Pest Megyei Hírlap, 1968. szeptember (12. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-11 / 213. szám

nsr MEGYEI 1968. SZEPTEMBER 11., SZERDA Törzsvendégek A kocsmák mindennapos vendégeiről sok szó esik az al­koholizmus ellen íródott cik­kekben, a lapok bűnügyi rova­tában. De ki beszél, ír róluk, a disztingváltabb, nem olyan hangos, presszótörzsvendégek­ről? Pedig ez az életforma nem jár kevesebb veszéllyel a kocsmázásnál. ★ Az ízléses, modern berende­zésű eszpresszóban záróra van. A fiatal pincérnő az utolsó vendégeket szólítja fel a tá­vozásra. — Dokikám, fizessen, mára vége a napnak. A megszólított markáns ar­cú férfi legyint: ' — Még egy gint! Tizenkettő múlt öt perccel. A függönyöket elhúzták, a székek már az asztalokról nyújtogatják lábaikat. A „Do­kit” kiszolgálják. Törzsvendég. Napközben ideggyógyász. Al­koholista, de ezt csak közvet­len környezete tudja. Munka közben nem iszik. De ahogy „leteszi a lantot”, idejön, a megszokott sarokba húzódik, a megszokott barátok közé. Jogász, tanár, fizikus, író, gra­fikus, pszichológus, csupa ér­telmiségi. Miért vannak itt? — Beszélgetünk — mondják egy vállrándítás kíséretében. Írásokat, rajzokat mutogatnak egymásnak, fölolvasnak. Mo­hón lesik a véleményeket, ön­becsülésük és a társaságban elfoglalt helyük múlik rajta. Megvalósulatlan álmaik ölte­nek itt testet, foszladozó füst-, alkoholmámortestet — szava­kat, mozdulatokat. Tehetsége­sek? Talán azok lehetnének, a cselekvésben. Így csak a fe­csegés bajnokai. Miért nem futja többre? Gyengeség? Az is. Életforma. ★ Zenés presszó. A zongora mellett két 17 év körüli lány. Gimnazisták. Nagyon elütnek egymástól. Az egyik „nő”; — annak van maszkírozva, a má­sikat akár a szemközti térről is szalajthatták volna; fiúsán nyegle. Hallgatom beszélgeté­süket. Filozófia, politika, iro­dalom. Saját életük problémái. Halálosan komolyan, nem ke­vés fellengzős kifejezéssel. A pincértől érdeklődöm: — Ö, kérem, törzsvendégek. Rendes gyerekek, tanulnak, okosak. Kár, hogy ide járnak. Tudja, hogy van az.» Megfordul itt mindenféle alak. Gazemberek is. Megismerkednek — itt mindenki ismeri egymást — észre sem veszik a befolyást, kész a baj. Láttam én már ilyet. De én, ugye, nem szól­hatok nekik. Csak kiszolgálok. Feketét isznak. Igaza van a pincérnek. Nem sokáig maradnak egyedül. Megérkeznek a „barátok”. Már négyen, öten körülülik az asz­talt. A téma nem változik, csak a kifejezések, a stílus. Érvek, indulatok csapnak össze. Ez fűzné egybe ezeket a szemre is nagyon különböző embereket? A „barátok” majd mindegyike idősebb férfi. Fél­recsúszott egzisztenciák. Ezért nem biztosak önmagukban. A lányok meg fiatalságuk miatt. Szükségük van a közönségre, az elismerők hadára, hogy hallgatóik, vitapartnereik ar­cán tükröződni lássák a bizal­mat, melyet — éppen mert nem buta emberekről van szó — saját értékeiket, illetve ér­téktelenségüket nagyon is jól ismerve, nem adhatnak meg maguknak. Az állandó öniga­zolás igénye hajtja őket ide. Talán maguk is tudják, de nem bánják, ez előbb-utóbb ítélő­képességük teljes elvesztéséhez vezet. ★ Az édeskés stílusú cukrász­dában nagy a forgalom, öreg nénikék ülnek összetolt asz­taloknál, fagylaltot esznek tejszínhabbal, vagy tortát. Ki vannak csípve. Fonnyadt ar­cukon virít a túl erős pirosí­tó, púder. Szájukról rétegek­ben válik le a rúzs evés köz­ben. Élénken, modorosán, az illemtan szabályait kínos gonddal betartva beszélget­nek. A házmeser kutyájától, a szomszédban tűrhetetlen szemtelenséggel gitározó hosszúhajú fiúig, a mai fiata­lok erkölcséig, mindent meg­vitatnak. Erőltetett buzgóság- gal, kezüket sűrűn összecsap­va, magyaráznak. Közbe-köz- beszúrnak egy-egy megjegy­zést egymás ruhájáról, kalap­járól. De a .legizgalmasabb téma a soros távollevő ba­rátnő. Emlékekről, saját fiatalsá­gukról nem esik szó. Hol vannak ők még attól, hogy emlékezzenek? Ellenben a legapróbb részletességgel ké­szítik elő a legközelebbi ta­lálkozót. Persze ugyanitt, ugyanebben az időpontban. Ez az utolsó szál. Ebbe ka­paszkodnak. Ha nem is tart­ja távol a magányt, legalább arra a délutánra felfüggeszti. Már csak ez maradt. Ez a „társadalmi élet”. ★ Közismerten rossz hírű he­lyiség sarokasztalánál fiatal lány olvas. Előtte rég kihűlt, elfelejtett kávé. Szomszédai csaknem a nyakán ülnek, nagy a zsúfoltság, kicsi a hely. Feltűnően sokszor gyújt rá. Melléülök. Miért van itt? Meglepően nyílt a tekintete: — Olvasok. Otthon tanulnom kellene. Itt olvashatok és ci­garettázhatok. Nem köt belém senki, hogy már megint mi­csoda hülyeségekkel foglal­kozom, ahelyett, hogy moso­gatnék, vagy a két öcsémet kérdezném ki matematikából. Nem kérdezi meg ötpercen­ként senki, hogy mi lesz be­lőled így, te nyavalyás. — Itt nem zaklatják a fér­fiak? — Eleinte próbálkoztak, de aztán leszálltak rólam. A vak is láthatja, hogy nem érdekel­nek. — Mit olvas? — Miért érdekli? Különben Tornas Mannt. — Oda tud figyelni? — Miért ne? Megszoktam. És engem is megszoktak. — Miért nem megy könyv­tárba? — Viszolygok a csendtől. És nem lehet cigarettázni. — Egyedül van? A kérdés váratlanul érinti. Elvörösödik. Nagyon; De most már maga is hagyjon békén. ★ Forgalmas kávéház egyik asztalánál soktagú fiatal tár­saság handabandázik. Kiabál­va vitatkoznak. Már sok-sok pohár sorakozik előttük. Jól ismerik őket a pincérek, a töb­bi , törzsvendég. Az öregek szokták egymásnak mondani, rájuk pillantva: íme a 60-as évek aranyifjúsága. Éppen olyan dekadensek, és éppúgy nem csinálnak semmit, mint mi 40 évvel ezelőtt. A pincé­rek információja prózaibb: kitartatják magukat. Egyik a feleségével, másik a jól kere­ső ügyvéd-, vagy orvosapuká­val, nagybáttyal. „Költők és filozófusok baráti társasága”; ez a maguknak adományozott név. De még egymástól sem láttak soha egy sort sem. Min­degyikük a „regényén dolgo­zik”. Időről időre beszámol­nak az egyes fejezetekről, aztán kollektive elfelejtik. Ebben legelői mindig a „szer­ző” jár. Van, aki kölcsönök­ből, vagy alkalmi, de termé­szetesen „elit” munkából él, illetve keresi meg a minden­napi presszózásra valót. Esz­tétikáról és filozófiai kategó­riákról, valamint a szerelmi élet rejtelmeiről tartanak kis­előadásokat.* — Tökéletesen elégedettek vágyunk — nyilatkozzék. Aki dolgozik — s itt egy nagyon kifejező kézmozdulattal zár­ják a beszélgetést... ★ Szociológusok kutatják a falvak, a tanyák embereinek életét. Adatokat gyűjtenek, feltérképezik a fehér foltokat. A város szociológiáját ke­vesen kutatják. A fehér foltokat itt nem az életen kívülrekedés, a szel­lemi és anyagi elmaradottság, hanem a látszat, a jólét, a nyugalmas, révbe jutott éle­tek mögötti magány, elidege- nedettség, közöny jelentik. Törzsvendégekről írtam. Egymástól nagyon különböz­nek. Életformájukban, sorsuk meghatározóiban azonban kö­zös a magány, a tehetetlen­ség önmagukkal. Elhibázott életek, kikötői, lerakodó he­lyei az eszpresszók. Mennyi produktivitásra alkalmas energia válik szimpla szó- csépléssé, mennyi alapjában értékes ember kallódik el a kétes dicséretek posványá­ban! Mennyi igaz szó válik talmivá kimondva, azok szá­jából, akiknek munkája,' éle­te nem áll a szavak mögött fedezetként. A tehetetlenség fertőz. Fertőzi az újonnan be­kerülőket, a szép szavak, a könnyű sikerek csábítása erősebb lehet mindennél. Ha­mis szólamaikkal igyekeznek eltakarni önmaguk elől is az igazságot. Az ember pedig csak önmagáért tehet vala­mit, de ezzel már másokon is segít... Varga Vera Százhalombattai fáklyaláng határában Adony Adony község határában két napon át nagy „fáklyalángot’’ láthattak nemcsak a 6-os or­szágúton közlekedők, hanem a szomszédos községek lakói iS. Szombat éjszaka a nagy szélben tíz-húsz méter magas lánggal égő gáz vi­lágította be a vidéket. Nemcsak Adonyban, hanem Rácalmáson, Kulcson, Perká- tán is jól látták az imbolygó, vörösen égő gázlángot. A gáz­égetés „vaklármát” is okozott, mert az előzetes jelzések elle­nére két önkéntes tűzoltó csa­pat is kivonult a helyszínre. A gázfáklya úgy keletkezett, hogy az ottani elosztóállomás százhalombattai szárnyát le­zárták, illetve nyomástalaní- tották a kétévenként szokásos karbantartás miatt, és a veze­tékben maradó gázt elégették. Hétfő délutánra a Siófoki Kőolajvezeték Vállalat szakmunkásai befejezték a kétnapos javítást, Ajánlatot kérünk egy árokásó gépre a típus és az állag megjelölésével. SAJÓMENTI VÍZMŰVEK ANYAG- ÉS ÁRUFORGALMI OSZTÁLY Kazincbarcika, tel.: 160 s a százhalombattai vezetéket ismét üzembe helyezték. Százhalombatta ismét kardos­kúti és szanki földgázt kap — akárcsak a javítások megkez­dése előtt. KÖNYVESPOLC GORGENYI DÁNIEL: Signum laudis Semmi sem olyan élő, mint a múlt. A régi aforizma ma ta­lán aktuálisabb, mint valaha. A múlttal való szembenézés, egykori, megdönthetetlennek vélt igazságok szembesítése a történelemmel, az évtizedek alatt megtett fejlődés felméré­se szükséges ahhoz, hogy job­ban, tisztábban lássuk helyze­tünket, eredményeinket — éle­tünket. Különösen igaz ez, ha valakinek, mint például Gör- gényi Dánielnek, a magyar néphadsereg nyugállományú vezérőrnagyának élete bizonyí­tó erejű tanúvallomás arról, hogy a Hitler oldalán hadba lépő Magyarország milyen fe­lelőtlen könnyelműséggel és tudatosan küldte pusztulásba a gyengén felszerelt és nem kel­lően kiképzett második ma­gyar hadsereget. De ne vág­junk az események elé. A szerző — bár nagyon rö­viden ír a gyermekévekről — mégis e néhány oldalon elhihe­tő erővel ábrázolja a század- forduló utáni Erdély életét. Aztán az első világháború ese­ményei következnek; a fiatal tüzérönkéntessel az olasz fron­ton találkozunk, majd Temes­váron, itt, a tüzértiszti iskolá­ban éli át az őszirózsás forra­dalmat. A Tanácsköztársaság ideje alatt a román megszállás alá került Erdélyben gyanússá válik és internálják. Amikor kiszabadul, úgy dönt, hogy Ma­gyarországra megy, s megkí­sérli a továbbtanulást Buda­pesten, a Műszaki Egyetemen. Az ellenforradalmi korszak bemutatása, amikor Görgényi Dániel mint katona többszöri nekirugaszkodás után végre bekerül a műegyetemre, tekin­télyes, de sajnos, talán így sem elégséges helyet kapott a könyvben. Nyomon követhet­jük az egyetemi tanulmányait vfigző katonát, akit később, a már Bethlen által „konszoli­dált” Magyarorsa|ágon avattak tisztté. Az újonnan felavatott tiszt 1930 áprilisában Szegedre uta­zik, itt kap beosztást a „Ma­gyar királyi Zothmund” III. honvéd utászzászlóaljhoz, majd — alig másfél évvel ké­sőbb, 1931 augusztusában — áthelyezik a Honvédelmi Mi­nisztérium 3/c osztályához, melynek vezetője akkor Bereg- fy Károly ezredes. Feladata a csapatok anyagi helyzetének felmérése és a 21 hadosztályos hadrend anyagi feltöltése. A könyvnek ezek a részei adnak leginkább betekintést a hábo­rúra tudatosan készülő fasiszta Magyarország hadseregének politikai, személyi, technikai állapotáról. Görgényi főhadnagy a mi­nisztériumi évek után Szom­bathelyre kerül a 3. vegyes dandárhoz (parancsnok Jányi Minden fehér, minden tiszta- ULTRA mosókrém a titka! FOKOZOTT MOSÓHATÁS LESZÁLLÍTOTT ÁR ! 1.60 Fi HELYETT §®P$SP- la#®r »iÜfTTHffjga Gusztáv altábornagy), s itt éri Ausztria „gleichschaltolása” is. Majd 1940. május 1-én szá­zadossá lép elő, s egyúttal át­veszi a fővezérség 110. utász­századának parancsnokságát. A századot a román határ mel­lé vezénylik azzal a nem is tit­kolt céllal, hogy részt vesz majd Erdély megszállásában. A megszállás után Szombathely­re megy, s a III. hadtest mű­szaki parancsnokának segéd­tisztje lesz. A hadtesttörzset december 15-től mozgósítják, s 1942 tavaszán útba indítják az egész hadtestet a keleti had­színtérre. A 2. magyar hadsereggel fog­lalkozó irodalom — itt most mindenekelőtt a tudományos igényű, egyéni kutatásokra alapozott, hadtudományi mun­kákra gondolunk — jogosan veti fel, hogy a Don-kanyar- ban harcoló magyar katonai erők pusztulása valójában nem lehetett váratlan. Keitel vezértábornagy 1942. január 20. és 22. közötti láto­gatása és tárgyalásai semmi jót nem ígértek. Nyárra 15 harcos és 8 megszálló hadosz­tályt kért, azaz a totális moz­gósítással felállítható teljes horthysta hadsereget. Ezzel szemben kilátásba helyezte, hogy a hiányosan felszerelt, s csak rendkívül gyengén fel­fegyverzett hadsereg helyzetén — úgymond — segít. Görgényi a szemtanú hite­lességével éppen azt bizonyít­ja, hogy a német hadvezetés nem váltotta — nem is akarta valóra váltani — ezeket az ígé­reteket. A magyar hadsereg­nek lényegében csak azt a fel­adatot szánták, hogy biztosít­son, illetőleg mentesítse és védje az ottlevő német alaku­latokat. A nyár az urivi és a koroto- jaki hídfő ellen indított táma­dásokkal telik el. Ez a táma­dássorozat azonban nem vál­totta be a hozzá fűzött remé­nyeket, a szovjet erőket nem lehetett tartósan a Don vonala mögé szorítani. A front — legalábbis ezen a szakaszon — időlegesen megállt, s amikor majd télen ismét megmozdul, nem kelet, hanem nyugat felé indul meg. A fronton „magas vendégek” is megjelentek. Például Szom­bathelyi Ferenc vezérezredes, vezérkari főnök, aki személye­sen ellenőrzi a csapatok hely­zetét, s azokkal a ma már in­kább hírhedtté, mint híressé vált szavakkal köszön el szep­tember 13-án kelt búcsúpa­rancsában a katonáktól, hogy: „ ... Ezt a háborút nem mi ke­restük. A magyar sors vezérelt bennünket ide, ahol valamikor őseink éltek. Nem véletlen te­hát az, hogy épp itt állunk, hanem az Isten rendelése. Ezért mindenkinek meg kell állnia a helyét ott, ahova ren­deltetett. Nem lehet kitérés, nem lehet habozás. Bele kell nyugodni az Ö akaratába. Csak ez, és a hű kötelességteljesítés adhat erőt, de egyben oltalmat is nekünk, magyar katonák­nak. Csak aki a kötelességét teljesíti és nem spekulál és nem okoskodik, számíthat az Isten segítségére... Aki kitér, az bizonyára elpusztul.” Fir gyelemre méltó történelmi ok­fejtés és helyzetmegítélés. Bár túlzottan csodálkozni ezen nem is lehet azok után, hogy Szom­bathelyi, a hadsereg főszállás- mesterének főhadbiztosát meg­hallgatva, arra a kérdésre, hogy a hadsereg téli ruháza­tával, valamint egyéb problé­mákkal . kapcsolatos mintegy kétszáz (!) felterjesztésre — melyekre eddig még válasz nem érkezett — mi lesz, nem kis cinizmussal azt válaszolja, hogy „a hallgatás is válasz”, A magyar hadsereg a siker­telen nyári hadműveletek után védelemre rendezkedik be az arcvonal egész hosszá­ban. A szerző érdekesen fejte­geti, hogy bár a fő ellenállási vonal gyengesége közismert volt a tisztek előtt, sőt, azt is tudták, hogy támadás is vár­ható, mégis, a szovjet csapatok 1943. január 12-én, 9 óra 45 perckor megkezdődött táma­dása meglepetésszerűen érte a 2. magyar hadsereget, Görgényi Dániel századost, a szegény származású erdélyi fiút Horthy tiszti iskolája nem tudta fasisztává nevelni, a maga képére formálni. Ez ak­kor vált igazán világossá, ami­kor a hadifogságban elsőként írta alá az antifasiszta nyilat­kozatot. Ekkor indult meg Görgényi Dániel azon az úton, amely a fasisztákkal való fegyveres harcig, a szocialista eszmék és a szocialista állam igenléséig vezetett. Könyve is ezt a fejlődést tükrözi, min­den erőltetettség nélkül, őszin­te természetességgel. Megjelen­tetése már csak ezért is hasz­nos vállalkozása volt a Zrínyi Kiadónak. Nagy Zoltán 50 forintért EGY EV GARANCIA Minden olyan VIDEOTON rádió- és televízió-tulajdonos, aki készülékét 1968. január 1. és június 30. között vásá­rolta, egy évi garanciát válthat. A VIDEOTON Rádió- és Televíziógyár ugyanis július 1-től 2 évre emelte fel készülékei garanciális idejét. Az új gaz­dasági mechanizmus rugalmasabb üzletpolitikájának meg­felelően a gyár gondolt azokra is, akik rádiójukat és te­levíziójukat az év első felében vették. A garanciavásár a Budapesti őszi Vásár megnyitásával egyidőben, szeptember 6-tól kezdődik az illetékes GELKA és VIDEOTON szervizekben. A garanciajegy bemutatá­sával befizethető az ötven forint a Budapesti őszi Vásár VIDEOTON-pavilonjában is. A VIDEOTON GARANCIA-VASÁR 1968. DECEMBER 15-IG TART. Jelentkezzen ön is és ötven forintért váltsa meg az egy-, éves plusz-garanciát! VDI RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ m

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom