, hogy miért nem rendezett, sétány- *nyá kiképzett a Duna-part. Hol létezik olyan apparátus, olyan kiszolgáló had, mely ké­pes lenne eleget tenni a csak­is éá kizárólag követeléseket támasztó látogató sereg igé­nyeinek? Mert nem visegrádi gond ez, hanem általános üdü­lőhelyi, kirándulóhelyi gond! Ám — fordítsuk meg a dolgot — gondosabban lehet ós kell is dolgozni. Mert kinek az en­gedélyével hordják ki kocsi­számra az istállótrágyát annak a pataknak a partjára, amely­re külön tábla hívja fel a fi­gyelmet? Miért kell penetráns illatokkal fűszerezni a vízesés andalító mormolását? Miért kell ilyesmivel felbosszantani az amúgy csöndes, nyugodt tu­ristát? Holott — feltételezem —, ugyanannak az állami szervezetnek az emberei hord­ják ide a trágyát, — mert annyi lova maszeknak nem lehet, mint amennyi a Mátyás király úti istállóban áll —, amely máskülönben tett és tesz Visegrádért. Hát miért nem lehet okosabban egyez­tetni a szándékokat, s a tet­teket, s úgy dolgozni, hogy ne kerüljön légy a levesbe? A megyegetért — bátran leírom — nem az állami aka­rat hiánya, az anyagi eszközök szűkössége okolható. Az adott lehetőségeken belül is kevésbé megy, mint ahogy mehetne; ezért megyeget csupán. Nincs közös kéz, nincs igazi gazda — és ne tessék azt felelni, hogy ez vagy az a szervezet úgy általánosságban szívén viseli Visegrád sorsát, mert az ilyen általános szíven vi­seléssel már torkig vagyok —, sokfelé fecsérlődik az erő, sű­rűn nem találkozik össze a szándék, ki-ki felel — ha fe­lel! — a maga asztaláért, de ki felel — és főként tesz! — az egészért? Azért a kincsért, melyet a „paradiso terrestri”, a paradicsom földje alkot? A nagy cégek kis alkalmazottai uralják a terepet, s azzal, hogy a központ messze van, már mindent megmondtunk. Ám ha — bármennyire is képtelennek tűnik az újságíró javaslata, a jót akarva még a tévedés is megbocsátható neki — léteznék egy „Visegrád Kt.”, melynek — úgymond — részvényesei az összes érintett állami vállalatok és szerveze­tek lennének, de amelynek igazgatója, főügyintézője, bár­mi istencsodának is nevez­nénk, helyben és teljes joggal dönthetne mindenről, mégegy- szer ismétlem: mindenről, ak­kor nem történhetnék meg, hogy a vendéglátóipar, az ide­genforgalmi hivatal, a műem­léki felügyelőség, a vadgazda­ság, a vízügyi igazgatóság, a tanács — és nem sorolom to­vább — hajtja a maga lovát, a maga szekerét, s hol közös úton haladnak, hol a saját ös­vényeiken. — Mert megint- csak leírt mondatokkal gon­dolkozom — erre nem képes a Dunakanyar Intéző Bizott­ság: sem személyi, sem más feltételei nem teszik képessé arra, hogy mindenen ott le­gyen a keze, szeme. Az elvi koordináció a dolga. A gya­korlati, a dolog — jó értelem­ben vett — bizniszrésze nem. És erre kellene egy valami-. Ez a valami — például — ki­kalkulálhatná, hogy érde­mes lenne-e ún. filléres ala­pon is idehozni túristákat? Mert most a HÉV meg az autóbusz költsége egy viseg­rádi kirándulás esetén szemé­lyenként harminc forint. E#>y négytagú család esetén száz­húsz. Egy munkás kétnapi keresete! Holott ha valakinek-, elsősorban nekik kellene kí­nálni a Dunakanyar zöld­jét— Több lesz az emberek sza­bad ideje, az anyagi gyarapo­dás növeli a hétvégi kirándu­lások, táborozások lehetőségét; s a víkendházépítési kedvet A külföldi túristák is nagyobb számban jönnek évről évre. Elég-e a plakát, hogy „töltse a hét végét a Dunakanyar­ban"? Most is azt tartom; amit a cikk elején leírtam: sok minden történt itt. Csak ez a megyeget, ez piszkál na­gyon. Annyi dologban felnőt­tek lettünk már, hát miért kell pendelyes kölyök módjára csetlenünk-botlanunk, amikor menni, határozott léptekkel járni is tudnánk? Mészáros Ottó Egy „hollandus“ A kocsi száguld, a faluk egymás után maradoznak, de az istennek sem szél­iünk ki, olyan szomorú kinn az idő. Repül a táj, a szitáló esőben haragos­zöld minden, az egész világ. Áz öreg Czóbel mester is errefelé lakik valahol, lehet, rosszkedvében a Dunakanyar pa­lettájára ő rakta fel ezeket a vad szí­neket. A Duna is, mintha évezredes rendje bomlott volna meg, vadul, sárgán kavarogva, visszafelé fut, höm­pölyög Pestnek, ahelyett, hogy ben­nünket kísérne Visegrádra. Rosszked­vében szája félelmetesen, fehéren habzik, őszi düh ez már, tehetetlen, fé­lelmetes, félelem a közelgő téltől. A gondolat persze képtelen. Mert a nagymester a lágy színeket kedvek és a Dunának mióta él, egyhangúan min­dig Pest felé visz az útja. A kocsiban beszélgetünk. — Hollandiában legcsodálatosabb a táj. Valószínű a tenger teszi, a dús pá­ra. De a városok is szépek. Tiszták. De a zöld, a fű, a tenger, az valami csodá­latos. Ott élnék, szívesen ott élnék a szabadban egy életen át. Amikor el­jöttem, azt sajnáltam a legjobban, a szívem vérzett amikor ott kellett hagy­nom a csodálatos holland tájakat. Fe­lejthetetlen nyaram volt. És a rokonok nagyon kedvesek. És mennyit építkez­nek! Borzalmasan gazdag az az ország. Persze a magánosok építkeznek. Hallgatok, hallgatom a beszélőt, né­zem a tájat. Magamban megállapítom, rossz agitátor vagyok. Szám nem nyí­lik szóra. Pedig valamikor de tudtam kiabálni. Ha a feketére nem is mond­tam, hogy fehér, azért a szürkére gyak­ran, hogy drapp. Most mit mondjak. Hogy nálunk is zöld a fű és számolom, hogy az őszies esőben ötpercnyi rohanásunk alatt nyolc házat láttam építeni. Partne­rem nem látná, hogy zöld a fű és hogy minden ház kőből, téglából épül? Mindegyik rangosnak ígérkezik és nem is háznak, de villának? És hogy csa­ládok, egész kis hadsereg építik ma­guknak, mert vasárnap jobban ráérnek. Ne tudná, hogy a kőművesek nem vet­kőznek fürdődresszre hideg őszi eső­ben, ilyen áldozatot csak a jövendő há­ziúr hoz sportból. — Csakugyan? — kérdezem azért udvariasan és rágyújtok egy Kossuth­ra, mert az tényleg nem jó, sőt, büdös, olcsó cigaretta. Pillanatnyilag nincs más bosszúm. — És a kocsik! Nemcsak a márkák. Azt ti is ismeritek, azt mi is ismerjük itthon, de annyi van, annyi szaladgál odakinn, hogy egyszerűen órákig nem lehet átmenni az utca egyik oldaláról a másik oldalára. Hét végén fogják magukat az embe­rek, és ki a szabadba, kocsival! Cam­ping, rádió, tv, sőt kis frizsider a ko­csikban. És a fű, a zöld, a lágy termé­szet! Isteni! És mindehhez sok pénzük van, legalább is mindenre elég. — Igazán? — ezt ismét én kérdem és bámulom az egymás hegyére-hátára cövekelt színes sátrakat, mert eddig nem figyeltem oda, pedig a Római-part­tól idáig ugyebár, az annyi, mint, hogy a jóisten sem tudná megszámolni... Igaz, szemlátomást dideregnek az emberek, a turisták, de hát mi is gaz­dag ország vagyunk, nálunk is van nyirkos pára, így őszidőtájt. — Az öltözködés is fillérekbe... hoz­tam ... — a lemez nem áll meg és már azon mosolygok, hogy az élet, mint mindig, most is Sztanyiszlavszkij klasz- szikus módszerével rendez. Az úton jó formájú 16 éves leányzó nylonköpeny­ben libákat terelget be a kiskapun. — Dolgos nép... — hallom távolról és nézem hogyan rakják rendbe a szé­nát Pakoljak hatalmasra a szekeret, mentik a parasztok, ami menthető Visegrád környékén az esős vasár­nap. — Igen, a hollandok, valóban dol­gos, szorgalmas emberek hírében ál­lanak — válaszolom és az első presz- szónál megállunk. Egy fehér Mercedes majdnem belénk szalad. Barna képű fiatalemberek szállnak ki a kocsiból. A kocsi C rendszámú, a fiatalemberek jólöltözöttek, tisztességtudóak, bocsá­natot kérnek tőlünk. A kávé mellett a partnerem a kö­vetkezőt mondja. — Cigányok, biztos Nyugaton vet­ték a Mercit. Ott kinn három hónap alatt összemuzsikálnak egy ilyen tra­gacsot. 1965-ös típus. „Drei zigauner..szavalom a né­met verset, Ludwig Lenautói. Bará­tom nem érti. Kérdi mit akarok ezzel mondani. Nevetve mondom. — A majomból a munka csinált em­bert. És örülök, hogy ezek a cigány fiúk már nem a hűs fák alatt fek­szenek naphosszat a hasukon. És fel­tételezhető, hogy a tétel a hollandusőkra is áll. Szorgalmas nép, éppen a munká­val váltak ők is a majomból hollan­dusokká. — Jó a kávé, ez csak idehaza jó iga­zán, válaszol. — Nem magyar, brazil termés. Azért ilyen jó zamatú. De ha véletlenül sa­vanyú, arról a magyar kávéfőző lá­nyok tehetnek, nagyon ügyetlenek, tu­dod — mondom fapofával. A sofőrünk teliszájjal vigyorog, már nem bírja tovább. — Hogy mondhatsz ilyet? — sértő­dik meg a „hollandus”, aki két hetet töltött odaát, a szélmalmok országá­ban. (suha)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom